Elfen Lied – vadászat a vörös lolira


Minőség Vs. Mennyiség -> egyenlő küzdelem?

Az animéknek a filmekhez hasonlóan számos kategóriája van, legalább olyan széles kínálattal, mint az élőszereplős alkotások. A vígjátéktól a komolyabb darabokig, a gyerekeknek szóló könnyed rajzfilmektől a pornográf tartalmakig terjed a paletta, ami ilyen tekintetben jó dolognak számít. Hiszen a változatosság gyönyörköttet, minél több annál nagyobb esély a minőségre, sötöbö. Elméletileg ez az elmélet megállná a helyét, a gyakorlat azonban az ellenkezőjét mutatja a vázolt helyzetnek: ahelyett hogy a mennyiséggel egyenes arányban nőne a minőség, inkább a lottó szabályait követve váltakozik, szeszélyes módon beleköpve az érdeklődő, alkalmi néző levesébe. Az annak idején a szocializmusban (is) használt elmélet a szórakoztatóiparra vetítve csúfos bukásra van ítélve, hiszen semmi sem garantálja, hogy minél több jó darabbal találkozik majd az ember. Az animuk terén ez a felvetés különösen igaz, és nemcsak azért, mert már jó ideje nehéz, ha nem képtelenség újat mutatni. Ennek kiküszöbölése lehetne az egyes elemek ügyes összekeverése, vagyis az a módszer, amikor újat kitalálni nem akarunk, de jó érzékünk van ahhoz, hogy az egyes alkotóelemeket jól összeválogatva egy ütős mixet hozzunk ki. Azonban mint az alkotási folyamat túlnyomó része, ez is fantáziát, munkát kíván, hiszen vaktában összeválogatni mindenki tud, még az is akinek egyébként semmiféle hajlandósága nem mutatkozna rá. Viszont ahhoz már tehetség, vagy kissebb szerencse kell, hogy olyan mixet üssön össze az egyszeri ember, ami fölött nem fog fanyalogni a közönség hanem ellenkezőleg, elismeri munkáját. Mindez persze elméleti szinten működik igazán, a gyakorlatban gyakran nagyon keskeny vonal választja el a klisék pofátlan használatát a jó érzékkel elkövetett munkától. Műfaji szempontból ez leginkább a “komoly” témájú animukat érinti, míg második helyen a vígjátékokat. Mindkét esetben közös pont, hogy van egy alap, amit már ki tudja mikor lefektettek már, és amiből már csak építkezni kellene, a többi elvileg adná magát. A dolog azonban más képet fest, hiszen a mixek ahelyett hogy “önmagukkal” kezdenének valamit, a nézők kegyeibe igyekszik belopni magát. Másszóval: mindenre marad energiája, csak arra nem hogy önmagát fenntartsa, alapot adjon az élvezhetőségre. Példaként komoly animuknál gyermekbetegség szokott lenni, hogy a föld összes fájdalmát meg akarja jeleníteni egyben, a búval baszottság olyan mértékű hogy kenyérre lehetne kenni, de egy dologról elfeledkeznek a szülő urak és hölgyek: hogyan is kéne ezt csinálni rendesen? Pontosabban úgy, hogy a hiperérzékenyeken kívül azokat is megfogja, akiknek magasabb az ingerküszöbe. A legmegmozdítóbbnak szánt dráma, ha nem jól csinálják, csak egy üres semmi lesz, ami alatt az ember szétunja a fejét ahelyett hogy szívén viselné a szereplők sorsát. A vígjátékok esetében hasonló a szituáció: adva van egy csomó humorhalmaz amit beledobálnak a kondérba, de arról megintcsak megfeledkeznek az illetékesek, hogy a minőségi humorhoz érzék is kell, azaz mennyiből mennyit lehet adagolni, aminek hiányában a várt nevetés helyett kínos hallgatás, vagy az unalommal való harc lesz a néző osztályrésze. Természetesen jöhetne a kérdés: ha valóban ilyen sok a mixet kevésbé művelű stuff, akkor egy idő után csökkenie kéne a számnak, nem? Elvileg igen, de valójában nem, kezdve azzal a ténnyel hogy nem egyszer az ilyen szerencsétlenebbre sikerült darabok nyernek népszerűséget, miközben a valóban minőségi darabok közül bizony vannak olyanok, amelyek a süllyesztőbe kerülnek annak ellenére, hogy dicséretes munkát képviselnek. Szokták volt mondani, hogy mindennek megvan a maga rejtélye, így a mozgóképes szórakoztatás sem kivétel e fölött, a rá vonatkozó kérdés pedig fentebb is szerepel: miként lehetséges az, hogy a rosszabb alkotások nyernek népszerűséget, míg a minőség gyakran nem keresett cikk? A választ biztosra még én, Kispista Jóska Sehonnáról se tudom, de tapogatózni lehet, ez esetben pedig talán oda vezethető vissza, hogy a felületesebb közönségből több van, mint a kevésbé megvezethetőből. Ez így egy kissé arrogánsnak hangozhatott, de a tendenciát elnézve szerintem van alapja ennek.

Ennek a kis eszmefuttatásnak az alapját a post tárgyát képező anime kapcsán különös aktualitása van, hiszen Amerikában és Európában, így nlunk is rendkívül módon befutott stuffról van szó, ami érdekes módon hazájában megbukott. Ez önmagában persze nem jelentene sok mindent, hiszen a Gurren Lagann is megbukott náluk, és mégis egy nagyon jó animéről van szó. Az EL kapcsán azonban egyet tudok érteni a japánokkal és velük együtt tettem fel anno, és most is a kérdést: mire fel lett olyan népszerű, hogy oly sokan magasztos tartalmat látnak benne? Miként lehet egy ilyen sekélyes történet ennyire befutott? És ami a legfontosabb: mi ebben a mondanivaló?

Történet, keletkezés, első találkozás
Történetünk a mai Japánban (hol máshol, tényleg…) játszódik, ahol egy meg nem nevezett laboratóriumból éppen olajra készül lépni egy mutáns, aki előtt a “cella”ajtó kvázi önmagától kinyílik, ő pedig természetesen hülye lenne ki nem használni az alkalmat a szökésre. A komplexum biztonsági őreit egyesével tépi darabokra láthatatlan kezeivel, a vektorokkal. Mivel Bill Rizerék nincsenek sehol, a mutáns gond nélkül sétál ki a laborból, mígnem aztán egy mesterlövész fejbetalálja a Lucy névre hallgató dicloniust (k betű szándékosan hiányzik, de igény szerint pótolható), aki ugyan nem hal bele a sérülésbe, de legalább a fejdísze szanaszét törik, felfedve a gyilkos mutáns fejszerkezetét, ami nagyonpink színű. A lövés ereje elég is ahhoz, hogy az óceánba zuhanjon, így a labor csiper-csapata máris hajtóvadászatot hirdet ellene. Az eszméletlen mutánst egy tengerparti városkába sodorja a víz, ahol két egyetemista gyerek, Kouta és Yuka talál rá. Kouta pont aznap érkezett vissza a városba, ahol gyerekként sok időt töltött, így egy hirtelen felindulásból hazaviszik a mutánst, aki a lövés hatására agyi károsodást szenvedett. Ugyanis a szemei akkorák lettek mint egy levestányér, és az egyetlen szó ami ki képes ejteni, az a “Nyuu”, természetesen cérnavékony hangon. A páros a Pokémon névadás ősi szabályait követve Nyuunak keresztelik el a lányt, akire viszont ugyebár egy kissebb hadsereg vadászik ebben a szentséges pillanatban…

Ezzel az alaphelyzettel kezdődik az Elfen Lied, ami az azonos című manga alapján készült, és ami Lynn Okamoto keze munkáját illeti. Ebből készített egy 13 részes animuszériát a Studio ARMS, amit a TV Tokyo sugárzott 2004 júliusa és októbere között, ugyanakkor készült hozzá egy egyrészes OVA epizód is, ami valahol a tizenkettedik rész környékén játszódik. Azonban mivel az animu változat készítésekor a manga még nem volt befejezve, így egy ponton túl a két médium története elválik egymástól. A manga verzából egy oldalt sem olvastam, így nem tudom mikor következik be a törés az animu verzsönben.

Az első találkozás olyan 2007 vége körülre tehető, amikor az AnimeAddicts oldalon véletlenszerű módon olvasgattam ismertetőket, és egy ilyen szeánsz keretén belül akadt horogra eme alkotás. A képek alapján nem számítottam sok mindenre, azokon keresztül egy roppant gyerekes, de véres sorozat képe merengett fel. Ez a benyomás még akkor is tartotta magát mikor a hozzá kapcsolodó fórumot elkezdtem olvasni, amely révén az első benyomás kiegészült egy újabbal, a szkepticizmussal. Az animu már annak idején is rendkívüli népszerűségnek örvendett itthon, sorra záporoztak az olyan hozzászólások, amelyek változatos módon próbálták ecsetelni az animu által kínált mélyenszántó, elgondolkodtató, magvas tartalmat. Ennek hatására kialakult egy második benyomás, miszerint túlértékeltgyanús a drága, de nagyon. Egy ideig aztán leült a téma nálam, 2008 nyaráig teljesen kiment a fejemből, mígnem akkor összegyűlt annyi lelkierő, hogy kiderítsem mennyi is igaz abből a dicsérő hadjáratból, ami fórumországon keresztül menetelt. A 13. rész lepergésével pedig ültem és bámultam: erre pazaroltam időt…? Ez az a nagy durranás…? Érthető módon az EL mappa következő, végső célállomása a Kíndóz Lomtárában manifesztálódott, amit a vinyó több gigányi szabad hellyel hálált meg. Az 576 Konzol anime rovatában egyébként szerepelt az animu (asszem a 2007 májusi szám), ahol Oldern üdítő módon nem szuperlavítuszokban nyilatkozott róla, hanem úgy ahogyan kellett róla.

The Deal – X-Men light

Az alcímbeli hasonlatot nem véletlenül alkalmaztam, ugyanis az Elfen Lied nagy vonalakban tényleg nem szól másról, mint a híres-neves X-Men tette anno és ma: adott az emberi faj egy mutáns evolúciója, a diclonius, akik közül ugyan pár az emberek között jár, mutáns mivoltuk miatt az emberiség ki próbálja rekeszteni őket magából, az arra szakosodott szervezetek pedig mindent elkövetnek annak érdekében hogy elfogják a szabadon kószáló példányokat. Nem ez az első, és valószínű nem is az utolsó alkalom, hogy egy rajzfilm alaptémájává veszi a kirekesztést, a rasszizmust meg úgy általában az emberi faj kollektív köcsögségét (főleg ha animékről beszélünk), és ez alól az X-Men/Elfen Lied páros sem mutat kivételt, külömbséget egymás között viszont igen. Az X-Menben ugyebár a kirekesztés témaköre mellett az egyes szereplők vívódása önmagával és a társadalommal is hangsúlyt kap, és ezt az Elfen Lied is igyekezne meglovagolni. A külömbség a két sorozat között leginkább a tálalásban mutatkozik meg: míg az X-Men a karakterek sajnáltatása mellett arról sem feledkezik meg, hogy a történet kerekét is továbbvigye, az Elfen Lied erről látványosan megfeledkezik. Tipikusan annak az esetnek lehetünk tanúi, amikor a adott stuff minden követ megmozgat annak érdekében, hogy érzelmet váltson ki a nézőből csapot-papot hátrahagyva, olyan jelentéktelen dolgokat például mint a kohézióval bíró történet, az átgondolt sztorivezetés vagy az érdekes karakterek. A show 80%-a arra megy el, hogy a néző torkán le akarják tolni a “sajnáld a nagyszemű kislányokat” című műsorszámot, és teszi ezt kimondottan pofátlan módon. Odáig még elmenne a dolog, hogy karaktert kéne építeni, meg alapot adni a későbbi cselekményeknek, de ebben az esetben nem ezt a célt szolgálja. A tétet külön emeli, hogy ez a sajnáltatási műsor egyoldalúra sikerült, azaz az a civil emberek részéről egy fikarcnyi szimpátiát nem akar az animu kisajtolni annak ellenére, hogy azért velük is történnek szép számmal dolgok. Ez az állapot nem időszakos, hanem a 13 rész alatt tartó folyamat. Ez valamelyest igyekezne azt a célt szolgálni, hogy felhívja a figyelmet az emberi gyarlóságra és gonoszágra, csakhogy ez olyannyira elcsépelt téma már, hogy a lerágott csont kifejezés enyhe túlzás. Az ilyen témájú animék gyermekbetegsége itt is megmutatkozik újfent: az összes (az ÖSSZES) ember egy ordas nagy tetűláda, ők tehetnek mindenről, nincs közölük egy decens személy sem, míg a kirekesztett faj csupa jótét lélek. Ez az elmélet szép és jó volna, csakhogy az emósokon és a kora-tizenéves animu hívökön kívül senki nem veszi ilyen sarkítva komolyan a témát.

Pedig akárcsak Lucy esetében, az anime igyekszik mindent egy tétre tenni, így a vizuális erőszak és meztelenkedés központi témáját alkotják az eseményeknek, ilyen eset példaként a meztelenre vetkőztetett és úgy kínoztatott loli, vagy a szanaszét robbanó/szakadó emberek bevégzése. Ezek az eszközök egyszer-kétszer ellőve akár jelentős hatást értek volna el, azonban a sorozat folyamán olyan gyakorisággal fordulnak elő az ehhez hasonló esetek, hogy az ember önkéntelenül is hozzászokik a látványukhoz, és unalmasabb pillanataiban a lejátszó tekerősávjára téved az egere kurzorja. Ezt súlyosbítja, hogy az esetek többségében ezt jelentős túldramatizálás kíséri, így jóformán ha az ember látott egy ilyen jelenetet, maximum akkor fogja mindegyiket megnézni ha szereti a véresre sikerült filmeket/rajzfilmeket. Egy drámában ez a felállás körülbelül annyit ér, mint egy katona puska nélkül, és egyrészt ez fosztja meg az Elfen Liedet attól hogy klasszikus lehessen belőle. Mármint olyan klasszikus, amibe nem kell belemagyarázni semmit és nem is akar az ember szájába adni semmit. Utóbbi esetre mondjuk nem szolgáltat az animu okot, hiszen tartalom mint olyan gyakorlatilag hiányzik a stuffból annak ellenére hogy története elvileg van. A dolog érdekesebbik oldalát éppen hogy az előbbi eset, azaz a belemagyarázás képezi, ugyanis a témával foglalkozó fórumok egyre-másra taglalják a stuffban rejtőző mögöttes tartalom mivoltát, számos elméletet szülve ezzel. A bökkenő ott jelentkezik, hogy az anime alapvetően nem akarna, vagyis nem tud tartalmat közvetíteni, amit meg kiprésel magából az pedig ezer éve lerágott téma, mint példaként a korábban említett emberi genyóság sarkított bemutatása, amelyet egyébként a hazai körökben úgyszint ismerős Death Note is megpengetett már hasonlóan egyoldalú tálalásban. Azonban ott ezt a kis malőrt pótólták a cliffhangerekkel gazdagon dúsított sztorival, míg azonban itt ennek nyoma nincs. A cselekmény közepes tempóban csordogál és szerencsére nem követi el a “kilenc rész marhulás, három-négy rész komolykodás” sémát, cserébe viszont sekélyes és érdeklődést fenntartani képtelen sztorit kínál lapos karakterekkel.

Jellegéből adódóan a sztori leginkább búval baszott attitűddel bír, tipikusan az az eset mikor a legkisebb fűszálnak is milliónyi gondja van. A melodráma mennyiségének alkalmazásában dobogós anyagról van szó, de ésszerűséget keresni benne közepesen nehéz kihívást jelent a nézőnek, kezdve ama ténnyel, hogy mégis mi a fenének küldenek le egy kazal biztonsági őrt MP5-el, mikor elvileg jó ideje kísérleteztek már ilyen lényekkel. Ki lehetett volna küszöbölni ezt egy testbe telepített bombával, amit egyébként az ultimate diclonius megkap, de ez megint felvet egy kérdést: a többiben miért nincs…? Mondanivalót mint említettem volt nem képes átadni, révén a készítők mindenképp rámentek arra hogy sajnáljuk a karaktereket, akikre amúgy valamiféle vadászidény lehet kiírva. Akinek levestányér méretű a szeme, azt egészen biztos hogy valami trauma érte, és ezt szó szerint tessék érteni: az ezen kategóriába eső karakterek legalább egyszer kapnak egy Falcon Punchot az arcukba, legyen az mutáns, egy asszisztens, vagy egy diáklány. Azaz a vizuális ráhatás intézménye itt is működik, de a véres jelenetekhez hasonlóan az első egy-két eset után “Cool story bro” szintet üt meg, hasonlóképp az Inuyasha “Naraku MINDENKINEK a főgenyája” esetéhez. Ezen jelenetek természetesen nem kendőzik el a meztelenség és az erőszak tényét, azonban itt nem kifejezőeszközként funkcionál, hanem egyfajta eye candynek, aminek értelme nincs, de legalább foglalja a képernyőn a teret. Az ilyen esetek leginkább a diclonius lánykákat illeti, akiket valamiért muszáj meztelenre vetkőztetve kínozni, hadd legyen meg a sokkolás. A karakterek mint olyanok abszolút egydimenziós papírfigurák, akiket jóformán csak a fenenagy szenvedésük hajt, de fejlődésre, tapasztalatszerzésre képtelen papírmasék, akik aligha kedvelhetők, illetve akiknek a mélysége kimerül abban hogy vajh milyen tragédia érhette őket. Ez így önmagában nem jelentene akkora gondot, de emellé nincs semmiféle extra jellem, ami ellensúlyozhatná ezt az orientációt, leszámítva persze a cutesy faktort a lányok esetében, amiben az MC diclonius Lucy másik énje, Nyuu jeleskedik. Ennek kapcsán érdemes megemlíteni, hogy az animuban vannak humoros jelenetek is kellemes számmal, de minőségileg nem zavarnak sok vizet, de annál inkább unalmasak/idegesítőek. Ebben zászlóshajós eset a Nyuu főszereplésével bíró jelenetek, amik kimerülnek egy “Nyuu elcsesz valamit, de vigyorog és közben azt mondja Nyuu” helyzetben, ami egyesek szerint aranyos, de inkább unalmas. Külön negatívumot képez a diclonius faj, ami szerintem az elmúlt évek legfantáziátlanabb mutánsfaja, amit valaha ember kitalált: lányok esetében minden példány loli, rózsaszín hajú, nagyszemű, szarvak állnak ki a fejükből. Ebből valamelyest leszűrhető, hogy a “minél aranyosabb, annál halálosabb”, illetve “Doomsday Device csakis lány lehet” törvényeket láthatjuk alkalmazásban, és az ultimate dicloniust, Marikót elnézve senki se lehet ez ellen ellenvetése, aki egyébként úgy néz ki, mint egy rosszabb játékbaba. A külsőségek helyett a helyzeten javíthatna a skillek intézménye, de itt minden példánynak egy képessége van, vagyis a számos, láthatatlan kéz alkalmazása károkozásra. Mondanom sem kell ez mennyire elmarad az X-Men kavaládjától, de még a megvalósítástól is: konkrét harcjeleneteknek aligha lehetünk tanúi, ehelyett nagyon sokszor az megy, hogy megy a random diclonius, az emberek meg szanaszét esnek körülötte. Fantáziátlan és olcsó megoldás a köbön. Egy magára valamit adó mutánssztori, vagy játékok frontján egy run n’ gun szégyenére válna.

Vizsüálsz – what is that?

Grafika tekintetében két részre érdemes osztani az értekezést, a környezet megrajzolására, illetve a karadesignra. Előbbi esetben átlagosnak, de visszafogottan szépnek mondható az összkép, elmondható hogy igyekeztek figyelni a környezet papírra vetésére, ilyen téren különösképpen nem érheti szó a ház elejét. Karadesign esetében viszont annál inkább: klisés módon itt is le lehet mérni a karakterek szemméretén, illetve “animusságukon” hogy mennyire tartoznak a jó oldalhoz. A mutánsok esetében ez különösen érvényes, hiszen ne feledkezzünk meg arról, hogy itt gyilkosokat ábrázolnak nagyszemű, rózsaszín hajú kislányokként, akiket kedvelnie kéne a nézőnek. Ehelyett személy szerint csak csóváltam a fejem, azon morfondírozva hogy az X-Menben vajon miért nincs ilyen. Ez mondanom se kell nem csak a mutánsok hitelességét ássa alá, hanem magát a történetet is: talán furcsán hangzik, de ez az aranyos karadizájn akadályozza meg részben a komolyanvehetőséget. Ahogy a paprikás krumpli se veszi ki jól magát a szőnyegen, úgy ez a stílus se áll jól egy elvileg komoly stuffnak, másképpen szólva piszkosmód árt a hitelességének. Ezt társítva a meztelenkedéssel és a szükségtelen mennyiségben csörgedező vörös nedűvel belátható, hogy színtiszta hatásvadászatról van szó, nem egy filozófiai mű méltó vizuális körítéséről.

Az audio vonulatának tekintetében ugyanígy fennáll a kettős értékelési oldal: a háttérzenék a témától elvárható módon komolyzenei műfajban fogant betétek, amelyek az átlagos mércén fölül aligha ütik meg a mértéket. Háttérzenének elmegy az OST, de nem késztetett arra, hogy torrentoldalakat túrjak fel a hanganyag után kutatva. Az OP/ED páros vizuáljai a finoman szólva oda nem illő klasszicista festményeket igyekeznek előkapni a kalapból a filozófiai téma okán, de csak hasonlításképpen: Rambo filmhez ilyet el tudunk képzelni úgy, hogy működjön is ez a frigy? Nem? Helyes, mert itt nem működik, felesleges rongyrázásról van szó. Maguk a nyitó/záró dallamok sem részesültek magasabb minőségi nívóban, az OP ugyanis latin énekkel igyekszik komoly hangulatot teremteni a néző számára, de a vizsüálhoz hasonlóan oda nem illő páváskodás ez is. Az ED ezt a hibát annyiban orvosolja, hogy latinzene helyett J-Popra vált, amitől ugyan kicsit helyénvalónak mutatkozik a mix, de még így sem pedigrés kategória. Szinkron ügyében csak a japáni hangsávot hallottam eddig, amely többségében nem éppen a legelviselhetőbb kategóriába esik. A mellékszereplők hangjai többségében rendben vannak, azonban a főszereplőké infantilisre sikerült, különösen a lányoké akik esetében megint a cérnavékony hang dukál Lucyt kivéve, az övé elmegy kategória, de Nyuu már kimondottan idegesítő a konstans nyivákolásával.

Összegzés
Az eddigi 2800+ szavas postból szinte csak negatívumokat emeltem ki, amelyek abban tekintetben mutatnak különös fokú érvényességet, ha az ember a fórumok tapasztalatai alapján egy komoly mesterműként kezeli azt, ilyen szempontból finoman szólva a brutális csalódás kategóriát képviseli. Azonban ha az ember helyén kezeli ezt, akkor egy Z kategóriás, egyszer végignézhető, de az átlagból messze nem kiemelkedő stuffot kap, ami agykikapcsolásra abszolút alkalmas, tekintve az erőszak kiemelkedő jelenlétét, és az ésszerűség hiányát. Azaz egy vasárnap délután, ebédűző tespedéshez elmegy az animu, de komoly tartalmat, ne adj isten mondanivalót itt ne keressen senki, mert ha nem kezdő a scénában ennél keresve is jobbat talál az egyszeri érdeklődő. Ehhez mérten kapja a post végi pontszámot a stuff, nem a csalódásfaktor miatt.


3.5/10

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

6 responses to “Elfen Lied – vadászat a vörös lolira

  • Péter

    Látom te is előszedted az örökzöld flamewarok melegágyát. =)

    Két dolgot vettem észre ezzel az animuval kapcsolatban, ha már értékelésről van szó.
    1. Aki nem kajálja be a fanservicet, az 5/10 fölé nem nagyon értékeli, ellenkező esetben persze 10/10.
    2. Aki nincs elszállva már az első rész után, az aztán sokkal több szót pazarol majd el annak részletes elmagyarázására, miért is szar (2500 körül voltam én is). =D

  • Dodgers

    Jó ideje terveztem már írni erről egy kivesézést, csak mostanában csapott homlokon a múzsa annyira, hogy blogba is foglaljam azt. 🙂

    1.) Most hogy így mondod, akármelyik helyen kerestem hazai értékelések után talán egy vagy kettő olyat olvastam, amely 7-8 pontra értékeli és tömör jellemzésként “hibái megvannak, de kellemes anime” van megadva, de ez se tegnapelőtt volt. Ilyen szempontból egyetértek a felvetéssel, nagyon a szélsőségek felé tolódik a pontozás mindkét fél esetében. Bár személy szerint az ellenzők tábora mellett török pálcát, mert ennek 10 pont még a legjobb jóindulattal is erős túlzásnak számít, legyen akármennyire is befutott animu.

    2.) Ezzel ismét csak egyet tudok érteni, az ellenzőknél általában jóval több terjedelem szokott összejönni érvelés esetén, mint a kedvelők részéről. Az ő esetükben úgy vettem észre, hogy sokszor akkor üt meg nagyobb karakterszámot a hozzászólás, ha kellően pörög a vita, és a delikvens úgy dönt hogy még jobban rákapcsol a nem létező mondanivaló ismertetésére. Más kérdés persze, hogy a stuff érdemi erényei ezzel nem változnak egy kicsit sem, mert nincs nagyon min változtatni. Ugyanakkor elmondhatom a magam részéről, hogy a post megírása jobban szórakoztatott mint az animu nézése, jóval hasznosabban telt az a két-három óra.

  • Junchi

    Ez az anime akkor lett volna élvezetes, ha Lucy a teljes szereplőgárdát darabolta volna szét az elején, majd az utolsó percben magával is végez. >:3

    Gore-t élveztem benne, de úgy kábé ennyi, a tizenéves lánykákat meg mindig öröm megszívatni, mikor fikázzuk valahol ezt a szart. ^.^

  • Dodgers

    Yeah, ha csak egy pár perces kisfilm lett volna, ahol gyakorlatilag az egész szereplőgárda repül a levesbe, mindjárt másabb lenne a véleményem. Főleg ha Kouhtát droppolja először az élők sorából: a srác egy komplett pimp, de nagyobb tahót keresve nem találni nála (na jó, a School Days Makotóját nem übereli senki), aki természetesen fel sem fogja a saját hülyeségeit.

    Szivatást még külsősként figyelni is egy külön élmény szokott lenni az esetek túlnyomó többségében, olyannyira látványos mellébeszéléseket lehet szemügyre venni a mindenféle elméletekkel és magyarázásokkal. Tipikusan olyan eset, ahol a Joker-féle “Why so serious?” idézet állandó jelleggel elsüthető. 😀

  • It’s over 20.000! « Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one…

    […] Soul Eater – PR mesterfokon -> 284 view (Valahol nem lep meg) 2.) Elfen Lied – Vadászat a vörös lolira -> 200 view (Ez meg aztán végképp nem. ) 3.) Top 23 manly VG man by Dodgers -> 145 view […]

  • One friggin’ anniversary #3 | Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one.

    […] -> Elfen Lied – Vadászat a vörös lolira – 266 megtekintés (A tavalyi második helyezett, és egy kifejezett példa arra amikor a […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: