Wild Guns – Spagetti-western, Natsume módra

Ahogy a japánok a westernt elképzelik.

Mindig is voltak olyan alkotók az idők folyamán, akik ugyan jó minőségű műveket álmodtak meg, és a közönség is kedvelte alkotásaikat, valahogyan mégsem tudtak előlépni a széleskörű ismertség rivaldafényébe. Ilyen cégnek számított a nyolcvanas/kilencvenes években termékeny, manapság legfőképpen a Harvest Moon és a Lufia szériák miatt ismert japán Natsume is, akik annak idején nem egy említésre méltó játékot letettek az asztalra, példának okáért SNES-en a GS Mikami, a Pocky & Rocky 1-2, a Ninja Warriors (Again), és a jelen review tárgya, az 1994-es Wild Guns is ezek közé tartozott. Ezek a játékok, habár az esetek többségében pozitív kritikákat kaptak és kapnak ma is (nekem is bejönnek), a videomegosztók nosztalgiázó elmerengésén, és elismerő netes vélemények ellenére nem maradtak meg úgy a köztudatban, mint például a Nintendo first-party játékai, vagy más cégek sikercímei. Pedig az előbb említett játékoknak sincs szégyenkezni valója: nem a világ legjobbjai, de remek „sleeping-hit” címek.

Történet: ez a rész nem érdemel túl sok szót, ugyanis egy ilyen játéknál csak másodlagos, körítés jellegű szerepe van, és nem is ezen van a hangsúly. Annie, a fiatal dáma családját, és szülővárosát felforgatja egy Kid néven emlegetett bandita és bandája, akik western-sztorihoz méltó módon visznek mindent, amit kicsit is értékes. Ezek után nem meglepő, hogy Annie bosszút forral, és ugyan jól bánik a fegyverekkel, egyedül még ő sem ér semmit a sok csőcselék ellen. Ezért kéri a szabadúszó fegyverforgató, Clint segítségét (aki még csak véletlenül sem tekinthető kikacsintásnak Clint Eastwood westernhős karakterei felé :D), akinek jobb dolga nem révén, elvállalja a melót, így hát ketten szállnak szembe a banditák seregeivel. Mint mondtam, nem fog Oscar díjat nyerni ez a klisés felütés még ennyi év után sem, ennek ellenére egy eleme mégis megérdemel egy kis kifejtést, ez pedig a WG világa. Aki látta a Vadiúj Vadnyugatot vagy a Trigunt (ami egyébként véleményem szerint remek darab, hiába az első tizenkevés rész félrevezetése), annak ismerős lehet ez a fajta alternatív történeti kor, ahol a korhű ruházat, épületek, helyszínek mellett békésen megfér a jövőt idéző technológia, így nem csoda, ha a játék során vegyesen fogunk emberi és gépi ellenfelekkel hadakozni, de a háttérben is megfigyelhetünk kevert elemeket, így például a vonatok már légpárnás elven közlekednek, a poros, szélfútta városkában több méter magas, minigunnal a keze helyén lépkedő, a kultikus Gundam robotjait idéző fémszörnyeteg grasszál, és a felszedhető fegyverek között találhatunk napjainkat idéző darabokat is. Egyszóval érdekes és stílusos keveréke a múltnak és a jövőnek, ahol mondhatni az utóbbi szolgálja az előbbit, révén az említett példákhoz, illetve a Gonzo-féle Samurai 7/Gankotsuo feldolgozásokhoz hasonlóan a múlt elemeire épül rá a jövőt sejtető elképzelés. Ez az egyébként érdekes egyveleg biztos vagyok benne, hogy nem mindenkinek fogja elnyerni a tetszését: nem mindenki vevő az ilyen nem mindennapi párosításokra, főleg ha egy ilyen örökbecsű témakörhöz kapcsolódik. Őszintén szólva kíváncsi volnék, hogy a II. Világháború és a jövő ehhez hasonló keveréke vajon milyen stuffot eredményezne. Amilyen érdekes lenne ez a koncepció, olyannyira idegen is. Mármint, több méteres mechek menetelése a kora őszi Lengyelországban…? (rendben, leálltam)

Gameplay: a WG alapjában véve a fénypisztolyos játékok jegyeit viseli magán, de találhatunk run n’ gun elemeket is szép számmal. A játéktér (az akkori light-gunos cuccokhoz hasonlóan) két részre van osztva, az egyik fele (a háttér) az ellenfeleké, a másik (előtér) a tiéd, ahol a karaktereddel szabadon mozoghatsz a bal-jobb gombok segítségével, illetve a képernyőn látható célkeresztet is irányíthatod a négy iránygomb révén, amellyel a másik térfélen megjelenő ellenfeleket lehet becélozni, és az Y gomb segítségével lelőni, még mielőtt ők nyitnának rád tüzet. Ez így eddig a sztenderd light-gunos cuccokat idézi, de nem csak ennyit tehetünk, és az ellenfelek sem ülnek, mint maci a bokorban: hiába lősz le egy ellenfelet időben, ha egyszerre öten lőnek rád. Itt jön képbe az emlegetett run n’ gun aspektus: nem csak a lelőni szándékozott célpontra kell figyelnünk, hanem bizony a ránk zúduló lövedékekre is, amelyek elől el kell „táncolnunk” valahogyan. Ebben segít néhány elem. Elsőként, az ellenséges lövedékek érkezési helyét a játék színesen villogó célkereszt(szerűség)ekkel, és a karakter feje felett megjelenő „Look out!” szövegbuborékkal jelzi, amelyek nem csak felhívják a figyelmet a közelgő veszélyre, de támpontot is adnak a menekülést illetően. Ha a menekülés szóba került, azt is a rng cuccokhoz hasonlóan tehetjük: egyszerűen arrébb gyalogolunk, vagy félreugrunk, amit a B gombbal tehetünk meg, azonban nem mindegy mikor használjuk, folyamatos tüzelés közben, vagy önmagában. Előbbi esetben a nyomott iránynak megfelelően vetődik a karakter. Gyors módszer ugyan, de nem tudod befolyásolni a gurulás közbeni folyamatot, ráadásul a vetődés után egy rövid ideig mozdulatlan marad a figurád, úgyhogy érdemes megfontolni a használatát, nehogy pont egy sortűzbe vetődj éppen. A másik mód a szimpla ugrás, amiből duplára is képesek vagyunk, ráadásul ennek révén valamelyest beleszólhatunk az érkezés helyébe, de nem olyan gyors, mint a vetődés. Az érkező lövedékeket le is lőhetjük, amely kicsit kockázatos folyamat ugyan, de hosszútávon megtérül: a karakter portréja mellett egy csík töltődik a lelőtt lövedékekkel arányosan, amikor pedig betelik, elszabadul a pokol: ideiglenesen megkapod a játék legerősebb fegyverét, a Vulkánt (minigunt), ráadásul még sebezhetetlenné is válsz a csík leteltéig. Az ellenfelek kellemesen variáltak, legfőképp a sztori ismertetésében emlegetett banditák és gépi rosszaságok vasbevitelén fogunk segíteni, akik ráadásul még változatos életerőpontokkal is rendelkeznek. Természetesen mini bossokkal és bossokkal is fogunk harcolni a játék során, amelyek esetében inkább gépeket fogunk ólommal kínálni, egy mini-boss és kettő főellenség kivételével az összes ugyanis valamilyen mechanikus rosszaság. Találhatunk közöttük többek között lángszórós kocsit, lebegő security droidot, vagy jetpackes kasszafúrót. Legyőzésüknél leginkább a jó reflex, és a betanult támadási pattern számít, amelyek nem közelítik meg ugyan a hardcore shoot’em upok lövedék fiesztáját, de jó néhány életre így is szükség van elsőre a likvidálásukhoz. Egyetlen szó a ház elejét a mini-bossok kevés számát érheti, ezek ugyanis ismétlődőek, és ugyanazt a támadási módszert használják, legfeljebb a gyorsaságuk variálódik, ami kicsit édeskevés egy ilyen játékhoz. Ennyi rosszarc természetesen megfelelő ellenlépést igényel, amit az elhullatott cuccokból szerezhetünk. A pénzeszsák a pontszámunkat növeli, a „B” ikon plusz egy detonátort ad (X gomb, totális pusztítás), a sörétikon mellett szereplő M gépkarabélyt (alap fegyvernél gyorsabb, és talán erősebb), az G gránátvetőt (kicsi szórás, remek hatásfok), az S sörétest (gránátvetőnél kicsit gyengébb, de nagyobb szórású) a P totálisan hatástalan „dinnyemagköpőt” ad, a kérdőjel pedig ezek közül bármelyiket jelentheti, továbbá a hozzánk dobott dinamitokat fel is kaphatjuk, és visszavághatjuk az ellen arcába, ami legalább egy gránátvető lövedékének erejével ér fel. Fegyvereket nem csak az ellenfelek után kapunk, hanem a pályára a Contrát idéző módon berepülő kapszulák szétlövése révén is szerezhetünk új csúzlit. Ha már annyit emlegettem a „karakter” kifejezést, essék pár szó a választható hősökről: a két szereplő sprite-juktól (egyik férfi, másik nő) eltekintve az ég egy adta világon nem térnek el, kivéve Annie kicsit nagyobb ugrási távolságát. Apró érdekesség, hogy a karakterválasztó képernyőn a Guilty Gearhez/BlazBluehoz hasonló módon a négy gombbal (X,B,A,Y) még színvariációkat is választhatunk. Az eddigiekből látható, hogy mozgalmas, odafigyelést igénylő játékmenettel rendelkezik, ráadásul még kellően nehéz is (a Contrához/Metal Slughoz hasonlóan egy találat = -1 élet), ugyanakkor a játék támogatja a két játékos módot, a plusz segítség pedig mindig jól jön, és még szórakoztatóbb így az élmény. Egyetlen hiányossága, hogy rendkívül rövid, mindössze hat pályás (plusz egy-két bónusz pálya), amelyeken nem egyszer fogunk elhalálozni ugyan, de még így is ki lehet pörgetni bő három óra alatt, viszont perfekcionisták megpróbálkozhatnak a Hard Mode-al, és az életvesztés nélküli végigjátszással (én egyelőre a Hard Mode elhalálozás nélkül való kipörgetésére pályázok, eddig kisebb nehézségekkel).

Zene/hangok: tipikusan az fajta zene, amelyet játékon kívül viszonylag nehezen tudna felidézni az ember, de az akció közben talán elképzelni sem lehetne jobbat: az első Megaman X gitárnyúzásai keverve a tipikusan westernes dallamokkal és megoldásokkal olyan keveréket alkotnak, amelyek lelkesítőek, hozzátesznek az élményhez, ráadásul még olyan klasszikus western hatású számok is felcsendülnek, mint például az Desolation Desert egész számon átívelő füttyszólama, vagy az utolsó pálya hősies hangulatú dallama. Hangok terén ugyanilyen pozitív a véleményem, illeszkednek a vadnyugati témaválasztás hangulatához, a fegyverek kellemesen ropognak, és még emberi kiáltást is hallhatunk, például ugrásnál/vetődésnél, vagy elhalálozás esetén, amelyek hála az SNES hangchipjének nem keltenek repettfazék benyomást, mint sok MegaDrivos cucc esetében (jó konzol az is, de hangok terén nem teljesít annyira jól).

Grafika: rendkívül jól megrajzolt, remek színvilágú, kellemes gráfot alkottak meg a nem mindennapi környezethez a Natsume műhelyében, nem beszélve a spriteok, hátterek részletességéről, amelyek a Ninja Warriorsban látott színvonalat csuklóból hozzák, és talán kicsit felül is múlják. Külön jó pont, hogy a sprite-ok viszonylag méretarányosak és nagyok, ez leginkább játék közben jön kapóra, ugyanis a fejlesztők képesek voltak a játékosok, és a konzol „fejével” gondolkodni, egyúttal hadd térjek rá az irányíthatóságra is. Egy ilyen játékot elviekben fénypisztollyal lehetne jól irányítani, de a Natsume elvetette ezt az ötletet, és inkább a konzol irányítója köré építette fel a célzási rendszert, aminek meg is lett a jótékony eredménye: a célkereszt tisztességes méretű, könnyen irányítható, és az ellenfelek hitboxa is elég széles ahhoz, hogy el lehessen őket találni, de ne millimétereken múljon a kérdés. Nem ugyanilyen fontos dolog, de olyasvalamivel is rendelkezik a grafikus vonulat, amit manapság afféle csábító szép szóként használnak az über-realisztikus stuffok: rombolható környezet! Bizony, az épületek, berendezések, tereptárgyak nagy részét oly módon jutalmazhatjuk ólommal, hogy annak nyoma is marad. Az üveg szilánkokra törik, a falban golyónyomok maradnak, a berendezést pedig kis túlzással miszlikbe apríthatjuk. Ahhoz képest, hogy a korabeli és későbbi (főleg PC-s) cuccok „fagyott világ” szindrómája a mai napig is kitart jó pár stuff esetében, egyértelműen dicséretes adalékról beszélhetünk.

Összegzésképp kinek ajánlható a játék? Ha szereted a nem mindennapi látványkeveréket, a gyors reakcióidőt igénybe vevő, a Contra, és a két évvel későbbi Metal Slug nyomdokait érintőlegesen követő játékmenetet, a remek zenét, vagy csak szimplán a 16 bites játékokat, akkor nyugodtan tégy vele egy próbát, de ne számíts hosszútávú szórakozásra. Wii tulajoknak és az emuláció ellenzőinek érdekességképpen megemlítem, hogy elvileg 2010 harmadik negyedévében fel fog tűnni a játék a Virtual Console kínálatában is.

8/10

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

One response to “Wild Guns – Spagetti-western, Natsume módra

  • Soa Mark

    EPIC SNES játék? Must Have 😀
    Ezt holnap szerintem leszedem, mert úgyis egy snes rom csak 1 mega

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: