PC-engine/TurboGraphx-16 emu success + gyorsreviewok

Már jó ideje ki szerettem volna próbálni néhány játékot a konzol felhozatalából, a hozzá társuló emulátorokhoz azonban nem volt sok szerencsém annak idején, mikor először próbálkoztam: a tipikus, semmi se jó neki-féle szituáció állt elő, aminek hatására jegelni szándékoztam az ezen irányú próbálkozásokat a részemről egy rövid időre. Amiből aztán szépen lassan két év lett. Múlt hétvégén viszont spontán összejött annyi türelmem, hogy utána is járjak, mi okozta a sorozatos faileket. Utólag visszatekintve főleg két olyan hibaeset volt az, ami feladta számomra a leckét egy jó időre, egyúttal újabb tapasztalatszerzés gyanánt ismét figyelmembe került a tény, hogy ne próbáljak mindent magamtól megoldani, használjam a mellékelt readme-t is, ha elakadtam. Ennek segítségével sikerült behatárolni a hiba egyik legfőbb okozóját: elfeledkeztem azon apró tényről, hogy a PC-Engine-nek igenis szüksége van külön bios fájl(ok)ra, már csak a CD-s kiegészítő okán is. Botor módon viszont elsiklottam az eshetőség fölött, hiszen a konzol egyben kártyás gép is volt, így feltételeztem, hogy nincs szüksége úgynevezett Rendszerkártyára (amiken csücsül a kérdéses BIOS). Szokták volt mondani, hogy nem látni a fától az erdőt, de én ezek szerint magát a fát se láttam. A másik problémakört a CD-s játékok jelentették, mivel a stuff (Sapphire, a legutóbbi VGM-es posztban szerepelt is egy szám belőle) amivel üzembe akartam helyezni az emut, makacsul ellenállt a Daemon Tools áldásos szolgáltatásainak, olyan hibaüzenetet eredményezve, ami a kérdéses CD-kép .cue részét jelölte meg problémás résznek. Első tippem a zenefájlokkal kapcsolatban merült fel, hátha a tisztelt feltöltő valamit félregépelt a .cue listában. Hiba ugyan nem volt, de amíg a listában .wav kiterjesztés szerepelt, a CD-képen belül meg mp3 fájlok sorakoztak. Gyanút még csak nem is erről fogtam, hanem akkor amikor a játékot tartalmazó RAR fáljban a CD-kép mellett szerepelt egy bizonyos Extractor nevű programocska is. Ez alapján már késztetést éreztem hogy megnyissam azt a francos readme-t, mivel nem igazán szeretek elindítani valamit, amiről érdemben fogalmam nincs mit kéne tennie. S lőn, kiderült a turpisság: mivel az mp3 fájlok kisebbek a wav fájloknál, a feltöltő jónak látta, ha átkonvertálva dobja fel a “piacra”, a júzer majd megcsinálja magának. Na ez a júzer hirtelen megvilágosodott mire is kellett a program: a viszonylag kicsi mp3-akból szép nagy wavokat csinált, így már a cue fájllista is korrektnek tűnt. A Daemon pedig végre hajlandó volt beolvasni a kérdéses CD-képet, és a biossal kiegészülve az emulátor is engedelmességre váltott. Mint kiderült ugyanez volt a hiba másik próbára kiszemelt CD-s játéknak is, de azt már “rutinnal” megoldottam. Összegezve, kerek fél órába került az, amiről annak idején könnyedén letettem. Így utólag rémesen egyszerűnek tűnnek a megoldások, de az is biztos ismét hogy hibáiból tanul az ember.

Lényeg a lényeg, az egyetlen korrekten működő emulátor, az Ootake révén sikerült végre kipróbálni az időközben összeszedett néhány játékot, amelyekről szólnék egy pár szót, hasonlóan mint annak idején a MAME-s posztban:

– PC-Genjin 2/Bonk’s Revenge: Nesnek Mario, Megadrivenak Sonic, PC-Enginnek pedig Bonk: lényegében ez volt a konzol készítésében részt vevő Hudson válasza a két nagyágyú sikersorozataira. Főszereplője Bonk, egy meglehetősen kemény fejű kőkorszaki srác, aki szó szerint a fejét használja, hiszen az ellen likvidálásához elég lefejelni őket. A játék maga amúgy egy szabvány platformjáték, amiben nyomokban Kirby elemek is találhatók, hiszen az eltérő ellenekből kivert kajákkal új skilleket kap Bonk a következő sérülésig. A pályadesign kellemesre sikerült, és a game is szórakoztató, de az irányításon még bőven csiszolhattak volna, mivel igencsak észrevehető módon nem azonnal reagál az inputra, ami kihat a főszereplő fizikájára is, kvázi mintha mázsás súlyokkal a hátán mozogna. Ez különösen bossharcoknál tűnik fel, hiszen egy rossz helyre mért fejelésből nehezen tudunk időben kimozdulni. Ennek ellenére aranyos játék, minimális kihívás is van benne, és még a zenéje is kellemes. Amúgy SNES-re is megjelent két Bonk játék Super Bonk 1-2 címmel szintén a Hudson konyhájából, amik közül csak az első rész élt meg angol megjelenést.

– Final Soldier/Super Star Soldier/Soldier Blade: nem véletlen említem együtt ezt a három címet, mivel technológiai eltérésüket és a részenkénti jellemzőket leszámítva ugyanarról a játékról van szó. Teljesen eredetinek ez a sorozat sem mondható, mivel a Hudson ezzel kívánt konkurenciát állítani egy másik shoot’em up dinasztia, a Konami-féle Gradius számára. Ha túlszárnyalni nem is sikerült teljes egészében az ihlető elődöt, egy dolog vitathatatlan: a Soldier sorozat sokkalta inkább kínál sikerélményt a kevésbé ügyesebbeknek is, jóval nyitottabb közönséget céloz meg, szemben a Gradius nem egyszer -finoman és nőiesen szólva- kemény részeivel. A játék egyediségét a power-up rendszer jelenti, mivel minden fegyver esetében lehetőség van a fejlesztésre, ami annyit takar, hogy ha ugyanazt a power upot vesszük fel többször, értelemszerűen az addigi fegyverünk erősödik meg. Ez azonban nem csak a fegyverfetisizmus miatt fontos: amíg egynél több “szintünk” van, addig találat esetén a fegyver szintje lép vissza egyet. Azonban ha csak egy szintünk van, vagy semennyi se, úgy egy életnek agyő. A harmadik rész, a Soldier Blade hozzátesz ehhez: itt már a különböző fegyverek is tárolhatók, egészen pontosan három darab. Találat esetén, ha mondjuk a második slotban a “kék” fegyver van, akkor a második szintű kék fegyverre esik vissza. Így kis trükközéssel összeállítható a saját arzenál. Mint mondottam, mindhárom rész sokkalta kevésbé idegölő, kezdőknek is lehet ajánlani, mert bőven tolerálható mértékű a golyózápor mértéke, és a bossok is viszonylag könnyen tanulhatóak. Játékmenetben, illetve grafikailag és zeneileg minden rész jobb az előzőnél, ez a kombináció az utolsó résznél, a Bladenél ért be igazán. A sprite-ok szépnek mondhatók még a nagyobb darabok esetében is, míg utóbbi aspektusban szinte minden pálya zenéje remek lett.


Ezek voltak eddig a kártyás (Hu-Card) játékok, következzenek most a CD-s darabok:

– Star Parodia: ez simán mehetett volna a Soldier sorozathoz is, hiszen ez nem más, mint amilyen a Parodius volt a Gradiusnak: a készítő cég fogta magát, vette a “dinasztiás” shooterük játékrendszerét/tartalmát, és nyakon öntötte paródiával, azzal a tipikusan debil japáni stílussal. Ennek megfelelően a Star Parodia nem más, mint a háztáji shooter, a Soldier dinasztia paródiája. Ha nagyon trendi kifejezéssel kéne élnem: kawaii szereplők lövik a kawaii ellenfeleket, kawaii power upok támogatásával. A választható szereplők közül hármat vehetünk igénybe: az űrhajót a Super Star Soldierből, Bombermant a Bombermanból, illetve a kedvencemet, a japáni PC-Enginet. Harcrendszer tekintetében nem csak a HUD, de a power up szisztéma is egy az egyben az első két Soldierből származik, a nehézség pedig egy kicsivel könnyebb az ihlető sorozatnál. Kifogás természetesen a prezentációt érheti, hiszen nem mindenkinek jön be ez a fajta debil stílus, amihez még társul a narrátor kislány ilyenkor szokásos színvonala is (= tökön rúgott kisegér szopránban). A grafika technikai részét nézve azonban kellően kidolgozott a látvány, a kezelhetőség a Soldier szériához hasonlóan kézre áll, a zene pedig kevésbé elszállt, mint azt a stílusból eredően várná az ember. BTW a stuff debilségi faktora jóval elmarad a Parodiusban látott millőhöz képest.

– Winds/Lords of Thunder: a két cím a japáni és angol címadásból származik. Az eddig felsorolt shooterekkel ellentétben itt oldalnézetből követhetjük az eseményeket, azaz ahogy páncélozott harcosunk hogyan lövi szitává a különféle monsztákat, a régi vágású fantasy animék ihlette világban. A Soldier sorozattal ellentétben itt már jóval nehezebb az akció, ami ugyan nem jelent egyből bullet hellt, de itt igencsak érdemes észben tartani az egyes ellenfelek támadási stílusát és helyét. Itt nem lehet elsőre végigzúzni, jó párszor beletörik az ember bicskája mire végigmegy az adott pályán. A stuff harcrendszerének érdekességét a szabad pályaválasztás, a HP csík, és a valuta használata jelenti. A HP csík amiatt fontos, mert ha ez elfogy, az egyben a játék végét is jelenti, amiből csak egy credit beáldozásával térhetünk vissza. Azaz hagyományos értelemben nem számol életeket a stuff, nem fogsz azonnal “megbűnhődni” a vétett hibákért, de észnél kell lenni itt is. Az lelőtt ellenfelekből a szokásos power upokon kívül drágaköveket is kilőhetünk, amiket aztán a pályák közötti boltban használhatunk fel. A kínált portékát nagy vonalakban az életerő visszaállító; power upot adó; pajzsot emelő cuccok teszik, ezek variánsai különböző árban mérődnek attól függően mennyit segítenek nekünk. A bossharcok elsőre nehéznek tűnnek, de ha az ember rájön az nyitjára, gyakran könnyebben lezúzza majd a bossokat, mint magát a pályát. Ennek ellenére még így is kínál bőven kihívást a stuff, hiszen a pályákon nem lehet olyan egyszerűen átvergődni. A grafika egészen szépnek mondható, mind a környezet, mind a sprite-ok hozzák azt a tipikusan keletiesen fantasy-s vonalat, jelentősebb manga-faktor nélkül (egyedül az intro és a shop, de illeszkedik a játék világába). Ami viszont a zenét illeti, azt szinte csak dicsérni lehet: a Red-Book formátum révén jóval kellemesebb minőségben kerültek fel a metal számok a lemezre, amik egytől-egyig idézik a nyolcvanas évek végi – kilencvenes évek eleji zenei stílust, csak éppen vokál nélkül. Ezzel kapcsolatban az egyetlen gond, hogy nagyobb hangerőn kissé “zajosnak” érződik, amin az se segít, hogy a hanghatások is legalább olyan hangosak, mint a zene. Ugyanakkor azt is állíthatom, hogy ha egyszer remake-re szánnák a játékot (mondjuk PSN-re), akkor a zenéhez még csak véletlen se nyúljanak, de még a gameplay-hez se. BTW1: a játék borítóját Masamune Shirow tervezte és rajzolta meg, így a Gost in the Shell rajongók is kedvet kaphatnak a stuffhoz. BTW2: a játékot még ugyanabban az évben (1993) portolták Sega CD-re, amiben az egyetlen változás a minimálisan másabb hangzású zenét illeti, azon kívül viszont teljesen megegyezik a két verzió.

– Ginga Fukei Densetsu Sapphire: avagy röviden Sapphire. A Lords of Thunder stábjának egy másik játéka, hasonló minőségben: a nézet változott, a környezet szintúgy (itt manga stílusú hölgyek aprítanak a futurisztikus környzetben), de a lényeg nem. A gameplay továbbra is remek és egyben nehéz (talán nehezebb mind a LoT), de még mindig messze áll a Mushihimesama nevű rémálomtól. A harcrendszer egyedisége ezúttal a karakterekben jelenik meg, mivel a négy híró eltérő sebességgel, manőverezhetőséggel, és persze arconveretési faktorra bír. A power up szisztéma a Soldier sorozat első két részét idézi azzal az apró eltéréssel, hogy itt nem ment meg az extra fegyverzet találat esetén: szépen repülsz a levesbe. A grafika a sprite-ok, egészen pontosan a karakterpotrék esetében kissé fakónak hathat, de játék közben a konzol éllovasa: nem egyszer még 3D-t mímelő hatásokat is láthatunk, ami ritkának számít a platformon. A zenei részt illetően hasonlóan dicsérni lehet, azonban a stílus kicsit változott, mivel itt a zúzás helyett a dallamosabb vonal került előtérbe, megjegyzem ez a megoldás is bőven jó. Ami a karadesignt illeti, tipikusan ’90-es évek, amit sokkal jobbnak tartok a mai stílusnál.

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: