Death Note – bolond lyukból bolond szél fúj

Avagy légy zseni, mikor rohadtul nem vagy az

A nipponoknak mindig is volt érzékük ahhoz, hogyan vegyítsenek különböző stílusokat oly módon, hogy az eredmény még csak véletlenül se legyen mindenki által fogyasztható, egyöntetűen remek. Vagy túlságosan ráfeküdnek a keverék egyik elemére, ezzel kvázi kinyomva a többi alapanyagot, vagy éppen egyikre se fektetve különösebb hangsúlyt, aminek hatására beüt az a bizonyos főzőcske effektus: rohadt sok mindent beledobálnak, de se íze, se bűze, mehet a kutyának. Ez a jelenség alapvetően minden vegyes referenciával dolgozó cucc fekélye, de mint azt Nippónia felettébb zakkant felének médiatermékei ezerszer bebizonyították, sokszor nem is magával az alapötlettel lenne probléma, hanem a körítéssel, ami lényegében odavetett csonttá avanzsálja az aktuális műt. Ahelyett, hogy a film tényleges elemire feküdne rá a körítés, kihangsúlyozva annak elismerésre méltó vonalait, inkább a közönség kevésbé lényeges részének akar mindenáron imponálni, ezzel vakvágányra terelve a film eredeti rendeltetését. Minderre ülepedik rá a fals körítés rosszabb esetben undorítóan tenyérbemászó jellege. A giccsesség, a rózsaszín félrevezetés, az egyáltalán nem passzoló ábrázolás, a karakterek történethez képest hiteltelen megjelenése és fejlődése csak néhány azok közül a fogások közül, amelyek mentőövként funkcionálnak a népszerűségi listák dobogójához. Ezek a mentőövek az idők folyamán bebizonyították, hogy habár az alapműhöz sok közük aligha van, az arra könnyen harapó réteg gyakorlatilag tort ülve szétmarcangolja, apró cafatokat hagyva maguk után, megnyalva mind a tíz ujjukat. Ezek a torok nem egyszer arról híresek, hogy a mű valódi értékeit sutba dobva, a mentőöv erényeit kiemelve áradoznak anekdotákat, pingvin módjára paskolják egymás vállát, ahányszor valaki csinál egy random zenére összehányt, random jelenetekből álló amw-t, zéró eredeti ötlettel, amelyek témaválasztásuk okán úgy is megnyerik a versenyeket, illetve afféle próféta módjára osztják a rakományt mások véleményének elfogadásáról, toleranciáról, mikor ők maguk jó szerzetes módjára isszák a bort, ettől olyan sületlenségeket összekaparva, amik az egyszeri kívülállók számára nem többek vicces önellentmondásnál. A többistenhit kissé eltorzult voltát vehetjük szemügyre az ilyen torok alkalmával, amelyeket rendszerint a prominens, kevésbé nívós animés oldalakon tart az abba elmerülni kész közönség, például a magyar (M)ondó kevésbé kulturált, önellentmondó közönsége szokott hithű szamuráj módjára személyes kérdést csinálni a nem egyszer korrekt módon elmondott, összeszedett ellenvéleményekre, az olyanokra, amelyek három szón túl terjedően képviselnek kordont a többistenhit híveinek felfogásával szemben. Ők mindebből, mindegy rossz dekódoló módjára személyes méltóságuk megsértését vélik minduntalan felfedezni, ezzel olyan ellenlépésekre sarkalva magukat, amelyek szemükben bázikus horderejűnek hatnak, a többi ember számára azonban nem többek sértődött replikánál. A szemfüles olvasó most persze felteheti a kérdést: „Álljon meg a menet! Ez egy Death Note-os post, nem? Akkor minek a szövegelés a fanokról? Nem kéne ezt inkább egy külön bejegyzésre tartogatni?” Dehogynem, alapvetően ennek az egésznek nem lenne semmi köze a bejegyzés tárgyához, ezt aláírom. De ahogyan az Ölumposzon is számos isten ücsörög naphosszat híveik imáit hallgatva, úgy az animu szkénának is megvannak a maga harci díszbe öltözött, a bajszuk alatt jót nevetgélő istenei. Nem számít, hogy valójában ezek az istenek nem viselnek semmiféle harcra utaló ruházatot, híveik szinte önként és dalolva segítik fel rájuk a vasakkal és állatbőrrel borított vállvédőt, a szarvas sisakot, és az élesre fent, a hívek lelkébe könyörtelenül hasító kardot. Ők pedig, mint megannyi megbokrosodott báb, dühödten ugranak rá a pogányokra keménynek hitt, valójában kasmírtapintású katanáikkal. De vajon miféle istenek lehetnek ezek, akik ennyi hívet maguk mellé állítanak? Néhányuk, név szerint: Naruto, a beszédtől elnyúló harc és az alaptalan önbizalom mindig éhes hadura; Suzumiya Haruhi, az ármány és érdemtelenség istennője; Elfen Lied, a hazugságok és félrevezetések fiatalkorú istennője; illetve a Death Note, a másnak látszani akarás, és a cseles jellemfedés trükkös istene.

A Death Note az animék többségéhez hasonlóan nem saját kútfőből szerzett alkotás, hanem egy 2003-as, hasonló címet viselő manga mozgóképes, harminchét részes adaptációja, amelyet a Madhouse fedőnevű, minimálisan hullámzó teljesítményű stúdió tákolt össze 2006-ban, amit aztán a japán tévék ezen év októberében tűzött műsorra. Én 2006 szeptemberében, az 576 Konzol 2006/9-es számának (Tekken Dark Resurrection borító) anime-rovatának cikkéből szembesültem ezzel a stuffal a Monsterrel egyetemben, ami első látásra nem tűnt rossznak, ezért gyanakvással vegyített kíváncsisággal vártam az animu verzsönt. Ahogy mondani szokták, befizettem, de nem azt kaptam amire vártam, legalábbis nem ilyen formában. Pedig nem tűnt annyira vészesnek elsőre: egy kicsit mainstreames beütésű, de csavaros krimi/thrillerre számítottam, ami nem nyúl mentőövhöz a siker érdekében. Ehhez képest olyasmit kaptam, ami rohadtul másnak akar látszani, mint ami, és olyan körítést kaptam két sasszemembe, hogy nem tudok biztosra napirendre térni. Első körben itt a történet, ami habár hordoz magában potenciált, mégiscsak sikerül elhasalnia. Egy olyan alternatív Földön járunk, ahol a túlvilág nem csak a folklór része, hanem maga a megtestesült valóság. Egy kies, sivatagos pusztaság, melyet válogatott szörnyek népesítenek be, a Shinigamik (halálistenek). Ezek a Shinigamik nem az átlagember számára megszokott csuklyás, kaszás csontvázak: mindenféle jellegű és jellemű szörnyek, akik nem holmi kifent kaszával kopogtatnak be a jobb sorsra érdemes Mari nénihez, hanem egy Death Note-nak nevezett füzetkével, ami különleges hatalommal bír: akinek a nevét beleírják, annak negyven másodperc múlva többé nem kell aggódni nem csak a közüzemi, a svájci frank alapú hitel, és a mindenféle ripsz-ropsz adók miatt, de még a levegővétel megterhelő gondja is lekerül a válláról: szívrohamot kap, és meghal. Ez a módszer persze egy idő után unalmas, mint a nyű, ezért a derék Shinigamik unják a fejüket egész nap, akárcsak Móricka a fizikaórán. Közöttük van Ryuk is, a kissé absztrakt, pimp beütésű Shinigami (szivecskés fülbevaló, tollszerű vállak), aki egy szép napon úgy dönt, hogy elege van az egész napos here-veréből, és inkább szórakozik egy kicsit: a saját füzetkéjének belső borítójába összerittyent egy kissé engrish használati útmutatót, és ledobja piciny sárgolyónkra. Lényegében arra kíváncsi, ki lesz az a pojáca, aki megbokrosodva, vagy éppen a tisztességtől őrül meg. Ez a pojáca jelen esetben Yagami Light, a 17 éves, színötös, unatkozó bishi is, akinek korabeli társai egy részéhez hasonlóan tele van mindenféle világmegváltó tervvel. Ez pusztuljon, ez maradjon, amaz unalmas, emez szánalmas, tehát semmi extra. Mint mondottam volt, az ő kezébe kerül a lista, aki először normális emberhez méltóan egy szavát se hiszi a szegényes angolsággal írt, Mario által is ajánlott használatinak. Egy idő után azonban mégiscsak felpiszkálódik benne a kíváncsiság: vajon az a pufók vízvezeték-szerelő igazat mondott, amikor azt tanácsolta, nézzük meg a leírást? Ezen eltűnődve dönt úgy, hogy kipróbálja egy kevésbé szent életű emberen, aki ez esetben egy óvodásokat fogva tartó őrült képében jelenik meg. És láss csodát, a füzet működik! Light barátunk ezt persze nem hiszi el először, ezért még két bűnözőn is kipróbálja az új szerzeményt: mindkét eseményt success követi, amire ő lepetézik kemény másfél percre: ez nem helyes, nem etikus, kinek képzeli magát, és a többi szokásos eszmefuttatás. Másfél perc után azonban akkorát fordul hősünk jelleme, akár a politikusok viselkedése választások előtt és után: az előbbi kétségnek hűlt helye, helyét átveszi az arrogáns, ki-ha-én-nem, tipikusan seggdugasz istenkomplexussal vegyített attitűd. Mint a dalban: „Megyünk lopni, megyünk lopni! És senki senki nem szól ránk!”. Ez a derej hozzáállás a második rész végéig tart, amikor is a világ rendőrei kezdik megelégelni, hogy még csak hozzá sem tudnak szagolni az időközben a hívők által Kirának nevezett gyilkoshoz, nem hogy még el is kapni, ezért bevetik a nemzetközi fegyvert, L-t, akit személyesen szerintem még az anyja sem látott, de egy megoldatlan ügye nem volt még. Ő persze tudja, mitől döglik a légy, ezért egy cseles hírolvasással egybekötött terv keretén belül egy egész ország előtt égeti be hősünket, aki egyszerre öregedett ijedtében öt évet, és forrt a vére, mint a gazdaságos kávéfőző. Ezzel veszi kezdetét a két zseni párharca. Zsenik? Ezek? Persze, a disznó meg repül.

Nem is rossz felütés, nemde? Egy kis ez, egy kis az, és jól adagolva még jó is kisülhet belőle. Ki is sült, csak nem feltétlen az, amire számítottam. Egy ilyen kaliberű történet viszonylag életszerű karaktereket kíván, mint a krimik többsége, de ebben az esetben úgy érzem, egy kissé elszaladt a ló a készítővel. Számomra legalábbis nem reális az tény, hogy egy tizenhét éves porbafingó oda-vissza játszadozik a rendőrséggel, de olyan módon téve ezt, mintha öt hadvezér veszett volna el benne. Persze, ki akarták emelni a tényt, hogy Light az állami tévében történő lebukása után a legapróbb részletre is ügyel, de könyörgöm, ez a gyerek annyi „részletre” ügyel és oly módon, hogy más embernek már keresztbe állna a szeme. Olyan irreális módon adagolja a sorozat az ehhez hasonló képtelen dolgokat, hogy az embernek minduntalan az eszébe jut: ez mégis hogy lehetséges? Ez a kissé irreális, random hozzáállás az egész sorozatra kiterjed: nemcsak Light, de L, és a kisebb szervek is olyan mutatványokat hajtanak végre minduntalan, amelyek hatásosak ugyan amikor az ember először szembesül velük, de később feltűnik neki, hogy ezek az egymást „beszopató” hadműveletek valami piszok módon építenek a szerencsére: alig van olyan eszmefuttatás, amely ne venné a szerencsét, mint a legmeghatározóbb faktort. Mert hogy valakinek ennyi szerencséje legyen ennyi időn keresztül, az valóban szánalmas dolog, megspékelve azzal, hogy ez a szerencse SZINTE EGYSZER SEM mond csődöt. Elhiszem én, hogy így szándékozták továbbvinni a cselekmény folyamát, és ezzel hellyel-közzel sikerült is, de ekkora ordas hibát az esetek többségében a hentaik szoktak elkövetni. Tudjátok: a sztori minden aspektusának sutba dobása, és rojális logikátlanság a kekszért. Ez esetben meg a szakadatlan zseni-imidzsért, mivelhogy az animu dicséretre méltó módon igyekszik elhitetni a nézővel, hogy Light és L a legzsenibb zseni az univerzumban, míg a többiek (Soichiro, például) olyan krafttal bírnak agyilag, mint egy rakás tégla. Pedig L&L sem okosabbak a deákné vásznánál, csak a forgatókönyv több időt szánt nekik az érvényesüléshez. Ehhez képest még karakterrajzilag lehetnek még jók, nem? Nem. Szinte mindenki abban a szerepkörben marad, amit ráosztottak a készítők, így Light az arrogáns istenkezdemény, L a különc weirdo, Misa a sztereotíp szőke fangirl, akinek ugyan alkalmanként megvan a magához való esze, de úgy bele van habarodva Light-ba, hogy karaktere szinte nincs is, hacsak az őrületbe kergető rózsaszínűségét vesszük számba, és így tovább. Ennek ellenére Light és L mégicsak mutat egy halvány eredetiséget: Light esetében az óvatosság idővel fordítottan arányos mennyisége említhető meg, a végén ezzel is fogja kegyetlenül, de mégis röhejes módon beszívni. L sem lenne alapból az a nagy wasisdas, aminek a fangirljei beállítják: ötből négyszer a különcsége kerül elő, mint érv, pedig a kissé mongolidióta kinézető karakter rejt egy bizonyos valamit, ami egy hangyányival szimpatikusabbá teszi magát: az átlag nyomozókhoz képest nem tojik attól, hogy egy kicsit megszorongassa a delikvenst, és most nem az észkarate termékéből származó hadműveletekről beszélek. Nézzétek meg JewTubeon a második rész utolsó öt-hat percét, és látható, miről beszélek. De a lyányok (és néhány ízlásficamos fiú) ezt a részét nem szeretik L-samának. Hiszen olyan kawaii, ahogy olyan furcsán ül, úgy néz ki, mint egy leharcolt drogos, és sütit eszik, ne~~? Az hát. Meg az nénikéd üszkös szatyra. Ha az animu (és a manga) designja nem hangsúlyozná ezt ki, rá se bagózna senki erre az oldalára. Az animu grafikus vonulata mondhatni kétélű: a színekkel remekül bántak a rajzolók, ahogy a környezet megrajzolásával is, a karadizájn azonban a bevezetésben említett mentőöv szerves része: a mellékszereplők viszonylag reálisan festenek, némelyikük még kicsit pozitívan ronda, de ami főbb szereplőket illeti, nos itt szakad a film ebben a szegmensben: a rajzolók szerintem keverték a szezont a fazonnal, de olyan bishiket és bishokat csináltak szegényekből, hogy az animu alapjellegéhez valami iszonyatos módon nem passzol, ami a fandom reakciójából látszik is: az normális, amikor conos bejátszásokban visítanak, mint öregasszony a 2006-os választásokon, amikor Light vagy L feltűnik a színen? Mert azt hiszem nem kell különösebben ragoznom, hogy nem a karakter jelleméért vannak oda ennyire, de hogy még más területekbe is betört ez rajongás, az egy kicsit sok. Konkrétan volt egy olyan nőnemű MSN ismerősöm (tudjátok, barátnak a barátjának a barátja), aki állítása szerint azért volt oda a srácért akit szeretett, mert úgy nézett ki, mint L. Ha közben nem a Fekete Vipera szinkronos negyedik évadát néztem volna, akkor valószínű, hogy kiböktem volna egy WTF jellegű agymosást, de inkább udvarias voltam, és inkább adtam a lovat a csajszi alá. Mert első sorban részesülni az efféle tapasztalatokból mindig jó élmény.

A grafikus oldal azonban -számomra meglepő módon- ennek ellenére is brillíroz egy bizonyos tekintetben: a dinamikus, mozgalmas „kamera” beállítások, a nem egyszer stílusos képosztások, és viták közbeni színezések (egyik karakter ilyen, másik olyan színű) valamelyest javítanak a kegyetlenmód kiegyensúlyozatlan összképen, akárcsak a részvégi cliffhangerek. Nem egy esetben olyan jól fűzi a cselekményt az animu, hogy ha elfeledkezünk a léha történetmegoldásról, még élvezhetővé is teszi a cuccot, tipikusan az a fajta történetmesélés ez, amikor az ember nem gondolja végig a látottakat, hanem csak sodródik az árral. Ez a terhány lendület egészen a huszonötödik részig tart ki, amikor is olyasvalami történik, ami annak idején nem egy fangirlszívet zúzott szét, és fakasztott sírva (na vajon mi lehet az?). Az addig ha magasztosan nagyképűen, de elmagyarázott hozzáállást felváltja a sietség, a kapkodás, a különösmód ki nem dolgozottság. Egyszóval látszik rajta, hogy az adaptáció készítőinek kezét valaki megkötötte és sietniük kellett. A zenei vonal számomra az animu egyetlen egyöntetűen pozitív pontja. A két opening és ending zenei szmpontból őszintén szólva nem nagy eresztés, az animációkat tekintve változó az összkép, viszont az animu közben hallható muzsikák meglepően decensek. A talpalávalót Yoshihisa Hirano és Hideki Taniuchi szolgáltatja, akik két jól elkülöníthető stílust képviselnek: Hirano felelős az animu komolyzenei betéteiért (felemás), míg Taniuchi a modernebb, jazzes, enyhén rockos vonalat szolgáltatja (többségében jó). Az nyitó/záró zenék kínosan menősködő mentalitásából szerencsésre az OST többi részébe nem jutott, szerintem bármelyik krimi a részben is, de szívesen mondhatná a magáénak, olyan jó helyekre lettek beillesztve nem egyszer a számok, példának okáért az L’s Theme (A): amilyen felejtős nagy részben önmagában, olyannyira ütős sorozaton belül: a második rész végén szerintem fele ennyire lenne hatásos a „szopatás”, ez különösen az 1:11-nél bekövetkező rendkívül éles, robbanó váltásnak köszönhető. A szinkron ezzel szemben sokkalta inkább felemás, a mellék(ebb) szereplők viszonylag jól teljesítenek, de a főbb szereplők (Light, köh) nem egyszer olyan tenyérbemászó módon alakítanak, hogy egyszerre érdemelnek tapsot és szöges bakancsot egyaránt, arról nem is beszélve, hogy Mamoru Miyano és Aya Hirano is képviseltetik magukat, akiket lassú nyárson sütnék meg. Ha Fukuyama Jun is itt lett volna, erősen gondolkodtam volna az MPC lenémításán, és más talpalávaló behelyezésén. Elnézést kérek a rajongóktól, de olyan szinten borsódzik a hátam attól a tipikusan szépfiús, kissé homó hanghordozásától, hogy ahányszor meghallom a hangját, rögtön a mute ikonra/gombra mozdul az egér/ujjam.

Összességében látható, hogy habár az elképzelés maga egészen ígéretes is lehetne, olyan szinten próbálja belopni magát az ifjabb és elvakult közönség szívébe, hogy tönkre vágja az egész koncepciót úgy, ahogy van. Azonban egyéb, saját elemei olyan jól teljesítenek (beállítások, színek, zene), hogy ha mestermű nem is lett belőle, egyszeri unaloműzésnek megfelelő. De azt a fanbase-t nem érdemli meg, amit kapott, különösen annak fényében, hogy többségében nem az animu krimi jellegét érinti, hanem azt a populáris mentőövet. Így tessék közeledni ehhez.

5.5/10

AA-n postolt képek és fórum

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: