Cromartie High School – Iskola a káosz szélén

Műfaji skatulya – a lehetőségek korlátja

Az animék körében az iskola mint olyan rengetegnél is több alkalommal kerül elő. Teheti ezt nem csak azért, mert az anime mint műfaj nagy átlagát nézve a középiskolás korosztálynak szól, hanem azért is, mert Japánban az iskolának igencsak jelentős szerepe van a fiatalok körében. Túl a megszokott oktatási és nevelési funkciókon, a kötelező klubtevékenységek hatására még az is kénytelen lesz kapcsolatokat kiépíteni, aki akár születése óta magának való. legyenek akár rosszak, akár jók ezek a kapcsolatok, azt még itthoni viszonylatban is beláthatja az ember, hogy egyes művészeti ágak (jelesül az anime, vagy a manga) igyekeznek afféle romantikus ízt adni ennek a környezetnek, ahogy tette azt itthon számos magyar költő is a vidéki élettel. Azoknak akik benne élnek nyilván másként fogják fel azokat az ingereket, eseményeket, amelyeket a művészet igyekez felnagyítani majdhogynem hősies magasságokba.

Csak az animék terén ilyen, tipikusan a romantika tradícióit továbbvivő elem a hatalmas lombú fa alatt elmondott szerelmes szó, a különféle rendezvényeken mutatott bajtársias összefogás. A gondok ott kezdődnek, hogy a romantikának is megvannak a maga esztétikai korlátai, ami fölött az emberben hajlandóság mutatkozik a “nyál” és a “rózsaszíntől tocsogó” kezdetű anekdoták megfogalmazására. Foghatja ezt bárki az eltérő felfogásból származó kifejezésmódra, netán a cucc stílusára, nem mentesíti fel az alól, hogy a melodrámán túl is van élet, és ez alatt nem a beszúrt, viccesnek szánt jelenetekre gondolok. Szánt, mert ahogy minden másban is, ezen a téren is egyre nehezebb újat mutatni, különösen elnézve az idén év eleji animu kínálatot. Az újdonságot kutatni manapság persze felér egy oáziskereséssel, plusz nem feltétlenül kell újat mutatnia, netán megváltania a világot, ha a hangulat, a prezentáció ütőképessége megadja azt az ízt, ami csak arra a stuffra jellemző. Igen ám, de aki ezek után illúzióba ringatná magát, az sürgősen tegyen le róla. Hiába mutatkozik egyszerűnek a képlet, ha sokan még arra sem képesek, hogy más alapanyagok keverékéből félig-meddig hangulatos masszát kutyuljon össze. Az ilyen műfaji amőba-állapotot általában nem csak egy összetevő szokta okozni, ilyetén módon a szetting önmagában nem lenne akkora probléma. A megvalósításban lapul a csapda, ami manapság kimerül abban, hogy “aranyos” szereplők csinálnak “karvaj” dolgokat, amit a készítők marha viccesnek szántak, de az elfogultabbakon kívül senkit nem késztet még csak mosolygásra sem.

Ezzel valamelyest összefüggésben van az adott stuff úgynevezett népszerűség/tényleges humor mutatójával: minél kevésbé kedvelt a stuff, annál biztosabb, hogy elvont, sőt minőségi darabról van szó, amelyek népszerűsége elbújik a mainstream “vígjátékok” mögött, még ha kinézetében nem is látszik annyira az egyediség jele. Ennek egyik iskolapéldája nálam a Sayonara Zetsubou Sensei (amiről írtam is korábban), amely hiába nem mutat túlzott távolságot a mainstreamtől kinézetében, relatíve ismeretlen darab, mondjuk az Ore no Imotouval szemben, aminél én személy szerint sajnálom a stábot, amiért dolgozniuk kellett rajta. Ennél súlyosabb példa egyik örökös kedvencem, a Cromartie High School, amely puszta megjelenésében elvontságot sugall, ezzel együtt minőséget. A 26 részes animét szokás szerint a hasonló címet viselő manga alapján dolgozták fel, és ugyan én speciel nem olvastam a mangáját, még így elégedett vagyok az animével. A mangát egyébként egy live-action show formájában is feldolgozták már a GTO-hoz hasonlóan, amiből személy szerint nem láttam még egy részt sem.

Történet, találkozás

Kezdjük a történettel, amely első hallásra akár egy random shounen anime kezdése is lehetne: Takashi Kamiyama, az illemtudó, taplraesett, eszes 16 srác éppen az első felsős középiskolai évét kezdi Tokió leghírhedtebb középiskolájában, a Cromartieban, ahol egyes nyelvek szerint a város leginkább bajkeverő, dilettáns, egyben badass tinédzserei tengetik káosszal teli mindennapjaikat. Ezen tényt erősíti az is, hogy többségük már híresen került a Cromartieba: a Nyomorító, a Tűzlabda, és számos hasonló név tulajdonosai egytől egyig a kemények legkeményebbjei. Ilyen környezetben Kamiyamát elevenen felfalnák (ha már a ceruzáival ezt tették), de hősünket se ejtették a fejére: beilleszkedik a nehézfiúk közé egyenlő taggént. Elsőként Hayashidával, a rószaszín mohawk-frizurás taggal, illetve Maedával, a daerolt hajú pesszimista figurával barátkozik össze, de idővel kialakul a kis baráti közösség is, ami magában foglal többek között egy gorillát, egy Mechazawa névre hallgató robotot, illetve egy középkorúnak látszó férfit, Freddyt aki kísértetiesen hasonlít egy híres énekesre. Természetesen nem maradhat ki a rivalizálás másik iskolákkal sem, ily módon néhány rész erejéig megismerhetjük például Yamaguchit, egy rivális iskola huligánjainak afrofrizurás vezetőjét, aki él-hal a komédiáért. A CHS ezen kis baráti társaság körül forog, egy olyan iskolában, ami csak a bent lévőknek tűnik unalmasnak. A többieknek ez az iskola maga a káosz…
Magára az animére 2007-ben bukkantam rá először az AnimeAddicts, illetve az AoiAnime ismertetői révén, amelyek felkeltették a figyelmem a stuff iránt. Ha a sztori első olvasatra nem is, de a képek meggyőztek, hogy ez most egy egészen másfajta cucc. Most, 2011-ben ott tartok, hogy három és fél év távlatából még mindig bejön az anime, sőt toplistás helye van nálam, amit valóban nem sok animu mondhat el. Ha valamire lehet azt mondani, hogy időtálló, akkor erre az animére maximálisan igaz.

A káosz, és ami mögötte van

Ha azt kérdezik tőlem, hogy mondjak egy kreatív animét, az egyik válaszom a CHS lenne. Kezdve a grafikán át az anime ütőerejének számító humoron és karaktereken keresztül az remek zenei- és hanghatásokig, a CHS bemutatja hogyan kell kicsit bukdácsolva, de egyedit alkotni a vígjáték kategóriájában, ahol egyre inkább terjeng az állóvíz poshadt szaga. Kezdjük magával az egyik erősséggel, a humorral, ezzel együtt a karakterekkel: az iskolás animékben egyre inkább megszokott dologgá válik, hogy az SD-s, bugyivillantós, “nagyon trendi” humor egyre inkább teret nyer, mivel sokkal könnyebben emészthető a nagy átlag számára. A “bele a pofádba” mentalitásból fakadóan igyekeznek a legszánalmasabb elemeket is bedobni annak érdekében, hogy a rookie-közönséget megnyerjék, és ez sajnos a bevett taktika. Ennek mond ellent még ma is a CHS, mivel a fent említett elemekből egyetlen egyet sem kapunk. Amit viszont kapunk, az olyasmi, amiben a mostani anime humor vészes hiányt szenved, pedig véleményem szerint ez leginkább a műfaj húzóereje: az a kimondottan az átlag szemébe köpő, meg nem alkuvó, a trendeknek szembe menő for the lulz mentalitás. Amikor a legképtelenebb dolgok is bármikor bekövetkezhetnek, ennek ellenére az anime “méltóságán” egyáltalán nem esik csorba, hiszen a készítőknek, ha lehet így mondani, van tartása, érzéke, vagy éppen stílusa, ami kihat a termékre is. Az a jóleső elvontság, aminél nem azzal kényszerítenek röhögésre, hogy a lúzer MC meglátta a topmodell külsejű kiscsaj dudáit, ő meg erre orrvérzést kap, hanem azzal, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban kapod azt az üdítő wtf-dózist. Itt szó nincs a Lucky Star féle “bedobunk mindent, de az igazi, elvont poénoktól óckodunk” mentalitásról: az anime ahelyett hogy kifarolna a legképtelenebb helyzetkomikumok elől, inkább rákapcsol, közben el nem feledkezve a “tartásáról”. Meg is teheti, hiszen a CHS-ben megvalósították azt, amire kevés anime volt képes: úgy poénkodni lényegében folyamatosan, hogy közben ne váljon egy idétlenül a cintányérját ütő bazári majommá.

A helyzetkomikum műfajában ritka módon a stuff a méltatlanul hanyagolt utat követi, vagyis az imént emlegetett extrém helyzetek integrálását sallang és klisé nélkül, kombinálva ezt azzal a ténnyel, hogy hőseink a legprofibb pókerarccal képesek szemlélni, vagy éppen megvitatni a világ furcsaságait. A megszokott animehumortól eltérő módon a szereplők kimondottan komolynak mondhatók, egyikük sem egy osztály bohóca, és nem is érkezik egy random leányzó sem sehonnan, hogy egy kellő boot to the headdel padlóra küldje. Részben ez adja az anime báját: történjék akármilyen furcsaság is a környezetükben, a szereplők végig képesek kimondottan valószerűek maradni, a legkomolyabb ábrázattal és hozzáállással közölni a hülyébbnél hülyébb beszólásokat és elméleteket, vagy csak szemlélni a világ sokszínűségét, amire az anime rá is tesz egy nagy lapáttal: még az olyan hétköznapi szituációkból is, mint a házibuli, az osztálykirándulás, vagy éppen egy ismerős dallam címének keresése, képes olyan wtf-faktorral megáldott cselekményt varázsolni, hogy arra bármelyik humorosnak MONDOTT anime példát és jegyzetet vehetne. Megvan benne egy olyan jellegzetes hangulat, amitől kitűnő kikapcsolódássá válik az anime, fellibbentve kicsit azt a látszatot a régmúltból, mikor az anime még egyedi, de egyben szórakoztató jelenségnek látszott, akárcsak annak idején az RTL-es időkben. Amikor szimplán lehuppantál a tévé elé, és fél órán át szórakoztál, megfeledkezve mindenről. Az anime 26 tíz perces részen át pontosan ugyanezt kínálja: leülsz egy-két rész elé, jól kineveted magad, és a napi bosszúságod máris csillapodott. Ebben segítenek maguk a karakterek, akik közül egy-két mellékszereplőtől eltekintve mindegyik kedvelhető, szimpatikus figura: az agytröszt Kamiyama, a járműves utazástól irtózó Takanuchi, a puszta jelenlétével mindent epikussá tevő Freddy, és a többi karakter nélkül jóval kevesebb lenne a CHS. Még a mellékszereplők közül is kevés olyan van, akire azt mondom, nyugodt szívvel nélkülözhető lett volna. Természetesen akad köztük olyan, amely kevésbé hat szimpatikusnak az embernek (nekem például alkalmanként Yamaguchi), mégis állítom hogy az animék történetének egyik legütőképesebb szereplőgárdájáról van szó. Az anime során -mint mondottam volt- az egyes részek során a szereplők furcsábbnál furcsább helyzetekkel szembesülnek a részek alatt, a koncepció pedig ahhoz képest, hogy elsőre kissé fél lábon áll, remek munkát végez. Ilyen kimondottan elvont humorhalmazból 26 (vagy inkább 13, ha félórás egységekként nézünk) rész akár sok is lehetne félúton, ellaposítva ezzel az animét, ehhez képest profi munkát végeztek a készítők, kimondottan kevés, talán 3-4 olyan rész van, amiről azt lehet mondani, hogy nem igazán működik a formula. Ahogy mostanában a Panty a Stockingnál is írtam, esetenként nem jön ki jól a poénkodás, kissé ellaposítva az élvezhetőséget. Ezt a szokástól eltérően nem igazán lehetne ráfogni arra, hogy egyszerre túl sok rész megtekintése miatt besokkaltam: érezhető, hogy alkalmanként kicsit unalmasabbá válik a cselekmény, nem sikerült eltalálni az élvezhetőségi mérce pozitív oldalát. Ezt erősítheti egyeseknél a tény, hogy némelyik rész egy adott karakterre van kihegyezve, olyasmi szituációt előidézve azt a bizonyos Bud Spencer/Terence Hill hatást: akkor adják legjobb formájukat igazán, ha együtt a banda. Mint említettem, nálam Yamaguchi esett ebbe a kategóriába amikor Pootant akarta mindenáron felülmúlni, viszont érdekes módon egészen kedveltem, mikor a “beosztottjaival” szőtte a haditerveiket. Ennek fényében értékelendő, hogy az anime ennyi részen át képes stabilan tartani a wtf-faktort anélkül, hogy egyhangúságba merülne. Van olyan sorozat amelyik már az első rész végén elvérzik, míg ugyanakkor ez még az utolsó részben sem ad alább a minőségből. Ehhez adjuk hozzá a tényt, hogy soha, egyszer sem akarják gyökeresen más műfajba terelni az animét akár csak ideiglenesen is (Panty and Stocking egyik hibája), de ahol érintőlegesen megteszik, ott is jelen van az a bizonyos CHS esszencia, ami egyedivé teszi.

Káosz a fülnek és a szemnek

2003-as animéhez mérten a grafika fél perc alapján akár gyengének is tűnne az egyszeri nézőnek: az esetek többségében alig van komolyabb mozgás, szinte csak a szájmozgást animálták, és később sem vonultat fel olyasmit, ami effekt szempontjából lemosná bármelyik mai trendi cuccot a színről. Azonban ha a stílusra terelődik a szó, rögtön a Cromartié az előny: a karakterdizájn meglepően igyekszik mímelni a valóságot, akárcsak a környezet. Itt aztán tényleg nincsenek tinik, akiket a topmodellek legénységéből szállítottak, az itteni karakterek bizony rosszarcúak, nem jóképű selyemfiúk, akiken ott virít a smink, meg a negyven kiló csont. Az anime kulcsszava a badass (magyarul körülbelül annyit tesz: tökös, vagány), ehhez mérten a karakterek hiába 16 évesek, ha egyszer úgy néznek ki, mintha húsz évvel idősebbek lennének. Ez azonban még véletlenül sem hátrány: egyfajta retro hangulatot kölcsönöz ez a megoldás az animének, hírmondó egy olyan korból ahol az ideál nem a lányos képű, csont és bőr bishik voltak, hanem olyan srácok, akiken látszódott is hogy badassek, és nem csak a fangirl horda állítja be annak. A szemek megrajzolásánál eltalálták azt a pontot, ahol a karekterek még rajzfilmesnek látszanak, de még kellően valósághűek, ugyanez mondható el a frizurákról is: hiába akad itt egy-két érdekes darab (pölö Hayashida lila mohawk-ja), kivételesen nem a radioaktív sugárzástól lettek ilyenek. Az anime vizuális humorával is mesterien bántak a készítők, hiszen a hosszúra nyúlt beszélgetések során a háttérben beúszó mindenféle állatka és szereplő, vagy éppen a direkt röhejesre nyújtott kép- és karakterméretek kellően megadják a show vizuális hangulatát. Egyébként az anime során nagyon sokat beszélnek a szereplők, amit a grafikus oldal ki is hangsúlyoz, például azzal, hogy a karakter peteríti a képernyő nagy részét, vagy a tény, hogy az esetek 80%-ában oldalról kissé döntve láthatjuk a karakterek arcát.

Az audio vonulatot szinte csak dicsérni tudom: az OST meglepően jól adja vissza a “tartalmas” viták és okfejtések szürreális mivoltát, habár műfajilag kissé nehéz lenne kategorizálni egy magamfajta zenei analfabétának, de egy valamit meg tudok állapítani: minden egyes száma megadja a “talpalávalót” a furcsa atmoszférához, ugyanolyan weird, mint maga az anime. Az opening és az endingek külön megérnek egy misét, véleményem szerint simán az egyik leghallgathatóbb- és nézhetőbb animu opening, amit valaha hallottam. Kellemes vokállal és szöveggel megtámogatott régivágású rockzene. Endingből több is van a sorozat alatt, akad közöttük jobb és kevésbé jobb egyaránt, de egyik sem kimondottan rossz. A szinkron esetében mind a japáni, mind az angol szinkron kivételesen jól sikerült: mind a szereplők hangokhoz való viszonya, mind a színészi játék mindkét oldalon kivételesen jól sikerült, az angol szinkron pedig az egyik legjobb a kategóriájában. A fordítás választékos, ráadásul nem riad vissza a kicsit keményebb szavaktól sem.

Összegzés

A CHS egyértelműen besorolható az olyan klasszikusok közé, mint az Excel Saga, a Great Teacher Onizuka, vagy a Sayonara Zetsubou Sensei. Nem csak humorának jellege miatt, hanem mert hasonlóan viszonylag kicsi, de elkötelezett rajongói bázissal is bír. Tény, hogy az általa képviselt, helyenként kimondottan (de jó értelemben) fárasztó humor és mentalitás nem mindenkinek való, és az is igaz, hogy némelyik rész valamelyest laposabb és egyhangúbb. De mégis, a színvonal magasan veri az átlag animu vígjátékok színvonalát, és még manapság is bőven ajánlható darab mindenkinek, aki kicsit is érdeklődik a vígjátékok iránt. Aki a mostanában szokásos lolikkal teli, cutesy, ízetlen cuccokra bukik, annak nem biztos, hogy tetszeni fog az anime, de mindenki más bátran tegyen vele egy próbát.

9.5/10

Opening:

Első ending:

Második ending:

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

4 responses to “Cromartie High School – Iskola a káosz szélén

  • Wagner

    Jó lett az ismertető. : D Újra kéne nézni a régi kedvenceket lassan. Kíváncsi vagyok mi lesz a másik animés poszt.

  • Péter

    Viszonylag későn ismertem csak meg, de mindenképp azon animék közé sorolnám, ami mint vígjáték, simán megállja a helyét.

    A PaSwG után variáltam most a listámon, de nálam benne van a Top 5-ben.

  • Dodgers

    Wagner:

    “Újra kéne nézni a régi kedvenceket lassan.”

    Elnézve a mostani kínálatot (amire egyébként még külföldön is panaszkodnak az egyediség hiánya miatt), én is ezt fogom tenni, ha animuzni támad kedvem. A klasszikusokat aligha múlja felül bármi is, de alkalmanként akad egy-kettő, ami csatlakozik hozzájuk (pölö PaSwG).

    Péter:
    A mai vígjáték kategóriát kis túlzással, de fél kézzel nyomja agyon a Cromartie, ahogy tette eddig is. Jellegében talán csak a Sayonara Zetsubou Sensei közelíti meg (serious buzinessz elsőre értelmetlen dolgokról), de ebben valahogy jobban egyben van a koncepció annak ellenére hogy SZS-ben is jól használják.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: