Panty and Stocking with Garterbelt – Kelet és Nyugat találkozása

Haláltánc a kreativitásért

Amióta az animációs filmek színterén az ötvenes évek végén bekapcsolódott Japán Tezuma Osamu révén, azóta az eltérő stílussal, mentalitással, beállítottsággal bíró Kelet, és Nyugat rajzfilmjei a szokásnak megfelelően számos úgymond evolúción estek át. Ebben az esetben természetesen ne csak az általuk használt technológiára, grafikai színvonalra tessék gondolni, hanem magára a belsőre, a magra, ami megadja az egyes alkotások számára az ízt. Az ízt, amire az ember akár nosztalgikusan, akár undorral, de emlékezni fog. Elkoptatott mondásnak is nevezhető a “csecsemőnek minden vicc új” mentalitás, de egy olyan korban, amikor még javában lehetett (és szabadott!) új utakat keresgélve, új ötletekre alapozni egész projecteket, a művészek valahogy jobban mertek kreatívak lenni. A nyájas olvasó bizonyára arra az indokra szavazna, miszerint annak idején még messze nem lőttek le még semmit a kreativitás egéről, még bőven lehetett az egyéni ötletekre támaszkodni. Akár csak egy tóban: amíg nem fognak ki belőle durván sok halat, addig kis túlzással mindenki úgy boldogul, ahogy a legjobban tud. Azonban ha nincs féke a horgászatnak, idővel túlságosan megritkulnak a halak, és az egyszeri ember inkább a legközelebbi Tacskó áruházból kénytelen venni magának ennivalót. A hasonlat kicsit furcsa lehet, de mégis szervesen kötődik a témához: ha nincs mit kifogni, azaz nincsenek új ötletek, akkor a rajzfilmkészítők vagy leveszik a polcról a már bevált, bizonyos rétegek számára időtlen idők óta eladható alapanyagot, avagy bízik alkotói szikrájában, és megcsinálja az a szerencséjét. Vagy éppen e két megoldás ötvözetéhez nyúl, és úgy próbálkozik, de maradjunk a két végletnél. Mindkét módszernek ugyanúgy megvannak a maga előnyei és hátrányai, akármelyik piacot is nézzük. A sablon előnyeit nem kell különösebben taglalni: az évek során kicsiszolódott anyagról van szó, ami nem számít milyen idős is legyen, mindig is lesz egy akkora tábora, hogy szinte biztonságosan meg lehessen belőle élni, hiába a nyitottabb szeműek rosszalló megjegyzései bizonyos lustaságról, szemétrevalóságról. A hátránya ez esetben inkább eszmei, mintsem anyagi, valós: ezzel lényegében pont hogy az alkotói hitvallás kap egy ízléses Falcon Punchot a gyomorba, és hozzá egy kiadós tockost. Az elme alkotói munkájából robotmelléktermék. Ez is egy járható út, persze. A kreativitás előnyei afféle invert módon inkább eszmei, mintsem valódi: ott van az érzés, hogy igen, ezt te és a csapat csináltátok meg, esetleg még elkötelezett rajongótábort is szereztek majd, akik általában elég tapasztaltak ahhoz, hogy ne a pillanatnyi divathullám miatt pártoljanak az Alkotás mellé. A hátránya viszont abban rejlik, hogy hiába az új ötlet, a szikra, ha egyszer a mai pénz uralta világban általánosságban érvényesül az az elv, miszerint ha valami nem generál bizonyosan keresletet, annak még csak létjogosultsága sem lehet, hiába legyen az akár az évszázad dobása. A kereslet és kínálat törvénye persze nem is diktálhatna mást, ez természetes. A gond ott van, hogy az eltérő igények között nincs egyensúly azoknál, akik elsősorban pénzt szeretnének látni. Az ilyennek magától értetődik, hogy olyasmit tegyen le az asztalra, ami gyorsan sok pénzt hoz, és erre nagyon sok esetben nem a folyamatos, minőségi munka jelenti a kulcsot. Kissé egyszerűen fogalmazva mondhatnánk azt is, hogy nagyobb részben a pénz köti össze egymással a Keletet a Nyugattal, a minőséget a szeméttel. Na meg a múló idő. Az idő, ami a kreativitással fordított arányban múlik tova. Ennek áthidalására lehetne megoldás az innen-onnan összeszedegetős módszer, hiszen egy remekül eltalált egyveleggel is lehet jót, szórakoztatót alkotni. A gond? Van amikor a kevesebb több. Ez párosítva a klisével adja azt a problémahalmazt, ami általánosságban adja a mai rajzfilmipar rákfenéjét. Legyen az keleti vagy nyugati, az utóbbi időben látványosan látható, hogy kreativitásért egyre gyakrabban mennek a szomszédba, minthogy saját főből dolgozzanak rajta: keleti oldalon ott figyel a moe, az ezer éve szanaszét koptatott kliséhegyek és egyáltalán nem vicces szituációk tömege, míg nyugaton a Tartakowsky-féle mesterekből van látványosan nagy hiány. Az eseten kicsit bonyolít, hogy a két piac alkalmanként átveszi a másik fél stílusjegyeit, és azzal próbál hódítani, ami ritkán szokott összejönni, hiszen a kisiskolás se tanul kvázi semmit akkor, ha a barátjáról egy-az-egyben lemásolja a háziját, semmit hozzá nem téve. Eddig ez a fajta virtus inkább nyugaton volt jellemző, de alkalmanként kelet is kipróbálja magát a “keverék” műfajban, ahogy tette azt a Gainax a 2010-es év őszi szezonjában, a Panty and Stocking with Garterbelt című animével.

Keletkezés, találkozás:

Az eddigi évek alatt mondhatni megszokássá vált, hogy ha animét készítenek, azt általában valamilyen alapanyagból teszik ezt. Mangából, visual novelből, light novelből, vagy egyéb médiumokból. A PaSwG azonban ebben a tekintetben ritka madárnak számít, hiszen készítését nem előzte meg semmiféle egyéb kiadvány annak ellenére, hogy készült manga verzió is. Azonban ez aligha tekinthető alapanyagnak, hiszen az anime és a manga valójában egy párhuzamos project, aminél a maga előbb élvezett kiadási jogot augusztusban, amit aztán októberben követett a tizenhárom részes anime sorozat is. Magát a mangát nem olvastam (és nem is szándékozom), ezért nem tudom mennyire van egyezés a két verza között, vagy éppen mennyire járnak külön utakon. Maga az anime sokáig nem keltette fel a figyelmem annak ellenére, hogy már a szokásos évadtaglaló tablón kitűnt az átlagtól enyhén eltérő stílustól. A dolgon azonban változtatott Benyó posztja az első epizódot illetően, aminek hatására gondoltam nem fáj, ha a vinyómtól ideiglenes céllal elvonok pár száz megát az omniózus részre. A megítélésen segített talán, hogy előzetesen nem voltak semmiféle elvárásaim az animével szemben, de határozottan pozitív csalódásként hatott: kivételesen nem érte el nálam azt, hogy a rész végén ne a lomtárba repüljön az .mkv fájl, sokallta inkább azt, hogy hétről hétre kövessem a cselekménynek nem feltétlenül nevezhető wtf-halmazt.

Történet – vagy amit akartok

Na ez lesz az a rész, amiről nem sok mindent lehet mondani: a történet egy meg nem nevezett ország városában, Daten Cityben járunk, ahol a bűnözés mellett olyan apróságok borzolják a lakosok idegeit, mint például a Ghostnak (Szellemnek) nevezett monszták, akik a szokásnak megfelelően éjt-nappallá téve vadásznak áldozataik után. Jó filmes szokás szerint az ő kiirtásukra is létezik egy szervezet, ami nem más, mint a Mennyország, pontosabban annak angyalai. Ilyen angyal az első két címszereplő is, Panty és Stocking, akiket a menny kivételesen léha viselkedésük büntetésül a Földre küldenek egy kis nevelési célzattal: megadott mennyiségű Heavens-t (a menny valutája) kell összegyűjteniük a hazajutáshoz, amit csak Ghostok eliminálásával lehet szerezni, fegyverként pedig a lányok a nevük által jelölt ruhadarabokat képesek használni, így Panty a bugyijából átalakított pisztollyal, míg Stocking a harisnyájából manifesztálódott katanával végzi el a melót. A két, munkája iránt kivételesen lustaságot mutató angyal lakhelyének a menny Daten City templomát jelöli ki, amit az afro frizurás néger pap, Garterbelt vezet. Hozzájuk tartozik még a lányok meghatározhatatlan fajú házi kedvence Chuck, kinek funkciója minimálisan a Rémségek Kicsiny Boltjának Zombinyusziját idézi. A bohó négyes így éli mindennapjait, miközben sorra gyakják le a monsztákat, akik amúgy egykoron emberek voltak (tudjátok, a tipikus gonoszságtól/traumától/egyébtől alakultak át). A felhozatalt később színesíti Brief, a tipikus lúzernek ábrázolt srác, illetve a rivális Pokol saját kis csapata, a Démon Nővérek: Scanty és Kneesocks, illetve kis kedvencük, a szintén homogén fajú Fastener.

The Deal

A képek alapján az ember azt gondolhatná, hogy a Gainax ezúttal beállt a mások stílusát majmolók táborába: nekem például elsőre rögtön a Powerpuff Girls, és random amerikai-anime sorozatok ugrottak be róla, nem is alaptalanul: az animében igencsak gyakran fordulnak elő olyan kifejezések, stílusjegyek, sőt egyenesen utalások, amelyek nyugati rajzfilmeket idéznek. Ez a hasonlat továbbra is fennmarad, hiszen az anime 13 epizódja a nyugati rajzfilmek többségéhez hasonlóan, és az animék nagy részével ellentétben nem összefüggő történetet mesél el. Szimplán monster of the week kategória, epizódonként két történettel. Idáig semmi különös nem lenne az animével, ugye? Leszámítva, hogy látszólag most a japók nyúltak bele a műfaji keverék bödönébe, és összehánytak valamit. Azonban a helyzet -szerencsére- nem ebből áll, közel sem. Kezdjük magával a stílussal, azaz mit kereszteztek most mivel: vegyünk alapul a PowerPuff Girlst, adjuk hozzá a South Park kissé extrém vulgáris kinyilvánulásait és mentalitását, szórjuk meg nem egyszer élelmes utalásokkal a nyugati rajzfilmipar felé, végül öntsük le tipikusan animés jegyekkel. Az eredmény nem éppen mindennapi, de egy valami bizonyos: egyáltalán nem képvisel középutat, vagy egészen megkedveled, vagy izomból berókázol tőle. Nem csak maga a megjelenés, de maguk a szituációk és a humora se nevezhető olyan jellegűnek amitől minden érdeklődő elégedetten tapsol majd. Ennél az animénél (is) dől el igazán a ellentábor tagjainál, kinek vannak észérvei a véleményét alátámasztandó, és ki az, aki amiatt ódzkodik tőle, mert nem a szokásos cukorral bőven bevont loli-vígjáték, de valamelyest ugyanígy vonatkozik a kedvelők táborára is. Kezdve a karakterekkel, akiket nem igazán lehetne megvádolni azzal, hogy fejlődnek a részek múlásával, vagy akár egyöntetűen szimpatikusak. Eleve a “jónak” beállított angyalok se nevezhetők kapásból a tisztesség mintaképének: Panty viselkedése legalább a k betűvel kezdődő, és urvára végződő ősi szakma képviselőire hajaz, míg Stocking egy édességmániás gothloli. Mindkettőjükre igaz az, hogy ezekbe a karakterekbe kidolgozásilag nem fektettek sok energiát, inkább a szituációkon keresztül jön le az első rész után sínre állított karakterisztika, ami az anime egészéhez hasonlóan egyéne válogatja mennyire viseli el őket, vagy éppen a karakterfejlődés hiányát. Ez egyébként a többi szereplőre is igaz, de ironikus módon a mellékszereplők közül könnyebben talál az egyszeri néző szimpatikus karaktert, legyen szó Garterről az atyáskodó, de kötelességtudó papról, vagy éppen a Démon Nővérekről, akik az angyalok helyett élnek a szabályok  bűvkörében. De jellemfejlődésről, vagy éppen kibontakozásról még csak véletlenül se álmodjon senki. A szörnyekről ugyanez mondható el, habár az ő esetükben azért kapunk említés szintjén infót egykori jellemüket illetően, és ezzel elérkeztünk a pozitívumok egyik motorjához, magához a Gainaxhoz: az általuk képviselt mentalitás adja a show kétarcúságát. Ugyanis a G a sorozat készítésekor valószínűleg nem hallgathatott senkire és semmire, egyszerűen ment a saját feje után, ami nyomat hagy az anime egészén. Az igazi, jó értelemben vett “azt csinálunk, amit akarunk”-féle mentalitásról van szó, ami nem ismer megalkuvást, legyen szó stílusról, vagy éppen a grafikáról. A szörnyeken kapásból észrevehető ez a mentalitás, hiszen találunk itt hatalmas, pusztító sz*rkupac jellegűt, emberi fikából erőt merítőt, vagy éppen sebességmániást. Általánosságban egy rész egy-egy ilyen “gyönyörűséghez” kötődik, akit hőseink a klasszikus magical girl módszerrel egy-két csapással elintéznek a végén. Az egyes történeteket illetően változatos minőségről tesz tanúbizonyságot, ami a bőven nézhetőtől az épphogy el nem tekerendőig terjed, de többségében kellemes sztorikkal álltak elő Gainaxék, amik -mint mondottam volt- nem kapcsolódnak egymáshoz. Az anime motorját a sajátságos humor és vizuális megoldások egyaránt adják: előbbi esetben a South Parkos hasonlatot nem véletlenül említettem: itt bizony káromkodnak. Sokat, rendszeresen, és szinte mindenki, ráadásul ékes angolsággal. Az olyan hétköznapi szavak, mint a bitch, shit, és ehhez hasonlóak mondhatni szerves részét képezik a dialógusoknak, így aki már az SP-ban herótot kapott tőle, annak itt sem lesz könnyebb esete. Ezt tetézi a számtalan szexuális és nyugati rajzfilmeket érintő utalás, ami szintúgy olyan természetességgel jelennek meg itt, mint a levegő. Az epizódok színvonala egyébként ezekhez kötődnek a leginkább: néhol nem sikerült jól előadni ezeket a poénokat, kissé zátonyra futtatva az adott részek élvezhetőségét, és itt kivételesen nem a gyakorisággal van a baj, hanem az egyes epizódok jellegével is: van, amelyik kegyetlen lapos lett, nem mindenhol találták el Gainaxék azt a pontot, ahol még “büntetlenül” poénkodhatnak. Persze opimistán azt is mondhatnám, hogy ilyen mennyiségű keksz- és nyugatias/kísérletezős poénmennyiség mellett dicséretes a részek többségének színvonala, de ilyen hiányosság mellett még csak véletlen sem ildomos elmenni szó nélkül. E hiányosság ellensúlyozására van jelen a nemrég említett alkotói szabadság: a jó epizódokon tisztán érezni, hogy a Gainax személyzete valamilyen anyagot használhatott a készítéskor, mert a sorozat WTF faktora kellemesen magas lett. Megtették ezt nem csak az egyes történések kitalálásakor, hanem a vizuális tálalásnál is. A PPG-s hasonlatot említettem már, de a minőséget még nem, ami kegyetlen jó lett: ez tipikusan az az anime, aminek grafikáját még csak véletlen sem szabad képek alapján megítélni, azok alapján egy fájdalmasan trendi, kissé rágógumi-jellegű sorozatra lehetne asszociálni szinte zéró lélekkel. A képek azonban ne tévesszenek meg senkit véglegesen, legyenek azok akármilyen rondák is, mozgásban több mint jól mutat az anime. A keletiesre szabott nyugati rajzfilmeket mímelő dizájn amellett, hogy kíméletlenül pontos fricskát dob nyugati használóinak (ők igénybe veszik, ez meg visszaveszi), az animációról lerí, hogy nem sajnálták a pénzt a Gainaxnál, se a kreativitást. Előbbi esetben nem egyszer a flash-animációk letisztultságát idézően tiszta az animáció és a viszonylag gyakran, leginkább a városnál használ CG tökéletesen simul bele az anime világába. Míg utóbbi esetben nem féltek variálni a különféle stílusokkal, akár egy részen belül többször is, mindezt kivételes grafikai minőség mellett. A magical girl jellegű átváltozásos jelenetek például sokkalta inkább mímelik az animék jellegét irigylésre méltó részletességgel (ehhez kapcsolódóan annyit, hogy jó ideje nem láttam ennyire remekül megrajzolt mechet), míg máskor szinte szó szerint olyan érzést kelt az emberben mintha egy igényesebb flash animációt nézne. És ami a legérdekesebb, hogy ilyen fokú igényesség szinte nem is látni látványos félrerajzolásokat, de még csak elcsúszásokat sem. Azonban a mellett sem lehet elmenni szó nélkül, hogy ez a fajta stílus bizony nem fekszik mindenkinek, ami tökéletesen érthető. Inkább technikai kidolgozásában emelkedik ki az anime, afféle kuriózum az arra fogékonyaknak. A sztorira visszatérve, egyedül az utolsó két részben láthatunk összefüggő cselekményt, ami szokás szerint komolyabb témára terelné a hangulatot, de ezt csak az utolsó részben sikerült jól megcsinálniuk, a tizenkettediknek nagyon nem tett jót ez a fajta vonal, túlságosan sótlan annak ellenére, hogy később egyértelművé válik milyen célból lett komolyabb. De cserébe a tizenharmadik rész az első perctől az utolsóig hozza show LSD-s esszenciáját, nem is szólva az utolsó két percről, ami szerintem vígan pályázhatna az utóbbi évek legfurcsább befejezésére. A paródiák tárháza viszonylag szélesnek mondható, és szinte minden esetben a cselekménybe illő módon kerültek beillesztésre, jelenjenek meg akár csak pár másodpercre vagy egy egész részen keresztül. Említés szintjén két példa: Ren és Stimpy; Bátor a gyáva kutya, de egy rész erejéig a zenerajongók is megkapják a maguk fejadagját az olyan nevekkel, mint a Beatles, a Kiss, vagy éppen Jimmy Hendrix.Ehhez kapcsolódóan az anime zenei anyaga több mint tetszetős: itt senki se számítson aranyos háttérzenékre és cérnavékony hangon énekelő j-pop csillagocskákra, mert itt szerencsére jó messze járnak: a kicsit electrós, reggae-is, rockos számok tökéletesen illeszkednek az anime sajátságos világába, ráadásul akárcsak a grafikán, itt is érződik, hogy Gainaxék célirányosan mentek a saját orruk után, nem bízták magukat a véletlenre. Ráadásul nem egy szám van annyira jó, hogy az animén kívül is bőven hallgatható, ez pedig anime OST-knél nem éppen mindennapi jelenség, ha csak a részek alatti számokat nézi az ember. Az opening és az ending szintúgy igyekszik kiemelni az anime kettősségét: az opening a nyugati rajzfilmeknél megszokott fél perces terjedelmű szösszenet, míg az ending egy hagyományosabb J-Pop szám, kivételesen értékelhető minőségben. Ami a hangokat illeti, a szinkron jónak mondható, mindenkihez sikerült jól illeszkedő hangokat találni, akiknek ráadásul sikerült elviselhető engrish akcentet kicsikarni a sorozat egész terjedelme alatt.

Összegzés

Az idei 2010-es év animés szempontból kicsit silány felhozatalára a PaSwG igazi felüdülésként hat véleményem szerint. Nem csak az eltérő formátumra való berendezkedés miatt tűnik ki az átlagból, de a kivételesen szabadjára eresztett alkotói szabadsághoz való teljes kötődés mivolta okán is említésre méltó darabról van szó, ami azonban nem ajánlható mindenkinek. Még véletlenül sem, hiszen nem mindenki bírja cérnával az állandó jellegű, átlagtól elütő geghalmazt, vagy éppen sokat vártak tőle, mert ezt végigröhögni tényleg embert válogató feladat. Én sem nevettem olyan sokat rajta, de határozottan megvan benne az a fajta furcsasági faktor, ami nem feltétlenül nevetteti meg az embert, sokkalta inkább csak leköti és szórakoztatja a nem mindennapi stílus és prezentáció adta egyedi jelleg. És ez egyáltalán nem rossz teljesítmény az önmaga felállított korlátokhoz képest. Megvannak a maga hibái ez vitathatatlan, de véleményem szerint érdemes volt megnézni: a Nintendo 64-es Conker óta talán először jött be ilyen jellegű rajzfilm öt percnél tovább.

(BTW az AnimeAddicts is közölt ismertetőt az animéről, az MM! és az OreImo társaságában, és az utóbbi kettő szokásos módon nagyobb népszerűségre tett szert a kommentek alapján. Akármennyire is vagyok nyitott mások véleményére, azért az MM! és az OreImo általános jó fogattatásának okát erősen megkérdőjelezném…)

8/10

Opening és Ending:

Időközben a Youtube Pooperek is kezdenek ráharapni a témára, az eddigi próbálkozások közül ez az eddigi legjobb:

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

9 responses to “Panty and Stocking with Garterbelt – Kelet és Nyugat találkozása

  • Péter

    Hűha, jó bejegyzés lett, szép részletes, csak kicsit hosszú. =)

  • Dodgers

    Kösz, örülök hogy tetszett. 🙂

    Ami a hosszúságot illeti, némelyik ilyen jellegű bejegyzésnél hajlamos vagyok megfeledkezni arról, hogy nem mindenki használja 1650xakárhányas felbontásban a monitorát, amin meg ugye jóval kevesebbnek tűnik a terjedelem írás közben. 😀

  • Péter

    Én 1920×1080-ban vagyok, bár itt ugye inkább csak utóbbi számít, de még így is kell azért húzni a csúszkán. =D

  • Thunder

    Kicsit valóban hosszú, de igényes írás lett. Ez egy fantasztikus anime lett. 😀

  • Skydragon

    Jupp, ismét egy nagyon jó írás lett.
    Szerintem nem a terjedelemmel van a baj, hanem a tördeléssel az olvashatóság miatt, bár tudom, ha több bekezdés lenne, akkor fél napig görgethetnénk, tehát végtére is jó ez így. (=

    Annyit még hozzátennék, hogy szerintem Chuck sokkal inkább hasonlít (vagy koppintása) az Invader Zim-ből Gir-re (legalábbis amikor rajta van a jelmez ugye).

  • Dodgers

    Kösz nektek is. 🙂

    Skydragon:
    A tördeléssel kapcsolatban egyetértek, bár szerintem minimálisan a blog skinjének is köze van, mert némelyik skin jóval több karaktert jelenít meg egy sorba.

    Invader Zimet eddig csak flashekből ismertem hallomás szintjén, de most hogy mondod, valóban van hasonlóság a két karakter között (amikor be van öltözve). Amennyi utalás van az animében, inkább szándékos koppintásra tippelnék.

  • Wagner

    Korrekt lett a poszt mint mindig. Látom a tagolás is egyre jobban megy. Régebben mindig egy bekezdésből állt az egész bejegyzés. : ) Én még mindig nem néztem végig a sorozatot de majd rástartolok valamikor, a 11. rész első fele valahogy nem tetszett, addig láttam.

  • Dodgers

    Kösz. 🙂

    Tagolást korábban is használtam, csak nem adtam alcímet a bekezdéseknek, amitől kissé összefolyt az egész, de a GTO-s poszt óta már rászoktam a jobb tagolásra. Valamivel áttekinthetőbbnek tűnik így.

    11. rész első felének inkább a másik fele az érdekesebb (mikor majdnem a mennybe jut), de a rész másik fele kicsit so-so, mert nem történik úgy különösképpen semmi. A tizenkettedik rész lesz még egy kicsit lassabb, de onnantól már visszakapcsol minőségileg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: