Great Teacher Onizuka – Epic tanerőreform iz epic



Aki már véglegesen végzett az oktatás intézményével, vagy éppen még javában benne van, az gondolom valamelyest egyetért azzal, hogy a tanár-diák kapcsolatok, mint olyanok, különlegesek a maguk módján. Legyen akár rossz, akár jó, ezekről az emberekről szinte mindenkinek van valamilyen története, anekdotája, amit alkalomadtán felemleget baráti, családi körben, érthető módon. Akár egy kellemes, “jó fej” ismerősről essék szó, akár egy keményfejű, folyton a saját igazát forszírozó bürokratáról essék is szó, a szülők után nagyon sok esetben ők azok az emberek, akik akarva-akaratlanul, de nem merülnek feledésbe. Szokásaikról, viselkedésükről, vagy akár csak gesztusaikról, de mindig marad valamilyen emlék, még ha nem éppen vidámnak tekinthető a tanár szemszögéből, kombinálva ezt a tipikus tanárszerepekkel, amiből érdekes módon minden iskolára jut egy. A kötekedő, az órába bele se tojó, vagy éppen sportkukac tesitanár; az agglegény, öltözködésében konzervatív fizikatanár; a minden lében kanál, az iskola összes rendezvényében benne levő magyartanár, és így tovább. A sor hosszan folytatható, de belátható, hogy mindenkinek van legalább egy olyan tanára, akire illik egy ilyen klisé, és valljuk be, a diákok többsége szereti is köszörülni a nyelvét az ilyesféle dolgokon. Ennek oka részben talán az, hogy minden ember változó mértékű tekintélyt testesít meg, akár tetteivel, szavaival, vagy pusztán megjelenésével, aminek gyakorlati megjelenését mindig is érdekesnek tartottam. A szituáció gondolom mindenkinek ismerős, mikor az egyik tanárnál az összes gyerek szinte meg van kergülve, míg egy másiknál síri csendben, illemben van szinte az összes. Nálunk speciel a fizikatanár osztályfőnökömnél és a szakmai tanárunknál volt igencsak megfigyelhető, hiszen míg előbbi óráján tényleg csak a nagyon jó gyerekek maradtak teljes csöndben, addig utóbbinál szinte tényleg mindenkinél beugrott az órai fegyelem fogalma. Ezt a fonalat egyébként az iskolás témákat feldolgozó filmek, rajzfilmek, képregények is szeretik pecegetni változó hangsúllyal, hiszen a képzeletbeli diákok mindennapjaiban is szerephez jutnak ezek az emberek, sőt alkalmanként még saját műsoridőt is kapnak. Élőszereplős fronton James Belushi (a címe The Principal, IMDb tanulsága szerint) számít ebből a szempontból szinte ikonikusnak, míg a nyugati rajzfilmekben mintha ezek a figurák háttérbe szorulnának, mellékkarakterek szintjére kárhoztatva. Azonban az animékben, aminek már így is erős piaca, ezzel együtt igénye van az iskolás témákat feldolgozó alkotásokban, a tanár-karakterek valamivel több esetben jutnak olyan szerephez, ami nem meríti ki a fél perces, szituációs humor, vagy filler szerepét. Túlkínálat persze nincs ebben a szegmensben, viszont ahol van, ott igyekeznek valamelyest őket is bevonni a szereplők körébe. Egyik ilyen, általam látott animu tanárjai közé tartozik az amúgy bőven elviselhető Azumanga Daioh három tanára is, akik nélkül jóval laposabb lenne az egész show, de a számomra kissé semleges Honey and Clover Hanamotója is ilyesféle szerepkörbe tartozik. Azonban hiába szimpatikus ez a négyes, valamiben hiányt szenvednek: habár valamelyest érdekes, sőt nem egyszer kellemes figurák, karakterükben nincs kidomborítva az, ami leginkább tanárrá tenné az embert: a nevelés, a problémamegoldás módszere, vagy a nem éppen kezes bárány gyerekek megszelidítése, hiszen az említett animékben kézhez kapják a baráti diáktársaságot, akik között már van egyfajta jó ismerősi viszony. Az olyan animékben, ahol részben pont az említett hiányosságokon van hangsúly, kisebb hiány fedezhető fel. Kivételek azonban, mint mindenhol, ebben a szegmensben is akadnak. Az egyik ilyet úgy nevezik: Great Teacher Onizuka.

A keletkezés

A GTO háttértörténetét illetően egy Tohru Fujisawa nevű mangaka elméjéből pattant ki, amit aztán 1997 és 2002 között, kettőszáz fejezeten keresztül futott a Kodansha kiadó szárnyai alatt, és viszonylag rövid idő alatt stabil rajongói bázisra tett szert, köszönhetően részben a meglehetősen szabadon egyedi formában tálalt tanár-diák viszony ábrázolásában, és naturalitásának, amibe a ízes, ám valószerű nyelvezet és a meglehetősen szabadosan ábrázolt erőszakosság is beletartozott. A közönség ettől függetlenül, vagy éppen pont ezért, de imádta a cuccot, így természetes volt, hogy ha lúd, legyen kövér. Ennek első lépéseként elkészült egy tizenkevés részes élőszereplős sorozat, ami habár kissé eltért a mangától, még ma is viszonylag pozitív fogadtatásban részesül. A második lépést természetesen egy anime adaptáció jelentette, amit ezúttal az azóta hírhedté vált Studio Pierrot követett el 43 részben, 1999 és 2000 között. A két időintervallumot, illetve a stúdió újabb munkáit látva az emberben felmerülhet a kétség, hogyan oldották meg az esetleges egyéni utat, de nem kell félni, ezúttal nem cseszett el semmit a Pierrot. Erről kicsit később fogok értekezni. Egyébként Fujisawa nem ezzel a mangával kezdte el a GTO mítoszt, ugyanis manga formájában már valamivel előtte gondoskodott előzményekről, amelyek a Bad Company, illetve a Shonan Junai-gumi (Young GTO) nevet viselik. Ezek a kis epizódok a főszereplő, Onizuka Eikichi középiskolás éveit mutatják be, ezzel is kicsit kiszélesítve a karakterét.

Az első találkozás

Az animével még annak idején, 2007 áprilisában találkoztam, mikor az 576 Konzol akkori anime rovatának vezetője, Oldern arra a hónapra tematikusan néhány iskolás cuccokról értekezett pozitívan. Ezek között volt az Azumanga, a School Rumble, vagy éppen a Suzumiya. Az első kettő értékelésével egyetértek még a mai napig is, de Haruhit Excelhez hasonlítani jó példaként kicsit meredeknek tartottam már akkor is. Azonban volt egy olyan anime, ami a cikk alapján felkeltette a figyelmem, és ez volt a GTO, aminek a részeit rá nem sokkal le is szedtem az akkori magyar anime aranybányáról (na melyik lehet az? :D). Akármilyen sorozatot nézzek is, én személy szerint általánosságban két résznél tovább nem tudok egyszerre nézni semmit, de a GTO ebből a szempontból kivétel volt, hatosával, hetesével fogyasztottam a részeit, egészen a végéig. És az volt az érdekes, hogy szinte először volt olyan, amikor az első résztől az utolsóig ugyanúgy tetszett. De ha azt mondom, hogy még három év elteltével is ugyanazzal a lelkesedéssel vagyok képes megnézni egy story arcot, mint mikor először láttam, szerintem sok mindent elmond. Habár elsőre nem látszik, de maga az anime sokkal több annál, hogy egy tanár random módon evickél át a mindennapokon: amilyen vicces, könnyed, nevettető darab, legalább olyannyira tud komoly, érzelmes, és ami a legfontosabb, lebilincselő lenni. Mindezt anélkül, hogy olcsó gegparádéba, avagy túlérzelgős, rózsaszín giccsfesztbe fordulna át az egész, amire ritkán van példa. Mivelhogy általában azzal szokták véleményem szerint elrontani az ilyesmit, hogy túlságosan tartják magukat az animék szabta korlátokhoz, amiben ambíció és kreativitás, esetleg egy jó alapötlet, megvalósítás hiányában nincs menekvés, csak a klisék, a gyerekesség, és az ezerszer előtt szituációk, meghintve nem egyszer infantilis dizájnnal.

Történeti gyorstalpaló

A történetet illetően Onizuka Eikichi, az egykor híres-hírhedt bajkeverő, újabban azonban tanérként frissen végzett, 22 éves, nőtlen férfi pályafutását követhetjük végig, kezdve a gyakornoki helyével, ahová saját állítása szerint nem feltétlen az ifjúság művelése vezeti. Sokkalta inkább a mutatósabb lányok, és a még mutatósabb anyjuk, akikhez a tanári állás révén könnyedén közelebb férkőzhet. A gyakornoki időszak azonban bebizonyítja neki, hogy a rózsaszínű álmodozás és a valózás között éles szakadék húzódik, ami egy egész osztálynyi rosszarcú diák, egy kedvesnek tűnő lány, és az általuk elkövetett, a tanár urat sakkban tartani szándékozó, tízmillió yent megcélzó zsarolás képében valósul meg. Az átlagember és -tanár megfutamodna, de hősünket kemény fából faragták, aki így a tettek mezejére lép. A három főkolompos srácot kegyetlenül megneveli egy éppen arra járó motoros banda közreműködésével. Azonban ne órákig tartó, de végül hasztalan dicshimnuszokra tessék gondolni, Onizuka ugyanis híve annak, hogy a rosszcsont diákot először fizikai úton, szembesítéssel kell megtörni ahhoz, hogy aztán hallgasson az egyébként korrekt, emberi érvelésére (“A tanár is ember”). A módszer beválik, hiszen osztályának összes zűrös diákja példás magaviseletű, szorgalmas egyénné válik, a tenyeréből esznek. Azonban a kedvesnek látszó lány látszólag még húzni akarja a tanár úr agyát, de rövidesen kiderül, hogy egy sokkal komolyabb, súlyosabb problémában keresendő ennek gyökere, amit Onizuka a maga módján kezel is. Nem akarok teljesen lespoilerezni milyen gondról is van szó, de érintőlegesen kitérek rá később. A sikeres gyakornoki időszak végén egy kis munkakeresési válság után várja egy magángimnázium, ahol aztán az intézmény leghírhedtebb osztályát kapta, ahol érdekes módon az osztály történelmében még csak nem is a második, vagy harmadik tanárváltásról van szó, hanem a sokadikról. Az anime és a manga e köré építi fel a cselekményt, megmutatva hogyan állítja sorra maga mellé az osztályt, és hogyan vív mindennapi harcot az ellene áskálódó tanárokkal szemben, mindezt egyaránt vicces és komoly tálalásban. A sztori a shounen fight animukhoz hasonóan arcokra van osztva, azonban itt most nem 50-60 részes eseményekről van szó, pusztán 2-3 részes kis történetekről, így aki tisztában van az alapszituációval, az szinte bármelyik arcba bekapcsolódhat

A nagy helyzet

Eddig akár még egy hétköznapi, James Belushi-féle színvonalú bohó cucc is lehetne a GTO, de mégis hordoz magában annyi eredetiséget, határozottságot, hogy az egyébként alaptalan előíztől szabaduljunk. Vegyük is sorjában, miért. Kezdésnek itt vannak a karakterek, akikről elmondható, hogy mind designjukban, mind jellemükben Fujisawa kiváló munkát végzett. Előbbi esetben látható, hogy a mangaka igyekezett egy olyan design kidolgozásán, ahol a karaktereket a lehető leginkább igyekeznek valóságosnak ábrázolni olyan módon, hogy közben rajzolt mivolta is érződjön halványan, a Pierrot pedig jó munkát végzett Fujisawa stílusának az átültetésében. A stíluson megfigyelhető például, hogy a nagy átlagtól eltérően a szemek nagysága jóval a megszokott alatt van, még a női karaktereknek sincs orbitális szemük, de mégsem teljesen húzott: pont akkora, amelytől a karakter egyenlő mértékben osztozik a valós és rajzolt hatáshoz egyaránt, de ugyanez mondható el a fizikumukról, a ruházatukról, de még a hajszínükben is. Itt még véletlen se számítson senki mindenféle formájú és színű hajkoronákra, divatmodellek bemutatójára, vagy sebezhetetlen hősökre. Olyannyira emberiek, amennyire csak lehetséges. Ennek mondjuk az humorosabb jelenetek kicsit ellentmondanak, de ez nem billenti ki se a mangát, se az animét a realitásból. Egyrészt remekül építették bele ezeket a jeleneteket a történetekbe nem lógnak ki belőle, másrészt magát a prezentációt illeti dicséret, ugyanis kifejezetten szokatlan, friss eseteknek is szemtanúi lehetünk, de az olyan apróságok, mint a tanár úr grimaszai már külön megérdemelnének egy misét. Annak ellenére, hogy az ilyen könnyed jelenetek viszonylag szép számmal fordulnak elő, mégsincs arról szó, hogy a komolyság rovására menne: nagyon jól eltalálták azt a pontot a készítők, ahol szabad poénkodni, és ahol nem, illetve a komolyság se teszi nevetségessé, szánalmassá a produkciót. Ha valahol, itt sikerült az előnyére változtatni ezt. Teheti is, hiszen -áttérve a karakterek jellemére- a szereplők túlnyomó többsége meglepő módon többet rejtenek magukban, mint azt az ember gondolná. Általában ugyebár megszokott, hogy egy karakter szigorúan egy “sínre” van állítva ebből a szempontból, bárminemű nyomós indok nélkül, hacsak a készítő szeszélye nem számít annak. Ilyen esetben általában hiába keres az ember többszínű személyiséget, motivációkat, változásra való hajlamot, ennélfogva esendőséget. A keretből nincs szabadulás, főleg ha az ember maga állítja önnön valója elé az akadályt, és ezzel Fujisawa is tisztában lehetett, mivel karakterei szinte egytől egyig külön egyéniségek, gondosan felépített személyiséggel, jellemmel, és a legfőbb, emberi gyengeséggel. Kivételesen olyan szereplőkről van szó, akiket a mindennapi élet nehézségei, az élet buktatói formálnak, nem sémából kivágott papírfigurák, akiknek az a legfőbb gondjuk, hogy az aktuális pasi éppen nem nézett rá, vagy éppen éjszaka kell idétlenebbnél idétlenebb monsztákat páholniuk. Ez különösen a diák szereplőkre igaz, hiszen mint említettem volt, a történet két-három epizódos egységekre van osztva, ahol általában a rettegett osztály egyik diákján próbál segíteni Onizuka.

Itt jön a show egy újabb jó pontja: egyfajta görbe tükörként a GTO diákjai pontosan olyan komoly gondokkal küszködnek, amelyek sajnos-nem sajnos, az élet velejárói: a munkába temetkezett szülők miatt megbomló családi kötelék, az apanélküliség, az iskolai kiközösítés mind-mind olyan dolog, ami sok helyen előfordul, azonban Onizuka nem az a fajta ember, aki félrenézéssel, vagy hegyibeszéddel oldaná meg az efféle dolgokat, inkább a saját módszerével segítve a nebulót. És ha már Onizuka: akár fanboyság, akár nem, de állítom, hogy az animetörténelem egyik legzseniálisabb, legegyenesebb, becsületre méltó karakteréről van szó. Elsőre ugyan nem látszik rajta, hiszen látszatra csak egy szőkített hajú, piercinges, a diákjaival a napot lopó, olykor morcos zsiványnak látszik. Azonban olyasféle jellemmel is bír, ami sok animés, filmes tanárból, ábrázolásából hiányzik: tudja, mikor kell segíteni a diákokon és hogyan, illetve nem tartja vissza semmilyen jogszabály, hagyomány. Míg más tanárok nem merik nevelni a kölyköt mindenféle rendelkezések és holmi iskolai tekintély miatt, addig Onizuka a saját tapasztalatait követve, a maga módján oldja meg a problémákat, minden eszközt bevetve. Ha röviden jellemezni kéne, így lehetne fogalmazni: bármikor kész segítő kezet adni, tűzbe menne bármelyik diákjáért ha jónak látja, de ha kihúzod a gyufát, nem fél megfingatni oly módon, hogy egy életre megemlegeted. És ez alatt ne verést tessék érteni, még véletlenül sem: van benne kurázsi ahhoz, hogy megszégyenítsen, a hibájával szembesítsen bárkit is, legyen az akármilyen magasan kvalifikált egyén, ugyanakkor nem feledkezik meg arról, hogy emberséges maradjon. Ez persze nem jelenti azt, hogy sebezhetetlen volna, hiszen ő is emberből van, ő is szokott hibázni, neki is megvannak a gyenge pontjai, de az adott szava szent, és meglepő módon nagyon körültekintő is tud lenni. De az egészséges csibészség még mindig a vérében van. A diákok, és egyéb szereplők is legalább ennyire összetettek, mindenkin érződik, hogy a mangaka törekedett a realitásra ezen a téren is, a karakterrajz ebből a szempontból perfekt. Egyedül talán Miyabi az, aki kicsit kilóg a szimpátia-o-méterből, de az ő esetében sincs arról szó, hogy kilógna a sorból, “csak” arról, hogy csökönyösen tartja magát a tanár-killer eszméhez. Az egyes arcokról elmondható, hogy habár némelyik kicsit laposabb (például a huszonközépedik résznél a dokinő sztorija), mégis egységesen remek színvonalat képviselnek, annak ellenére, hogy a vége fele érződik egy kicsit a kicsivel eltérő mentalitás a történet folyásában, amire van magyarázat: a Pierrot körülbelül az utolsó tíz résznél kifogyott a mangából, így a saját szakállukra dolgoztak. Azonban közel nincs szó olyan atrocitásokról, amik például a Natúrót érték, csupán csak kicsit más hangulata van. Ez egyébként az egész animére is igaz, mivel kis eltéréseket eszközöltek annak érdekében, hogy a TV-ben is menjen a cucc, így a cselekmények perverz/vér-o-méterét kicsit visszavették, kicsit alakították, és a nyelvezet is kevésbé erős. Még mielőtt valaki szentségtörést mondana, most szólok, hogy erre semmi szükség. Annak idején ugyanis nem volt az a trend, hogy addig erőszakolják az animét, míg semmi köze nem lesz az eredetihez, itt ugyanis mindezt olyan jól oldották meg, hogy a manga ismerete nélkül az embernek ez fel se tűnne, mert a manga merészségéből, frissességéből még így is bőven jutott az animébe, amit mindenképpen plusz pontként könyvelhetünk el, nem herélték ki egyáltalán. Azonban a végét illetően a Pierrotnak nem sikerült olyan endinget kovácsolnia, ami nem hagy mellékízt az ember szájában, ugyanis én kicsit hirtelennek, randomnak éreztem. De viszont az anime szavatossága példaértékű, még évek múltával is szívesen nézi vissza az ember a kedvenc arcjait, vagy éppen az egész sorozatot, ez pedig figyelembe véve a terjedelmét, több mint kitűnő érdem. Más sorozatok még 12 rész után se hordoznak magukban semminemű szavatosságot.

Szemnek és fülnek

A grafikáról már értekeztem egy keveset, azonban maga a grafika kicsit változó összképet mutat. A fakó színek ugyan kiemelik a valószerűségét, de alkalmanként a CG segítségét is igénybe vették a készítők, amit sajnos nem sikerült jól beépíteni az anime világába. Túlságosan kilóg a környezetből, ráadásul az ilyen jelenetekben az színezés igencsak észrevehető módon vált át hagyományosról számítógépesre, ami a kora 2000-es évek jellegzetesen “túl színes” jellegét viseli magán. Ennek kompenzálásaként a lehető legjobban követi a manga stílusjegyeit a design, a tereptárgyaktól a szereplőkön át Onizuka grimaszaig mindent igyekeztek egy az egyben átültetni mozgóképes formába, ami sikerült is. Az openingek (kettő van) stílusa mindkét esetben eltér az animétől: előbbi fekete fehér, kicsit CG-s megoldást követ, a másik pedig szinte teljesen a CG-re épít, azonban az animétől eltérően már több befektetett munka van. Az endingek (ebből már több van) nem brillíroznak ennyire, szimpla slide-showra emlékeztető jelleggel bírnak. Zeneileg, szinkronhangilag az anime több mint jól van: az openingek, endingek kellemesek a fülnek, az anime OST-je pedig benne van azok között a darabok között, amelyek nem csak mint töltelékként vannak jelen, hanem szervesen alátámasztják, segítik a cselekmény hangulatának átérzését. Erre röpke példa az arcok végén felcsendülő “minden jó ha a vége jó” jellegű szólam, amitől szinte elhiszi az ember, hogy minden lehetséges. Helyenként jazzes, helyenként bluesos, de semmiképp sem cukortól túlpörgetett számokról van szó, és a vokálok sem idézik üdítő módon egy lábközt rúgott óvodás kislány performenszét. Mellesleg, melyik anime OST szám címe viseli még a “Son of a Bitch!!” címet? 😀 A szinkronhangok esetében az a ritka helyzet áll elő, hogy akár a japáni, akár az angol is nyugodt szívvel választható, mert mindkét náció színészei meglehetősen jó teljesítményt nyújtanak, egy-két pillanatnyi gyengébb pillanatot leszámítva. Még a mindkét részről -sajnos- megszokott női nyivákolás mértéke is vissza szorítva arra a szintre, ahol még bőven elviselhető.

Összegzésképpen ugyanazt tudnám elmondani, amit nemrég tettem a Metal Gear Solid 3 esetében: tökéletes anime nincs, és ez sem az. De ha valami, ez nagyon közel áll hozzá, akár egészét, akár a mangához való viszonyát nézzük. Az iskolás cuccok közül az egyik készült legjobb, ami még lassan tizenkét év alatt sem kopott meg egy fikarcnyit sem. Mellesleg ez az anime benne van abban az öt iskolás cuccban, amit pozitívan tudok értékelni még most is, ami nálam több mint erény. Akit egy kicsit is érdekel a téma, szerezze be valahonnan, és örüljön hogy nem minden iskolás cucc áll abból, hogy a lúzer főhős rakétaként száll el két mell láttán, mindezt Spongyabobot idézően cukros környezetben, miközben dúl a cukrosra nyúzott romantika. Apropó: ha már a Hellsingből és a Full Metal Alchemistből készülhetett remake a teljes manga felhasználásával, akkor ebből is remek volna egy új, kompromisszum nélküli feldolgozás. A mostani elég gázos téli szezonnak biztosan jót tett volna.

9.5/10



És a végére azon elég kevés AMV-k egyike, amire nem lehet egy rossz szavam se:

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

9 responses to “Great Teacher Onizuka – Epic tanerőreform iz epic

  • Márkusz

    Én 2008-ban szedtem le szintén a magyar ftp-s aranybányáról 😀 U… te csoda.

    De az anime változatlanul az egyik kedvencem és ezt az amv-t is ismerem még jó régről. 😀

    • Dodgers

      Na igen, annak idején valóban király volt, hiszen ami itthon nagyjából ismert volt, az minden megtalálható volt rajta, de manapság már kicsit le van maradva kínálat szempontjából. Plusz a torrent feltörekvése/kínálata is kissé aláfűtött a dolognak.

      Az amv-k közül ez volt a második, amit valaha láttam (első természetes módon a Rammstein – Engel és NGE kombója volt :D), de azóta nem is találtam olyat, ami ennyire tetszene. Pontosabban: ami tetszene. Egyedül talán a FMP Fumoffu – Freuer Frei kombó volt az, ami viszonylag bejövős, de azóta nem jött be egyik se.

  • Skydragon

    Köszönöm a beszámolót, nagyon faszányosra sikerült, ahogy azt korábban is gondoltam már. ;]
    Én a GTO-val 2004-2005 környékén találkoztam először, párom jóvoltából, aki pedig egy régi már akkor ‘veterán’ animu rajongónak köszönheti, hogy láthattam/láthattuk ezt a gyöngyszemet.
    Akkoriban a kötelező, komoly és meghatározó animék végigpörgetése után, valami könnyedebbre vágytam és akkor jött a képbe GTO.

    Bevallom először ódzkodtam tőle, pont a grimaszai miatt és a kezdeti “én csak a puncik miatt akarok tanítani” attitűd miatt, de ez a véleményem nagyon hamar megváltozott és azóta is a kedvencek listáján van (az első opening mindig jó kedvre tud deríteni ^^).
    Ahogy említetted is, a témában elég sok alkotás van, de egyik sem üti meg azt a bizonyos mércét tanár-diák kapcsolat szempontjából meg pláne nem.
    Akkoriban pont jól jött, mivel elég sok problémám volt a középsulival és ha előző nap néztem egy-két részt, sokkal könnyebben indultam másnap, talán reménykedtem, hogy majd egyszer betoppan Onizuka a motorján hozzánk is. 😀
    Egyébként abban a kivételes szerencsében részesülhettem, hogy volt egy hasonlóan nyílt és fiatal film tanárunk, aki a kötelező órákon kívül is barátkozott velünk, az volt az egyetlen baj, hogy ez csak egy évig tartott.
    Sajnos a magyar közoktatásban és úgy általában is elmondható, hogy a legtöbb helyen kiöregedett/megfásult tanárok vannak, akik _nem akarnak_ semmilyen kapcsolatba kerülni a diákkal, a fiatalabbakról/pályakezdőkről pedig azt, hogy nem értenek úgy a diákok nyelvén és az osztály (pont mint az animében) hamar felőröli a gyengébbeket.

    Visszatérve, egyébként a GTO-t nagyon sokan hasonlítják a Golden Boy-hoz, ami egy szintén viccesre sikerült dolog, de én mindig is húztam a számat, mikor a két név egy lapon lett említve.
    Nyilván a Golden boy-nak is megvan sajátságos mondanivalója (“study,study,study” azaz tanulással sokra viszi az ember), de közel sem ez az elsődleges célja, hanem a szimpla szórakoztatás a maga perverz módján, szerintem.
    A GTO-ban jobban benne van az, hogy arra buzdítson, hogy ha alkalom adódik, akkor bízzunk a tanárainkban.
    Bocsánat, hogy ilyen hosszúra nyúlt a kommentem, csacsogok itt össze-vissza. (=

  • Dodgers

    Nincs mit, örülök hogy tetszett. 🙂 (btw nem is tudtam, hogy rendszeresen jársz ide, a helyzetjelentéses poszt hozzászólásai alapján)

    Az anime nekem is egy kicsit segítségemre volt, ugyanis -elég szerencsétlen hagyományhoz híven- a minden középiskolai tanév végén tartott próbaérettségi időszakában merültem bele, de mindig jól esett a napi tételtanulások utáni levezetésként megnézni egy pár részt.

    Középiskolai tanárt illetően nekem a biológia tanárnőm volt hasonlóan nyitott, szórakoztató egyéniség, akit ha felidegesítettek, na azt ő se hagyta szó nélkül. De mégis, talán az egész iskolában ő állt a legközelebb a gyerekekhez, aki még óra után is kedves, barátságos volt hozzád, ami sok tanárról nem volt elmondható. De hozzád hasonlóan nekem se tartott ez sokáig, mert csak az első két évben volt biológia tárgyunk. Azóta is hiányolom egy kissé azokat a háromnegyed órákat. Közoktatás kapcsán egyet tudok érteni, még főiskolán is ritka az olyan tanár, akiből nem árad a fásultság, és nem csak az órán ismeri a diákjait. Kivételek persze vannak, de tényleg szinte mindenhol ez van, még az életkort tekintve is (nálunk szakközépbe simán volt 45+ az átlag tanári kor. De a fiatalok kapcsán se sokkal jobb a helyzet, mert hiába volt színötös az egyetemen, ha nem sugároz tekintélyt a diákok előtt, nem “bizonyítja” a főnökségét, akkor a fene megette az egészet. A tudás önmagában ide (sem) elég, tehetség is kell. Csak a pályakezdők közül van aki tisztában van ezzel, van aki nem.

    Golden Boyról el is feledkeztem, pedig én is azok közé tartozom, akik párhuzamot vontak vele a GTO-val. Bár szerintem nem is magában a mondanivalóban van egyezés (GB-ben kissé mellékes szerepe van, főleg GTO-hoz képest), hanem a főszereplők jellemében, hiszen mindkettő többet rejt magában, mint az első látásra lejön. De például a becsületességükben és a problémamegoldó képességükben szinte hajszál pontosan megegyeznek. De az is tény -ahogy mondod-, hogy a GB célja valóban a szórakoztatás, mintsem a mondanivaló közlése, és azt a műfaján belül jól is teszi. A GTO-ban a mondanivaló kis plussza is hozzátesz ahhoz, hogy több legyen egy kicsivel, mint egy bohó, de remek vígjáték.

    Semmi gond, felőlem akármilyen hosszan írhat bárki, amíg értelmes hozzászólások születnek. És eddig szerencsére csak azok érkeztek. 🙂

  • Skydragon

    Akkor kicsit témától függetlenül: Igen rendszeresen nézem mostanában a személyes gémer blogokat, pár hónapja.
    (Korábban is kerestem/találtam hasonló blogokat, de azok nem jöttek be, mert az illető a magánéletét is megosztotta olyan szinten kb, hogy milyen állagút ürített, milyen pasit/csajt fektetett meg és erre én nem vagyok kíváncsi.)
    Kb fél éve néztem meg anno a The secret of kells című rajzfilmet, ami nagyon tetszett és kutatásaim lévén találtam Péter blogjára, amit azok után szívesen olvastam és ha már őt olvastam és kommenteltem, gondoltam miért ne nézzek szét még jobban a linkjei közt.
    Aztán jöttél te, benyo, wagner stbstb és egyre jobban rákaptam és már azóta rendszeres fogyasztó vagyok. 😀
    A posztokat rendszeresen olvasom, de ha érdemben nem tudok hozzászólni, akkor nem is fecsegek fölöslegesen. (=
    Régebben elég sok közösségi fórumra írkáltam, csak a zzinternet hígulásával jöttek a mindenttudó megmondó emberek és a csipogó hippik, akik jóidőre elvették a kedvemet még attól is hogy kiírjam mi tetszett vagy mi nem, mert valaki más mindig jobban tudta nálam, hogy melyik a jó játék/film/zene és én szar vagyok, én ezt meguntam és inkább visszavonultam a fórumélettől és ezeket a blogokat izzítom, ha valami értelmes kritikát akarok olvasni.

  • Márkusz

    Bocsánat ha beleszólok de szerintem is jó ha egyre több értelmes blog író/olvasó van itten WP-n. 🙂

    Golden Boy? Az is egy jó cucc, szerintem csak annyi hasonlóság van, hogy a két szereplő igazságot akar szolgáltatni és boldoggá tenni az embereket amúgy más nem.

    Fórumokon én is aktív voltam régen, de úgy 1 éve hidegen hagynak főleg azért is mert nincs már sok dolog ami kötne az animésdihez ( pár jó barátomon kívül ) conra se járok mert (sajnos) a főkolompost ismertem személyesen…akinek nem mondom ki a nevét elég annyi, hogy egy “pedomedve” 😀

    • Skydragon

      ÁÁáá én nem animés fórumra gondoltam, azokon sosem fordultam meg, elég volt az a néhány vinnyogó ossztálytárs és társasága, hogy tudjam, hogy ilyen dolgok közelébe csak egy szöges ‘bézbólütővel’ lehet közelíteni minimum. XD
      De mint mondtam, tök mindegy milyen fórumon jár az ember, mindenhol ez megy, témától jellegétől függetlenül.

      • Dodgers

        Nekem az animés fórumokról az a tapasztalat jött le eddig, hogy amíg viszonylag ismeretlen vagy éppen az átlagnak túl elvont darabról van szó, addig jó eséllyel el lehet kerülni a Taigetosz pozitív egyedeket. Egy Natúrós, vagy egy Disznyós topikban mondhatni természetes, ha az ember ilyen “különlegesekbe” botlik bele. 😀

        De az is igaz valahol, hogy idővel általában mindenhol akadnak megmondóemberek, akiknek lételeme a saját igazuk, de szerintem ez is összefüggésben van a fórum topikjának jellegével, azaz mennyire van szem előtt a téma az embereknek.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: