Sonic the Hedgehog 4: Episode 1 (PS3) – a jó pap is holtig tanul


Folytatást készíteni egy már bevált formulához, ötlethez, elképzeléshez mindig is a kreativitás egyik kifejezetten nehéz, nem olyannyira kitaposott ösvényének számított. Ez több frontos kérdés, hiszen nem csak saját ötleteinket kell összeszedni a sikerhez, de a rajongókkal is meg kell küzdeni ahhoz, hogy azt lehessen mondani: igen, ezt letettük, vigyétek szeretettel. Az akadályozó tényezők között mindkét oldal részéről az újítástól, az innovációról (ha már hamarosan vállalatgazdaságtan ZH fog fenyegetni, szerepeljen itt is) való félelem, a ragaszkodás, a maradiság az, ami megöli a fejlesztők motivációját. Különösen akkor, ha egy túl régóta bejáratott forráshoz kell hozzányúlni. Újíts keveset, de maradj hűséges a formulához, és az élelmesebbek azzal vádolnak majd, hogy biztosan csak a pénzt lesed, azzal kelsz és fekszel minden nap. Tedd oda a kreativitásod, újíts, csiszold úgy, mint ahogy eddig nem tetted, és most a maradi réteg fog vádolni azzal, hogy cserben hagytad a szériát. Érdekes módon ez a kérdéskör általában két rajongó kategóriát peccint meg, amelyek mint végletek nem éppen a zöld ágra vergődés elősegítői. Az egyik félnek oly’ mindegy mindegy mit csinálsz, csak tedd már le arra a nyamvadt asztalra a cuccot, ők majd szépen elhordják, mint a Kisjézust. A másik véglet a tipikus elégedetlenkedők tábora. Azoké, akik sosem elégedettek azzal amit csinálsz függetlenül attól hogy megérdemli-e az éles kritikát, avagy sem. Mindkét alfajra lehetne bőven példákat hozni: előbbire a Call of Duty/Need For Speed/Fifa lehetne tökéletes példa, míg utóbbira leginkább az egykor konzol nagyhatalom Sega egykori kabalája, Sonic lehetne a tökéletes példa. Ez kimondottan az a sorozat, ahol az eredeti csatalovakat semmi nem helyettesítheti, új képviselői mind ótvarak, és a legkisebb kötözködésre is alkalmas célpontok. E tényállásnak természetesen vannak jogos példái is, például a 3D-s Sonic epizódok többsége, míg bizonyos esetekben szinte érthetetlen ez a mindenbe belekötő attitűd, gondoljunk csak az Advance triológiára. Akik nem próbálták még ki az Advanceket, említésképpen legyen annyi elég, hogy habár nem hozzák a Mega Driveos részek színvonalát, mégis megmutatják hogyan kell picit botladozva, de ápolni a legendát méltó módon. Ezzel elérkeztünk az állandó köpködés fő okához, amit rendszeresen Sonic 3 & Knucklesnek hívnak. Vitathatatlan, hogy a Mega Drive, és a Sonicok egyik legjobb képviselője, nekem is ez a kedvenc részem az eredeti trióból a mai napig is. De vannak akik nem tudnak túllépni rajta, és mint a sztereotíp aggastyánok hajtogatják a “bezzeg” kezdetű anekdotákat kedvencükről. Alapjában véve ezzel nem lenne gond. Duzzog magában, megy az ipar mellette is. Termelésileg mindenképp, de vélemény szempontjából aligha, hiszen e frakció tagjai alig várják, hogy minden egyes Sonic játék fölött tort üljenek, igazukat hangoztatva ezzel.

Valami ilyesmi történt a legújabb Sonic játék, a Sonic 4 esetében is. A konzervatívok és a kötekedők természetesen már rajtállásban várták, hogy kellően szétkapják a játékot ízeire, ezzel is elvéve a Sega kedvét a próbálkozásoktól. Ami engem illet, maga a játék nem érdekelt volna különösebben. Azonban mikor kiderült, hogy egy újabb 3D-s szenvedés helyett a DS-es Rush széria nyomán 2.5D-ben álmodják meg a játékot a Genesises részeket felidéző prezentációval, érdeklődve vártam a demót, amit érdekes módon csak Japánban dobtak fel PSN-re, nálunk azonban csak teljes verzióban lehet szemrevételezni. A japáni account ismét bizonyította hasznosságát, így kedd este kíváncsian szedtem le a demót és próbáltam ki. Meg kell hogy mondjam először nem tetszett annyira a játék néhány változott elem miatt, azonban csakúgy, mint a Vanquisnél, úgy itt is néhány kör után változott a véleményem, olyannyira hogy nagyon megtetszett a játék. Így érthető módon hétvége fele beáldoztam a teljes verzióra is, ami biztosított és biztosít afelől, hogy a Sega ezúttal nem tenyerelt mellé, sőt egyenesen bele a közepébe.

Kezdve mindezt már az indítást követő pillanatokkal. A mostanában használt, enyhén szólvan pedós hanghordozású “Sega” hang helyét az legelső Sonicből ismerős animáció és “SEEGAAA” fogadja a játékost, nem is beszélve a klasszikus kézrázós, lógóból kikandikáló Sonickal. A főmenüt tekintve nem mondható gazdagnak a kínálat, ugyanis lehetőségünk van új játék indítására, folytatásra, beállításra/a PSN címeknél szokásos tájékoztató, illetve a toplisták megtekintésére. Értelemszerűen a New Game pontnál indul a játék, és ami elsőként lejön, az az, hogy a grafika nagyon szép, kellemesen színes és kidolgozott. Minden karakteren, minden pályaelemen látszik, hogy Segáék nem vették félvállról a munkát, és igenis látszik rajta a befektetett munka. Természetesen maga Sonic kialakítása is tetszetős, nem azt a tipikus, fröccsöntött mekis figura hatását kelti a szemlélőben, mint a 3D-s epizódok során. Mozgása egyáltalán nem hat robotszerűnek, egyedül talán a teljes sebesség közelében aktiválódó “forgó láb” animáció az, ami egy hangyányit rontja az összképet, de ez legyen a legkevesebb. Még mielőtt továbbmegyünk, érdemes megemlíteni egy apróságot, ami kihat a grafika jellegére is. A Sega bevallottan a régi idők felidézését tűzte ki célul, egészen pontosan az első három rész bizonyos elemeinek a szerepeltetését. A játék négy zónája közül mindegyik egy korábbi részen alapul, az ellenfelek túlnyomó része ismerős a korábbi részekből, a zenében megtalálható az a tipikusan kopogós sample, sőt még a special stage is az első Sonicből köszön vissza. Részben ezek adja a játékkal elégedetlenek táborának érvét, ugyanis szerintük egy remakért ennyi pénzt legombolni kész rablás, és különben is elmehet a Sega a búsba. Ennek az elégedetlenkedésnek alapja persze van, de véletlen sem akkora, hogy ennyire el lehessen bagatelizálni. Tény, hogy a játék ismerős zónákat használ, nézzük csak meg a Splash Hill Zonet, ami az első két rész Green/Emerald Hill zónáit mímeli. Igen ám, de arról hallgat az ellenvélemény, hogy habár vannak ismerős szakaszok relatíve kevés számban, teljesen új pályákat gyártott a Sega minden Zónához. Ha már a pályákról szó esett, essék szó az irányításról, fizikáról és a pályatervezésről is, hiszen ezek adják egy Sonic játék erejét, ezek egységétől függ, mennyire gyors is az élmény. Kontroller sémában nem történt változás, a régi részekhez hasonlóan az iránynyilak és az ugrás gomb (X vagy Kör) segítségével el tudunk boldogulni a kaland során. Azonban a modernizáció a Sonic 4-et is elérte, így a 3D-s részekből ismét tiszteletét veszi a Homing Attack, illetve a levegőből való “self-launch”. Előbbi esetben egyértelmű a dolog: az ellenfelek, tévék, elpusztítható/aktiválható/sebességet növelő, vagy kilövő objektumok közelében megjelenik egy vörös-fehér színben tündöklő célkereszt, ami azt jelenti, hogy az ugrás gomb ismételt lenyomásával Sonic lefejeli a kijelölt célpontot, majd az ellenfélről elrugaszkodva egy kicsit magasabbra repül. Ezt a helyzetet kétféleképpen lehet tovább fűzni. Vagy lefejeljük a másik közelben lévő célpontot, vagy szimplán kilőjük magunkat, ezzel lehetőséget adva a felgyorsuláshoz. A fejelgetés szempontjából érdekes pályadesign elem, hogy nem ritkán a rendszerint levegőben fellelhető ellenfelek olyan közel vannak elhelyezve, hogy egy szakaszt lehessen megtenni velük. Összességét tekintve a fejlesztők tisztában voltak a Homing Attack idegenszerűségével a pályatervezés során, ezért igyekeztek teret adni az új lehetőségnek számos kilövő, gyorsító elhelyezésével. Ez véleményem szerint remekül sikerült, mivel a self-launch eleve megadja a sebességet a gyors futáshoz, és a Homing Attack sem éppen lassú végrehajtási folyamat, így még a platformer részek esetében is biztosított a gyorsaság élménye. De a pályadesign nem csak emiatt érdemel dicséretet: aki játszott a harmadik résszel például, az tudja, hogy a későbbi pályákat feláldozták a sebességet az ügyességi részekért, míg az első pályákon szinte csak a jobb nyíl nyomva tartásával végi lehetett jutni. Ezt sikerült most kiegyensúlyozni, ugyanis mind a gyorsasági, mind a platformer részek aránya egyenletesen lett elosztva, arról nem is szólva, hogy a Homing Attack gyakran összeköti ezt a két elemet. Maguk a pályák kialakítása szintén a régi időket idézi, hiszen a cél felé nem csak egy útvonalon juthatunk el, kellően hosszúak, mégis sikerült elkerülni a tipikus gyermekbetegséget, az egyhangúságot, ami a hosszabb 2D-s pályák vesztét szokta okozni. De Segáék még arra is ügyeltek, hogy szinte minden pálya/act rendelkezzen saját, egyedi elemekkel, szintúgy akárcsak régen. Egyik pályán liánokon lengünk a magasban, a másikon a kártyák adnak nekünk utat keresztül-kasul, megint másikon pedig bányakocsikban utazunk és hatalmas kőgolyókon egyensúlyozunk. A fizikát illetően változás történt érthető módon, hiszen egy alapvetően 3D-s enginnel nehéz mimikálni az egykor megszokott fizikát, aminek az első szárnypróbálgatások során látszik is az eredménye. Sonic elsőre kissé lomhábbnak hat, nem olyan könnyed, és észveszejtő sebességre se fogunk tudni felgyorsulni, mint például az Advance 2-3-ban. Ezek hatására először nem is tetszett annyira a játék, mint amennyire most. A titok nyitja a megszokás és a felismerés ebben az esetben is: habár nem fogunk OLYAN gyorsan futni, mint a mostani játékokban, ez valójában jó dolog, mivel a Segának ezt is sikerült kiegyensúlyoznia. Sonic gyors ugyan, de nem annyira, hogy a kamera lemaradjon mögötte, hogy ne lehessen megfelelő mértékben szemmel követni. Plusz a Homing Attack/Self Launch/Spin Dash mozgások révén -ha lehet így fogalmazni- stílusosan kapcsolhatunk nagyobb fokozatban. Ennek személtetésére a Splash Hill Act 1 eleje kitűnő példa: a levegőben kilőve magunkat teljes sebességgel vágódunk neki az anyaföldnek, hogy onnan ugyanazzal a lendülettel rójuk az utakat, hurkokat. Az ilyen és ehhez hasonló, még a platformer szakaszok során is kivitelezhető élmények, lehetőségek adják a Sonic 4 varázsát. Akárcsak a Vanquish esetében: a próbálkozások számával egyenes arányban nő a pozitív élményfaktor. Egyúttal ismét bebizonyosodottnak vélem az örök passzust, miszerint van amit nem érdemes 3D-be átpasszírozni, mert 2D-ben van igazán otthon a termék.

A pályák számát illetően 4 zónán keresztül fogunk átszáguldani, melyek mindegyike 3 Actra (szakaszra), illetve egy külön, Robotnik számára fenntartott szakaszra bomlanak, témájukat illetően, mint ahogy említettem, a retro érvényesül. Splash Hill mind mondottam a Green/Emerald Hill Zonet kopizza, a Casino Night a Sonic 2-3 hasonlóan a kaszinók pezsgő éjszakai életét mímelik, a Lost Labyrinth az első rész Labyrinthjének reinkarnációja, míg a Mad Gear tipikusan az utolsó pályák fémvölgyeit idézi fel. Minden Zone végén természetesen a jó öreg Robotnik (csak azért se Eggman :P) vár minket, akiben a fejlesztők ismételten megtalálták a középutat. A doki AI-ja, hasonlóan a Megaman X8-hoz két részre van osztva, egy nyugodt és egy pánikoló szakaszra. Előbbi esetében egy az egyben az ismerős patternekkel fogunk találkozni, SH zónában például a klasszikus, láncon hatalmas golyót lóbáló bossával fogunk szembeszállni, MEGINT :D. Azonban néhány bevitt találat után a Doki bepánikol, és új pattern lép életbe. Mindez természetesen az összes bossra vonatkozik, így sikerült hidat verni a régi és az új közé. A megszokott HP rendszer itt is képviselteti magát, azaz ha van nálunk gyűrű, akkor az aktuális mennyiségnek inthetünk búcsút, míg nulla gyűrűvel egy életnek csókolhatunk hátsót. 100 gyűrű után, illetve a célnál adott számú Score után kapunk egy életet, azonban utóbbi esetében mintha Sega elvetette volna a sulykot, ugyanis aki jól játszik, az szinte biztos kapni fog életet a pálya végén, ezzel embertelen mennyiséget felhalmozva. Ez egyébként szándékos is lehet a Sega részéről, hiszen még 99 élet megszerzésére is van trófea. Természetesen Chaos Emeraldokat is gyűjthetünk, melyre egy speciális pályán van lehetőség, amibe belépni csak akkor van lehetőségünk, ha elég sok gyűrűnk van a pálya végén, és beleugrunk az ott megjelenő hatalmas gyűrűbe, akárcsak a Sonic 1-ben. De nem csak ez hathat ismerősnek, hanem még a kialakítás is. Ugyanis az összegömbölyödött Sonicot kell egy össze vissza kanyargó pályán elnavigálnunk, kellemesen idegesítő zenére és háttérre, mindezt időre. És ha már a zene szóba került, essék erről is említés. A talpalávalót Jun Senoue szolgáltatja, aki a retro koncepciót követve az első két részből merített a legtöbbet, már ami a hangzást illeti. Most azonban azt kell hogy mondjam, hogy nem sikerült olyan jól az OST, mint az előző részekben. Az idegesítőtől a pálya közben kellemesen hallgathatóig terjed a skála, szerencsére az utóbbi javára, de például a normál AI boss theme-je a zseniális, harmadik részben szereplő után kissé csalódásnak hat. A hangok, zörejek a korábbi részekből lett importálva, erre nem lehet panasz. Apróság, hogy a PS3-as verzióban lehetőség van saját zene használatára is, így ha valaki esetleg klasszikus Sonic számokat szeretne hallgatni pálya közben, arra is van lehetőség. Én speciel Hyakutaro Tsukumótól az Over Take-el próbáltam ki a lehetőséget. Nem utolsó élmény, az biztos :).

Zárásképpen van-e kimondottan negatívuma a stuffnak? Van, de szerencsére nem olyan súlyos, ez pedig a szavatosság. Hiszen 12 pálya ilyen koncepcióban hamar elfogy ám, azonban lehetőség van teljesítményünk csiszolására is. Time/Score Attack módban a teljesített pályákon van lehetőségünk saját rekordunk újításán, míg a Leaderboard révén másokkal is összemérhetjük magunkat, gyorsaság és pontszám kategóriában egyaránt. Azonban plusz egy pozitívum mehet nem mehetek el, ez pedig a modern Sonic tradíciók hátrahagyásában keresendő. Nincs új szereplő, nincs trendi vokállal kísért zene, nincs kínos dialógus, nincs fülnek káros szinkron, nincs bugyuta, bele erőszakolt sztori. Csak az, amit a Mega Driveos részekben megszoktunk: fun for the lulz. Számomra részben ez adja a játék erejét. Ha a Sega tovább viszi majd egyszer ezt a vonalat ilyen minőségben, felőlem semmi gond. Mert így is lehet tradíciót ápolni: nem újító, nem földet rengető, nem tör a régiek babérjaira. De cserébe olyamist kínál majd’ tíz fontért, amit kell: szórakozást. A Megaman 10 mellett simán ez az év visszatérése, egyben a Sega egy újabb remek játéka a jó néhány gyökérség mellett.

8/10

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

5 responses to “Sonic the Hedgehog 4: Episode 1 (PS3) – a jó pap is holtig tanul

  • Thunder

    Végre csináltak egy normális Sonic játékot is, vissza az alapokhoz. 🙂
    A 3D-s ide-oda rohangálós fajták demói nem jöttek be túlzottan. :/ PC-re is lesz amúgy, vagy csak PS3 only?

  • dodgers20

    A kulcsszó a végre. Már ha a nagygépes viszonyokat nézzük, hiszen kézi konzolokon többségében maradtak ennél a formulánál, csak Segáék mindenáron ragaszkodnak a 3D-s, igencsak elk*rt irányhoz. Ami nagy kár, mert az S4 mintájára tényleg vissza lehetne teljesen térni az alapokhoz.

    Egészen pontosan PS3/Wii/X360/IPod megjelenés van jelenleg, de sajnos PC-re még nem tervezik áthozni. De ha elég erős a géped, akkor megpróbálkozhatsz egy Wii emulátorral.

  • Wagner

    A gamespotnak megint csak egy 6/10-re tellett. : – )
    Amúgy közeleg a Sonic Colors is, az se lesz rossz ahogy elnézem. Félig oldalnézetes máskor meg TPS. Bár ez még mindig jobban tűnik.

  • dodgers20

    Költői kérdés, de GS-nek mikor tetszik egy nem “trendi” játék olyan módon, hogy ne béna dolgokba kössön bele? 😀
    Ennél is csak annyi gondjuk volt, hogy a pályadesign néha trükkös, a special stagek kissé nehezek, és good ol’ Robotnik könnyű. Ahogy észrevettem semmi olyat nem emeltek ki, ami indokolná a kevés pontszámot, leszámítva a saját bénaságukat. De GS tesztjei nekem mindig is érdekesen hatottak: pozitívumok kapcsán nagyrészt fején találják a szöget, de csak azért is belekötnek valami triviális dologba, mert ők a májer teszterek. Épp ezért szoktam fejben mindig plusz két pontot hozzáadni az értékeléseikhez. Részben ezért is várom mit szólnak majd hétvégén a Vanquishhez, hiszen *zomg* az sem könnyű.

    Sonic Colors? Trailer alapján nem tűnik annyira rossznak az sem (leszámítva a szörnyű vokállal kísért zenét), de inkább maradok az S4-nél. Persze lehet akár még a legjobb 3D-s Sonic is, de elég sokszor cseszte már el a Sega ahhoz, hogy a kétkedés meglegyen.

  • 2010 – néhány szempontból « Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one…

    […] Megaman 9/10 – Yakuza 3 (egyik dobozos, poszt itt) – Sonic the Hedgehog 4: Episode 1 (poszt itt) – Vanquish (másik dobozos, poszt itt) – Crescent Pale Mist – Wolf of the Battlefield: Commando 3 […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: