Sayonara Zetsubou Sensei (2007) – Japán, ahogy eddig még nem gyakran látszott


Az iskolás témájú animuk a műfaj egyik húzó ágazatának tekinthetők, hiszen ha már rajzfilmről van szó, evidens hogy melyik korosztályt lehet a legjobban megnyerni a nézettségi listák feljebb tornázása végett: a kora-közép tizenéves korosztályt, akik a japáni iskolarendszer tevékenységének következtében még a tanítási idők után is húzzák az igát mindenféle klubokba belépve. A kereslet és kínálat törvénye meg ugyebár ősidők óta a Bibliának tartja a potenciális vásárlók igényeit, akiket ki kell használni minden áron, és ezzel még a nagy mangakák és animu stúdiók is tisztában vannak. Mivel ezen korcsoport élményét habár nem alaptalanul, de szeretik afféle romantikus magasságokba emelni a “művészek”, a téma mindig adott: egy kis szerelmi tesze-toszaság amiből sok esetben ég maga az alkotó sem tudja hova vezet; egy kis baráti összetartásról szóló dicshimnusz, amitől még a legrókabőrebb szörnyneveldés hepening is nyüszítve menekül, csak hogy néhányat kiemeljünk. De mivel Japánban nem kell eszement párosításokért a szomszédba menni, ezért szeretik az ilyesmit olyan elemekkel összeházasítani, ami igyekezne afféle filozófiai, tartalmi mélységet adni az adott terméknek, változó erősséggel. Ilyen eset többségében az, amikor a szereplők a Deus Ex machina összes elképzelhető és már lelőtt képességével rendelkeznek és úgy mentenek világot, ami általában Tokió egyik szegletét takarja. Mindezt úgy, hogy egy feltételezett atomrobbanás következtében szereplőink a radioaktív sugárzás áldásos hatásainak következtében mindenféle színű és küllemű hajkoronával bírnak, mellesleg még a legátlagosabb, legjelentéktelenebb szereplőből is kifutóra teremtett egyed lesz, olyan szinten hogy még maga az Isten is gondolkodóba esik két teremtettjének külső “tökéletességét” illetően. Mindez talán nem is volna annyira érdekes annak tükrében, hogy általában az ezen jegyeket felsorakoztató termékek élvezik a népszerűség, az eszmei dicséret, a siker dicsfényét. Nem véletlen módon nem szólt eddig a fáma a tényleges tartalomról, az ugyanis az esetek átlagában nem létező dolognak tekinthető. Legyen szó tényleges sztoriról vagy annak karaktereiről, ebben az iparágban is érvényes az örök passzus, miszerint újat alkotni az idő múlásával nehezedő feladatnak bizonyul, így egyre többen igyekeznek maradni a bevált formuláknál, a kliséknél. Azonban ironikus módon ez nem minden esetben jelenti azt, hogy az adott cucc halálra lenne ítélve: bizony van amikor a klisék ellenére válik kult-klasszikussá valami, amit általában a körítésnek, ha úgy tetszik köntösnek köszönhet, nem pedig önmaga “szépségének”. A tendencia mindinkább azt mutatja, hogy inkább azok a stuffok képviselnek említésre méltó szórakoztatási faktort, amelyet relatíve kevesen ismernek, vagy jobban mondva nincs annyira az egyszeri ember képébe tolva a fanbase. Röpke példaként ha a vígjátékokat hozom fel példaként, vajon melyikre kapja fel több ember a fejét, mint pozitívként elkönyvelt emlék: Cromartie High School, vagy K-On? És vajon e kettő között melyik képvisel igazi, értékelhető, még több év múltával is dicsérhető tartalmat, bárminemű vizuális köntös igénybevétele nélkül? Eme kis összehasonlítás, és az általánosnál is kissé elcsapongóbb bevezetés apropója egyébként az, hogy a post tárgya is a CHS tipusú animék sorát gazdagítja: habár elsőre nem látszik rajta, de kínál olyan szórakoztató tartalmat, amely az elvont cuccokat kedvelők számára kellemes darabként tartható nyilván, ehhez mérten ismertsége a nagyágyúkhoz viszonyítva valahol a szép kövér kecskebéka ülepének környékén tanyázik. Megjegyzem, hál’ istennek. Még csak az hiányozna, hogy ez legyen a következő cosplay-fodder animu. 😀

A történet egyébként egy jótanárember, bizonyos Itoshiki Nozomu körül forog, akinek élete a totális kétségbeesés. Meggyőződése, hogy a reménytelenségen kívül nincs más számára osztályrészül, még a legkisebb aggályt is körülbelül az Armageddonhoz hasonlítja. Legyen szó akár csak a leghétköznapibb dolgokról, mint például a beléptetőkapu kártyájának tartalmáról vagy az internetes kommunikációról, hősünk számára az optimizmus olyannyira ismeretlen fogalom, mint mostanában az MSZP-nek az önértékelés. Ilyen jellegű rohamai során nem egyszer próbálkozott már öngyilkossággal a klasszikus felakasztós módszerrel, mint ahogy tette azon a reggelen is, mikor egy lány, bizonyos Kafuka Fuura rátalál. Próbálná leszedni hősünket a fa ágának és a kötél hurkának kombójából, ami a kötél csomóján való még jobban szorítás után sikerül is. A kis mentőakciót követően a méltatlankodó Nozomu és Fuura beszélgetésbe elegyednek az életről, pontosabban szólva, Nozomu hallgatja megmentője irracionálisan pozitív világképének elbeszélését, ami magában foglalja azt is, miért próbálják magukat felakasztani az emberek. Miért is? Hogy magasabbak legyenek. Fuura állítása szerint még a saját apja is azon fáradozott minduntalan, hogy magasabb lehessen. Érdekesen egybeeső módon olyan alkalmakkor, mikor a család nehéz anyagi helyzetekbe került. A kis eszmecserét követően, a szétválás előtt hősünk új nevet kap: A Rózsaszín Hivatalnok, amit annak köszönhet, hogy pont egy cseresznyefán akrobatikázott éppen. Fuura olyannyira ragaszkodik ehhez a névhez, hogy még fizetni is hajlandó, csak hogy a tanár úr viselhesse azt. A közjáték után ideje volna melózni is, így Nozomu elindul új munkahelye, egy középiskola felé, ahol történetesen osztályfőnök is. A terembe érve szembesül azzal, milyen osztályt is kapott ki magának: szinte mindenkinek van valamilyen személyiségbeli defektje, még egy ismerős személynek is: Fuuránakm aki éppenséggel pont ennek az osztálynak a tagja. Így kezdődik hát a tanár úr karrierje, ahol nap mint nap szembesül diákjaival együtt az élet agymenéseivel. Vagy éppen a sajátjával és diákjaiéval…

Dióhéjban így kezdődik az SZS, aminek mangája egyszer már nyert díjat a shounen kategória vígjáték részében, nem alaptalanul. Aki varázslatokat, fotogén fiúkat és lányokat, orrvérzéstől elszálló lúzereket vagy éppen szerelmi shitet vár a kategória említésekor, az ezúttal árnyékra vetődött, ezekből ugyanis nem kap a néző semmit. Amit viszont kap, az az a stílus, ami méltatlanul hanyagolva van a vígjáték kategóriában: az igazi, agyament, szanaszét tekeréstől fárasztó humort, ami nem mellékesen még szolid társadalomkritikával is bír, ami nem kíméli a japán mindennapok eseményeit, szokásait, de olykor alapvető emberi tulajdonságokat sem. Maga a koncepció nem tekinthető kimondottan újítónak, hiszen amerikában manapság egymást érik az olyan rajzfilmek, amelyek saját államukat állítják pellengérre, legyen szó a zseniális Family Guyról, vagy éppen az American Dadről. A ZSZ az animuk között azonban kis túlzással forradalminak tekinthető, hiszen nem sok olyan animu van, amelyik a szituációs humoron felül tematikusan célozza állandó jelleggel magát japánt. Ennek megfelelően a részek struktúrája is epizódikus. Nagyon kevés esetben kapcsolódnak egymáshoz az egyes részek, inkább a nyugaton megszokott félórás, különálló epizódokat láthatunk, epizódonként két történettel, amelyek külön-külön témákra koncentrálódnak. Hogy ismét példálózzak, ilyen fél-részekben kerül terítékre a családi erőszak hamis, de valósnak látszó jelei és társadalmi vonzata, a bálványimádat, vagy éppen a filmadaptációk sorsa. A 12 rész során nem egyszer ezeket a koncepciókat a karakterek bemutatásával kötik egybe. Tehetik is, hiszen mint ahogy nemrég említettem, az osztályban mindenki rendelkezik olyan hiányzó kerékkel, ami sok esetben a társadalmi hatások amolyan leképződésének is tekinthetők. Eleve itt van Fuura, aki a tanár úr szöges ellentéte, azaz betegesen optimista. De itt van másik példaként a Kitsu Chiri névre hallgató karakter is, akinek a pontosság a lételeme, vagy Meru, a telefonja nélkül szinte némának ható, de neten mocskosszájú lány is. A karakterek tematikus jellegét segíti, hogy neveik, hasonlóan például a Phoneix Wright játékok szereplőihez, konkrét jelentéssel bírnak, amelyek utalnak a karekterre. Ezeket a kis nyelvi rébuszokat egyszer könnyebben, máskor nehezebben lehet kiszúrni, például Meru esete a könnyebbek közé tartozik: a Meru nem más, mint az angol mail szó japáni kiejtése, és az e-mailre utal, amin csak azon keresztül képes a karakter kommunikálni. A tanár úr esete már keményebb dió. Normál olvasatban a neve “remény”-t jelent. Igen ám, de egy másik olvasati módban viszont “kétségbeesés”-t. Megjegyzésképpen a tanár úr bátyja, egy háziorvos még durvább nevet kapott: ki menne egy olyan háziorvoshoz, akinek neve máshogy olvasva “halál”-t jelent? 😀

Persze a viszonylag újító koncepció még nem jelent egyből minőséget, így kérdés mennyire képes lekötni az egyszeri, fogékony embert? Engem sikerült: a CHS óta talán nem volt még olyan animu, ami a trendek sutba dobásával legyen képes szórakoztatni oly módon, hogy ne csak a klasszikus szituációkat húzza elő a kalapból, megfeledkezve a tényleges tartalomról. A ZSZ-ben nem a nézők szája-íze szerint lett alakítva a cselekmény, nem a nézettség volt a meghatározó elem (ami miatt egyébként a kellemes Ayakashi Ayashit is félresöpörték anno), és nem is kíséri visítozó fangirl had a főhős minden rezdülését. Ha úgy tetszik, az animu ahhoz a humorformátumhoz nyúl hozzá, amihez tartania kéne magát az iparnak. Nem kivillanó csöcsökkel, másodpercekig húzott néma csendekkel és az SD fejek módszeres használatával próbálja vakítani az egyszeri parasztot, hanem “önmagával”. Ennek természetesen ára is van: mivel az animu humora és általános mentalitása nem éppen a tömegeket megnyerő módon lett megalkotva, ezért még véletlen sem lehet megvádolni azzal, hogy nagyobb adagokban lehet fogyasztani, bárminemű mellékhatás nélkül. A CHS-hez, vagy éppen a Fekete Viperához hasonlóan két résznél többet még a elvontabb egyedeknek sem érdemes egymás után megnézni, mert szó szerint fárasztja az embert nagyobb tételben. A nem egyszer az LSD és társait idéző cselekmények és helyszínek, és az eltérő mentalitású humor gondoskodik arról, hogy megfelelő hangulat nélkül ne lehessen nekiülni az animunak. Ez nem az a fajta animu, ahol az okoz viccet, hogy egy karakter hanyatt esik, vagy éppen rakéta módban elrepül: ha be kéne határolni, valahol oda lehetne tenni, amikor igazi serious business módon beszélnek és adnak elő, de éppen a kapcsolódó téma oda nem illeszkedésének furcsasága adja a lényeget, a háttérben megbúvó, mindenféle idétlen szöveggel egyetemben. Ha az Excelben a teljes vizuális és nyelvi agyf*sz húrjainak megpendítése volt a cél, akkor itt az, hogy úgy beszéljünk komoly témákról komolynak látszó előadásban, amikbe különben semmi belemagyarázni való nem lenne, mindezt a valóság keretein nem egyszer túlmenő környezeti elemekben (a’la CHS). A szereplők -akiknek köre az idő haladtával folyamatosan bővül, többségében diákokkal-, habár hagyományos értelemben nem rendelkeznek karakterfejlődéssel, mégis adják a lovat a serios businesshez. Ugyan itt is be vannak kissé skatulyázva bizonyos szerepekbe, de ezek a szerepek itt most tágabb kereteket képviselnek, valamelyest túlmutatva a csendes, vagány, osztályelnök, lúzer, és társai szerepkörökön. De nem csak jellemükben mutatkozik meg “renden kívüli jelleg”. Vajon hány olyan shounen anime van, ahol minden, ismétlem minden japánnak fekete színű a haja, viszonylag visszafogott hajkoronája van, és nem rendelkezik semmiféle szupererővel? Nem sok, de a ZSZ ezek közé való. Grafikai stílusában valahol félúton jár a visszafogottabb animus ábrázolás, és a visszafogott realizmus mezsgyéjén. Az SD ábrázolást itt ironikus módon kétféleképpen oldják meg: vagy minimálisan van eltorzítva a karakter feje, vagy éppen realisztikusan húzottabb szemmel rajzolják meg. A karadizájn elsőre kicsit cukrosnak hathat, de a többi shounen, vagy éppen cukros foshoz képest bőven elviselhetőbbnek hat, habár az arcokon nem egyszer érződik a kaptafaság, nem egy esetben mintha csak a hajban és a szemszínben térnének el a karakterek külsőre. Ezt ellensúlyozandó érdekes megoldást választottak a készítők a grafikus oldalhoz: a Gankotsuohoz hasonlóan “textúrázottak” a karakterek, illetve nem egyszer még a grafikus stílust is variálják egy részen belül a szituációhoz illő módon. A hangokat illetően a szinkron tetszetősnek hat, külön jó pont, hogy a többségében női karakter ellenére nagyon ritkán hallható mainstream nyávogás, a szokással ellentétben elviselhető orgánummal bírnak a szereplők. A zenék, habár nem maradandóak, mégis emelik az adott jelenet wtf-faktorát, azonban az OP-ED páros dicséretet érdemel: a napjainkban divatos, no-name J-Pop sztárocska által elénekelt szerelmes dalocskák helyett a stuff szereplőgárdája ragad mikrofont a dalolás kedvéért, viszonylag elviselhető számokat generálva ezzel. Azonban az OP-ED képei alapján nem érdemes megítélni az animut, ugyanis nem egy esetben olyan képeket tartalmaz vagy sejtet, ami egészen másféle benyomást kelthet a nézelődőben. 🙂

Összegzésként kinek ajánlható a stuff? Ha valaki olyan vígjátékot keres, aminek az önön wtf faktora az erőssége és nem a (egyébként vétve elszórt, de rendkívül rövid) népszerűséghajhászó intézkedések adják az erejét, vagy csak szeretnél egy régimódi mentalitású fárasztó humorú cuccot, tegyél ezzel egy próbát, és a másik két, egyenként 12 részes szériájával is. Azonban a rendkívüli fárasztás-faktor miatt nem mindenkinek ajánlható a cucc, és szigorúan kis adagokban nézendő. Nekem legalábbis a négy favorit iskolás cucc egyike közé tartozik.

8.5/10

Pics

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

2 responses to “Sayonara Zetsubou Sensei (2007) – Japán, ahogy eddig még nem gyakran látszott

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: