Ha a Kelet és a Nyugat legalja alkalomattán találkozik…


Még anno a bemutatkozásnál említettem, hogy általában nem számít milyen jellegű a zene amivel bepróbálkozok, ha valamilyen módon elnyeri a tetszésemet. Ám mint mindenkinek, nekem sem végtelen a toleranciám a szar, a szemét felé, amelyek ironikus módon mégis valahogyan népszerűbbek az átlagnál, ahogyan az a nagykönyvben és a zene történelmében meg van írva. Legyen szó nigga-rapről, infantilisen nyomorékul rózsaszín Vivás pop/szinti prüntyögésről, a techno/electro zene kevésbé hallgatható, repetitív oldaláról, vagy egynyári “slágerekről”, ezek a nem egyszer kritikán aluli “alkotások” megannyi embernek jelentenek minőségi, “kircsi” zenét (megtörtént eset), de akibe egy kicsi ízlés is szorult az inkább másfelé tapogatózik, ami természetesen magában foglalja a szarba nyúlás nem éppen kellemes kockázatát is. Ezek a kis balesetek jó esetben egy kiadós röhögéssel, rossz esetben bosszankodással érnek véget, de semmiképp sem olyan élménnyel, amit élvezettel mesélne az ember a négyszögletű kerekasztal mellett a kollégáknak két sör között. Ilyen jellegű élményben részesültem  az elmúlt időszakban az örökbecsű Sankaku Complex, illetve jó pár éve a JewTube által, amelyet egy rövid ismertetés erejéig megosztanék az érdeklődőkkel:

Hatsune Miku

Bizonyára mindannyian beleütköztünk már olyan reklámokba a tévében két taúksó között, melyben egy dicséretre méltóan irritáló hangú úr/hölgy csengőhang próbálja vásárlására biztatni  az arra fogékony ízlésficamos egyedeket. E csengőhangok között biztosra veszem, hogy mindenki látott már olyat, aminek főszereplője egy kívánatosan rossz CG-vel megálmodott, torz, az esetek többségében meghatározhatatlan lény “énekel” egy zenének csúfolt trágyát olyan hangon, hogy a lakásod száz méteres körzetén belül odavonzza az összes bagzani vágyó macskát. Gumimaci, Lili baba, Holly Dolly, hogy csak pár nevet említsek a közízlés eme harcosainak hosszú listájáról. De ezek a hang elvén működő pokolgépek nem csak nálunk, hanem szerte a világon megtalálhatóak, még Japánban is, ahol mint tudjuk, a hülyeségért nem kell a szomszédba menni. A weabook szájából ezerszer elhangzott “japán a legjobb, az ő alkotásaik kivétel nélkül művésziek” érv ismételt megcáfolásának lehetünk ismét tanúi, mert eleve semmi sem tökéletes, mint ahogy a HM se az, sőt. Közismert tény, hogy a japók (és a weabook) olyan dolgokért is képesek rajongani bárminemű logikus ok nélkül, ami nem egyszer az európai ember szemében mondhatni brutális méreteket is ölthet. Azonban ez nem annyira ismeretlen jelenség nálunk sem, elég megvizsgálni miért is rajong annyira tizenéveseink ízlésficammal szenvedő fele, és főleg hogy milyen stílusban. Ezt szorozzuk meg szépen tízzel, és nagyjából korrekt képet kaphatunk milyen az, amikor a látszat úgy eladja a terméket, hogy az csak füstöl. A szórakoztató ipar e financiálisan lebilincselően lenyűgöző, de valójában szánni való jelenségére remek példa a Hatsune Miku névre keresztelt zenei virtuózkodás is, amely habár szakasztott ugyanabban a formátumban mozog, mint a fentebb említett telefonos gyökérségek, az elmúlt évek során olyan mértékű fanbase-re tett szert, amely véleményem szerint nem hogy érthetetlen, de egyenesen érdemtelen is. Hogy mindenki lássa, miről szól lényegében ez az egész, következzen egy kis Receptklub: végy egy japáni, anime stílusban megálmodott női figurát, akiről süt, hogy egy bizonyos célközönség meghódítására lett megálmodva (dupla copf, deszkás mellkas, kislányos megjelenés). Ehhez adj hozzá egy állandó, mondhatni infantilis teljesítményt nyújtó énekhangot és dalszövegeket, amelyeknek sosincs értelmes jelentése -ha az állandó, konstans magas hangon előadott lalalát annak lehet venni-, de olyannyira “kawaii” (Péter nyomán ejtsd: karvaj), hogy vagy úgy megkedveled, mint mást soha, vagy izomból berókázol. Ezt az kissé odakozmált, gyanús kotyvalékot keverd össze, és öntsd rá kedvenc videojáték zenéidre, és voalá, kész a HM becsinált, fogyaszd fenntartással. Az érdekes receptből látható, hogy a HM a feldolgozások világát szándékozik betámadni rendkívül intenzív módon, de oly módon megbukott (legalábbis nálam), hogy a magyar nyelv összes inzultusa kevés lenne a leírására. Eleve az énekhangtól rendkívül rövid időn belül falnak lehet menni, mert egyrészt infantilis, másrészt nem változatos, egy kaptafára épülő, de az, hogy nem egy esetben alig lehet ráismerni az ihlető zeneszámra, mondhatni gúnyt űzve az eredetiből, és mégis a “feldolgozást” tartják jobbnak, az enyhén szólva érthetetlen. Ha máskor nem is, ilyen esetekben láthatjuk, hogy a kawaii és a minőség nem szokott mindig kéz a kézben járkálni. Részemről emeli a rage-o-métert, hogy nem egy esetben olyan számokat szemel ki ez az “istennő”, amelyek nagyon jók, hallgathatók, de a remix majdhogynem nagyobb népszerűségben fürdik, hiába verdesi eszmei értéke egy Tesco gazdaságos rizling színvonalát. Most komolyan, what’s up with you people?

Egy példa, csak hogy az eddig HM-szűzek is tudják, hányas a kabát:

Az eredeti, Hisayoshi Ogura által:

És ami lett belőle, HM-módra:

Feltételezem nem kell különösebben kifejtenem, melyik a jobb és miért. Az ellentábor hívei most biztosan rávágnák erre, hogy a YTPMV-k többsége (pl. This video contains…” fad) sem kínál sokkal többet, és ez részben igaz is. A kettő között ám van egy pár lényeges különbség: sokkalta szimpatikusabb figurák (Robotnik, King Harkanian) “adják elő” az egyes számokat, plusz az alkotók nem egy esetben olyan bravúrokat hajtanak végre az egyes videoszerkesztő programokkal (pl. Vegas), amely minimum elismerésre méltóak, és ami a legfontosabb, változatosak is. Lényegében ez a egy kaptafára menő beállítottság a HM mítosz sarkallatos pontja, amiből a mai napig nem mászott ki, de hát a rajongóknak effélékre nincs is szükségük. Hisz’ kawaii, ne~~?

Soulja – anime és Death Note

Ha meg kellene neveznem egy olyan műfajt, amelynél inkább a kultúrális lenyomata  miatt kapok herótot, mintsem önmagáért, az a rap lenne. Zenei szempontból nem tartom általában rosszra ezt a műfajt, de -elnézést a kifejezésért- tele a butykosom az általa képviselt gizda, idióta, műanyag, az eredetiséget többségében nélkülöző stílustól, amit felfogásában/viselkedésben/”tiszteletben” képvisel, nem beszélve arról, hogy számos műfajhoz hasonlóan még a legjelentéktelenebb, kreativitás nélküli porbafingóból is lehet “sztár”, aki hiába kopíroz más előadókat, alkotásokat, hiába van valószínűsíthető gondja az angollal, mégsem tűnt el a sűlyesztőben örökre annak ellenére, hogy az egész szakma (!) egy emberként vetné ki magából. Ilyen előadó a maga nemében Soulja is, akinek portfóliója ugyan meglehetősen soványka még, de azt már ebből az két számból, és a mellékelt képből már most meg mernék esküdni arra, hogy stílusában és zenészi teljesítményében legfeljebb a szánalom-lista éllovasa lehetne. Viszonylag ritka nálam az olyan zene, amelynek nem adok meg legalább egy végighallgatási esélyt, de ez a két szám még azt sem érdemli meg. Szó szerint tíz másodpercenként rá kellett kattintanom a pause feliratú, ez esetben rendkívül csábító gombra, és fél perces szüneteket kellett beiktatnom, mert ez még nekem is sok volt. Ha azt mondom, hogy szinte szó szerint fájdalom hallgatni ezt a két, az eredetiséggel nem vádolható valamit, akkor NAGYON finom voltam. Kezdetnek ott bukja el az úriember, hogy a rap műfajának fontos elemét, a háttérzene érdekességének hiányában fokozottan szükséges szövegbéli leleményességet és kohéziót úgy elkerüli, mint politikus az őszinteséget. Ha a nyájas olvasó (és potenciális hallgató) egy zavarodott öregember összefüggés nélküli szövegelésével vél hasonlóságot vonni, az nem jár messze az igazságtól, ugyanis itt pontosan erről van szó. Az eredetiség ugyanúgy ismeretlen fogalom Soulja “főrapper” repertoárjában, mert képregényiparbéli “társához”, Nick Simmonshoz (a Kisses Gene Simmons fia) hasonlóan nincs egy csipetnyi kreativitása sem. A Long Journey klisés lagymatagsága egyértelműen a Death Note OST “Near Theme” című számának koppintása, látszik rajta, hogy a “úgy se hallott még senki X-ről, úgyhogy nem gond, ha lekoppintom” mentalitás jegyében készült, akárcsak Simmons úr Incarnation című képregénye, – ami valójában a Bleach egy rendkívül pofátlan másolata – , de az anime névre hallgató szerzemény sem vádolható a “minőség” címkéjével. Rendkívül mongolidióta és elcsépelt az elején/végén hallható, a témaválasztás okán random módon beillesztett keleti hangszerekkel előadott intro/outro, hogy az összefüggéstelen, a témaválasztáshoz érdemben hozzá nem szóló szövegről ne is beszéljek, ugyanakkor külön pofára esési pont, hogy az úriembernek valószínűleg nem tanították meg, hogy a dal címének állandó ismételgetése sorvégi csattanóként fail megmozdulás, illetve az sem javít a menőségi indexünkön, ha mindenféléhez hasonlitgatjuk magunkat. Kérdés: ki mit gondolna, ha egy ember azt közölné vele, hogy olyan, akár a Death Note, vagy Piccolo? Ezek szerint vagy olyan lapos és éjsötét szellemben/megjelenésben, mint a füzetke borítója, vagy olyan nagyok a fülei, mint az emlegetett spenótzöld Vegita-klónnak (ez utóbbi mondjuk nem igaz az úriember esetében, de az imidzs a fontos). Mint látható, nem lettem rajongója az ifiúrnak, és valószínűleg nem is leszek, kivéve akkor, ha egyszer kedvem támad ezen a zenének csúfolt szaron röhögni egyet. Ha akarsz nevetni egy jót, tégy egy próbát, többieknek még bosszúból is sajnálnám ajánlani.

referenciák a vállalkozó szelleműeknek:

anime
Death Note- Long Journey

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

3 responses to “Ha a Kelet és a Nyugat legalja alkalomattán találkozik…

  • Soa Mark

    Szerintem az egésznek a gyökere az, hogy a YTPMV jobb mert az paródia és nem tribute mert a Hatsune Miku az énekli a dalt nem egy kivágott szót ismétel vagy ritmust.

    Ha már japán epic youtube poop muzsika hang akkor a japán Ronald Mcdonald ő a best keleten szerintem.


    Soulja Boi-os eset meg elég felháborító…
    Komolyan a gagyi rapperekből animu fagek lesznek akkor az borzalmas lenne : S

    • Wagner

      Magyarázzátok már el, hogy a mi a poén ebben az idegrángatozós gyökérkedésben.

      • dodgers20

        Nem a rángatózásban van a lényeg, hanem ahogy a video hanganyagának hangszintjét módosította/összevágta az alkotó a zene ritmusára, aminek elkerülhetetlen mellékhatása a jelenetismétlés. Bár igazság szerint nem ez a legjobb példa erre, mert habár a hangszínszabályozás (pitch shifting) jelen van, nem lett elég hangsúlyos, így csak az alapzenét támogatja ahelyett, hogy szerves része lenne. Igazság szerint ennél vannak jobb konkrét példák is, de inkább a nyugati arcoktól.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: