Game Over. Continue…?

37629-dr-robotnik-s-mean-bean-machine-genesis-screenshot-game-overs

Az elmúlt hónapok látványos post mennyiségét ítélve talán nem váratlan ez az iromány a részemről, de egy lassan két hónapos szünet után úgy gondolom hogy mégis csak illendő lenne valamiféle magyarázattal előálnom már csak azok kedvéért is, akik a hiátusom ellenére is vissza-visszalátogatnak eme digitális hasábokra. Az előbb ugyan a “hiátus” szót használtam, és a rosszmájúabbak jogosan cserélhetik le ezt a szót a “kiégés”-re, de az igazat megmondva én valahol a kettő közé helyezném azt az állapotot amiben leledzek most a blogot illetően. Arról egyáltalán nincs szó hogy megutáltam volna az egész blogger-bizniszt, hiszen még hiszek abban hogy egyszer még erőre kaphat az a láng amivel annak idején, 2010 júliusában vállamra kaptam a világot, de nagyot hazudnék ha azt mondanám hogy nem lennének zavarok az erő(m)ben ha motivációgyűjtésről lenne szó az írás megkezdéséhez. Írásra méltó (és kevésbé méltó) téma akadna bőven, de aki egy kicsit huzamusabb ideig benne van/volt a “bloggerségben”, annak gondolom nem kell különösebben fejtegetnem az az érzést, amikor úgy érzi az ember hogy egyszerűen sehol sem tud és/vagy akar hozzákezdeni akár egy rövidebb iromány összetákolásának, mintha csak felesleges erőbedobásnak, nyűgnek érezné az egészet. Valahol ennek köszönhető az, hogy mostanában kimondottan erőre kaptam a Twitteren: való igaz hogy a 150-es karakterlimit nem enged hosszabb mentális kitárulkozást, de per pillanat úgy gondolom hogy a számomra legideálisabb felület az előbb említett tárulkozásra. Pont megfelelő terepet ad arra hogy rövidre fogva írjak arról és véleményezzem azt ami foglalkoztat (akárcsak tag-ek a MAL-on az adott stuffok epizódjait illetően), vagy arról amit egyszerűen csak éppen ki akarok adni magamból.

Félreértés ne essék: arról továbbra sincs szó hogy megbántam volna azt hogy egyáltalán belekezdtem a bloggerkedésbe (függetlenül attól, hogy visszatekintve némelyik írásomon és hozzászólásomon kis túlzással rákvörösre pirul a fejem), arról pedig végképp nincs szó hogy megbántam volna azt, hogy a blogolás révén nem egy kellemes, korábban mint mezei olvasóként követett arccal ismerkedhettem meg és fáraszthattam őket az évek alatt különböző felületeken (kiváltképp az “enyhén” szófosós tendenciámmal), de mondhatni minden hobbiban eljön egyszer az a pont amikor parkolópályára való állításra érik meg, és én úgy gondolom hogy a blogolásnak most jött el az ideje. Én egyelőre hiszek a feltámadásban, de halvány fogalmam nincs arról hogy mikor fog ez bekövetkezni: talán egy hónap múlva, talán fél év múlva, talán soha, ez még a jövő zenéje. Az éterből azonban ennek ellenére nem fogok teljesen eltűnni, hiszen az említett Twitteres, és a továbbra is használt Backloggery/MyAnimeList életjelen kívül az Ask.fm-en feltett esetleges kérdésekre is igyekszem majd válaszolni, illetve ha hozzászólni nem is mindig, de továbbra is igyekszek majd követni mindenkit aki úgymond “összegyűlt” az évek alatt. Ha nem is mindenféle rendezvényen, de legalább a MondoConok első napján való esetlegest feltűnést továbbra sem vetem meg (elég valószínű hogy pölö a tavaszira ki fogok menni, bár azt nem tudom még hogy milyen “megkülömböztető” viselettel), és nem tartom rossz ötletnek a fórumokon való kategóriákkal erősebb jelenlétet sem, bár ez utóbbit még mindig erősen korlátozza az inkább csendben figyelő szokásom, szóval ebből egyhamar nem lesz eredmény.

Ideiglenes végszóként szeretném megköszönni még egyszer mindenkinek azt, hogy nem csak egy számomra meglepő fogadtatásban részesült a firkatár három és fél évvel ezelőtt, de azt is hogy ez alatt az idő alatt olvasták és hozzászóltak mindahhoz amivel ez idő alatt terrorizáltam a ‘net színterét, és egyúttal azt is, hogy az utóbbi idők részemről ínséges felhozatala ellenére is vissza-visszajártak eme hasábokra. A mai napig jóleső érzéssel tölt el az, hogy a látogatottsági statisztika sokkal jobbra sikerült mint azt annak idején vártam volna, és ha egyszer talán visszajön a blogolási láng, remélem hogy legalább olyan jó fogadtatása lesz az agymenéseimnek mint amilyenben ezidáig részesült.

Dodgers over and out… for now.

Reklámok

2013 – Néhány szempontból

Olvasás folytatása


Merry Pingasmas 2013

ef694b05311df46fa96cac1e2e7bea9f

Maga a blog ugyan egy “h”-val kezdődő, és “iátus”-ra végződő állapotban leledzik az utóbbi időben a részemről (aminek eredményeként az évet összefoglaló iromány sorsa is kétséges per pillanat, pláne annak “időben” való összedobása), de ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy az idei évben is kellemes, családi összeröffenésekben, enni/inni valóban, pocsék karácsonyi tévéműsorban és az annak kipótlására szánt intézkedésben (legyen az film/játék/akármi) gazdag karácsonyi ünnepeket kívánok minden rendszeres és idetévedő olvasónak.


Helyzetjelentés animufrontról: Season Eater

Olvasás folytatása


My reaction to Kill la Kill – first episode

"See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away."

“See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away, and got replaced with the thought “why did I even doubted Trigger?”.”

Általában nem szokásom ilyesféle, képpel plusz hangyapiszoknyi hosszúságú szöveggel megvert reakciós postokat gyártani általánosságban véve pozitívan fogadott első epizódok alapján, és nem is nagyon tervezem ezt szokásommá tenni a jövőben sem, de a Kill la Kill esetében úgy érzem hogy kivételt kell tennem. Nem csak azért, mert végérvényesen kimosta az Inferno Cop után hagyott keserű szájízt amit a Trigger iránt éreztem, hanem azért is mert nagyjából így kell összerakni egy első epizódot egy olyan sorozathoz, ami különösen nagy hangsúlyt fektet az önmagával teljesen tisztában levő és komolyan egyáltalán nem vevő, szándékosan a végletegig eltúlzott akciójelenetekre is épülő mentalitásra, amelyet csak megfejel az animációs szegmensbe ölt kreativitás, amely sikeresen ötvözi a másfél-két évtizeddel ezelőtti stílust a mai kor színvonalával. Azt mondjuk könnyen el tudom képzelni hogy pár résszel később, vagy akár a következő epizódban a mélyponton fogja majd találni magát a sorozat a szufla kifulladása végett, és a per pillanat meglévő, fanboy szintet verdeső elégedettségem úgy fog fenékbe harapni ahogy azt illik, de egyelőre “pusztán csak” örülök annak, hogy az epizódnak sikerült felülmúlnia a szándékosan visszafogott elvárásaimat.


Picks from TGS 2013 by Dodgers… light

A blog rendszeres olvasóinak feltűnhetett az évek során, hogy mind az E3-ról, mind a Tokyo Game Show-ról szoktak születni olyan postok a részemről amelyekben a kedvemre való címekről amolyan mazsolázó jelleggel szoktam értekezni több-kevesebb kommentár hozzáfűzésével. Ez a szokás az idei E3-at illetően sem változott meg, az idei TGS-t illetően azonban úgy érzem hogy a figura rendhagyóvá tétele ez alkalommál szükségessé vált azon egyszerű okból kifolyólag, hogy rendkívül kevés mennyiségű játék keltette fel a figyelmem, szám szerint kettő. Való igaz, hogy mindkét játék olyan franchiseok tagja amelyeket már régóta kedvelek, ez azonban nem változtat egy cseppet sem azon a szituáción, hogy a korábbi évek E3/TGS postjaihoz viszonyítva a mostani összeállítás lesz az eddigi legrövidebb darab.

Olvasás folytatása


A kegyetlen, s mégis kegyes hype

Ha az idei évet jellemeznem kéne a szemszögemből három hónappal annak vége előtt és egyetlen szóval, akkor a “hype” kifejezés mindenképpen a választható opciók között sorakozna, annak ellenére hogy maga a jelenség sosem állt közel a szívemhez, pláne ha annak szele engem is megcsap. Ez a kijelentés az idei évre nézve kissé ironikusnak hat ha azt nézem, hogy az elmúlt kilenc hónap alatt anime/játék témában már négy alkalommal csapott meg az az érzés amikor a kérdéses alany annyira érdekelt már hónapokkal annak megjelenése előtt, hogy a megjelenése előtti egy hónap reálisan nézve közelnek, mentálisan viszont távolnak tűnt, és habár szerencsére egyik alkalommal se jutott csalódás osztályrészemül, az ötödik alkalmat képező Kill la Killnél is ugyanúgy ott van a félsz, hogy a “karácsonyi ajándékból” egy olyan csalódás kerekedik ki, aminél grátiszban a várakozással és kíváncsisággal töltött idő visszatekintve egy csapásra keserű töltetet nyer. A KlK esetében a reklámok és a Gurren Lagann mögött álló stáb kettőse ugyan megerősíteni látszik azt a benyomásomat, hogy a KlK egy old-school jellegű, “rajzfilmesen” eltúlzott akcióeposz lesz, de a hype kegyes és mégis kegyetlen úr ahhoz hogy ezúttal se ringassam magam olyan szintű és jellegű elvárásokba, amelyektől a jó korán született, várakozással vegyes egészséges kíváncsiságot és bepróbálási vágyat felváltaná egy olyan jellegű “bepörgés”, aminek nem teljesülése sokkal nagyobb csalódást okozna, mint maga a kérdéses produktum. Az ugyanakkor már most biztos, hogy a hatalmas mellényúlás Inferno Cop után a Little Witch Academiával a Trigger elnyerte a bizalmamat annyira, hogy alapvetően pozitívan álljak hozzá az első, teljes értékű tévés szériájukhoz.