God of War Collection – lázadás Olümposz propagandája ellen


A különféle istenek szinte ősidőtől fogva az emberi hit szerves részét képezik. Beszéljünk akár többistenhitről, pogányságról, vagy éppen egyistenhitről, ezek a mitológiai alakok mondhatni rengeteg embert állítottak maguk mellé, reményt adva ezzel számukra, vagy éppen afféle kapaszkodót nyújtva. Az istenek között akadnak békések is, de olyanokat is szép számmal találunk, kiket a harc, a konfliktusok, a nekik felkínált áldozatok motiválnak, függetlenül attól, hogy beletartozik-e hatáskörükbe, vagy sem. Egyik ilyen hitvilág a görögöké is, akik köztudottan számos istennel rendelkeztek, és közülük is elviekben Árésztól, a háború istenétől várná el az ember a folyamatos bajkeverést. Ez ebben a formában persze nem feltétlen igaz, hiszen Zeusz, a istenek feljebbvalója se mondható éppen sár nélkülinek, gondoljunk csak számos nőügyére, melyek célpontja mindig egy random parasztlány volt. Ilyen zabigyereknek számít Herkules, vagy éppen Kratos, a God of War játéksorozat főszereplője is, ki így kissé elütött az átlagtól, hiszen páratlan erejénél fogva sorban mászta meg a katonai ranglétrát, ezzel pusztulást hozva a leigázott népekre. Ez a kis sikersorozat sem tartott örökké, hiszen egyik nagyszabású csatájában kutyaszorítóba kerül, ugyanis az ellenség egyik prominens tagja éppen parmezán sajtot készül csinálni skinhead hősünkből. Azonban Kratos se most jött a falvédőről, ezért a lulz kedvéért segítséget kér, nem mástól mint Árésztól, vagyis egy szakmabelitől. Héroszunk természetesen korlátlan erőre vágyik, és ezért még függetlenségét is hajlandó lenne félredobni. Árész pedig, aki hülye volna elszalasztani a lehetőséget egy új verőlegény toborzására elfogadja az ajánlatot, így Kratos újult erővel, immár mint Árész láncon tartott kutyájaként rúg szét rojális sejhajokat. A háború istenének mindez még nem volt elég: ahhoz, hogy friss szolgájából a maximumot hozza ki, elhatározza hogy kijátssza az igencsak megfakult morális kártyát, azaz Kratosnak meg kell szabadulnia minden emberi kötődésétől, vagyis asszonyától és lányától. Hősünk imigyen felpaprikázva csörtet a feltételezett ellen bezúzására, figyelmen kívül hagyva egy helybéli lakos figyelmeztetését. Eredmény? Kratos – kiscsalád: 1-0. Ő persze rögvest utána eszmél fel, érthető módon kissé morcos hangulatban, ráadásul az említett lakos meg is átkozza őt: szeretteinek hamvait egész hátralévő életében viselnie kell. Árész pedig a markába röhög. A Z filmek hagyományit követve Kratos felesküszik, hogy mindenáron eltávolítja Árészt a rosterből, ha akarja, ha nem. A második rész története pepitában ugyanez, csakhogy most már Olümposz szeretné likvidálni liberás eszméket valló hősünket, ki így a Titánok oldalára áll.

Ezzel a klisés felütéssel indul a Playstation 2 platform azóta sikercímmé avanzsált sorozata, a God of War, ami az elmúlt évek során számos elismerést és díjat söpört be, egyúttal az elvakultabb Sony fagek zászlóshajójává lett, a Killzone-al egyetemben. A legtöbb sajtóorgánum, többek között a hazai 576 Konzol is magas pontszámmal illette az eredetileg 2005-ös produktumot, amely mind technikai, mint gameplay szempontból töretlen népszerűségre tett szert, és ugyanez mondható el a 2007-es második részről, amely ha lehet még pozitívabb fogadtatásban részesült, mellesleg még tovább facsarta a hardvert, olyan látványvilágot létrehozva ezzel, amit a graphic whore közönségrész azóta is csettintés mellett emleget. Mindez a hype először hidegen hagyott, még akkor is, amikor 2008 őszén beruháztam egy slim PS2-re egy Metal Gear Solid 3 társaságában, de az azt követő időszakban sem keltette fel a figyelmem a stuff a sok dicsérő szó ellenére. Később azonban, a Playstation 3-ra megjelent GoW Collection révén elfogott a kíváncsiság: vajon tényleg olyan jó, mint amilyennek beállítják, vagy ismét csak a macsónak beállított design és a manliness adta el, bárminemű pozitív gameplay nélkül? A tömör válasz: igen is, meg nem is.

A GoW Collectionról annyit érdemes tudni, hogy tavaly novemberben jelent meg az államokban, koncepcióját tekintve kifejezetten azoknak szól, akik eddig lemaradtak az első két részről, illetve bemelegítse a kazánt az idén tavaszra datált harmadik epizód előtt. A lemezen ugyanis az első két két teljes értékű portja található, azok minden extrájával együtt. Azonban hogy ne csak ennyiből álljon a nagy újítás, illetve hogy az 1080p alatt élni nem tudó fagek is elégedetten távozhassanak, a fejlesztők igénybe vették a PS3 segítségét, így mindenféle grafikus szűrők, élsimítás, az állandó 60 fps, illetve a felbontás 1080p-re való feltornázása segítségével ügyesen kijátszották a teljes remakere vágyók igényeit. Mindezek alapján azt mondhatom, hogy grafikailag valóban ott figyel mindkét cucc az élmezőnyben, a gráf egészét, illetve apró részleteit tekintve egyaránt. Feltornázva természetesen nem beszélhetünk színtiszta PS3-as kidolgozásról, de ennek ellenére vitathatatlan, hogy a feltételekhez képest igényes kidolgozásról van, külső és belső terek esetében egyaránt, de ugyanez mondható el az útközben utunkba kerülő monszták hadáról is. Nem formabontóak, de illeszkednek az ókori környezethez, ráadásul néhány mitológiai ellenféllel is találkozhatunk, arról nem is szólva, hogy nem egy esetben igényelnek külön taktikát a legyőzésükhöz. A kidolgozás kapcsán arról is érdemes szót ejteni, hogy a környezetekre való odafigyelés eredményeként az esetek túlnyomó többségében olyan benyomást is keltenek, amilyenben játszódnak, így egy korabeli görög város valóban város benyomását kelti, a hozzá társuló építészeti megoldásokkal egyetemben, akárcsak a fény- és egyéb hatások. Az ablakon beszűrődő széles fénysugárban láthatjuk a szállingózó port, a frissen keletkezett törmelék viszonylag hitelesen adja meg magát a fizika törvényeinek, és a vihar is viharnak tetszik a hozzá társuló temérdek mennyiségű vízzel egyetemben. Ez képviseli a pozitív vonulatot, mivel a szereplőkkel, különösen a főszereplővel nem igazán lehet azonosulni, nem egyszer párosítva ezzel a dizájnukkal. Erre remek példa Kratos, aki sokak szerint manly, mint a rossebb, de szerintem az még nem feltétlen jelent badasséget, ha gyakorlatilag egy előember szintjén két horkantás között csak a bosszún jár az agya, nem mellékesen önző módon csak magára gondol, hiszen a útja során mellette álló Athéna jó tanácsaira finoman szólva köp egyet, annak ellenére, hogy részben neki köszönheti bosszúhadjáratának sikerét. Ez utóbbi mondjuk kellemesen ellent mondana az átlagos főhős=tökéletes jellemnek, ha e mellé épkézláb karaktert is kívánna. De mivel nem teszi, ezért marad a negatív méltatás. Design szempontjából maguk a karakterek beleillenek a mondavilág stílusába, ellenben a nem egyszer rakéta módra röpködő (hello thar GoW 2 eleje!), és ettől még sértetlen Kratos kissé érdekesnek (khömm) hat, hiába félistenről van szó. Mindezek ellenére ókori előemberünk előkelő helyen szokott szerepelni a manliness listákon kollégájával, az elejtett dumákkal egyenes arányban buzuló Dantéval egyetemben. Ha manliness, akkor már inkább Solid/Naked Snake, Kiryu Kazuma, Duke Nukem, Takeda, vagy Sam Gideon, de ez csak a saját egyéni szoc problémám. Tökéletes pojácának sem lehetne éppen nevezni, nem arról van szó, de ugyanabban a mederben mozog mint Dante: player skinnek elmenne, de hogy mindenáron ezt a csak bosszúra gondoló karaktert ráerőszakolják, olyan irányba taszítja el, ami az amcsi karakterek negatív tagjainak új szereplőjévé teszi.

Gameplay szempontjából már kicsit rózsásabb az összkép, hiszen két stílust egyesít magában a sorozat a két rész alapján. Az egyik felét a hack n’ slash jelenti, amely alkalmanként élvezetes, de nem díjazza oly módon az egekbe szökő kombózást, hogy annak motivációs haszna is legyen. Természetesen nem utolsó élmény, ahogy egy szál magunkban törünk utat a monszta hordák között, de az osztályzás, vagy a fejlesztés nem elég szerteágazó volta miatt legfeljebb önszorgalomból próbálkozhatunk a kombók füzögetésével. Más szóval nincs olyan gyakorlati tényező, ami arra késztetné az arra fogékony játékos réteget, hogy gyorsan, egyúttal hatékonyan “dolgozzon”. Ez a kijelentés a régi beat’em upokhoz képest kissé érdekesen hathat, de a Devil May Cry, követői, de még példának okáért a Megaman Zero is kínálnak olyan rendszert, amely mind a harc közben, mint a szakasz végén osztályoz bennünket (MMZ-ben a pálya végén). A GoW alapvető harcrendszerére visszatérve nem ez fogja megreformálni a műfajt, tehát ha eddig se tetszett a stílus, nem ez a játék fog ráállítani a pályára, ennek ellenére nem nevezhető kaotikusnak semmiképp sem. A bal analóggal szokás szerint mozgunk, a jobbal vetődünk. A négyzettel kombózhatunk, de egyben gyenge csapásokat ad, a háromszög erős mint a bivaly, de lassú, a körrel megragadhatjuk az ellent egy kis kezelés erejéig, míg az X gombbal ugrani tudunk, maximum duplát. Ez eddig kvázi nem újdonság, mint ahogy az ezen gombokhoz köthető speciális támadások, amiket védekezés (L1) során az igény szerint megfelelő gombok lenyomásával történik, ami kicsit a Technos Japan 1994-es SNES játékára, a Shin Nekketsu Kouhára hajaz. Az L2-vel varázsolni tudunk majd, aminek tárháza a játékokban történő előrehaladás során bővül majd, ugyanez vonatkozik a fegyverekre is, de legtöbbet mégis csak a kezünkhöz lánccal erősített pengéket fogjuk használni, amik nem csak közelre hatásosak, és képesek egyszerre több ellent is sebezni. Összességét tekintve azonban nem egy bonyolult kontroller sémáról van szó, és ez párosítva a jó irányíthatósággal nincs semmi gond, leszámítva ha a rögzített kameranézetekből fakadó kisebb eltévedéseket ide vesszük. Nem rendszeres problémáról van szó annak ellenére hogy csak rögzített nézetből követhetjük figyelemmel a kalandot, de néha igencsak résen kell lenni.

A másik gameplay-elemet nem mások, mint a Tomb Raider óta megszokott ügyességi és logikai feladványok, illetve platformer részek adják, amelyek mondanom se kell mennyi felüdülést hoznak az időnként kissé egyhangúvá váló hentelésbe. Az eddig megszokott felhozatal itt is visszaköszön, így nem egyszer több lépcsős, időre menő feladatokkal kell megküzdenünk, de a továbbjutás kérdése is elsőre lezárt titoknak tűnik alkalmanként. Pozitív/negatív (egyéni értékelés dolga, én többségében jóra értékelem) dolog, hogy a játék szinte egyáltalán nem annyi támpontot, hogy egyértelműen mit is kell csinálni ilyen helyzetekben, de körültekintéssel és odafigyeléssel megoldhatóak ezek a feladványok, csak türelem kell hozzá. Természetesen felszedhető tárgyak is tarkítják majd utunkat, példaként orbok, amiből többfélét is találhatunk: a zöld a HP csíkunkat tölti fel, a kékes fehér az MP-nket, a második részben szereplő aranyszínű a időlassítás mérőt tölti, míg a vörös a játék tapasztalati pontjaként szolgál, hiszen minden varázslatunk és fegyverünk e segítségével fejleszthető, ami alatt a hatékonyságot és a kombók számát kell érteni, de mint mondottam volt, kombók tekintetében nem kínál akkora szabadságot, mint társai. Vörös orbot értelemszerűen a mezei bokorugró ellenfelek lecsapásáért, és a főellenfelek bekábításáért kapunk, zöldet/kéket/aranyat szintúgy a bossok bekábításáért kapunk, de ládákban is fellelhetőek. Mindkét játék során gyűjthetünk szemeket és tollakat, mindegyikből hat darab összegyűjtése kell az adott hatáshoz: előbbi a HP csíkunkat növeli meg egy kicsivel, míg a tollak ugyanezt kínálják pepitában az MP-re vonatkozóan. A bossokat illetően érvényesül a “nagyobb a jobb” elv, hiszen szinte az összes boss sokkalta nagyobb Kratosnál, és habár patternjükben nem verik egyetlen Contra/Metal Slug epizód színvonalát sem, érdemes ezeket kifigyelni, hiszen üdvözítő módon bizony kell egy-két elhalálozás, mire kapizsgáljuk majd a lényeget, de a Shenmue örökségeként felfogható QTE szekvenciák itt is képviselik magukat, olyan jelenetekkel tarkítva az élményt, amelyekben példaként a babszemként funkcionáló Kratos simán belevág, össze-vissza cibálja a nálánál sokkal de sokkalta nagyobb lényeket. Mindezek persze felvetik a prezentáció kényes mérlegét ismét, hiszen vékony az a vonal, ahol még epikusnak számít a dolog, és amikor már inkább viccesnek. Nekem nagyrészt amolyan visszafogottan epiknek tűnt a dolog, nem ugrándoztam hűhát kiáltva, bezsongva a stílusosságtól, de kellemes színfoltnak hatnak ezek a jelenetek, de nem állítom, hogy mindenkinek tetszeni fognak, mert a mérleg ugyebár mindenkinél máshol áll, személy szerint a Vanquish demóban tapasztalt “szuperruhával megtámogatott ürge ownol nagy robotot”, illetve a Yakuza keleti akciófilmjeit idéző, de mégsem túlzottan elszállt jelenetei jobban tetszenek, környezetük több alapot ad az élvezhetőséghez. Ismétlem, a GoW jelenetei sem rosszak egyáltalán. Érdekesség, hogy QTE jeleneteket nem csak főellenfelek ellen kapunk, hanem nagyobb normál ellenfelek esetében is, például a küklopszok esetében. A pályadesignra rátérve megemlítendő, hogy a GoW nem osztja pályára a helyszíneket, csupán a kihelyezett checkpointok és helyszínnevek árulkodnak új szakaszról, kicsit a Metroid/Castlevania nyomdokain haladva. Fontos megemlíteni, hogy nem menthetünk bármikor kényünk kedve szerint, erre kizárólag a vékony fényárban úszó aranyszín területekre van lehetőség, ahol is “Zeusz megadja számunkra a lehetőséget a mentésre”, aminek száma nincs korlátozva, legfeljebb a különálló mentések száma. Hangok és zenék: modernebb cucc révén inkább az előbbin van a hangsúly, de nincs miért aggódni, minden hang, zörej a helyén van, ellenben a szinkronhangok vegyes képet mutatnak, mert akadnak köztük decens performanszok is, de Kratosé tökéletes, már ha azt nézzük, hogy egy folyton bosszút forraló, harcias emberről van szó, akinek értelemszerűen olyan sok érzelmet nem kell prezentálnia. Zenék kapcsán valamelyest pozitívabb a véleményem, hiszen filmzenéhez hűen nem olyan megjegyezhető, mint egy klasszikus értelemben vett VG zene, de nagyzenekari beállítottságával és kórusaival hozzáadnak az epikusnak tetsző élményhez. Ha már epikus: a GoW kapcsán a legtöbb fannak az epic szó jut eszébe, aminek immel-ámmal, de helyet adok, hiszen ha nem is az univerzum legepikebb jeleneteit hordozza magában, nem nevezhető lagymatagnak se. Ugyanakkor nem állítom, hogy epic téren ezután GoW hívő leszek, hiszen ez nálam még nagyon messze áll attól, hogy színtiszta epicnek nevezzem elejétől a végéig. De természetesen másnak meg pont ez a tipikusan amcsi beefcake-es akcióözön jelenti a netovábbot.

Két oka is van annak, hogy a kollekció két játékát egy lapon emlegetem. Az első az, hogy hiába a második rész helyszínekben balanszoltabb felhozatala az első rész nagyrészt Kronoszban történő kolbászolása helyett, illetve a második rész több és variáltabb boss felhozatala, nagyjából totális egyezést mutatnak, ugyanakkor ugyanazt a minőséget is hozzák, erre nem lehet panasz. A másik ok pont a minőséget illeti meg: habár alapjában véve nincs különösebb gond a játékokkal, a szavatosság és az időnkénti egyhangúság kissé aláásnak a későbbi elővételeknek. Mindkét játék nagyjából nyolc-tíz óra mókát kínálnak, de utána nem nyújtanak annyi extrát, se New Game+-ot, hogy ismét ugyanazzal a lendülettel lehessen belevetni magunkat. Challengeket és kisfilmeket, interjúkat, sőt egy új nehézségi szintet is unlockolhatunk, de mindez véleményem szerint nem ad annyi motivációt, hogy később ismét nekiveselkedjünk. Mint az egyszeri megállapításban: csecsemőnek minden vicc új, és ez ebben az esetben különösen aktuális, révén a GoW gerincét a megoldandó feladványok, és az azokon való agyalás teszi ki. A lusta trófea whoreok számára a játék maga a Kánaán, hiszen a trófeák laza 70-80 százalékát simán meg lehet szerezni különösebb erőfeszítés nélkül, mindkét játék esetében. Mindehhez mérten gondolom úgy, hogy egyszeri, esetleg több délutános mókának tökéletesen megteszi, de szavatosságát tekintve nem éri meg az átlag 11 ropit, amiért anno kínálták. De 7-8 ezer forintért a GoW Collection kellemes vétel azoknak, akik egy néhány délutános kikapcsolódásra vágynak, és éppenséggel rajonganak a “epicért”.

GoW1 -> 7 pont
GoW2 -> 7.5 pont

(ezúttal másik forrásból linkelek videót, mivel a felvevőm nem komálja az NTSC-s GoWC-t)


Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

12 responses to “God of War Collection – lázadás Olümposz propagandája ellen

  • Wagner

    Jó volt látni végre egy nem 9.5-10 pontos értékelésü GoW írást. Az előző poszt okozta fájdalmakat meg már kezdem kiheverni. 🙂

  • dodgers20

    Azt én sem értem, hogy miért adnak erre általában ilyen magas pontszámokat, mert tényleg nem rossz ugyan, de azért a kilencféltől kissé messze van.

    Előző poszt kapcsán finoman szólva együtt tudok érezni. 😀

  • Thunder

    Egyetértek, Én sem értettem, hogy hogyan lehet 10 pontot adni rá, annyira azért nem epic mint, amilyennek mondják, csak szimplán jó. Szép írás ez Dodgers, gratula, kb Én is ugyanezeken a véleményeken vagyok. 🙂

  • dodgers20

    Az X360-as Gears of Warnál ugyanez a helyzet áll fenn, amivel ugyan nem játszottam még, de videók/képek/beszámolók alapján dettó ugyanarra fúj a szél. Macho stílus/környezet, “epicness”, és többségében legalább annyira elvakult fantábor. Egyik ilyen egyed remek megszólalása volt a GameFaqs X360-as Vanquish egyik topikjában, mikor az állatja szépen sorjában kiemelte, hogy a Vanquish mennyire koppintja a Gearst, de olyan kiváló érvekkel, hogy percekig röhögtem rajta. Ilyen nyúlás szerinte például a váll fölötti kamera, hiszen azt már a Gears is megcsinálta. Vagy éppen a felvehető fegyverek.

    Kösz. 🙂

    • Thunder

      Nincs, mit, keep up the good work. 😀

      Amúgy nem értem, hogy a Gears meg a Halo mitől olyan epic játékok? :/ Nincs velük bajom, de tucatszám jönnek/jöttek ki a hasonlóan elkészített game-ek és lehet jobb némelyik jobb is (de most példát nem tudok mondani), akkor mitől ennyire kedveltek? A multiplayer rész miatt?

      • dodgers20

        Szerintem attól, hogy mindkét Xbox-on ezek voltak az első olyan játékok, amelyek az adott műfajokat “háziasították” konzolokon, példaként a Halo előtt a N64-es Goldeneye volt “a” konzolos FPS, Gears esetében ugyanez, csak az már egy kicsivel erősebb felhozatalba robbant be. Egyszerűen arról van szó, hogy a kevésbé élelmes rétegnek van mire vernie a nyálát, hogy ez csak az övék. Az meg, hogy epic vagy sem, igencsak erős összefüggést mutat azzal, hogy mint “első” játékok mindegyik másik műfajbeli fölött állnak a rajongók szemében. Halóból személy szerint csak az első próbáltam ki, de rendkívül unalmas volt, epic meg véletlen sem. Lehet én vagyok savanyú, de én sem értem hogy ez mitől epikus.

        Multiplayerrel fejen ütötted a szöget. Amikor egyébként nagyon jó szingli cuccokat dobnak félre, mert nincs benne multiplayer, és hogy emiatt “nem éri meg a pénzét”, az enyhén szólva sejteti, hogy annak a rétegnek csak az kell, hogy egy random FPS/TPS-ben egymás fejét lőjék szanaszét, már évek óta. Ez mondjuk régebben nem volt akkora probléma, hiszen például az első CoD szinglije legalább olyan jó volt, mint a multija. De a mostani tendencia túlságosan rááll a multira. Ilyen eset volt mostanában példaként a Scott Pilgrim és a Castle Crashers ügye. SP-nél sokan voltak azok, akik szimplán azért nem vették meg, mert nincs benne online multi, míg a CC-t jó néhányan ezért tartják jobbnak, nem pedig a gameplay szemszögéből.

  • Thunder

    A multi szerintem egy idő után már nem tud változatos lenni, bár jómagam nem multizok. 🙂 Persze, biztos jó hülyülni néha, de ennyi.
    Ez meg megint egy olyan dolog, hogy kinek ez, kinek meg amaz tetszik. Én speciel egy jó történettel megtámogatott játékot jobban bírok, amit magad, nyugodtan végigjátszhatsz.

  • dodgers20

    Én eddig csak az első Cod-al multiztam viszonylag rendszeresen, de ahogy mondod, egy idő után valóban ellaposodik az élmény annak ellenére, hogy igazi átcuccolós lanpartin nem utolsó élmény a folyamatos, visszafogott piszkálódással és viccelődéssel. Csak hát ugye változtatás nélkül még mindig sikeres ez a fajta multi móka, illetve a fanjaiból több pénz folyik be.

    “Én speciel egy jó történettel megtámogatott játékot jobban bírok, amit magad, nyugodtan végigjátszhatsz.”

    Dettó. Még tavasszal vettem meg a Yakuza 3-at, több mint 100 órát beleöltem, és még mindig ugyanúgy tetszik, annak ellenére hogy szinte szemernyi multi nincs benne.

  • Thunder

    Sajnos Én eddig nem sok olyan FPS-el találkoztam, ami tetszett volna. :/ A Serious Sam az egyik nagy kedvencem viszont, a sok humora meg a pörgős részei miatt. 🙂

  • dodgers20

    SS valahogy kimaradt (pontosabban a 2nd encounter demot kipróbáltam), de ha kedvenc FPS, akkor vagy a Painkiller, vagy a MOH Allied Assault. De ezzel ki is fújt a kedvenc fps-ek listája. 🙂

  • Mangekyo022

    Dodgers, játszottál már a GOW3-mal? Na az a játék már +3 fokozattal jobb, mint ez a kettő! 😉

    • Dodgers

      A GoW3-al még nem játszottam, de az első két rész egyelőre éppen elég volt nekem ahhoz hogy nélkülözzem a franchiset, annyira nem fogott meg hogy a többi részt is kipróbáljam, esetleg talán akkor ha lemegy 3-4 ezerre az áruk. Egynek elment a Collection szó se róla, viszont a sorozat formulája nem elég érdekes ahhoz hogy több rész erejéig, és főleg minimum 8-9 ezerért érdekeljen, és személy szerint Kratos kőbunkó, egyben hisztiző mentalitásától is kiráz a hideg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: