Scott Pilgrim vs. The World: The Game – A régi még mindig módi


Új dolgokat megismerni érdekes dolognak számított mindig is. Legyen az akár egy új sport, egy jó könyv, vagy egy film, az érzés mindig ugyanaz: amiről tegnap még tudomásod sem volt, lehet hogy ma viszont annyira kedveled, mintha ezer éve ismernéd és szeretnéd. Az újdonság ereje jó dolog, különösen akkor, ha ez a varázs azután a bizonyos harmadik nap után is kitart. Valahogy így vagyok én is ezzel a játékkal, ami az azonos címet viselő, kanadai származású képregényből készült. Egészen idén júliusig, pontosabban az E3-as videókig, és Ninty ezt (is) megemlítő bejegyzéséig őszintén halvány lila fogalmam sem volt e franchise létezéséről sem, pedig utólag nézve igencsak érdekes dologról maradtam le. Egy képregény, amely aktívan utal videojátékokra, képregényekre, és a zenére? Érdekfeszítő kombónak számított nálam ez mindig is, a tény pedig, hogy ebből játék is készül csak még inkább kíváncsivá tett. Egészen pontosan a képek és videók alapján szemügyre vett prezentáció miatt is. Mert eleve tudjuk ugye, hogy általában mi számít a liszencen alapuló cuccok egyik gyermekbetegségének? Igen: az alapanyagra való túlzott támaszkodás, amely mint edényből a vizet nyomja ki a fejlesztők egyedi ötleteit, merész elképzeléseit. E műfajban annak idején a Capcom és a Konami számtalan alkalommal tett tanúbizonyságot arról, hogyan is kell csinálni az effélét. Erős példa kedvéért a Konami fejlesztette Simpsons játék-kabinet nagyon sokak szerint remek teljesítményét lehetne felhozni az újkori kevésbé önálló feldolgozásokhoz képest, vagy a Capcom részéről gyerekkorom egyik többjátékos kedvencét, a Chip and Dale 2-őt, amely rövidsége ellenére is minimum átlagosnál kicsit fölébb helyezhető minősége. Azóta azonban mintha változott volna valami, pontosabban szólva határozottan: az eredeti produktumtól való arányos függés helyét többségében átvette a pénz beszél, kutya ugat mentalitás elve, amely az árukapcsolás ugyanolyan részévé alacsonyítja le a játékadaptációt, mint a DVD megjelenés, vagy a mekis kaja mellé járó műanyag figura. Körülbelül úgy, mint mikor elviszed a -leendő- lurkót a moziba az új háromdés ökörségre, majd kívánságának eleget téve később leveszed a polcról az azonos nevet viselő játékot, hogy aztán a pöttöm háta mögött sutyiban kipróbálva csóváld a fejed a minőség lexikális hiánya miatt. Mivelhogy annak idején nem ilyenek voltak azok a TMNT-s és Disneys játékok, amiket alkalmanként ma is előveszel, nosztalgiázva ezel az ismert pályákra, jelenetekre, zenékre. Efféle félsz volt bennem a demó letöltésekor, hiszen ki tudja, mennyire fog bejönni egy olyan feldolgozás, amiről azelőtt jóformán csak azt tudtam, hogy van, ezzel kvázi a levegőbe lógatva az felismert utalásokra való örömködés élményét. Azonban a harmadik végigjátszás közepén tartva megállapíthatom, hogy e félsznek alaptalan volt az egésze, hiszen olyannyira élveztem az eltöltött időt, mintha tényleg ismertem volna az alapul szolgáló médium minden aspektusát. Kvázi, mint a régebbi Batmanes játékoknál, ugyanis a Bőregérrel sem vagyok jobban tisztában, leszámítva az ’93-as, mostanában a TV6-on vetített Batman the Animated Series-t, ami még most is, kora huszonéves fejjel is leköt, mint annak idején a TV2 matinéjében. A tárgyra visszatérve, a demós postban említett vásárlási dilemma azon nyomban eldőlt, mihelyst JT szembesültem a játék egyik aspektusának kiemelkedő darabjával. Hogy melyikkel, azt később kifejtem, de előbb lássuk, miről is szól alapvetően a játék, és a képregény maga, már amit sikerült kihámoznom a játékból és kósza beszámolókból.

Adott egy 23 éves srác, Scott Pilgrim, aki Sex Bob-Omb nevű garázsbandájával tölti az ideje nagy részét, a felelősség terén pedig mondhatni nem éppen üstökösként ragyogó. Egyszer csak találkozik Ramona Flowerssel, akibe mondani sem kell rögtön fülig belezúg. Azonban ahhoz, hogy a kishölgy kegyeit elnyerje, Scottnak előbb le kell győznie Ramona… hét előző ex-pasiját. Bizony, ha Scott románcot akar, akkor ki kell porolnia „kollégáinak” hátsóját, akiket persze nem kell félteni, hisz mindegyiknek megvan a maga különleges habitusa. Az egyik profi deszkás, a másik egy basszer és egy mutáns keveréke, a harmadik (és negyedik) el nem tud szakadni egymástól ha harcról van szó, és így tovább. Hősünk pedig úgy találja, hogy ez az apró áldozatot bőven kompenzálja majd a főnyeremény, Ramona szerelme. Ezzel az alapsztorival indul a képregény, és maga a játék is, ami állítólag nem nélkülözi a karakterfejlődést sem. (Mit nem hallanak füleim?). Mindebből a játék nem oszt meg nekünk az ég világon semmit, hiszen még párbeszéd formájában sem kapunk tájékoztatást a történet alakulásáról, maximum kisebb átvezetők formájában, azonban ezek is inkább semlegesnek számítanak sztori szempontjából. Viszont a képregény másik lényeges eleme, a kifigurázás szerencsére nem ment szabadságra, ebbe a vonalba ugyanis bő kanállal nyúltak a fejlesztő urak, véleményem szerint remek módon. Mivel a SP részben a videojátékok előtt is tiszteleg a maga módján, nem meglepő, hogy számos utalással fogjuk szembetalálni magunkat, amelyek ha nem éppen szájbarágós formában, de felidézik a régmúlt játékait. Pacman, Mario, Mother, Kirby, Megaman, és a többi régi klasszikus valami úton módon, de tiszteletét teszi, legyen szó a pályák közötti térképről, a karakterek egyes támadásairól, a pályáról való távozás animációjáról, vagy éppen az endingről. A hasonlóságok sora (véleményem szerint) az egyik BGM-re is kiterjed, konkrétan a Techno Base-ére, ami a TechnoMan nevet viseli, és ami szerintem több mint egyértelmű, hogy mire is akar utalni, hát még ha hozzávesszük a számot végigkísérő, dobként funkcionáló sample kísérteties hasonlóságát egy bizonyos Capcom játék tavasszal kiadott részével.

A teljesség igénye és a spoilerek elkerülése végett legyen elég ennyi, térjünk is át a gameplay-re, ami érdekes módon – és kissé megcáfolva előbbi kijelentésemet- önmagában egy marha nagy utalásnak tekinthető, ugyanis alapja nem más, mint a Technos Japan Corp. NES-es játékának, a River City Ransomnak állít emléket, ugyanis aki játszott már az RCR-el, az ismerősként fogja érezni magát itt is. Hiszen maga a műfaj -beat’em up-, és a harcrendszer is megegyezik, ugyanúgy a fizika és a tárgyhasználat is, azonban tovább frissítve az ötletet hordoz magában annyi eredetiséget a cucc, hogy a RCR fanok se tegyék le a kontrollert. Az irányítás nincs túlbonyolítva, és jól is van leosztva: az X-el ugrunk, a Négyzettel gyors, de gyengébb ütéseket vihetünk be, a Háromszöggel lassú de erős támadást használhatunk, a Körrel védekezünk, az R1-el karakterspecifikus támadást vihetünk be. Az L1-el a képregény egyik karakterét, Knives Chau-t hívhatjuk be a pályára egy kis ownagere, ez viszont annak függvénye, hogy kit is irányítunk. Scott esetében Knives elkábítja az ellenfeleket, nevetséges sebzéssel, de Kim esetében ezzel tudunk gyógyítani. A karakterekre egy rövid idő erejéig kitérve említsük meg a négy játszható szereplőt is hirtelenjében – már csak azért is, mert hülye fejemmel úgy utalgattam rájuk, hogy eddig nem is szóltam róluk-. Scott a főszereplőkhöz hasonlóan kiegyensúlyozott figura, Kim a különleges támadásoknál jobb, Stills a lassú, de erős karakter, Ramona pedig kalapácsával a -minimálisan- távolsági harc expertje. Azonban nem csak ezek a jellemzők határozzák meg a karaktereket, hanem a statisztikáik is. A HP (Heart Point) adja magát, ez felel az életerőért, ha nullára csökken, egy életnek pápá. Vagy mégsem? A GP (Guts Point) erre is kínál megoldást. Nulla HP esetén a GP nagy része átcsoportosul HP-ba, ezzel adva egy újabb esélyt elhalálozás előtt, de ezen pontok határozzák meg a karakterspecifikus támadások használatát, és Knives behívását is. Az STR felel az ütések erősségéért, a DEF a sérülések csökkentéséért, a WP a kitartásért, a SPD pedig a karakter, és a kombók gyorsaságáért. Mindezeket természetesen fejleszteni kell valahogy ugyebár, de ezúttal nem pusztán harcra kell támaszkodnunk. Természetesen kapunk tapasztalati pontot (XP) a sikeresen bevitt támadásokért, de ezekkel csak új támadásokat nyithatunk meg, ettől a karaktered nem lesz erősebb egy fikarcnyival sem. Akkor mi a megoldás? RCR fanok sejthetik, mi erre a megoldás: a különböző kajáldákban elfogyasztott ételek, és italok , illetve egyéb cuccok megvétele révén vagyunk képesek növelni statjainkat, amiket természetesen az ellenfelekből kivert pénzzel vásárolhatunk meg. Ilyen boltokat többségében a Shopping Districtben találunk, de a pályák is rendelkeznek saját bolttal, például a filmstúdiós pályán a büfének berendezett lakókocsi. A megvásárolható ételekből kétfélét lehet megkülönböztetni: a „zaciba rakott”, és az azonnal elfogyasztott enni- és innivalót, illetve az egyéb dolgokat. Előbbi esetben akkor jön jól a nasi, amikor az életerőd nullára csökken, ekkor ugyanis az ételtől függően adott mennyiségű HP-val kelsz fel, GP beáldozása nélkül. Ezt egyébként az életerő mellett látható „+” jel is mutatja, ha ezt látod, az azt jelenti, hogy van „zacis” ennivalód. A másik csoportot természetesen az azonnal megevett jóságok és egyéb cuccok jelentik, amelyek változatos formában növelik statjainkat, nem mellesleg ezek is hordoznak magukban egy egészséges utalás faktort. Rövid példa: Energy Tank. Vagy Speedy the Porcupine? Ugye milyen ismerős? Egyébként a játék hét pályával bír, amelyek között a térképen tudunk közlekedni, ám üdítő módon ezek a pályák nem csak játék közben, de a térképen is több, két-három részre vannak osztva, így ha van kedvenc szakaszod, nem kell végigrámolni érte az egész pályán. A pályák számából, és az alapsztori ismeretében kikövetkeztethető, hogy minden exre, és ezzel együtt minden képregénykötetre egy-egy pálya jut, amelyek hosszúságukat és helyszíneiket tekintve változatosak. Ám nehézség kapcsán ugyanúgy kemények, hiszen akció-RPG-ről lévén szó mindig lesznek nálad erősebb ellenfelek is,akik miatt bizony nem egyszer kell majd újrakezdeni az adott pályát, DE a bossok esetében fel lehet fedezni bizonyos patterneket is, ami kicsit megkönnyíti a dolgunkat, ha az ember ésszel ki is használja azokat, de ez sem jelent automatic győzelmet.

A gameplayt félretéve jöjjön a körítés. A képek alapján egy kissé hanyagul megrajzolt stílusú játéknak tűnhet az egyszeri embernek, de ha jobban megnézzük a mostanában kiadott 2D-s stuffokat rájöhetünk, hogy szándékosan pixelesítettek a spriteok, a környezet, a menük, minden. Ám mindehhez adjunk hozzá folyamatos, stílusos, szinte -klisésen szólva- lélegzetelállító sprite animációt és láthatjuk, hogy itt bizony ötvözés történt: a régi, kicsit a DOS-os játékokat mímelő látszatot keverve a ma technológiájával olyasmit kapunk, amit úgy hívunk, profi múltidézés. Itt nem találsz nanaf*sza módjára fagyottan álldogáló karaktereket, minden egyes szereplő, az ellenfelektől az NPC-kig mindenki mozog, de legalábbis jelet mutat arra, hogy ha képletesen is, de élő, lélegző figurák között futkározunk és rúgunk seggeket szét. Arról az apróságról nem is szólva, hogy a karakterek magukon viselik a képregény nyugati super-deformed jellegét, ami -véleményem szerint- nem esik át a karvaj (kawaii) státuszba, képes megtartani a nyugati stílust, és nem tér el a képregény átfogó megrajzolásától sem. Ha zenei példával kellene élnem, akkor olyasmiként is felfogható a Shankkel együtt, mint a nemrégiben általam emlegetett H.E.A.T.-Enforcer páros. Az SP az Enforcerhez hasonlóan törekszik a régi érzés visszahozására a maga modern módján, míg a HEAT/Shank páros régi stílusban, de abszolút mai színvonalban teljesít jól. Ugyanilyen remek a benyomásom az Anamanaguchi által szolgáltatott talpalávalóról. Ha azt mondom, hogy a Megaman 10/Yakuza 3 mellett ez az OST számomra az év legjobb dobása, azzal keveset mondanék. Egyszerűen annyira helyén van az egész zenei vonal, hogy arról csak dicsérő szavakat lehetne írni, hiszen nem csak a hangszerelés terén -gitár, és 8-bites sample-ök keveréke- újít bődületeset, hanem maguk a számok is úgy jók, ahogy vannak. Régen volt már olyan, hogy csak a zene miatt vegyem egy kicsit hangosabbra a tévét, de itt az történt. Itt a leggyengébb szám is minimum megér egy hallgatást, nem beszélve a többiről. Hallgass bele a Rock Clubba, a Suburban Trambe, vagy a TechnoManbe, és hallhatod, hogy ez most nagyon jól sikerült. Még mielőtt elfelejtem, ki is fejtem, mi is volt az, ami arra késztetett, hogy a több hónapnyi várakozás helyett azonnal megvegyem a játékot. Tördelmesen bevallom, hogy a Rock Club volt az. Igen, egy szám annyira meghozta a kedvem, hogy egy egész játékot vegyek meg. Gondolhatjátok, elsőre mennyire tetszett ez a szám, hát még most. Apró, de mindenképp pozitív dolog, hogy minden bossnak megvan a saját zenei témája is, amelyek nem okoznak csalódást, egyedül a negyedik boss (Rox) kissé J-popos zenéje hat egy kissé furcsán elsőre, de ha belegondolunk, abba a környezetbe, a pálya általános témáját övező rajongásba tökéletesen illeszkedik. Ezek után nem meglepő, hogy a game ripes verzió ott virít a gépemen.

Ennyi jó szó után nem mehetek a hibák mellett sem, és sajnos akad itt egy-kettő. Többségében programozásbeli bugokra gondolok most, ilyen például az alkalmankénti fagyások, a letöltés közben akadozó játék, a szintén ilyenkor kimaradó zene sampleök, amelyek valószínűleg a sietségre vezethetők vissza, hiszen Uborkáék a film preimerjére ki akarták adni a játékot, aminek bizony meg is lett az eredménye ezek révén. A másik kissé érthetetlen baklövés az online coop hiánya, ami nem az évszázad fájdalma, de egyeseket -például a GameFaqs- fórumán- egyenesen eltántorított a játék megvételétől. Itt és most kérem, hogy emiatt ne essen el senki ettől a játéktól, hiszen anélkül is teljes mértékben kielégítő, arról nem is szólva, hogy a lokális multi itt is megvan, és a játék múltididéző koncepcióját tekintve később több mint ésszerűnek tűnik ez a megoldás, hiszen annak idején nem neten keresztül játszottak egymással az emberek, hanem minden kézzel fogható dolgon ülve, egy szobában, társaságban mentek a világmegváltó „Ezt én is jobban csináltam volna!”, „Itt hogy jussunk át?” című elméletek és társaik. Ebből a szempontból nézve az SP nem ad okot panaszra, hiszen négy játékos multija nyomán adott a lehetőség a hepajra.

Mindezeken túl azonban az SP-t azért is tartom remek vételnek, mert nem zár ki senkit az élményből, képes az alapanyagra való támaszkodás nélkül kommunikálni mindenkivel, még a témához legszakavatatlanabb embernek is felkínálja a lehetőséget a jó játékhoz. Én ezt tartom mindezeken felül az SP játékváltozatának egyik legfőbb erényének: úgy csinál kedvet a témához, hogy nem csak a rajongóknak szolgál fanservice-el, és ami a legfőbb, még liszenc nélkül is megállná a helyét. Olyannyira, hogy így lassan iskola előtt be is tervezek újítani egy-két kötetet a képregényből. Úgy érzem, jól jön majd az előadások és gyakorlatok között esetlegesen fellépő több mint másfél órás szünetekben.

9/10

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

3 responses to “Scott Pilgrim vs. The World: The Game – A régi még mindig módi

  • BenyoBoy

    Egyik legjobb vétel, a trófeák könnyűek, de mégis eléggé érdekesek és kihívóak, a gameplayt rendesen megnövelik, ráadásul a film amerikai DVD-jén lesznek ingyenes DLC-k is, ami többek közt unlockolja a titkos hatodik karaktert. 🙂

  • dodgers20

    Igen, azt el is felejtettem említeni, hogy a trófeák ezúttal tényleg nem a “győzd le x bosst, kapsz egy ezüstöt”-féle vérláma díjosztásba tartoznak, hanem -ahogy mondod- érdekesek. Most kezdtem bele a Shankbe, de trófeák szintjén e között meg a között ég és föld a különbség, mondanom se kell, melyik javára.

    Erről a DLC-s dologról mintha nekem is rémlene valami, bár én úgy hallottam, hogy a DVD-vel egy időben dobják fel normál módon, de ezek szerint lemaradtam. 😀 Az a hatodik karakter Knives, ha jól sejtem, amirite?

    • BenyoBoy

      Idontknov. amit tudtam, leírtam. 😀 De fasza lenne, ha PSN-en is kijönne, vagy a magyar DVD megjelenésen is rajta lenne, aminek esélye köbö -1.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: