Egy kis ez, egy kis az


Nem is olyan régen, a Yakuza 4 demós postom végén csodálkoztam egy sort néhány látszólagos kópiabanda erőre kapásán, különösen ami az idei teljesítményüket illeti. Kezdve az Airbourne-al, akik ugyan még csak két stúdióalbumot tettek le az asztalra, már most borítékolható, hogy ők lesznek az új AC/DC, ám szerencsére nem csak jellegükben mímelik a “boogie” metal ausztrál királyait, hanem minőségben is legalább ennyire követik azt a szakma rögös útjain. Első albumuk (Running Wild) nyomokban egy kicsit kiforratlan volt még, de érezhető volt az albumon, hogy ez a fajta előadásmód ha nem is eredetiségében, de minőségében még fejlődőképes, amit az idén év elején kijött No Guts, No Glory sikerrel be is bizonyított: akár kisebb összejöveteleken, akár nagypályás fellépéséken, de rendkívül működőképes a lemez, ami nem is csoda, hiszen szinte az összes számban ott lapul az a fajta esszencia és minőség, ami jóvá teszi a műfajt (pl. Raise the Flag). Ráadásul még magyarhonban, ha jól emlékszem a Dürer kertben is adtak egy remek koncertet az év elején, amelyről szinte csak pozitív kritikákat olvastam. Őszintén szólva azt sem bántam volna, ha az Iron Man 2 alá is ők adták volna a talpalávalót, legalább annyira élvezetes lett volna a film amúgy sem rossz zenei vonulata. Ezt követte részemről a White Wizard nevű formáció idei, Over the Top című albuma, amelyről már a borítót elnézve sejtheti az ember, miféle műfajban is dolgoznak: kegyetlenül retro, múltidéző heavy metal zene, amely mintha húsz-huszonöt évvel ezelőttről érkezett volna az Iron Maiden, vagy a Judas Priest kiadatlan lemezeinek szekrényéből. Ugyanaz a hangulat, mentalitás, zenei megoldás jellemzi az albumot, mint amilyen a nyolcvanas évek, kilencvenes évek legelején volt tetten érhető, ennél fogva egy kicsit klisésnek is lehetne nevezni a cuccot (tessék fellapozni valahol a számok címeit, példának okáért), de az amerikai székhelyű zenekar olyan, akár a mintadiák: kicsit botladozva, de hibátlanul mondja fel a leckét. Ez a botladozás leginkább abban ütközik ki, hogy egyben hallgatva egy kissé egybemosódóak a számok, de önmagukban kellemesek, hallgathatóak. Ugyan összességében nem üti le a szememben a JP Painkillerét a trónról, de ettől függetlenül egy jó neoretro albumról van szó, ha az esetleges következő lemezükre egy kicsit több egyéni elképzelést visznek be, akár még igazán maradandó dolog is kisülhet belőle, főképp ha hanyagolják más zenekarok számainak rendszeres feldolgozását (mondjuk a JP Heading out to the Highway-e nem volt rossz választás). Ehhez a kettőshöz csatlakozott néhány héttel ezelőtt a Kalmah, amelyről korábban már olvastam néhány oldalon, de valamiért nem igazán keltette fel a figyelmem. Nem sokkal ezután YouTube-on belebotlottam az új albumuk (12 Gauge) egyik számába, a One Will Fail-be, amely hatására drasztikusan megváltozott a véleményem, olyannyira, hogy sebtében le is szedtem az egész albumot. Számos oldalon állították a zenekarról, hogy Children of Bodom kópiáról van szó (egyrészt ezért nem keltette fel a figyelmem először), de nem számítottam arra, hogy ennyire tetszeni fog, pláne annyira, hogy majdnem az egész album egységesen legyen a kedvencem. Jellegét tekintve valóban tagadhatatlanul van benne CoB íz, de véleményem szerint minimális, egy kicsit kevésbé über-epic Amon Ammarth jelleg is felfedezhető az albumon, ami a még mindig epikus, és ami a legjobb, nem összehányt, a death metal lemezek egy részét tönkretevő módon monoton, hanem kifejezetten dallamos gitártémákban érhető tetten. Ezt megfejelve a kellően ízesre hangolt gitárokkal és a nem túlzottan fajsúlyos dobokkal egyáltalán nem sérti a fület, különös tekintettel az énekes, Pekka Kokko egységesen pozitív teljesítményére (újabb pozitív AA hozatal), aki egyszer sem esik ki játékából, folyamatosan jó szinten hozza a műfaj szinte kötelező deathes üvöltözéseit. A számok egységesen magas színvonalat képviselnek, egyedül a Better not to tell kissé “bizalmaskodó” hangulatát éreztem egy kissé furcsának, de ettől függetlenül szó nincs arról hogy rossz szám volna. Ha az egész lemezt pontoznom kéne, simán dobnám rá a nyolc/nyolc és felet, és az is biztos, hogy egy szubjektív év végi best of 2010 postba feltétlenül beletenném, akárcsak a No Guts, No Gloryt és az Over the Topot. De addig még sok víz fog lefolyni a Dunán, eleve augusztus végén jön az új Iron Maiden, és hátha még addig összeütnek valami Lemmyék a Motörhead színeiben.



Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

2 responses to “Egy kis ez, egy kis az

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: