Soul Eater – PR mesterfokon

Spekuláció a külső forrásokkal

Az animék világában mostanában, az elmúlt pár évben elszaporodtak az olyan témájú alkotások, amelyben a halál hírnökei pózolnak a jótevők (vagy a nem éppen széparcúak) szerepében. Hogy lett mitől ilyen felkapott a téma, az még nekem is rejtély, de elnézve a mostani zombiimádatot, vagy néhány évvel ezelőtt az FPS-ek között a vietnámi témát, mondhatjuk úgy is, hogy a halálistenek, vagy a Shinigamik, ahogy a japánok nevezik őket, egyfajta fadet képeznek az anime műfaján belül. Tudjátok: adott egy előre legyártott séma, amire aztán a vállalkozó szelleműek ráépítik a maguk elképzeléseit. De ahogy a fadből sem lehet önálló, saját főből merített alkotást csinálni, úgy az animék világában is az ilyen fadek sikere azon múlik, hogy a kreátor mennyire hajlandó hozzátenni a saját elemeiből éppen csak annyit, amitől a műve a lehetőségekhez mérten kiemelkedő egyediséggel bírjon. Vagy éppen olyan hangulatot árasszon, ami hatására az egyszeri néző megfeledkezik a tényről, hogy ezt már látta valahol, és az alkotás betölti a szerepét: szórakoztat. Manapság persze a fogyatkozó lehetőség az újításra gátat szab annak, hogy a készítő új tartalommal töltse meg mangáját/animéjét, aminek hatására előkerülnek az évtizedes klisék, az ezerszer látott szituációk. Amennyiben az alap kitalálása jó úton haladt, de a megvalósítás közben félúton megrekedt, akkor kerülnek többnyire bevetésre az olyan elemek, amelyek a stuff azon “erényeit” igyekeznek előtérbe helyezni, amelyek ugyan a történés jellegétől részben vagy egészben eltérnek, mégis garantált hogy a közönség befolyásolható része önfeledten dicsőítse a művet attól függetlenül, hogy rendeltetése nem egészen hozható összefüggésbe az újdonsült közönség által patronált elemmel. Ez különösen az idézőjeles rajongók által készített, adott animun/mangán alapuló alkotásokon, összefoglaló nevén doujinshiken mérhető le, amelyek a kitalált történeteken és rajzra vetett szituációkon át a játékokig és feldolgozott zenékig terjed. Általában ha az egyszeri ember rákeres például a googlen ilyen témájú képekre, könnyen szembesülhet azzal a jelenséggel, hogy a kapott eredmény bizony kimeríti az magas fokú explicitás, vagy a totális igénytelenség fogalmát. Ezzel szoros összefüggéssel hozható a tény, hogy minél népszerűbb egy termék (vagy ha a hazai viszonyokat is nézzük, minél könnyebben elérhető), minél jobban beépül a szubkultúra tudatába, annál nagyobb az esélye, hogy a stuff nem azt a rajongói kezelést kapja, amit az ember naivan elvárna. A rajongás mint olyan természetesen érthető, hiszen kinek ne lenne olyan stuffja akármilyen alkotásbéli kategóriában, amire szívesen gondol, ami szórakoztatja őt. Azonban mivel az érmének is két oldala van, a rajongás kezelésének is megvan a maga követelménye, aminek jó páran nem tesznek eleget, ami maga után vonja a nem egy esetben -finoman szólva- aberrált kivetüléseket, vagy a szimpla szemellenzőt.

Most természetesen joggal feltehető a kérdés: miért tettem látszólag éles kanyart a shinigami-témával kapcsolatban az előző fejezetben? Legfőképpen azért, mert ami ilyen témájú anime leginkább ismert kis hazánkban, arra szinte mindegyikre jellemző a “PR” tevékenység, ami két részből tehető össze: az adott anime/manga saját tevékenységére, illetve a szemellenzős rajongókéra, akikben a szubjektivitás mint olyan bőven megüti az elfogadható mércét, aminek hatására az érdeklődési égbolt vészesen leszűkült az esetükben. Az ő hatásukra válik akármiből a világ legjobb alkotásává, amit mindenkinek imádnia kell, illetve terjeszteni kell az igét a érintett rendezvényeken, miközben a hibákról a “jót, vagy semmit” alapon megfeledkeznek. Itthon a halálisten témát érintően megemlíthető a Death Note, a Bleach, vagy éppen a poszt tárgya, a Soul Eater, amelyek például a cosplay-ek során rendszeresen jelennek meg, de gyakran indokolatlan dicsőítések tárgyaiként is előfordulnak. Az 51 részes, Bones által készített SE adaptáció alapját szokásos módon az azonos című manga adja, amiből személy szerint nem olvastam egy panelt sem, így a mangához való viszonyáról, vagy a manga minőségéről nem tudok érdemben nyilatkozni.

Történet, találkozás

A történet egy meg nem nevezett országban, Death Cityben játszódik, ami első látásra nem különbözik semmiben sem a hasonszőrű településben. A világ, amiben játszódik már igen, hiszen az SE világában a lélek, mint olyan kiemelt szerepet játszik a Shibusen nevezetű szervezet tagjai és ellenlábasai számára. A szörnyek itt is meglévő jelenségek, akik az emberek lelkére vadásznak annak érdekében, hogy megerősödjenek. A Shibusen pedig pont az ilyen lények levadászására lett létrehozva, ami fölött nem más, mint maga a Kaszás bábáskodik. Az ő irányítása alatt képezik ki a jövő “szellemirtóit” (nem így nevezik őket, de bennem így maradt meg), akik mindig párost alkotnak: az egyikük a tényleges harcos, míg a másik képes arra, hogy egy adott fegyverré váljon, ezzel segítve partnere munkáját. A történet során három ilyen páros kerül a középpontba: az első csapatot Maka, és a kaszává manifesztálódó, a Gorillaz tagjai közé simán beférő Soul, a másodikat a Naruto-klón Black Star, illetve a számos fegyver alakját felölteni képes Tsubaki, míg a harmadikat a Kaszás fia, a roppant fantáziadús névvel büszkélkedő Death the Kid, és fegyveri, a pisztolyként funkcionáló Thompson nővérek alkotják. Az anime jó shounen szokás szerint az ő harcaikat mutatja be, több kevesebb sikerrel.

Magával az animével 2008 tavaszán találkoztam először az 576 Konzol anime rovatának hasábjain Oldern révén, és ha jól emlékszem, pont az a szám volt az, amin a GTA4 szerepelt a címlapon (májusi szám talán?). Csakúgy, mint a GTO esetében, a beszámoló, illetve a képek felkeltették a figyelmem, hiszen az alapján egy újításra képtelen, de szórakoztató, grafikai stílusában pedig viszonylag egyedi shounen animére számítottam, amit az első rész környékén született jó pár WP-s poszt is igazolni látszott. Azonban jó néhány rész megtekintése után folyamatosan lankadt a bizalmam a stuff iránt, így a japáni változatot ignore állapotba került nálam. Azonban az Animax nem is olyan régen a műsorára tűzte a stuffot magyar szinkronnal, ezúttal azonban volt annyi akaraterőm, hogy figyelemmel kövessem az annak idején félbehagyott ponttól folytatva, bízva a javulásban.

A bizakodás eredménye

Ha minőség szempontjából kéne jellemeznem az animut röviden, három részre tudnám felosztani, egyenes összhangban a három legfőbb történeti arc terjedelmével. Az első három rész afféle prológusként szolgál a későbbiekhez, ami alatt részenként egy csapatot mutat be ténylegesen a stuff. Ezalatt a három rész alatt akár pozitív benyomás is érheti a nézőt, mivel egy nem éppen formabontó, de grafikailag valamelyest igényes, pörgős helyenként kellemesen szórakoztató shounen anime képe dereng fel. A negyedik résztől egészen az huszonközépedik részig a látszat kissé megadja magát, de még tartaná magát: a sztori első jelentősebb arcja hullámzó színvonalat képvisel, megvannak ugyan a jó pillanatai, de érezni, hogy valami nincs rendjén. A hátralévő terjedelemben a totális enyészeté a főszerep, a kialakult kép helyét átveszi a keserű szájíz és az elpocsékolt időt visszakérő hangok terjedése.

Bővebb lére eresztve, az első pár rész alapozása alapján a készítőknél valamelyest beállt a krach. Az SE legfőbb probléma kissé talán az, hogy a kezdeti bevezetés után nem fejeződött be. Ez alatt nem csak azt értem, hogy az egész animu hangulata változik meg a sorozat további játékideje alatt, hanem azt is, hogy a figyelemfelkeltés- és fenntartás, a sztorival való jó bánásmód, az érdeklődés fenntartása csúfosan megbukott. A műfajban újat alkotni természetesen már nem lehet, kialakultak már azok a panelek, amelyekből kényszeresen építkezni kell, ez az idő múlásának velejárója. Az SE esetében a gond ott van, hogy a paneleken kívül nem is nagyon akar vagy mer nyújtózkodni, szinte ugyanazokat az elemeket láthatjuk az húszmilliomodik alkalommal is, lényegében mindennemű változtatás nélkül. Amit ez ellen pedig tenni lehetne, azt SE nemes egyszerűséggel megköszöni és nemet mond, a készítők nem akarták strapálni magukat olyan apróságokkal, mint a keretek közötti figyelemfelkeltés, ehelyett a klasszikus csecsemőnek minden vicc új alapon nem bíz semmit a véletlenre. Az eredménye látszik is: szinte minden egyes elemét lopták valahonnan, és a zsákmánnyal se törődtek sokat. Pontosabban szólva, van amikor visszafogottan de működőképes az egyveleg, míg az esetek többségében az érdektelenség öli meg a koncepciót. Shounen révén igyekszik műfaji egyveleggel szolgálni, ami magában foglalja a vígjátékot, klasszikus fighter témát, vagy éppen a drámát. Ironikus módon az SE mindhárom téren felemás módon teljesít, minduntalan a negatív serpenyő túlsúlyával. A vígjáték elemek elmaradhatatlanok a műfajban, ez egyértelmű. Egy jó helyre tett geg, vagy beszólás képes színesíteni a cselekményt, feltéve ha jól használják őket jó helyen. Az SE esetében azonban mind a humor műfaja, mind megvalósítása hagy kívánnivalót maga után: az első részek műfajt nem fejlesztő, de többségében kellemes jelenetei rövid időn belül megfogyatkoznak, helyüket pedig fölváltják a túlzottan “trendi”, tizenközép év fölött már inkább érdektelen poénkodások, ami az említett rétegen kívül nem nyújt többet puszta elmélkedésnél a készítők humorérzékét illetően. Hangsúlyozom, alkalmanként van egy-két jól elsülő geg vagy poénhalmaz, de mint mondtam az első három rész után ezekből van érzékelhetően kevesebb és értékelhetőbb. Erre tesz rá a fanservice is, ami állítólag már a mangában is szép számmal volt jelen, de az animében véleményem szerint nem bír olyan minőséggel, hogy a pozitív serpenyőben kerüljön említésre. Kicsit furcsán hangozhat, de inkább éreztem ezen jeleneteket olcsó időhúzásnak, mintsem humorforrásnak. A fight témában hasonló jelenségek mutatkoznak, azzal az eltéréssel hogy a fight scene-ek jelentős részét látványosan oldották meg, alkalmanként nézeti magát az emberrel, de ahogy a vígjáték elemeket is elnyomja valami, úgy itt sem pozitív az összkép. A támadások neveinek kiáltástól eltekintek, hiszen ez inkább amolyan ismertetőjegy, azonban az “egy helyben állunk, és a nagyi paradicsompüréjének kémiai összetevőiről vitázunk a szükségesnél többet, mint világot megváltó kérdésről” című, a témában kínos fajtajelleg itt is képviselteti magát, ha nem is állandó rendszerességgel: rühellem, mikor az ilyen szeánszokat PONTOSAN akkor és oda szúrják be, amikor elkélne a pörgés. A Narutóban és a Bleachben sem kedveltem különösebben ezt a jelenséget, és ezen az SE sem segített. Vitathatatlan persze, hogy információ kell, de az se mindegy, mikor kerülnek tálalásra. Skillek szempontjából egyáltalán nincs eleresztve az anime az eredetiséggel, változatossággal együtt, így a harcok során vajmi kevés, tényleges szerepük van, tipikusan a kevesebb több esete forog fenn most is. Ennél még a Narutóban is változatosabb volt a felhozatal, és ott viszonylag jól is bántak velük, már amikor nem ezerhatszázadszor lőtték el a Rasengant. A drámai vonallal ha lehet mondani még ennyire sem voltam megbékülve: számoltam, egyszer sem éreztem úgy, hogy komolyan kellene vennem mind a karaktereket, mind a cselekményt. Egyszer sem éreztem úgy, hogy figyelnem kell, mert epicness következik. Egyszer sem éreztem úgy, hogy említésre méltó szimpátiát éreztem volna a karakterek drámájával, mert olyannyira ott figyelt a “who cares” tábla a szemem előtt. Valami kegyetlen módon sótlan és klisés az animu ezen szegmense, amire rátesz egy lapáttal a semmitérő, halvány karakterépítés. Mint az animu minden területén, itt is az ezer éves nótákat fújják, számottevő (sőt: bárminemű) fejlődés nélkül. Ennek az ereje megy el, annak a bátyja genyózik, a harmadiknak a sötétség eszi a bensőjét, a negyedik egy über-mega klán utolsó tagja, és így tovább. Persze az “ezt már mindenhol jelen van, minek emeled ki?” kérdés felmerülhetne, íme a válasz: mert itt istentelenül unalmas, rosszul beosztott, és elcseszett, azért. A karakterfejlődés, mint olyan nem megy tovább a szimpla erősebbé akarok válni témánál, amin a karakterek drámai pillanatai sokat segíthetnének. De mint előbb említettem, erre nem képes. Ha már karakterek: jellemileg egyikük sem egy kimondott revolúció, mindegyikükben lakozik egy jó adag klisé, de némelyikük egészen kedvelhető (pölö a Kaszás), egyesek tűrhetőek (a Kid csapat), míg a többiek -beleértve a címszereplőt és társát is- vagy semmilyenek, vagy fájdalmasan idegesítőek. A shounen műfaj összes kliséjét oda-vissza pengetik meg, és ez a gonoszokról is lehet mondani. Közülük, mondjuk Meduzát kedveltem valamelyest, de azt is a tény miatt, miszerint eleve egy számára veszélyes helyre rendezkedik be a sorozat első felében, illetve hogy még a saját anyjával sem szövetkezne, annyira egyedül dolgozó fajta. De a jók oldalán például Black Startól erőteljes késztetésem támadt attól, hogy fogjam a távirányítót és átkapcsoljak. Akinek támpont kéne vele kapcsolatban, képzelje el Narutót, tísszer idegesítőbb és pofátlanabb kiadásban.

Audiovizuális felhozatal

Grafikai szempontból elsősorban a design érdemel említést, ami félig-meddig stílusosra sikerült. Ha nagyon hasonlítani kéne valamihez, akkor a Karácsonyi lidércnyomás és társai, illetve a Bleach keverékeként lehetne leírni. Az épületek és a környezet stílusa, a nem egyszer direkt furcsára tervezett környezeti elemek, egyes szörnyek valamelyest Warburton filmjeit idézik, míg a támadások jellege egyfajta Bleaches ízt tartalmaz. Ilyen szürreális elemből egyik kedvencem volt az, ahogy a Nap és a Hold a környezetre reagálnak: a Nap nappal jóízűen nevet, a Hold baljós eseményekkor sejtelmesen mosolyog (és vérszerűség folyik a szájából, ha a vér is jelentősen ömlik, és társaik. Az események sodratát nem folyásolja be különösebben, mégis ezzel is kölcsönöz egy minimálisan egyedi hangulatot az animunak. A rajzok minősége az esetek többségében egész jónak mondható még mai mércével is, ahogy az animáció is. Az animu tipikusan abba a kategóriába tartozik, amelynél a minél jobb képminőség jelentősen hozzátesz a grafikus oldalhoz. A karadizájnt azonban nem illeti ilyen dicséret: a mostanában készült darabokhoz hasonlóan itt sem találunk jóformán egy olyan főbb karaktert sem, akire rá lehetne biggyeszteni a “manly man” jelzőt, itt bizony szinte minden karakter formatervezett annak érdekében, hogy a tizenközép generáció szívét elnyerjék. Dizájn szempontjából számomra csak Soul Gorilaz-stílust mímelő fizimiskája volt valamelyest szimpatikus, a többié kissé feledhetőre sikerült, hogy a gyerekességet meg ne említsem. Ugyan szerencsére nincs az a helyzet, hogy tízéveseket állítanak be 17-nek, de még így is látványosan lejön, hogy fiatalabbnak néznek ki a koruknál, ami a hölgyeknél persze nem vonatkozik bizonyos területekre. Az SD fejekre külön kitérnék, mivel azokat mindenhogy megcsinálták, csak egyértelműen viccesre nem. Valószínű én jöttem más helyről, de nagyon kevés esetben volt olyan, hogy ez a stílusjegy hozzátett volna bármit is a humorhoz. De amikor tette, azt jól csinálta, erre nem lehet panasz.

Zenei szempontból az anime egyetlen nem csalódást okozó aspektusát köszönthetem: meglepően jól illik a fiatalos környezetbe ez a fajta kicsit örömzenés stílus, nem minden szám telitalálat, de vannak határozottan odaillő darabok is. A komolyabb jelenetekhez persze komolyabb zenék dukálnak, de mint az animék többségében, az ilyenek kifejezetten háttértölteléknek szolgálnak, így aligha lehetne nevezni emlékezetesnek. Openingből és endingből több is van a sorozat folyamán: az első opening és ending mind animáció, mind zene szempontjából meglepően jól sikerült, a jobb OP/ED-ek között mindenképpen ott a helye. A többi változó színvonalú, de -számomra- sajnos itt is képviselteti magát a “szerződtessünk le egy random J-Pop csillagocskát” stratégia, amit sosem bírtam, és ezen az SE sem változtatott semmit. Nem is értem, miért erőltetik ezt a műfajt, mikor ott van a számos egyéb megvalósítási lehetőség (SE első opening, Cromartie opening, vagy éppen a DBZ második openingje). A szinkronok közül eddig kettőt hallottam, a japáni illetve a magyar verziót. Az előbbitől még ma is borsózik a hátam, én japáni szinkronban ritkán hallottam olyan erőfeszítés nélküli játékot és szakmai tudást, mint amilyet a japáni SE kínált. Ellenben a magyar változattal több mint elégedett vagyok, kategóriákkal jobban sikerültek mind a hangok, mind a színészi játék, ráadásul a fordító is jó érzékkel ragadta meg a show fiatalos lendületét.

Összegzés

Összességét tekintve az animu egészét tekintve olyan, akár egy jól sikerült trailer vagy egy jó játékdemó: a kezdés kicsit felülmúlja az ember elvárásait, örül hogy talált néznivalót, de mikor elkezdődik a tényleges cselekmény, máris elmegy a kedve az egésztől, inkább érné be szívesebben a kedvcsinálóval (első három rész). Lehetett volna sokkal, sokkal jobb animu is, ha a készítők vették volna a fáradtságot, hogy a meetingeken a módszeresen hátsóvakaráson kívül azon is törték volna a fejüket, miként lehetne feldobni az animét. Számomra ugyanolyan csalódást keltett, mint amilyen Haruhi, vagy a Death Note is volt: nyomokban vannak ugyan jó pillanatai, de ezeket túlzottan elnyomják a semmitérő és igénytelen jelenetek, sztorivonal, karakterek, humorozás. A mangát mint említettem nem követtem/követem figyelemmel, de az bennfentesek szerint jó néhány változtatást eszközöltek az anime verzión, amit én személy szerint el is hiszek. Egy FMA: Brotherhood-féle reboottal talán megváltozna a véleményem, de az animét ilyen formában senkinek sem ajánlanám egyértelműen. Az első huszonkevés részt még fenntartásokkal tudnám próbára ajánlani mert ingadozásai ellenére még bejöhet valakinek, de onnantól kezdve legfeljebb csak akkor, ha valakinek túlontúl sok szabadideje van, és éppenséggel mindenre rámar, ami anime.

4/10


Első opening és ending:


Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

9 responses to “Soul Eater – PR mesterfokon

  • Wagner

    Jó lett az írás (és jó HOSSZÚ mint mindig). : ) Végül is tökre igazad van, hogy mindent úgy lopkodtak össze benne és semmi újat nem tud felmutatni, ezerszer látott klisék. De én elvoltam vele, legalábbis a feléig élvezhető volt, onnantól tér el a mangától. Nem is értem, hogy miért iktatták ki Medusát ilyen hamar, amikor ő az egyik fő gonosz. Meg Moszkítót is jól elcseszték, szinte mindent…
    BTW nekem Maka volt a kedvencem. Franc tudja, hogy miért, nekem szimpi volt.

  • Péter

    Őszintén szólva nem lett volna ez egy rossz anime, voltak is benne érdekes elgondolások (azért a fejjel lefelé fordított random colt variáns FAIL a javából) csak jobban el kellett volna távolodnia a mainstream vonásoktól, mert így elég átlag közép kategória lett. Maka… kaszás loli, és nem áll jól neki.

    Egy kis érdekesség, az elejét nézzétek, az első 10mp… ismerős?

    • Wagner

      Na bazz. Még ezt is úgy lopták? : P

      • Péter

        Talán meredek ezt így kijelenteni 10mp hasonlóság alapján, de ez is mutatja, hogy innét-onnét el-el csíptek hol kevesebbet, hol többet. Nincs is ezzel nagy gond, ha jól csinálják és szórakoztató, csak valahogy látni az egész animén, hogy összerakni nem igazán tudták.

  • Dodgers

    Wagner: a feléig valóban inkább ízlés dolga volt a stuff (voltak élvezhető pillanatai, ezt aláírom), ha csak addig tartott volna az anime, jó két ponttal többet adtam volna, hiszen hibái ellenére félig-meddig meg lehet nézni addig. Mangával való eltérésben ezek szerint jó volt a megérzésem annak idején, mert az animu másik felén látványosan érződik, hogy merőben más hangulata, befektetett munka van benne. Makát mint karaktert nem kedveltem különösebben személy szerint, de a tény tetszett, hogy egyszerre jó tanuló és a harchoz is kellően ért. Ilyen kombót viszonylag ritkán csinálnak.

    Péter: egyetértek, ha jóval elrugaszkodottabb lett volna az anime jót tett volna a minőségének, mert a potenciál valamelyest megvan benne (design, egyes fél/egész epizódok). De az SE tipikusan az a “lehetne/volna” anime: bőven lehetett volna több is, ha a készítők méltóztattak volna merészséget mutatni, például a humort elvinni az Excel Saga, vagy a Cromartie irányába.

    A videó említett részét illetően én sem tudom biztosra mennyit csentek belőle (klip megjelenési idejét nem tudom, SE manga meg 2003-as talán?), de vitathatatlan, hogy innen is merítettek egy jó nagy adaggal. Nekem speciel az SE első része ugrott be erről, olyannyira egyezik a két részlet látványa.

  • Péter

    A Carnival of Rust 2006-os, az SE Anime 2008-as, szóval simán lehetséges. =)

  • Junchi

    Ezzel az animével máig úgy vagyok, hogy [spoiler]Medusa haláláig[/spoiler] egy erős 9-es, utána viszont olyan 3-2,5… ^^”

    Mondjuk poén, mert ezt az animét anno droppoltam egyszer az elviselhetetlen japán szinkron miatt, így aztán végül magyarul daráltam be, ami mondanom sem kell, klasszisokkal jobb volt mint az eredeti szinkron. :3

    Also: Black Star should burn in hell!

  • Dodgers

    A japáni szinkron részben nálam is oka volt annak, hogy néhány rész után félretettem a stuffot. Olyannyira fércmunka minőségű volt, hogy én személy szerint csodálkoztam is, hogyan lehetséges ilyen amatőr munkát kiadni azokból a bizonyos kezekből. Aligha túlzok ha azt mondom, hogy annál még egy trébb fandub is értékelhetőbb élményt nyújt minden tekintetben. Magyar szinkron ügyében viszont egyetértek, az újabb szinkronok közül a legjobbak között van, a Bleach mellett. Ez utóbbit mondjuk az első hatvankevés rész alapján állítom, szóval nem tudom azóta mennyit javult vagy romlott.

    BS “kezelését” abszolút támogatom. De ha már ott van, vigye magával Excaliburt is, úgyis egy kategória mindkét karakter. 🙂

  • It’s over 20.000! « Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one…

    […] Soul Eater – PR mesterfokon -> 284 view (Valahol nem lep meg) 2.) Elfen Lied – Vadászat a vörös lolira -> 200 […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: