Shin Megami Tensei: Persona 4 – a Valótlan Világ 4


Az animu ipar számára a különféle iskolás cuccok mindig is afféle biztos bástyát jelentettek a nézettségnek. Legyen szó normál szerelmi shitről, vígjáték sorozatról, vagy éppen misztikus dologról, ez a fajta sorozatformátum a tinédzserek, és nem egy esetben az idősebbek szívét is megragadta, és ragadja most is. Ennek oka talán ott keresendő, hogy az emberek többsége még sorozatokon keresztül is szeretne betekinteni egy kis közösség mindennapjaiba, ahol kellemes élmények várják, amelyek megnevettetik, vagy szimplán elszomorítják. Tehetik is, hiszen az átlagéletkor vészesen egybecsap a célközönség életkorával, és valamelyest belátható, hogy az ember hamarabb, könnyebben azonosul hozzá hasonló korú szereplőkkel, még ha azok a deus ex machina összes elképzelhető katanájával és fegyverével rendelkeznek is. Természetesen az már ismét csak másik tészta, hogy az ilyen sorozatoknak nem feltétlen kell törniük magukat ahhoz, hogy sikeresek legyenek, hiszen az alapokat már réges-rég lefektették már, “nekik” csak új szereplőket, meg új(nak beállított) skilleket kell kitalálniuk, és máris kész az új bestseller, ami a különféle oldalakon mindenféle elképzelhető díjakra lesz esélyes.

Felmerülhet a kérdés, hogy egy játék ismertetőben miért pont animu témát boncolgatok, de ennek is oka van: az alapvetően a klasszikus J-RPG-kben utazó, és meglehetősen komoly Shin Megami Tensei pápája, az Atlus 2006-ban gondolt egy merészet, és az addig bevált formulát egy kicsit felhígította. Az addig Kazuma Kaneko karaktertervező által megálmodott figurákat és környezetet sokkal mainstreamesebb vonalra cserélték Shigenori Soejima által, a történetben megjelent a csak tinikből álló kaszt és a hozzájuk tartozó összes sztori eszköztár, és valahogy kevésbé volt komolyan vehető az egész téma annak ellenére, hogy maga az alapvető játékmeneten nem esett csorba. Ez a játék volt a Persona 3, ami körülbelül olyan szerepet tölt be a megaten univerzumban ismertség szempontjából, mint amilyet a Final Fantasynak a hetedik rész jelentett: túlértékeltséget, kissé infantilis fanbase-t, és az előző, vagy utána következő részek a népszerűbbekhez képest drasztikus semmibevétele. Ebből kihámozható, hogy a Persona 3 nem éppen az a kategória számomra, amit ma is bármikor előveszek jó egy-másfél óra hosszára, és nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legjobb rpg PS2-őn. Ugyan nem próbáltam sok RPG-t a konzolon, de bátran kijelentem, hogy ez NEM a legjobb JRPG. Fényévekre sem. Mert habár az alapok nem lettek felbolygatva, ami jó dolog még ma is, valahogy túlságosan kínkerservessé és unalmassá vált relatíve rövid idő alatt a számomra. Ennek oka valahol a kissé érdektelenné és lapossá váló sztori, és az ugyanebben a mederben mozgó karakterek között keresendő, de ha most ítélnem kéne felette, egy hetesnél jobbat biztosan nem adnék rá annak ellenére hogy tartalmi szempontból combos színvonalat hoz. Ha most azt mondanám, hogy egy légyfingnyi motivácíóm nem volt egy újabb végigjátszásra, nagyon enyhén fogalmaznék. Mindezt úgy mondom, hogy az FES kiadást játszottam végig, ami még egy külön mini-epizódot is tartalmaz, hogy-hogy nem a játék egyik legnépszerűbb karakterének, egy történetesen meglehetősen emberszabású android, aki mindenáron az MC seggében lóg. Biztos romantikus dolog, vagy a kutyafüle mi ez, de nekem inkább semlegessé és idegesítővé tette az amúgy átlagos karaktert. Ennek valami szinten okozatjaként a P3 úgynevezett visual novel és dating sim elemeket is bevezetett a sorozatba, ami – mint a kissé infantilis fanbase-től elvárható- teljesen más irányba terelte az eredetileg a fejlődés szerves részét képező elemet, mivel hát van akit a stuff kissé nippon-orientáltsága tart(ott) a cucc mellett, és példaként nem a démonok garmadája.

Ilyen kicsit bizalomgerjesztő bevezetés után kérdéses hogyan teljesít a saga 2008-ban, szintén Playstation 2-re kiadott negyedik része, a Persona 4, ami látszólag az ég egy adta világon nem ad semmi újat a sorozathoz, sőt, inkább tűnhet Persona 3.5-nek, mint teljes értékű folytatásnak. Ehhez képest amondó vagyok, hogy valahogy így kellett volna megcsinálni anno a P3-at, és akkor az én szám se járt volna el úgy a bejegyzés elején, ahogy.

Először is a történet, ami ugyan nem hordoz több komolyságot magában mint az előző rész, mégis valahogy élvezhetőbb. 2011 márciusában járunk, egy japáni kisvárosban, Inabában, amit a játék ezer meg egy alkalommal a csend és a béke szigetének titulál. Természetesen gyilkosságok itt is történnek néhanapján, mint ahogy azon a bizonyos napon is, amikor egy fiatal nő élete bevégzi, és történetünk főhőse (MC), egy fiatal, középiskolás srác (mi más?) megérkezik Inabába a nagybátyja családjához. Vagyis pontosabban teljes két tagjához: Ryotaro Dojimához, a harmincas éveiben járó nyomozóhoz, és Nanakóhoz, a hétéves lányához. Egy éven át ők fogják jelenteni az MC számára a biztos családot, mivel a saját szülei meló miatt külföldön vannak. Az érkezést követő éjszaka persze nem telik esemény nélkül, hiszen álmában egy hosszú folyosón szalad, aminek végén egy láthatatlan valami buzdítja a harcra. Eme kis, a valóságban főként jó sok ennivaló beburkolása jóvoltából előidézhető álmocska után irány az iskola és az új osztálytársak, akik közül a játék az elején hármat emel ki: Yosuke Hanamurát, a rögtön barátkozós, szintén ex-városi srácot; Chie Satonakát, a harcművészet- és sülthúsbolond lányt; és Yukiko Amagit, a helyi Amagi szálló tulajának hallgatag lányát. A kis csapat idővel persze összehaverkodik, míg egy szép napon (az érkezés után pár nappal offkorsz) Chie feldob egy régóta keringő városi legendát, miszerint egy esős éjjel a tévé képernyőjén megjelenik az adott egyén lelki társa. Ezt az épületesnek tetsző marhaságot eleinte az MC (vagyis a jobb érzésű pléjör) kötve hiszi, de egy esős éjjelen mégiscsak kipróbálja a dolgot, amit siker koronáz, olyannyira, hogy még az MC keze is át képes hatolni a tévé képernyőjén. Ezt a kis bűvész-showt másnap Chienek és Yosukének is demonstrálja, ami érdekes módon úgy végződik, hogy mindannyian beesnek a tévébe, egy másik világba találva magukat, ahonnan csak Teddy, egy medve jelmezes valami tudja kipaterolni a bandát. Ez persze nem akadályozza meg őket abban, hogy később újból ellátogassanak a másik világba, ezt teszi meg az MC és Yosuke, miután Yosuke felsős ismerősét, egy lányt holtan találja a rendőrség. A rövid barangolás után elérkeznek egy olyan helyhez, ami feltűnően hasonlít Inaba bevásárlónegyedéhez, annak minden velejárójával, és ahonnan az elhunyt lányt rágalmazó beszélgetések hangja hallatszik. A lány családjának italboltjában aztán végképp elszabadul a dolog, hiszen egy másik Yosuke jelenik meg a színen, aki mintha mindent tudna az eredetiről, még a legkényesebb gondolatait is. Mindez persze egy boss harcot eredményez, amit a főhős vív meg újdonsült erejével, a Personával, vagyis elméjének tárgyilagosult, fizikai megtestesülése. A harc végén Yosuke is kap egy ilyen erőt, mint gyengeségének leküzdésének nyereményét. A kis akció után egy jó pár napig csend honol, mígnem kiderül, hogy Yukikót elrabolták a “másik” világba…

Kicsit bő lére lett eresztve a sztoriismertetés szó se róla, de ennek is megvan a maga oka: a prológus mindezt magában foglalja! Ez annyit tesz, hogy legalább másfél óra erejéig szinte csak dialógusokat fogunk látni, amit a vége fele színez egy-két tutorial és egy boss harc. Ez így nekifutásnak egy kellemes kis minusz erény, hiszen még többszöri végigjátszásnál sincs lehetőség ezek teljes elnyomására, ami bőven kimeríti a bosszúság fogalmát. Ez után azonban a gameplay, és ezzel együtt a történet is szabad kezet ad nekünk, ahol a saját szánk íze szerint ügyködhetünk az ügy megoldásán. Ennek megfelelően a játék sztorija a nyomozós, krimis vonalat erősíti, hiszen az idővel újabb tagokkal bővülő Persona használó csapatnak a saját szakállára kell dolgoznia a gyilkosságok felgöngyölítésén, ami az ügy igencsak természetfeletti okát illetően a zsaruknak még hozzá se szabad szagolniuk az ügy valódi arcához. Különösképpen úgy, hogy a Persona-csapat vezérévé előlépő MC nagybátyja is az ügyön dolgozik, akivel mellékesen egy fedél alatt él. Ez a fajta kis ellentét adja a történet gerincét, ahogy a srácok sorra vetik számításba és el az egyes elméleteket. Maga a történet valahogy sokkalta jobban elviselhetőnek hat, a tálalását, a haladás tempóját, és a nem egyszer fellépő “ez már a vége” hatást tekintve. A karakterek esetében a szememben jó nagy előrelépés történt, mind design-juk, mint elviselhetőségüket illetően. Előbbi esetben Soejima stílusa mintha jóval kiforrottabbá, és ezzel együtt (pozitív értelemben) földhöz ragadtá vált, ami már az olyan kisebb részleteken tetten érhető, mint például a hajszínek, ami kevés kivételtől eltekintve a valóságban genetikailag elképzelhetőeket láthatunk, sőt, a valós japáni emberekhez méltó módon az egyiknek még fekete, és egyenes szálú is. Mostani animukban, de még játékokban is ritka ez a fajta karakter, mint a fehér holló. Jellemüket nézve, habár a skatulyába helyezés kicsit itt is jelen van, mégsincs olyan, mint például a Persona 3-ban, ahol a két harmadéves karakter jellemben és küllemben legalább öt évvel idősebbnek hatnak, mint másodéves társaik, nem mellékesen itt az MC végre nyomós okból lett a csapat főnöke, nem úgy mint P3-ba, ahol mintha ecc-pecc-kimehetsz módra tették volna azzá. Így negatívból kevesebb példát tudok hozni, mint átlagosból, vagy értékelhetőből: Teddyt példának okáért mindhárom végigjátszás alatt egy élével felé fordított és legyező stílusban irányába/fejére mért, szívlapáttal kivitelezett fizikai ráhatással kényszerítettem volna csendre, és úgy általában az univerzum széles spektrumából való sürgős, és k*rvagyors távozásra. Már ebből az amúgy sem kimondottan sötét játékból is kilóg, mint a lóláb a vérláma, idegesítő, a száját tartani nem tudó jellemével. Hát még a korábbi megaten játékok ismeretében. Ha valaki képet akar kapni erről az állapotról, képzelje el a Star Wars 1 Jar-Jarját, és viszonyát a klasszikus triológiához képest. Ugye milyen fájdalmas? A sztori végét tekintve itt is találhatunk számos endinget, azonban megjegyezném, hogy a legjobb ending még egy SMT cucchoz képest is verihepi és szentimentális. Ugyanakkor magáról a sztori egyik mozgatórugójáról, a karakterek másik énjétől nem mehetek el szó nélkül. Nem is feltétlen a koncepció és a tartalom, hanem a tálalás miatt, az ugyanis hatodjára kissé elcsépeltté válik. Vázlatosan lássuk hogy is zajlik egy ilyen boss fight intrója: tím megérkezik a boss szobájába, ahol az eredeti karakter is található; evil én fokozatosan felfedi a kari személyiségének kissé kényes oldalát, aki erre természetesen tagadó magatartást vesz fel, és a zevil klón szájának minél előbbi rövidre zárását követeli a tím jótanácsa ellenére, aminek hatására az evil klón átalakul egy, a karaktert reprezentáló szörnnyé. A fight után meg varászlatosan gyors módon elismeri az adott kari a hibáit, az evil klón meg a Personájává válik. Kicsit vontatott? Nem kell félni, minden egyes ilyen jellegű boss harc ebben a mederben fog csordogálni.

A gameplayre rátérve: a játék általánosságban két részre bontható. Az egyik részt a sorozat során megszokott dungeon-crawling adja, amit ebben a részben nem egy összefüggő dungeonban teszünk meg, hanem külön, 8-11 szintes, az éppen elrabolt karaktert idéző dungeonökben, ahol szintenként meg is kell küzdenünk a random módon spawnolt ellenfelekkel, majd a dungeon végén a boss harc vár ránk. A harc a JRPG-kben megszokott módon halad, kiegészítve a DDS-ben és Nocturneben is látott Press Turn rendszerrel, ami a harcban részt vevő minden tagra vonatkozóan elementális és fizikai gyengeségeket és erősségeket határoz meg. Alapjában elmondható, hogy a játszható szereplők, és az ellenfelek jellemző tulajdonsága az egyes attribútumokhoz való viszonyuk, amelyek: fizikai támadás, tűz,jég,elektromosság,szél,fény, és a sötétség. A viszony lehet semleges, gyengeség, erősség,visszaverés,elnyelés és nullázás. Ezek közül a semleges adja magát, a gyengeség és az erősség már nem annyira: előbbi esetben a karakter másfélszeres sebzést elszenvedve a földre kerül, az ellenfél pedig élhet egy újabb cselekedet jogával. Míg erősségnél a karakter csak feleannyi HP-t veszít. Az elnyelés a HP-nkat növeli, a visszaverés és a nullázás szintúgy adja magát. Ezek közül talán az elnyelés a leghasznosabb tulajdonság, hiszen nincs annál jobb, mikor az ellenfelek gyógyítanak minket. A főszereplőket tekintve fixek ezek a tulajdonságok, az MC azonban különleges eset: az ő helyzetét az éppen használt Persona határozza meg, amikből a játék végén tizenkettőt tarthat magánál. Ez meg is ad egy minimális taktikai elemet, hiszen tűzre gyenge Personával tüzet használó ellenfelekkel szemben kiállni a Darwin díj egyik nyertes kategóriája. A P4 a Press Turn rendszert kicsit felújította, ugyanis egy elemre érzékeny ellenfél földre kerülése a korábbi részekkel ellentétben a találatot bevitt karakternek ad egy újabb lépési lehetőséget. Másodszori elementális találatkor az adott elenfél a korábbi részekből ismerős Dizzy állapotot veszi fel, azaz kimarad egy körből. Ezt is fel lehet használni egy kis taktikázásra: az extra lehetőséget például gyógyításra is fel lehet használni, vagy egy másik, jobb Personára való cserére. A skilleket érintően a játék bőségesen ellát bennünket, hiszen minden elementál és fizikai támadás rendelkezik gyenge, közepes, erős, és befingatós kategóriával, a fizikai skillekhez jönnek még azok, amelyek valamilyen státuszt is képesek előidézni (fáradtság, mérgezés, stb.), és vannak olyan skillek, amelyek csak az adott Persona képes használni. Mindezen skillek nagy része örökölhető is, ami szorosan kapcsolódik az új Personák beszerzésének metodikájához is. Két módon tehetünk szert újakra: egyik az, ha a harcok után fellépő kártyás minijátékokból húzunk personákat. A másik jóval jövedelmezőbb, azt ugyanis Igornál, a sorozat állandó szereplőjénél tehetjük meg: két, három, vagy több Personából egy újat készíthetünk, az újonnan készült darab pedig a szüleitől képes skilleket is örökölni. Ez maga után vonja azt is, hogy megfelelő mennyiségű alapanyag birtokában kísérletezhetünk is olyan skillek egy Persona alá hozásával, amelyek még erősebbé és időtállóvá teszik azt. Az öröklendő skillek azonban random módon kerülnek leosztásra, így nem egy esetben jó sok időt fogunk azzal eltölteni, hogy az optimális összetételt elővarázsoljuk, az elhasznált Personákat ne féljünk elhasználni, hiszen az adatbázis, a Persona Condependium automatikusan jegyzi a megszerzett egyedeket, amelyeket bizonyos mennyiségű Yen legombolásával akárhányszor előhívhatunk. Azonban a játék nem jegyzi az esetleges fejlesztéseket, így ha tápolunk egy Personát, azt érdemes rendszeresen lementeni az adatbázisba. Ha már Personák: a Megaten univerzum démonai a szokásnak megfelelően itt is tiszteletüket teszik mindennemű designbeli változás nélkül, ami ebben az esetben több mint jó dolog. A világ szinte minden kultúrájából, mitológiájából találhatunk itt isteneket, démonokat, szörnyeket, amikhez csapódnak még Soejima kreálmányai is, amik a japáni mitológiából merítenek nagy kanállal. Így például az MC kapja Izanagit, az egyik legfőbb japán istent, Yosuke Jirayát, és így tovább. Az MC kivételével minden főszereplő Personája rendelkezik egy másik formával is, aminek előhozására később térek ki. Designjukat nézve felemás az összkép, Izanagi és Jiraya pédául egész kellemes a szemnek, míg a többieké kicsit fantáziátlan, arról nem is szólva hogy némelyiküké inkább néz ki valamilyen robotnak, mint az psziché megtestesülésének felfogható démonnak.

A játékmenet másik részét a mindennapi élet szimulációja adja, hiszen iskolás főhősünket művelődni és a nappali cselekedetit ellátni is el kell küldenünk, ahol aztán jó néhány dolgot tehet: az iskolában a tudásunkat növelhetjük és klubokhoz csatlakozhatunk, a városban bevásárolhatunk és mellékküldetéseket oldhatunk meg, öt szociális tulajdonságunkat növelhetjük különféle módon, és is munkát vállalhatunk, de harcolni is elmehetünk a másik világba. Azonban a legtöbb időnket az előző részek találmánya teszi ki, a Social Link, ahol városlakókkal és diáktársainkkal kerülhetünk bizalmas viszonyba, a visual novellekhez hasonló módon a dialógusokban fellépő kérdésekre adott válaszok segítségével. Ezek megvalósítása azonban egy kaptafára megy el, hiszen akárkivel is legyen dolgunk, mi minduntalan a terapeuta szerepét fogjuk játszani, aki megoldja mindenki személyes gondjait. Ez egyének között találhatunk korrepetálandó srácot, nővért, idős hölgyet, klubok tagjait, vagy éppen saját csapattársainkat. Minderre persze felvetődne a kérdés: minek bratyizni, mikor vár minket a harc és az embermentés, és különben is, minek tenni a terapeuta szerepét? Na erre van egy rohadt nyomós ok: az egyes emberekhez való viszonyunk határozza meg, mennyi EXP bónuszt fog kapni fúziókor az új Persona! Fejtsük is ki: minden Persona, és minden Social Link a 21 Arcana valamelyikébe tartozik, és az egyes Social Linkek 10 szinttel rendelkeznek. Minél magasabb az adott Arcana SL-jének szintje, annál több EXP bónuszt fog kapni az adott Arcanába tartozó készülendő Persona. Sőt, Arcanánként van egy olyan Persona, amit csak az adott SL kimaxolása után lehet előhívni. De nem csak ezért érdemes hajtani az SL-ekre: mint említettem, a csapattagjainkkal is kialakíthatunk SL-eket, amelyek meghatározzák az adott karakter extra viselkedéseit: például egyszer felfogják a számunkra éppen alacsony HP miatti halálos támadásokat, vagy egyedi támadásokat is használnak. Kimaxolt SL esetén pedig az adott szereplő Personája egy erősebb formába alakul. A P3 rendszerében nem történt különösebb változtatás, azaz napról napra élünk, ahol mi szabjuk szabjuk meg, hogy egy napon mit csináljunk. A napok számát tekintve persze ne is álmodjunk arról, hogy az összes SL-t kimaxoljuk egy végigjátszás alatt, hiszen ráadásul vannak olyan SL-ek, amelyeket csak egy megfelelő szintű szociális tudás megfelelő szintjére fejlesztve hívhatunk elő és vihetünk tovább, ilyen például Naoto. Nekem kerek három végigjátszásba telt, mire meglett az összes kimaxolt SL és Persona, de ezt is csak a New Game+ rendszerének volt köszönhető, ahol már 1-es szinten is lehet használni például a 99-es szintű, über Personákat. Így szinte minden dungeun és a grindolás egy nap alatt megtörtént, a maradék idő pedig az SL-ekre ment el. Az időt említve: nem áll rendelkezésünkre végtelen idő a célszemélyek megmentésére, egy játékbeli hónap alatt kell teljesítenünk a feladatot, különben Game Over. De idő azért is, mert megjelent az időjárás intézménye is, ami számos dolgot befolyásol, esőben például csak kevés SL érhető el, viszont a dungeon-béli szörnyek is kicsit erősebbé válnak, és három esős nap jelzi azt, hogy rohadtul közeleg a mentőakció végének határideje. A nehézséget illetően érdemes megemlíteni, hogy a random harcok nem egyszer nehezebbek a bossharcoknál! Yukiko például simán tökönrúgósnak hat elsőre, de pl. a következő boss harc után egy-két kivételtől eltekintve lejtmenetbe kapcsol. Az AI kérdése szerencsére enyhült a korábbi részekhez képest, hiszen most már mi magunk is irányíthatjuk csapattársainkat, így most már nem kell magunkat a gép szeszéjeire bízni (hello thar P3 final boss…) Apró lábjegyzetként dicséretre méltó, hogy a játék most már afféle súgó funkcióval is rendelkezik, amit a Négyzettel hívhatunk elő, és ami minden skillről, tárgyról szolgáltat nekünk egy rövid szöveges infót. Ez mondanom se kell mekkora áldás a P3 “találd ki harc közben, agyagedény!” mentalitásához.

A grafikát, hangokat és a zenét illetően kicsit felemás az élmény, de ezúttal nem negatív töltettel érdemes erre tekinteni. A gráf, habár nem sajtolja ki a PS2 képességeit, mégis a jó kategória alját nyalja, de azt is el kell ismernem, hogy a P3-nál kicsit élettel telibb és tolerálhatóbb. A karakterek azonban megint csak a kicsit hanyag kidolgozás átkába estek, már ami poligonos formájukat illeti, mert a dialógusok során oldalra helyezett karakterportrék megfelelő élességgel kerülnek tálalásra, ugyanakkor kevesebbel is rendelkezik a játék az előző részhez képest, mivel itt csak az arckifejezésekkel variáltak, a testtartásokkal nem. Tipikusan azt a nem éppen minőségi, de a célnak megfelelő grafikus oldalt képviseli ez a vonulat. A PAL verziót azonban trehány módon oldotta meg az Atlus, ugyanis az NTSC verzióhoz képest kissé szembeötlő sebességcsökkenés mellett még a kép is kissé elmosódott bizonyos belső tereken. A hangok, egészen pontosan a szinkronhangok ehhez képest rendkívül jól teljesítenek, minden hang illik az adott szereplőhöz, és az előadásmóddal is ritkán van csak gond, de az sem eget verő. A DVD kapacitása okán csak angol hangsáv van a lemezen, és a japáni szinkron szemrevétele után konstalálhatom, hogy ennél jobb döntés nem is születhetett volna. Példaként: a japáni Risét alakító Rie Kugimiya az évszázad egyik legnagyobb atrocitása a füllel szemben, nem csak azért, mert Rie hangja alapból elcsépelt és irritáló, de még a szokásosnál is magasabb oktávon beszél, ami hatására a mute gomb mindenkinek ajánlott, a tsundere rajongó weabook kivételével, ők imádni fogják, hiszen Louise, meg Shana, meg Taiga, meg a kutyám tudja ki. Ezzel szemben az angol szinkronos Risét alakító Laura Bailey már a Disgaea 3-ban is meglehetősen decens performanszot adott, és itt is hasonlóképp teljesít. Itt most lehet jó páran nem értenek majd egyet velem, de őszintén, inkább ez a fajta hang menjen egy 15 éves karakterhez, mint egy ötévest idéző gügyögés. A zenét ezúttal is Shoji Meguro követte el, és Soajimához hasonlóan nála is fejlődés figyelhető meg: a P3 jazzes, poppos vonalát kicsit visszavette, ehelyett több olyan számot találunk, amely más PS2-es Megateneket, vagy régebbi RPG-ket idéz fel. Vokállal kísért szám most mintha kevesebb és elviselhető lenne, a boss themek pedig végre ismételten olyanok, amilyenek DDS-ben, vagy Nocturnbe is elmennének, példának okáért a The Genesis nagyzenekari, és villanygitáros kettőse, vagy az I’ll face Myself – Battle-. Ezzel szemben a dungeonök zenéi gyengék mint a harmat: a Castle, és a Secret Base még egészen decens, de például a Sauna hatására mindig és minden alkalommal az mp3 lejátszóm után nyúltam, olyannyira monoton.

Összességében azt tudom mondani, hogy a P4 ha lehet sokkalta nagyobb potenciállal bír, mint elődje, arról nem is szólva, hogy a motivációs ereje is nagyobb. Azonban nem szabad elmenni amellett se, hogy példaként a GameFaqs P4 fórumában szép számmal találunk Taigetosz pozitív weaboo egyedeket is, akiket nem maga a játék, sokkalta inkább az animu-imádat szaga csal az asztalhoz, sajnálatos módon még jobban belőve a játék negatív megítélésnek koporsójába a szöget. Én személy szerint igencsak kevés JRPG-vel, vagy akár RPG-vel játszottam eddig, de a P4 azok közé tartozik, amelyeket nem bántam meg. És ez talán nem is olyan rossz erény a cucc számára.

8.5 pont

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

16 responses to “Shin Megami Tensei: Persona 4 – a Valótlan Világ 4

  • Péter

    Hűha, nearly TLDR… =)

    Röviden a véleményem: Aki szerepjátékot akar játszani, méghozzá olyan szerpjátékot, ahol szerepet lehet játszani, az ne az ilyen konzum hulladékokkal játszon. Tessék betölteni egy Morrowindot, Stalkert, Dragon Aget, és még sorolhatnám. =)

  • dodgers20

    Mint ahogy látható, vannak olyan dolgok, amikről könnyebben lehet kifejtős posztot írni. Egy shoot’em upnál bele is hülyülnék, ha direkt ilyen hosszúságra pályáznék. 😀

    A felsoroltak közül biztosan kipróbálnám valamennyit, ha a gépem kicsit erősebb volna (jelenleg max a Morrowind, ami esetleg menne), illetve akkor, ha komolyabban érdekelne az RPG mint műfaj, legyen az J vagy W. Azon a kevesen kívül (Disgaea 1/3, néhány PS2-es Megaten), amivel eddig játszottam, kicsit hidegen hagy a téma, mert a szerepjátszós műfaj, mint olyan nem igazán az én asztalom. Nem arról van szó, hogy rühellném, egyszerűen csak az van, hogy világéletemben távol állt tőlem ez az egész. De ha már állást kéne foglalnom a J VS. W vitában, amondó vagyok, hogy engem nem izgat különösebben egyik se, mert mindkettő látatlanban távol áll tőlem, mint politikustól az igazmondás. De azzal a kevéssel, ami bejön, nincs különösebb bajom.

  • Péter

    Régebbi RPG-knek is nekiállhatsz, már ha nem zavar a gyengébb grafika. =) Baldurs Gate 1-2, Fallout 1-2-Tactics, Silver… ezek elég jó és neves darabok.

  • Wagner

    Péter: Most mondta, hogy hidegen hagyja a téma. Nem hiszem, hogy nekiállna egy Baldur’s Gate-nek… =)

    Dodgers baszott hosszú lett ez az írás. 🙂 De a szinte mindennel egyetértek. Kivétel a szinkronnál, nekem semmi bajom nem volt az eredeti hanggal pedig nem vagyok weaboo.

  • Elhaym

    Persona játékok közül nekem a 2. tetszett a legjobban. (Eternal Punishment) Itt a szereplők is felnőttek voltak, na meg a történet is nagyon megfogott. Izgalmas, misztikus krimi volt, ahol a sztori még 3. végigjátszás után is tudott újat mutatni.

    • Wagner

      Igen ezt már párszor említetted. : ) De érdemes lenne egy próbát tenni a negyedik résszel is. Most nem akkora gáz, hogy 17 évesek szerepelnek benne.

  • Dodgers

    Elhaym: a negyedik részt szintúgy ajánlom legalább egy próba erejére, hiszen a harmadik rész töketlenkedése után a negyedik inkább a nyomozós, krimis plotot viszi tovább. Nem olyannyira komolyan ugyan, de (tesztek alapján) nem egy cuccnak beletört már a bicskája a kissé cukros ábrázolásmód és a fiatal szereplőgárda miatt, és még a P4-nek is nagy fegyvertény az, hogy az SMT általános gameplay-ét nem csorbítja el az újonnan adaptált visual novelles és fiatalos stílus mellett sem. Anélkül ez is csak egy volna az átlag alatti jrpg-k között, amit messze elkerültem volna, már csak a műfaja miatt is.

    Péter, Wagner: mindkettőtöknél ott van az igazság: nem utasítok el azonnal, élből semmilyen RPG-t akár csak egy pár perces próba erejére, hiszen ki tudja, lehet akármelyik olyan pozitívan járna nálam, mint a Persona 4, vagy az említett játékok. De mint fentebb említettem, egy más műfajú cuccot hamarabb részesítek előnyben egy W/J RPG-vel szemben, mivel az RPG távol áll tőlem általános mentalitását és világát tekintve.

  • Péter

    Semmi probléma, anno engem se érdekeltek túlzottan az RPG-k, szinte csak FPS-ekkel játszottam, meg az űrhajós, helikopteres lövöldéket szerettem még nagyon. Aztán jöttem az első RTS-ek, RTT-k, és haverok unszolására belefogtam néhány korai RPG-be is (Baldurs Gate, ilyenek). Mára, mivel PC-ről gyakorlatilag kihaltak a Raptor szerű cuccok, az FPS-ek meg finoman szólva felhígultak, így nagyrészt ez a műfaj maradt számomra, meg az RTS, ahol még tudnak néhanapján újat is mutatni.

  • Thunder

    Wagner-nél volt alkalmam kipróbálni, először nem jött be túlzottan, de aztán ahogy játszogattam vele, kimondottan kezdett bejönni ez a game. 😀
    A zenék kimondottan jók benne, meg a 3-ban is.
    Az a sok ide-oda mászkálás benne, meg a térkép bejárása rejtett tárgyakért is jó benne.

  • Ninty

    Persona 3 után egy ideig elegem is lett a Personákból. 😀

  • Dodgers

    P3-ból nekem is kissé elegem lett még a fele előtt, de a 4-et még a harmadik végigjátszás után is csak azért tettem félre, mert akkora már nem volt mit megoldani benne. 🙂 Persze valamelyest ugyanolyan mainstreames mindkettő, de ez valamiért sokkalta kevésbé irritáló.

    • Ninty

      Valahogy eltűrtem ezt az iskolásdit, de a vége fele kezdtem már a tököm ki lenni az egésszel. Ráadásul hiányoltam a négyzet által felhozott menüt ami a P4-ben jelent meg először.

      Most egy ideig old school MegaTenezek, aztán jöhet a Persona 2.

  • Elhaym

    Wagner: Tini szereplőket sajnos könyvekben sem tudom megkedvelni, kedvenc szereplő nélkül meg egy jó történet sem tud lekötni. 😦

    Dodgers: Ha egyszer a kezembe kerül a játék akkor azért teszek vele egy próbát, krimiket szeretem.

    Péter: Ismerős. Sokáig én sem voltam RPG párti. Már 10 éve játszottam mire az első RPG a kezembe került. Első véleményem nem is volt pozitív, mivel teljesen más volt a hangulata mint azoknak a játékoknak amit akkor szerettem.

  • Noel Vermillion

    Péter:Konzum hulladék?Szerintem te nem játszottál még egyik Personával sem,először próbáld ki,és csak utána mondj véleményt.
    Ez egy JRPG,nem érdemes Dragon Age félékhez hasonlítani.Sokkal érdekesebb,és jobb,mint azok,amiket felsoroltál.Én a DA,Fallout féléket nem bírom,túl hamar meg lehet őket unni,nincs bennük semmi eredetiség.
    Nagyon sok nyugati RPG-t is kipróbáltam,de egyik sem tetszett annyira,mint a Persona 3-4.
    Az első 2 részről is néztem videókat,azokban még sokkal kevesebb lehetőség van,meg a szereplők se annyira jönnek be,de lehet hogy egyszer azokat is végigjátszom.Különösen a 4. részt ajánlom mindenkinek,aki szereti a műfajt.

    Ninty:Részben az iskolás,felelős,suli utáni lógós stb. részek emelik ki ezt a sorozatot az átlag szerepjátékok közül.Nagyon jó ötletnek tartom,hogy amiket a suliban csinál a főszereplő(pl. jól felel órán,sokat edz),azok hatással vannak a képességeire.Másik dolog ami nagyon tetszik benne,hogy rengeteg féle lényt meg lehet szerezni.
    Aki szereti pl. a Digimont,Yugioh-t,Vanguardot,annak is megér egy próbát.
    Szerintem még a JRPG-k között sincs sok ennyire összetett game.

  • Ninty

    Noel: Na igen, még mindig szívesebben játszok egy Personával, minthogy egy Final Fantasy-vel vagy bármelyik random J-RPG-vel. A 2 kivételével az összes Personát végigvittem és még mindig a 4-et tartom a leggyengébbnek, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossznak tartanám, sőt, talán az utóbbi pár év egyik legegyedibb játékáról van szó, de úgy az egész csak egy Persona 3 2.0.

    Így is rengeteg MegaTen játékot birtoklok, örülök ha 1-2 hónap során végig tudok menni egyen és remélhetőleg 30-35 óra alatt végzek velük.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: