Trigun – vadnyugati teleregény

Komoly filmet, animét csinálni meglehetősen nehéz feladat készíteni, különösen manapság, amikor látszólag már minden elképzelhető variációt ellőttek már. A kételkedő ember természetesen a fejét rázná a készítők lustaságának címezve az újítás hiányát, azonban kissebb belegondolással látható, hogy az elviekben egyszerű feladatnak ígérkező feladvány a gyakorlatban közel sem mutat olyan fokú könnyűséget. Az elemek elvileg készen állnának: a cselekményvázlat bejáratott, a karakterek típusa és felépítése úgyszintén, erre kéne már csak építkezni, vagy ha más nem, hát ügyesen lopkodni. A gond ott kezdődik, hogy az üdvösséghez ez még nem elég, a “majd eladja magát” mentalitás nem mutatkozik működőképesnek, már ha a téma eszmei oldaláról közelítjük meg a kérdést. Ha viszont az üzleti, a “marketing” oldalról nézzük látható hogy valamelyest könnyebb az érvényesülés esete, hiszen habár itt is az elemek összeválogatásáról szól az egész, de nem ugyanazzal a célzattal, mint az eszmei oldalnál. A marketing alaptörvénye gondolom mindenki előtt ismert: szolgáld ki úgy a vevőt, hogy közben hatsz is rá. A hasonlat ugyan merőben off-topicnak tűnhet, de lássuk be, valahol erről szólnak a “divatos” komoly (és ha már itt tartunk, egyéb) stuffok. Mint amolyan biztonsági játék, ha a megfelelő elemeket használod, mindjárt nyertél magadnak egy közönséget, amely nem éppen azért fog rajongani valamiért, mert az a termék alapvető erénye. Az animuk világában különösen igaz ez: a szépkislányok/kisfiúk, a bejáratott csavarok, a filozófiát még csak felszínén se karcoló komolysági faktor mind olyan elem, aminek megléte esetén már boritékolni lehet a rajongótábort. Kevésbé cizelláltan lehetne párhuzamot vonni a disznó és a vályú negatív szerepeltetésével, de maradjunk annyiban hogy amilyen egyszerűnek tűnnek ezek a mankók, olyannyira hatásosak. Ezen elemek sikerességét leginkább úgy lehet lemérni, ha megnézzük hogyan reagálnak a stuff rajongói az ellenvéleményre, a többségi vélemény jellege alapján már hellyel-közzel leszűrhető, milyen szerepet is játszik a divat. Ennek fényében érdekesen hat, hogy némelyik animunál leszedik az ember fejét egy ilyen művelet hatására, míg másik esetben higgadtan, jó hangulatban, érvekkel reagálnak a másik fél álláspontjára. Egy ilyenre példa a Trigun is, amely nem számít a legnépszerűbb animének, ellenben mint komoly anime előkelő helyet élvez a minőségi listán.

Keletkezés, első találkozás

A Trigun anime alapját az esetek túlnyomó többségéhez hasonlóan az azonos című manga adja, amely Yasushiro Nightow keze munkája. A manga először 1995-től 1997-ig futott a Shounen Captain magazinban, majd egy éves szünet után 1998-tól 2007-ig a Young King Ours magazin keretein belül. Azonban a manga nem használta végig ezt a nevet, ugyanis a szerző és a kiadó között kissebb összetűzés alakult ki, aminek eredményeként következett be az egy éves szünet. Nem sokkal később Nightow a Young King Oursnél kötött ki, ahol folytathatta munkáját. A gond ott jelentkezett, hogy a Trigun a YS tulajdonát képezte, így egy kicsit csalni kellett hogy átugorja a jogi útvesztőt, aminek hatására keresztelte át a mangát Trigun Maximumra. Amilyen olcsónak tűnhet a megoldás olyannyira működött, hiszen a YS-nek nem volt kifogása ez ellen, szabadon düböröghetett a gépezet. Itt jön a képbe a híres-hírhedt Madhouse, akik 1998-ban úgy döntöttek hogy rajzfilmre viszik az eposzt egy 26 részes sorozat formájában. Azonban mint ahogy a dátumból látható, pont arra az időszakra esett a választás, amikor Nightow pihentette a mangát, kérdésessé téve így a felhasználható alapanyag mennyiségét. Ez a helyzet szülte meg azt a megoldást, amelyet bármelyik stúdió megirigyelhetne: a történet hiányzó részének pótlását maga Nightow követte el, aktívan részt vállalva a projectből, hiszen ő írta meg a pótlásra váró részt. Azaz ezúttal nem az animét készítő stúdiónak kellett improvizálnia. Kérdéses persze, hogy akkor most melyik médiumban folyó történet is a hivatalos verzió, de a legegyszerűbb válasz az, hogy mindkettő: mindkét cselekmény Nightow munkája, az animében bemutatott történéshez szolgál alternatívaként a Trigun Maximum, amiből egyébként egy oldalt nem olvastam még. A mítosz anime fronton kihaltnak tűnt egy jó ideig, mígnem tavaly, jó pár évi huzavona után megjelent a mozifilm Badlands Rumble alcímmel, amelynek megtekintése várat magára, de az ítészek szerint hozza az elvárható jó minőséget.
Ami az első találkozást illeti, az 2005 decemberében történt, amikor is az azóta megboldogult (és kiherélt) A+ behozta kicsiny hazánkba az animét. A részemről ez volt talán a negyedik anime, amit valaha láttam (előtte volt a jó öreg RTL-ről a DB/DBZ/SM), és a tetejébe idővel komolyra fordult cselekmény megtetszett, a Cowboy Bebop mellett jó ideg ez volt az alfa és az omega. A CB mellett talán ez az egyetlen sorozat, amelyet ugyanúgy kedvelek mint amikor először láttam, ami válogatós személyemet illetően nagyon jó teljesítmények számít. Valamelyest talán ennek köszönhető, hogy a “komoly” animék közül nagyon kevés jön be, élén a túljátszás virtuózával, az Elfen Lieddel. A szkeptikusabbak bizonyára ráfognák ezt arra, hogy mint öregember módjára mindent az omegához hasonlítok, a helyzet viszont nem (csak) ebből áll. Röviden abból, hogy nem éreztem ezeknél a nagyágyúknál azt a komolyan vehetőségi, minőségi faktort, amire csak azt lehet mondani ékes angolsággal: awesome. Az elégedettséget talán mutatja, hogy a CB-n kívül ez volt az egyetlen anime sorozat, aminek mind az öt magyar DVD-jére hajlandó voltam pénzt áldozni.

Történet – egy maroknyi nyugalomért

A Trigun a cselekményt a távoli jövőbe helyezi egy sivatagos bolygóra, amelyet Gunsmoke néven emlegetnek a lakosok. Elsőre úgy tűnhet az embernek mintha visszafelé utazott volna az időben, ugyanis a technológiai fejlettségi szint egy-két jövőt idéző elemtől eltekintve az 1800-as évek vadnyugatát idézi. Ebben a környezetben természetesen hemzsegnek a banditák, akik közül kiemelkedik egy személy, aki Vash the Stampede (magyar fordításban Eszeveszett Vash) néven fut. Mind az általa elkövetett bűntény, mind a rá kiszabott vérdíj kimondottan súlyosnak mondható: egyedül romba döntötte a bolygó egyik legnagyobb városát, aminek “jutalmául” 60,000,000,000$$-os vérdíjjal illetik. Fizikai adottságairól, fizimiskájáról csak pletykák keringenek, de ez természetesen nem akadályozza meg a bolygó pénzéhes rátermettjeit, hogy ne ő utána kajtatnának, ahogy teszi azt egy biztosító társaság két ügynöke, nevesítve Meryl Stryfe és Milly Thompson. Az ő feladatuk persze nem Vash elfogására irányul, sokkalta inkább arra hogy információt gyűjtsenek róla és az általa okozott károkról. Utazáuk során minduntalan belebotlanak egy magas, szőke hajú srácba, aki a légynek se tudna ártani, ráadásul nem tűnik éppen a legeszesebb, legügyesebb lénynek. Később persze kiderül hogy a látszat csal, ugyanis egy helyi banditákon bemutatott demonstráció után még a földhozrahadt Merylnek is be kell látnia: közelebb volt a cél, mint azt hitte volna. Innen indul valamelyest útjára a cselekmény, amely az utolsó epizódra hatalmas hátraarcot mutat majd.

The deal – a hátraarc szépsége

Mutat is majd, de mekkorát. A fentebb vázolt összefoglaló ugyanis körülbelül az első öt részt fedte le, amely a későbbiekhez viszonyítva drámai fejlődést mutat. Ez elsőre nem látszik, ugyanis a Trigun az animék egyik ősi szabályát alkalmazza, azaz a történet első fele merő eltérést mutat a másik felével szemben. Az első fél még csak amolyan ismerkedési est, amely bemutatja azokaz a szereplőket akikkel később történni fognak a történetből következő dolgok, egyúttal az anime által meglibbentet bilágba is betekintést lehet nyerni. De nem csak emiatt mutat eltérést ez a szegmens, hanem amiatt is, mert műfajilag egészen más ágat képvisel. A heti osztású sorozatokhoz méltóan ezek a részek nem mutatnak összefüggő cselekményt, drámai jelenetben ritkán lesz része a nézőnek, könnyedebb, félig komolyan vehető jeleneteknek viszont annál inkább. Ez a koncepció nem számít újdonságnak, hiszen előtte és utána is számos más anime lőtte már el ezt a formátumot, és ilyen szempontból a Trigun is hozza a papírformát, azaz minél inkább próbálja elhitetni a nézővel a komolyság hiányát, egyúttal táptalajt is biztosít magának a későbbi drámának, hiszen mégiscsak jobban üt a komolyság, ha az ember számára ismerős karakterekkel történik a rájuk kiosztott szivatási aktus. Az első körülbelül 11 rész a Trigunnál is ebben a szellemiségben telik el, mint ahogy említettem alkalmanként vannak komoly pillanatok, de inkább a komédiázás tölti ki az időt, a tipikus “jó főhős ellátja az aktuális rosszfiú baját” sémát követve. A széria humorfaktora ugyan elég személyfüggő jelleget képvisel és alkalmanként kissé erőltetett szaga van, de a kellemes alaphangulatot megadja a sorozatnak, ráadásként ezen keresztül megismerhetővé válik a főszereplő Vash és kicsiny kompániája, amely a 9. részben egy új taggal bővül, Nicolas Wolfwoodal, aki foglalkozását tekintve pap. Aki fegyverként egy hatalmas keresztet cipel a hátán, és mint olyan három funkcióval bír.

Azonban a 12. rész, majd ténylegesen a 16. rész képében következik a hatalmas csavar: az addig félkomoly történet helyét átveszi a drámai történések, az addig könnyed karakterek tényleges jellemet öltenek, és ami a legfontosabb: hősünk is dilemma elé kerül. Önmagában persze ez nem szolgálna újdonságként, hiszen számos nagyágyú ellőtte ezt is már. A külömbség ott jelentkezik, hogy a váltásnak itt súlya van, nem áraszt magából izzadtságszagot a drámai körítés, nincs meg benne az a tipikus jelleg, miszerint erőszakosan próbálja magát komolyan vetetni miközben saját maga nem szolgáltat megfelelő alappal ehhez. Erre a legjobb ellenpélda az Elfen Lied, ahol a komolynak beállíott jelenetek érvényüket vesztve töltik ki a műsoridőt, indokot adva ezzel az MPC bezárásának. A Trigun azonban más: karakterek szempontjából üdítő módon lehet beszélni mélységről, hiszen az egydimenziós esettípussal ellentétben itt szinte mindenki fejlődik, az események jelentős kihatással vannak gondolkodásmódjukra, és bizony itt az is előfordul, hogy a “hitben” való megrendülés nem egy epizódot felölelő plot-device, aminek később körülbelül 0 szerepe és érteke van. A legnagyobb fejlődést természetesen a főszereplő Vasht illeti meg, aki a pacifista életszemléletből fakadóan sokszor találja magát olyan helyzetben, ahol az addigi hite haszontalannak bizonyul, és aminek meg is van és lesz az ára. De ugyanilyen léptekű fejlődésnek örvend példaként Wolfwood, a később csatlakozó társ akinek személyére Vash jelentős változásként hat, azonban most nem a rózsaszínű értelemben. Minimális elfogultsággal akár az “élő” jelzőt is lehetne használni a szereplőgárdára, az unszimpatikus jelzőt pedig legnkább a mellékkarakterek esetében lehetne emlegetni, a kevésbé kidolgozott mivoltukat illetően. A főbb szereplők esetében viszont megkockáztatom, hogy ilyen jól összerakott és fejlődő gárdára nemigen akad példa. A cselekmény ennek megfelelően csak a sorozat második felében bontakozik ki igazán, ami felvet egy hibaforrást: a 26 részes sorozatoknál elég vékony az a határ ahol még szabadon lehet ismerkedős estet folytatni, és mikor érdemes végre a történetre is rákapcsolni, más szóval meddig érdemes építgetni a komolyság várának alapjait. Ez a fajta formátum ugyanakkor azt a veszélyt hordozza magában, hogy a kevésbé türelmes néző felhagy a nézésével, és csak értetlenkedik a dicsérő szavak láttán. A Trigun első 11 része pontosan ebbe a kategóriába esik bele, ugyanis az eleje és a vége teljesen más képet mutat, amiből természetesen csak az fog érteni belőle teljességgel mindent, aki becsülettel vigig is nézi. Az első fél ebből a szempontból kemény feladat előtt ál, hiszen a félkomoly hangulaton múlik a továbbnézhetőségi faktor, ami nálam elég volt ahhoz hogy folytassam.

Ugyanakkor a humor nem képvisel csúcsminőséget, ráadásul fennáll az az eset is, hogy erősen személyfüggő jelleggel bír, egyeseknek bárgyúnak és jellegtelennek tűnhet. A sorozat második fele, habár kiküszböli ezt a kis csorbát szintúgy nem tökéletes, ugyanis itt is vannak olyan részek, amelyek lényegében az első fél koncepcióját viszik tovább, csak másabb alaphangulattal. Ezek a részek sem rosszak, hiszen a minőségi komolysági faktor adja meg a erejét, ugyanakkor a cselekményhez keveset tesznek hozzá, ilyen például a recap rész. Tipikusan a kevesebb néha többet ér esete, mivel jóval kevesebb résszel is meg lehetett volna csinálni az animét, vagyis időhúzás is van szép számmal. A dolog pozitív oldalát tekintve nem áll fenn Natúrió állapot, a történethez keveset hozzátevő részek nem bűnrosszak, egyszerűen szólva csak kevesebb is lehetne belőlük. Azt viszont mindeképp dicséret illei, hogy anime-only materialhoz képest a második fél nagyon jól teljesít, remek döntés volt Nightowot bevonni a munkába. Ha már Nightow említve lett, érdemes megemlíteni hogy körülbelül meddig mutat egyezést a két médium. Ez a pont a 12. rész környékére tehető, eddig a pontig hellyel-közzel, de egyezik az adaptáció. Onnantól kezdve válik szét a manga és az anime cselekménye. Ha már cselekmény, szintúgy jó munkára vall, hogy a komoly részek a mennyiségük ellenére tömörnek, mégis elégnek érződnek, ebben a tekintetben nincs nyoma az “ismerkedés” időhúzásának.

Látvány és hang – szépség a szörnyeteggel

Az alcím kissé furcsának tűnhet, de hogy értelmet is nyerjen, először a szörnyeteg, vagyis a grafika. Mint olyan nem olyan csúnya mint amilyennek az alcím sejtetni enged, de az is bizonyos hogy a Madhousnál nem erőltették meg magukat. A karadesign szempontjából sem látszik igaznak az alcím, mivel ugyan kellően animus, mégsem esik bele abba a hibába, hogy fanservice-t csináljon az előadásból. Régivágású, de a szemnek viszonylag kellemes felhozatalról van szó. Azonban a grafika összhatását tekintve nem ennyire fényes az összkép, időnként meglehetősen puritánnak, kevés pénzből összehozodtnak tűnik a rajzolás, amire rátesz egy lapáttal a változó színvonal is, ám shounen-féle félrerajzolásokra aligha akad példa. A GTO-hoz haosnlóan nem fog semmiféle díjat bezsebelni és alkalmanként elég hevenyészett, de a célnak megfelel.

A másik oldalt a szépség képezi, azaz a hangok és a zene. Előbbi esetben a szinkront illetően eddig csak a magyart hallottam, az viszont nagyon jól sikerült, a kora A+-os korszak egyik gyöngyszemének számít a mai napig is. Első körben az addig bejáratott szinkronszínészek nagy része nem, vagy csak pár jelenet erejéig tűntek fel, a főbb szerepeket a kevésbé használt hangok szolgáltaják, mint például Juhász Zoltán, aki a főhős magyar hangját adta. Az ő esetében mindig is érzékelhető volt a folyamatos váltás a komoly és a komolytalan hanghordozásban, a főszereplő esetében pedig ez kapóra is jött, mindkét oldalát remekül ragadja meg a szinkron, de ugyanez mondható el a többi szereplő esetében is. Az egyetlen nagyobb negatívum e téren az, hogy egy bizonyos karakter esetében oda-vissza cserélgették a hangokat, de ez legyen a legkevesebb. Az állandóan a japán szinkront éltető rétegnek ez a szinkron (is) egy újabb bizonyítéka annak, hogy xy-sama fedőnéven emlegetett seiyuu hiányában is készülhet minőségi szinkron. A zenék esetében hasonlóképpen lehet nyilatkozni, az OST jól ragadja meg a vadnyugati környezet jellegét, az adott számok illenek a cselekményekhez, az Opening/Ending páros pedig decens munka lett, számomra plusz pont, hogy frissen bejáratott J-Pop csillagocskának, és az általa előadott szerelmes dalnak nyoma sincs itt.

Összegzés

Kategóriáján belül a Trigun kimondottan jó színvonalat képvisel, ami pluszban nem használ semmi olyan rossz értelemben vett elemet, ami az asztalhoz vonzaná az egyszeri animu rajongót. Ahelyett viszont kínál komolyan vehető történetet és karaktereket, és teszi mindezt erőlködés vagy szájbarágás nélkül. Látszik rajta hogy nem mostanában készült, ami mentalitását tekintve előnyére is vált: nem akar semmiféle igazságot az ember szájába rágni, hagyja inkább hogy maga a néző szűrje le a maga értelmezését, nincs rákényszerítve arra hogy csak egy értelmet vonjon le belőle, szemben egy már említett társával. Ugyan ennek is megvannak a maga hibái -ami az időhúzásban és a nézőt nem egyértelműen megfogó kezdésben keresendő-, ellenben az egyik legjobb, legélvezetesebb drámát kínálja az animuk között. Gondoltam ezt annak idején, és most is, öt évvel az első megtekintés után. Aki egy régi vágású, valóban komolyan vehető sztorira vágyik élő, fejlődő karakterekkel, az kezdjen bele nyugodtan, ugyanakkor a kezdeti epizódokkal csak óvatosan.

9/10

Opening/Ending: