Cowboy Bebop – The Real Folk Blues

Ha belegondol az ember, egy piac igényeit kiszolgálni nem egyszerű dolog. Ilyenkor természetesen számos dolgot kell szem előtt tartani ahhoz, hogy a kész termék ne csak elkészüljön, de lehetőleg vigye is a közönség, de méginkább befogadja. Röviden: kereslet és kínálat, ismerős? Ha viszont az ember újítani is szeretne, új elemeket bevinni az alkotásába, akkor már jóval nehezebb dolga van, hiszen ott van a közönség kialakult igénye, ízlése, de méginkább a kultúrából fakadó mentalitás. Meg lehet érteni valahol hogy a közönség nem szereti a számára idegen dolgokat, de bizony vannak olyan esetek, amikor az egyszeri szemlélődö mereszti a szemöldökét. Ha a játékiparra gondolunk, ott van a sok AAA+ kategóriás nyugati stuff, aminek többségéhez a japánok egyszerűen hozzá nem akarnak szagolni, éppen azért mert távol áll tőlük az a fajta mentalitás, ami bolygónk ránk eső részén elfogadott. Tovább lépve, a japáni nép jó példa az emberi ízlés -kissé rosszindulatúan fogalmazva- begyöpösödött mivoltára, hiszen nem egy olyan esetben láthattunk olyat, amikor egyszerűen azért nem fut be egy adott mű a saját hazájában, mert lényegesen eltérő jelleggel bír, legyen szó a történetről, a környezetről, vagy éppen a szereplőkről, függetlenül az általa képviselt minőségről. Ha csak az animék frontján néz szét az ember, a Gurren Lagannál aligha lenne találni jobb példát: a nyugati közönség, beleértve kis hazánkat szinte kizárólag az egekig magasztalta a Gainax 2006-os produkcióját, és nem mellesleg nekem is maximálisan bejön, de a japáni közönség számottevő rétege, a hardcore arcok fanyalogni tudtak csak. Ki erre, ki arra hivatkozva húzta le a sárga földig az animut, de ennek oka véleményem szerint az volt, hogy nem azt a millőt képviselte, amit addig megszokott a közönség. Ugyancsak jó példa erre az 1998-as Cowboy Bebop is, amely nyugaton hasonló kultstátuszt csikart ki magának, ám Japánban nem tartották sokra, mégha nem is ellenezte annyira a japáni közönség mint a GN-t. A kirekersztés oka ugyancsak a szabványtól való eltérésen jelentkezik, sőt ezen továbblépve azon is, hogy gyakorlatilag nincs benne semmi amivel azonosulni tudna a jápáni ember, ellenben egy nyugati egyén kis túlzással otthon érezheti magát.

A Cowboy Bebop a Sunrise (Gundam, Inuyasha) 1998-as animéja, amelyet az azóta méltán elismert Watanabe Shinichiro rendezett, mellesleg az animék nagy többségével ellentétben készülését nem előzte meg alapanyag, a stúdió saját kútfőből hozta össze a 26 részes sorozatot, ám később készült hozzá egy movie, illetve egy manga is. Hazánkban elsősőrban az egykori A+ csatornán ismerhette meg 2005 környékén a hazai közönség, hiszen többedmagával ez volt a csatorna első vetített animéjeinek egyike, egyben indulásakor a csatorna talán első 16+ besorolású sorozata. Jómagam 2005 decemberében, a szolgáltatóváltás révén elérhetővé vált A+ csatornán találkoztam a CB-vel, a Trigunnal egyetemben. Akárcsak a Trigun, a CB is egészen újszerűnek hatott a számomra, hiszen addig a “komoly” rajzfilm fogalma kimerült az évekkel azelőtt látott Dragon Ballal. Viszont annak ellenére hogy újszerű volt, a CB elsőre valamiért nem jött be, akkor 15 éves fejjel meglehetősen unalmasnak találtam. Ez a vélemény egészen két évig tartotta magát, amikor ismételten elkezdte adni az A+, én pedig úgy döntöttem, hogy még egy esélyt megér számomra a stuff. A belefektetett bizalom meghálálta magát, hiszen azóta is a legfőbb kedvenceim között tartom számon, amely arra is érdemesnek találtatott hogy megvegyem mind az öt DVD-t, amelyek mind a napig ott figyelnek a polcomon a Trigun ugyancsak öt DVD-jével egyetemben.

Bolygóközi látvány

Az anime erényei már grafikát nézve láthatóak: keletkezési idejéből fakadóan a CB a manapság fehér hollóval hasonlatos kézi animációt alkalmazza helyenként CG-vel megtámogatva, tudjátok, az a stílus amikor az anime még úgy is nézett ki mint egy rajzfilm, és nemcsak a fogalomhatározó szövegéből lehetett tudni hogy az. A készítők tisztában voltak a kézi rajzokban rejlő lehetőségekkel, és ki is hozták belőle azt, amit csak lehetett: kimondottan szép és részletes rajzokat láthatunk a sorozat 26 része alatt, amihez az esetek túlnyomó többségében kiváló animáció is társul, ráadásként kiküszübölték az animék elterjedt grafikai hibáját is azzal, hogy beszéd közben nem fagy le a karakterek mimikája hanem ha nem is mindig, de rendesen, dinamikusan változik a szituáció függvényében. Tudom ez szőrszálhasogatás, de ha megnézi az ember akár a mai animék karaktereit beszéd közben, láthatja a külömbséget a CB javára. Ha már karakterek: a CB nemcsak korához képest, de manapság is remek karakterdizájnnal rendelkezik, a legkissebb mellékszereplő is reálisnak hat az anime mint médium keretei között: az öltözékek, a hajstílusok, az arányok mind-mind reálisra sikeredtek. Aki a mai kor tányérszemeihez, vagy gyerekesen eltúlzott arányihoz van szokva, az csalódni fog, még a női szereplők sem rendelkeznek akkora szemekkel, amelyek túlzottan rajzfilmesnek hatnának. Külön plusz pont jár azért, hogy a környezet kialakításakor fantáziát is használtak a készítők, amikor megálmodták nem csak az animében látott jövőbeli technológiát, hanem a jövőkép kettősségét is, ahol a hatvanas, hetvenes éveket idéző hangulat, öltözködési stílus, helyszínek mellett békésen megfér az űrhajók, más bolygókon kiépített városok látványa.

Ahogy a grafika, úgy a zenei anyag is meglepően jól sikerült, köszönhető ez nem másnak mint Yoko Kannónak, aki igencsak elismert zeneszerzőnek számít a szakmájában, és akihez köthető például a Wolf’s Rain, vagy a GitS: Stand Alone Complex zenei anyaga is. Kanno jó érzékkel ragadta meg az anime által használt stílust, hiszen az OST-t elsősorban a jazzes, bluezos számok dominálják, de érintőlegesen akadnak még számok számos más műfajból is. Ezen a téren Kanno kitűnő munkát végzett, mivel itt a számok nem csak azért vannak hogy a beszéd mellett valami más is kitöltse a hallójáratokat, hanem a CB szerves részét képezik, egyedülálló módon alapozzák tovább azt a hangulatot amit a stuff grafikai stílusa megalapoz. Párhuzammal élve, kis túlzással a Tom & Jerryvel vetekedik az OST markáns jellege: nélküle jelentőset veszítene az anime az egyedi hangulatából. Ez az erősség az openingen és az endingen is látszik: előbbi egy lendületes jazz szám, míg az ending egy afféle ballada, amely lényegében az anime főcimdalaként szolgál. Mindkét szám nagyon jóra sikerült, az endingek terén speciel a Real Folk Blues számomra az etalon, alfa meg az omega. Érdekességképp megemlíteném, hogy az epizódok címei is az anime zeneközpontúságát hangsúlyozzák, az esetek túlnyomó részében ugyanis egy-egy zenei stílusra tesznek utalásokat a készítők, ilyen cím például a Heavy Metal Queen, vagy az első rész címe az Asteroid Blues.
Ha már ilyen jóra sikerült a zenei oldal, kérdés hogy milyen lett a szinkron? Szinkronok közül elsősorban a magyar szinkronnal kerültem közelebbi viszonyba, de érintőlegesen az angol változatba is belehallgattam YT révén. Előbbi korrekt munka, a szinkronszínészek jó munkát végeztek akiket ráadásul nem is lehetett hallani ezer másik A+ animuban, még a főszereplő hangját adó Juhász Zoltánnak is ez volt az egyetlen animés szereplése a Trigun és a Slayers Try mellett. Ámbár az első egy-két epizódon látszott még hogy a stáb még nemigen rázódott bele a munkába, így előfordul hogy nem a megfelelő hangsúlyt használták, ritka esetben pedig még olyan is volt, hogy tévesen egy másik szereplő hangját használták. Ezek a hibák szerencsére korán szanálásra kerültek, így a CB méltó magyar szinkront kapott. Az angol párja hasonlóan profi munkának tűnik a pár perc alapján amit láttam, de fórumok alapján mindenképpen a jobb szinkronok közé tartozik, és abban is biztos vagyok, hogy az angol vagy egyéb dubokat élből ellenző cső-weabook számára jó ellenérvül szolgál.

Future Blues

A történet 2070-ben veszi fel a vonalat egy olyan jövőben, ahol a Földet már tönkretette az emberiség és kénytelen volt más bolygókat benépesíteni. Az eltelt évtizedek alatt az ember benépesítette a környező bolygókat és a világűrt, a bolygókon létesített hatalmas kupolák alatt elterülő mesterséges városokban, falvakban, tájakon az élet ugyanúgy zajlik tovább ahogy az ember félbehagyta azt a Földön. Egy ilyen világban a bűn, a korrupció, az erőszak továbbra is létező fogalmak, sőt egyre inkább égető problémává vált. A bűnözők számának ugrásszerű növekedése okán a rendőrség már nem rendelkezik akkora hatalommal mint tette azt a huszadik században, ezért engedélyezésre került egy olyan mesterség, amely még a vadnyugatról származik: a fejvadászat. Népszerűségét mi sem bizonyítja, hogy rengetegen meg tudnak élni csak abból, hogy vérdíj ellenében leadják a rendőröknek az adott jómadarat. A Cowboyok pedig meg is dolgoznak a pénzükért, akár bolygókon keresztül is képesek nyomozni, kutakodni célpontjuk után, csak hogy meglegyen a napi betevő. Egy ilyen Cowboy csapat a sorozat négy plusz egy főhőse: Spike Spiegel, az atomlaza, lőfegyverekkel és pusztakézzel vívott harcban is jártas srác; Jet Black, a kopaszodó, megfontolt, félkarú exzsaru; Faye Valentine, a dörzsölt, pénzéhes nőszemély; Ed, aki fiatal kora ellenére zseniálisan őrült (vagy őrülten zseniális?) hacker; illetve Ein, a csapat kutyája. Ennek az ötösnek a mindennapjait követi végig a 26 részes sorozat, alkalmanként részleteket fellibentve Spike, Jet és Faye múltjából, amelyben van egy közös pont: mindhárman Jet űrhajóján, a Bebopon találták meg új életükben az idézőjeles békét. De mint mondani szokás a múlt kísért, a múlt pedig gyakori vendég hőseink háza táján. Túl gyakran…

Space Ballade

Ha csak az előbbi utolsó mondatot nézi az ember, talán elfoghatja a kétség: vajon ez is egy olyan sorozat, ahol a szereplők múltja a világmindenség része és akkora sújt is kap, ahol az erőltetett humorizáláson túl az egész történet maga a nagybetűs szájbarágás és búval baszottság netovábbja, ahol a nagybetűs semmit fújják fel mint mondanivalót? A rövid válasz: nem. A Cowboy bebop a komolyabb sorozatokhoz hasonlóan ugyan hangsúlyt fektet a szereplők háttértörténetének ismertetésére, de mégsem érzi úgy az ember hogy a szájába van rágva minden, azt meg pláne nem hogy sok lenne a drámából. Nemcsak azért, mert a CB bölcsen osztja be a dráma mértékét hanem azért is mert ezek a részek alig teszik ki a sorozat felét. A történetben ugyanis minden szereplőre nagyjából 3-4 rész jut arra, hogy a néző közelebbről is megismerje, és teszi ezt az anime jó módon. Mint mondottam volt töményen komor történetre ne tessék számítani, a sorozat ezen a téren viszonylag valósághűen viselkedik hiszen nemcsak egy darab tragédiából áll a szereplők múltja hanem megismerhetővé válik addigi életük képe is, annyira hogy elpeskuláljon rajta a néző, de ne annyira hogy töménynek érezze. És ha már tragédia, szó szerint ne tessék ezt venni, mivel itt a szokástól eltérően nem ölik meg senkinek a senkijét, hanem ettől eltérő, valósnak ható sorsokat mutat be az anime: menekülést, a magánytól való félelmet, újrakezdést, vagyis olyan jelenségeket, amelyekkel nap mint nap találkozhat az ember. Ezek így leírva baljósan olcsónak, melodramatikusnak tűnhetnek, de számomra -aki eléggé “zokon” veszi a hatásvadász, olcsó drámát- az anime hatásosan, lényegre törően mutatta be ezt a stílusgyakorlatot, bármelyik mai anime példát vehetne a CB-ről ezen a téren. Bár aki a velős, hosszúra nyúló, mindent a szájába rágó történetmesélést részesíti előnyben, az akár unalmasnak is találhatja ezeket a részeket. Hogy konkrét példát mondjak, számomra 15 évesen unalmasnak hatott az anime, olyan érzésem volt mintha körbetáncolnák a témát de semmit nem mondanának el. Az azóta eltelt pár évben viszont ilyen téren benőtt a fejem lágya, és a későbbi újranézésekkor már sokkal jobban lekötött az egyes karakterek története, értékelni tudtam az anime stílusát, történetmesélési módját. Talán ebben rejlik leginkább a stuff buktatója: aki nincs ehhez a stílushoz hozzászokva, az akár velőtlennek, íztelennek, információ szempontjából pedig szűkmarkúnak is találhatja az anime komolyabb jeleneit. De az vitathatatlan, hogy az anime ezen a téren meglepően valóságosra, hihetőre sikerült. Ellenpéldaként ott van a Key három drámaopusza, amelyek nem is sikerültek hihetőre, és a dráma mint olyan az ember képébe van tolva ahelyett, hogy maga vegye észre az ember a dolgokat.

Rövid visszakanyarodásként essék szó arról is, hogy mit mutat be az anime akkor, amikor nem a karakterek múltja kerül terítékre: ezen részek alatt követhetjük végig a Bebop legénységének mindennapjait, kezdve a célpont bemutatásától, üldözésén keresztül a nem mindig eredményesen végződő lezárással. Ezek a részek különállóak és teljesen önálló életet élnek, mindössze arra szolgálnak hogy megismerjük az anime világát, szereplőit. Habár lényegében ugyanarra a koncepcióra épül az összes ilyen rész, remekül oldják a múltidézős részek hangulatát, és egyfajta természetes folyást adnak az animének: a legtöbb sorozattal ellentétben itt keveredik a “slice of life” és a “sztoris” részek menete ahelyett hogy “pakkra” osztaná őket, ezzel biztosítva azt hogy egyik fajtától se kapjon csömört az ember. Ezen részek előnye az is, hogy mindegyikük jóra sikerült, az “oké”-tól a “király”-ig terjed az ilyen részek minőségi spektruma, illetve ezekben a részekben található meg a CB kevésbé komoly oldala, amely a visszafogott, SD-től és túlreagálástól mentes humort sem veti meg. De ha valaki azt mondja hogy darálni szeretné a sorozatot, azt sem gond, nem veszít semmit azzal az ember ha egy-két ilyen részről lemarad, hiszen a sztori alakulásába ezeknek a részeknek nincs beleszólása. Legfeljebb kevésbé fogjuk kedvelni a figurákat “élesben”.

Ha már valósághűség, nem csak a történetben rejtőzik meg ez a bűvös szó, hanem magukon a szereplőkön is akik ugyancsak hihetőre, valósra sikerültek. Köszönhetően ez annak, hogy viszonylag összetett jellemekről van szó akik nem tökéletesek, mindegyikükben rejtőzik legalább egy olyan jellembeli gyengeség, hátrány ami még hihetőbbé teszi őket, ráadásul az anime ezt se köti annyira a néző orrára. Karakterfejlődésről mint olyanról igazság szerint nem igazán lehet beszélni, hiszen a helyenként jelentkező súrlódások a tagok között nem eszközölnek változást a jellemükön vagy változást a cselekményben, de ezért cserébe olyan összeszólalkozásoknak lehet tanúja a néző ami elkerülhetetlen egy bizonyos értelemben összezárt, alapvetően baráti közegben: hirtelen jönnek, de hamar rendeződik a viszony. Ez a fajta realizmus kihat a karakterek közötti interakcióra is: furcsán hangzik, de “hétköznapinak” hatnak a párbeszédek, egyedül csak Spike és a “negatív párja” közötti diskurzusok tűnnek kissé barokkosan körülíróknak, ezeken a pontokon látszik a leginkább az anime lényeget ki nem mondó mentalitása.

És ha már valósághűség, essék szó az anime világáról is: alapvetően egy olyan világot tessék elképzelni, ahol a technikai fejlettség ugyan megelőzi napjainkat, de a környezet, az öltözködés, a világ képe a hatvanas éveket idézi fel, amire rásegít egy lapáttal a sorozat zenei anyaga is. Ha valakinek támpont kell, képzelje el a Ghost in the Shellt, azon belül is a Stand Alone Complex lecsúszottabb városait, ahol mintha megállt volna az idő folyása napjainknál. Erre tesz rá egy lapáttal az, hogy az animében látott jövőbeli technológia a SAC-hoz képest még inkább hétköznapi benyomást kelt, hiába találunk itt űrkapukat, űrhajókat és más bolygókon kialakított kolóniákat, ezek úgymond természetesnek hatnak a néző számára. A “néző” átállását segíti, hogy a készítők okosan elkerülték a túlzottan futurisztikus hatást, azaz nem fogunk találkozni hatalmas űrcsatahajókkal, másik naprendszerekkel, neadjisten idegen lényekkel, de még kézi lézerfegyverekkel sem. Ilyen szempontból nagyon hangulatosra sikerült a jövőkép, hiszen lényegében olyan jövőképet kapunk, amely akár hihetőnek is tűnhet: alapvetően nem változott az ég világon semmi korunkhoz képest, leszámítva a technológiát.

Összegzés

Az eddigiek alapján leszűrhető hogy igencsak elégedett vagyok az animével, hiszen igencsak reális képpel rendelkezik és még a drámát se adagolja túl, ámbátor nem mindenkinek tudnám ajánlani a sorozatot. Furcsának tűnhet, de kell egy bizonyos fajta beállítottság ahhoz hogy az ember élvezni tudja és az se kimondott hátrány ha nem bánja hogy gyakorlatilag nincs semmi az orrára kötve. Még anno Shearer élt a “zsíroskenyér ezüsttálcán” hasonlattal az anime kapcsán, amivel ha nem is ugyanabban a kontextusban, de teljesen egyetértek: látványra maga az ezüst, de nem mindenki szereti a zsíroskenyeret. Ami viszont engem illet, még manapság is a legjobbak között tartom számon a stuffot, annak ellenére hogy gyakorlatilag az első animék között van amit láttam. Ennyi alapján lehetnék egy nagy oldfag is akin ott figyel a nosztalgia rózsaszín szemüvege, de nem arról van szó: ha 21 évesen még jobban tetszik mint amikor négy éve kezdtem megkedvelni, azt aligha nevezném nosztalgiának.

9.5/10

Pro:
– manapság is gyönyörű rajzolás, animáció
– egyedi környezet
– reális történet, szereplők
– kitűnő OST
– kimért lelkizés/komolyság, szájbarágás hiánya

Con:
– egyeseknek túl unalmas, kisszabású lehet
– zeneileg ízlésfüggő


Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

15 responses to “Cowboy Bebop – The Real Folk Blues

  • Péter

    Bírom ezt az animét, nincs vele semmi különösebb bajom, de annyira nem is hidaltam le tőle.

    Japánok ízlését illetően az mostani igényeik már borzasztóan az antiszoc moe otaku animék felé mentek el, ez előtt egy 5-10 évvel mint ha sokkal igazságosabban ítéltek volna el bizonyos darabokat. Például olyan animék bukása, mint az Elfen Lied, Gantz, Weiss Kreuz, Eiken, stb teljesen jogos volt, hisz ezek enyhén szólva nem valami jók.

    TTGL esetében azt mondom, igazságtalanok voltak, mert ugyan tény, hogy sok helyről merít (pl: Getter Robo) de maga a tálalás ettől még jó.

  • Wagner

    Na erre a témára nem számítottam.
    Nekem pont nem ilyen volt az első “találkozás”. Már akkor is nagyon tetszett. Lehet azért mert kicsivel idősebb vagyok nálad. : D Emlékszem anno mikor az Áplusszon ki volt írva a műsorokhoz, hogy Cowboy Bebop. Na mondom mi a szar lesz ez, nézzünk már bele. Akkoriban még érdekelt, hogy mit ad a hazai animés csatorna. Nem telt el pár perc és már lehidaltam az első résztől. ilyen régen lett volna? 2005-ben. Másnap mentem is haverhoz, hogy szedje már le DC-ről. Maga a világa, a karakterek, a zene, a hangulat nagyon bejövős volt annak ellenére, hogy a legtöbb rész alig kapcsolódik egymáshoz.
    Aztán a movie-t is megnéztem az is egész jó volt majd a rendező másik sorozatát is a Samurai Champloo-t, arról is csak jókat tudok mondani.
    A CB hatására néztem meg a Wolf’s Rain-t is aminek a zenéjét szintén Yoko Kanno szerezte.
    CB-ből nem is tudom melyik volt a kedvenc részem.. az első kettő talán? Vagy amikor megtalálták ED apját vagy Faye múltja (a kazettás dolog), esetleg Spike harca a hollós fickóval vagy amikor bejött a hajóra az az idegen massza vagy az őrült bohócos cirkuszos rész. i dunno : D
    Am. jó lett a cikk és az értékeléssel is egyetértek. Igaz a bevezető mintha megint hosszabb lett volna.

  • Dodgers

    Péter:

    “a mostani igényeik már borzasztóan az antiszoc moe otaku animék felé mentek el”

    Ha figyelembe vesszük az elmúlt pár évet akár csak grafika szempontjából is van igazság ebben. Lehet hogy rosszfelé tapogatózok de mintha elszoktak volna attól hogy egy animében értelmes sztori is lehet, esetleg értékelhető humorral, helyette ráálltak a limonádékra, amiben jó ha az utolsó pár részben van értelmes sztori, na és persze a humor nagy részét a szexista viccek adják. És úgy általában, egy kaktusz neveléséről nem kérnék tanácsot egy olyan közönségtől aki a K-ont kihagyhatatlannak tartja, nemhogy még elvárni hogy az értelmesebb cuccokat szeressék ennyire, a gyengébbeket meg kilökjék magukból. Persze nem azt mondom, hogy már annak idején nem szerették volna a cukrot, de jobb volt az arány a minőség előnyére. Most viszont komoly sztori nem akad gyakran, így maradt az átállás a gyengébbre. Ha nincs kaviár, jó az üres kenyér is. Csak kár, hogy kaviárból van kevesebb. Nem is tudom hogy mennyire utasítanák el az EL-t ha történetesen most jött volna ki, az “átállás” után.

    TTGL-t igazság szerint nem tudom miért utasították el ennyire mert nem mondhatni hogy hemzseg a hibáktól, és az se mentség hogy direkt el van túlozva, hiszen nem egy olyan anime van ami komolyan veszi magát és mégis van benne annyi akaratlan túlzás, amiért lehetne fanyalogni.

    Wagner:

    Ha ez váratlan volt, akkor a következő még inkább az lesz, még a műfajában se írtam még hasonlóról.

    Az első találkozásnál nálam az is bejátszhatott, hogy az A+ bekötése előtt nemigen találkoztam még hasonló, vagy egyáltalán komolyabb, higgadtabb animével, hiszen a DB ugyebár nem pont ilyen hangvételű, az Inuyasha meg aztán mégúgy sem. Akkor még szokatlan volt nekem ez a fajta stílus, “besózott seggű” kölyökként meg nem kötött le a nem “rajzfilmes” hangulata annak ellenére se, hogy az ending zene már akkor is tetszett. A cikorina ebben mondjuk az, hogy a Trigun pont akkor indult az A+-on, és azt pedig már akkor imádtam, pedig a közepe felé azért abban is történtek dolgok rendesen. Ilyen szempontból a Trigun volt a tűzkeresztség, talán amiatt is tudtam könnyebben megkedvelni később a CB-t.

    Látom nem csak te vagy gondban az abszolút kedvenc rész kiválasztásával. 😀 Ha most meg kellene neveznem egy kedvenc részt én is töprengenék rajta egy sort, hiszen nem gyakran mondok ilyet, de mindegyik rész tetszett a maga módján, mindegyikben volt legalább egy király részlet. A felsoroltakon kívül az űrkamionos, a gombás, vagy a fagyott bolygós duplarészekkel se lenne könnyebb dolgom választani.

    Na igen, a bevezetőn még lenne mit javítanom, de most figyeltem arra hogy ne tegyen ki annyi mennyiséget mint amennyi régen volt, anno volt olyan hogy csak ranttel ment el az a hely is, amibe most benne van az előzmény ismertetése. Következőre megpróbálom majd még rövidebbé tenni, talán csak négy-öt mondatra és kész, több nem igazán lenne jó tapasztalataim szerint. Ezt leszámítva örülök, hogy tetszett a poszt. 🙂

  • Wagner

    Tényleg a gombás rész is poén volt, mikor Spike ment felfelé a lépcsőn a végtelenségig. : D Fagyott bolygós dupla rész szintén win. Lassan újra kéne néznem, mostanában úgy sincs semmi ami érdekfeszítő lenne.

    Am. meg lehet nézni manapság mi megy az Anyimaxon, tegnap vagy mikor sikerült elkapnom egy fél Bleach részt, az is olyan volt mintha azt a 10 percet hat különböző stúdió csinálta volna, utána meg következett a Narutó filler. : P

    Amúgy nemtom Samurai Champloo-t láttad-e, ez volt benne az egyik kedvenc részem mikor felgyújtották az ópium ültetvényt. XD

  • Dodgers

    Anyimax.. tegnap nekem is sikerült elkapnom egy Bleach részt este 10 tájban, de az általad látott részhez hasonlóan konstans módon változott a grafika egyfolytában. fél óra alatt vagy hétféle kinézete volt szegény Ichigónak, de skillje csak egy. 😀 Amúgy nemrég kíváncsiságból ránéztem a műsobeosztásra a műsorújságban hogy mégis mi megy rajta, hát három órán keresztül csak élőszereplős tehetségkutatók amikből ma már tizenkettő egy tucat. Na mondom jól van, lássunk egy olyan napot amin van animu is. Hát nem mondanám hogy elégedett voltam, azok közül egyedül csak Bleach meg a Vasember volt az amire nem mondanék élből rosszat, de jót se. A+ akkori kínálatához képest ez a mostani Enyimex túrót nem ér, hiába lettek profibbak a szinkronosok. Ott van megannyi régebbi, de jó anime amit behozhatnának, de persze hogy nem ezeket hozzák be hanem a Vampire Knight szintű lámaságokat, amitől jó ha Belmonték nem forognak a sírjukban, meg a fillereket a két prominens shounen-gigászból. Igazság szerint nem is értem hogy például az OP-t miért nem hozták még be, vagy akár a TTGL-t.

    Samurai Champloot már egy jó ideje el akarom kezdeni az RgG: Kenzan, meg az anno látott első rész hatására, de valahogy mindig kimegy a fejemből annak ellenére hogy az a rész tetszett. Ez az ópiumégetős rész viszont epic win, csak 0:43-nál azon az arckifejezésen percekig röhögtem. 😀 Lassan már tényleg el kéne kezdenem ezt is, nyárra jó néznivalónak tűnik a Ghost Sweeper Mikami mellé.

    • Wagner

      “amitől jó ha Belmonték nem forognak a sírjukban”
      Hehe, ez tetszik. : )
      Amúgy
      az a poén, hogy Fehérítőből nem is filler rész volt hanem egy Grimdzsó fight.. amire úgy emlékeztem, hogy a jobbak között van.
      OP-t én se értem miért hagyják ki, mondjuk sokra nem mennénk vele.. megvennének 50 részt aztán két évente talán újítanának rajta. De gondolom a táncműsorokat többen nézik meg azt le sem kell szinkronizálni mert már néhány csatornán adták őket. Asszem AXN-en láttam ugyanezt.

      Champloo-t hiba volt kihagyni… : )
      War in the Pocket-et, Kemonozume-t megnézted? : D

      • Dodgers

        A Belmontos szöveg nem született volna meg ha nem azt a fél percet láttam volna a VK-ból, hogy a kiscsaj sírógörcsöt kapott amiért az aktuális vámpír ficsúr nem az ő vérét szívja. Lehet én vagyok öreg ehhez vagy nem is tudom, de én abban a korban szocializálódtam amikor a vámpírokat vadászták, nem pedig szerették őket. 😀

        Ha arról a Bleaches fightról beszélsz amikor a levegőben harcolnak akkor igen, az még jónak számít főleg hogy értékelhető animáció is van benne. De mint minden csoda az is rövid ideig tartott, meg azért skillek terén se volt eleresztve az a harc se. Ichitől mondjuk kár is lenne várni egynél több skillt.

        Végtére is igazad van, amilyen tempóban újítják az illetékesek az új részeket, csoda lenne ha a karakterismertetős sagát rendesen leadnák az elejétől a végéig, de Chopperig biztos hogy nem férne bele az első vásárolt pakba. De amondó vagyok, hogy inkább néznék 50 részt magyarul az OP-ból, mint a másik két konkurensből 150-et. Előrébb nem lennénk az biztos, de legalább ez is lenne. Táncműsorokat ha jól emlékszem azért hozták be a csatornára mert pusztán animukkal nem jött be annyi bevétel ami elég lett volna a fenntartáshoz. Az AXN meg szintén a Sony tulajdona így tényleg nem kerülhetett semmibe se kölcsön venni ezeket, és a szinkron/felirat párossal se kellett bajlódni. Az mondjuk továbbra is szembeötlő, hogy három órán keresztül mennek az ilyenek néhanapján.

        Lassan én is kezdem belátni hogy lehet tévedés volt mindig félretenni az SC-t. 😀 Ugyanez áll a War in the Pocketre is, amit egyszer ugyan leszedtem már egy jó ideje de valahogy nem kezdtem még bele rendesen. Kemonozume hasonló tészta annyi külömbséggel hogy ebből azért már megnézésre került az első négy-öt rész hónapokkal ezelőtt, azok alapján kimondottan kellemes sorozatnak néz ki.

      • Wagner

        Másik kedvenc részemet is muszáj belinkelnem, amikor megmutatják, hogyan kell baseball-t játszani. : D

      • Dodgers

        Ez se tűnik rossz résznek, Mugen első dobása enyhén wtf-es volt. 😀 Az angol szinkron ez alapján jónak látszik, bár amiben Steven Blum benne van, az túlzottan rossz nem is nagyon lehet.

  • Péter

    Nos én úgy vagyok ezzel, hogy ha évente kidobnak 1-2 olyan animét, ami az átlagtól eltérőbb színvonalat képvisel, értelmesebb storyval, cselekménnyel, már örülök neki. Ha ma ránézel egy anime szezonra, a 90%-a totál értékelhetetlen, már csak azért is, mert a rövid plot+grafika alapján akár össze is lehetne vonni több darabot egy sorozattá, annyira látni köztük a különbséget, és azt hiszem, nem túloztam sokat. Hígul az ipar itt is, mint mindenhol.

    TTGL ha nem is egy túl eredeti és/vagy hibátlan anime, spec több értelmet, humort, minőséget látok benne, mint a K-On nevű teapusztításban, és hasonló elvtársaiban, pláne, hogy ezek jelenleg mint a legnépszerűbb animék vannak odakint számon tartva. =/

  • Dodgers

    Ilyen téren hasonlóképp vagyok én is, nálam is bőven jó ha évente akad egy-két olyan sorozat ami túléli a próbaidőt, és még a végén is tetszik, bár az is igaz hogy inkább a régebbi stuffoknak szavazok hamarabb bizalmat, ilyen szempontból kicsit oldfag vagyok. Az összevonásos jelenség nekem is feltűnt, ha csak a Sankakus cikkeket olvasom néha nem is nagyon tudnám megkülömböztetni egymástól az egyes címeket hacsak nem látnám a fejlécen a cikk címét, hiszen a leírt tartalom, képek alapján -hogy angolos kifejezéssel éljek- kimerítik a carbon copy fogalmát. Ami még inkább fájó pont, az az igazán maradandó klasszikusok hiánya, mostanság nemigen láttam olyat, hogy az adott évben királynak számító stuff két-három évvel később is olyan remek lett volna, vagy legalább megmaradt volna a köztudatban. Ehhez képest az olyanok mint az Eva, a CB, a Berserk még ma is elég jelentős névnek számítanak.

    Eredetinek semmiképp se lehetne nevezni a TTGL-t az biztos, de olyan feeling, inspiráló faktor van benne amit bizony nem egy shounen megirigyelhetne manapság is *köhnarutohöm*. Japáni toplistákra való bekerülésre mondjuk amúgy se lehetne sok esélye hiszen a toplisták alapján a japáni nézők hosszútávú memóriája nem lehet több két-két és fél évnél. Ez talán a japán Vs. nyugat toplistákon látszik a leginkább, a nyugati listákon még manapság is szép számmal sorakoznak a klasszikusok még a kilencvenes évekből is, míg a japánin jóformán csak az aktuálisan trendi stuffok vannak csak.

  • Péter

    Sajnos ez így van, az utóbbi egy évtizedben nem igazán jelentek meg olyan meghatározó darabok, mint ez előtt 20-évvel, hogy még régebbről már ne is beszéljünk ugyebár. Nem azért, jelentek, jelennek meg most is jó animék, csak ahogy mondod egyikük sem válik kultanimévé, nem tesz szert tartós, nemzetközi hírnévre, sikerre, rosszabb esetben meg el is felejtik mindenfajta különösebb ok nélkül.

    Ha már feljött az Animax téma előbb, az a gond, hogy a csatorna ugyan próbálkozik illetve próbálkozott értelmesebb darabokkal is, ám sajnos ezekre nincs akkora igény, hogy megtérülnének akár a nézettség, akár az ehhez kapcsolódó eladások terén. Nem véletlen, hogy az Animax legnépszerűbb animéi ma a Naruto, a Bleach, Kilari, na és a legújabb húzásuk a Vampire Knight, vagy régebbről a Blood+, Trinity Blood. Manga fronton meg persze mi más megy, Hetalia.

  • Dodgers

    Animax esetében igen, valamilyen szinten a komoly animék népszerűségének hiánya a legfőbb probléma, bár szerintem az is jelentősen hozzájárult a mostani helyzethez, hogy az A+-nak váltania kellett a “profibb”, de egyben pénzigényesebb csatornára, arculatra, és ezzel elveszett a szélesebb kínálat előnye. Hogy akkoriban nyereséges lett volna-e a A+ azt nem tudom, de mintha szívesebben válogattak volna a nem feltétlen sikergyanús darabok közül, amelyek között is akadt nem egy jó stuff, mint teszem azt a RoD, a Nerima, az Ayakashi, és még egy pár. Ilyen szempontból kár volt átállni Enyimexre: frissebb lett ugyan a design és kicsit profibb a szinkronstúdiók munkája, de túlzottan arra mennek rá hogy igenis legyen pénz, és ehhez a biztos utat választják, a limonádét. Persze ez nem lenne alapjáraton gond hiszen mindenki meg szeretne élni valamiből, de közben annyira felhigították a kínálatot, hogy lényegében maguk alatt vágták a fát, még azokat a sorozatokat se hozzák be amelyek amúgy egyöntetű sikernek örvendenek. Ironikus módon még az EL-t se, pedig abból is lenne nézettség nem is egy (hogy sajnos-nem sajnos, azt mindenki eldönti maga, én az előbbire voksolok). Másszóval: nem volt egyensúly, meg is lett az eredménye.

  • Péter

    EL-t szerintem azért nem vállalja be a csatorna, mert ha még sokan néznék is a vér+meztelenség+mélynek álcázott “mondanivaló” miatt, amitől ugyebár sokan komolynak látnak egy-egy darabot (felszínesség ugyebár) viszont nem lenne egyszerű elhelyezni a műsorsávban, mert: A 18-as karika miatt 22:00-nál előbb nem adhatnák, amikor ugye a legtöbb potenciális néző már ágyban van.

    Azt mondom oké, legyen limonádé, rágógumi, meg rózsaszín cukormáz, mert kétségtelenül ezek hozzák a fő hasznot. Ugyanakkor értelmesebb daraboknak is illő lenne helyet szorítani, amik ugyan nem érnének el akkora nézettséget, a profitról már nem is beszélve ugyebár, viszont így egy szélesebb nézőközönséget szólítanának meg, nem csak a 10-16 éveseket.

  • Dodgers

    Tényleg, a 18+ besorolás “veszélye” kiment a fejemből amikor felvetettem az EL-t. Ez alapján igaz, nem lenne annyi nézője alapjáraton, de a “szájreklám”, meg egy esetleges pénteki, vagy hétvégi időponttal több nézettséget hozna. Plusz ha csak a hugomból indulok ki, manapság max 11 óráig az este 10 óra nem feltétlen szolgál akkora akadállyal, aki nagyon be van sózva ez iránt az úgyis eléri hogy megnézze valahogy, teszem azt felveszi kazettára vagy DVD-re.

    Ahogy mondod, annyi pénz ugyan nem fojna be a csatorna számára ha komolyabb cuccokat is behoznak, de a csatorna színességge, egyedisége jelentőset lépne előre, meg azért egyfajta eredményt is elérne a hazai közösségben hogy “látjátok gyerekek? Ezt is behoztuk nektek!”. Csak ahogy nekem feltűnt egy idő alatt túl sok komolytalan/nem elég komoly cuccot hoztak be, azaz kvázi leszoktatták magukat és a közönséget is arról hogy esetleg nívós, komoly darabokat ismerhessenek meg. Anno a CB-t is pont az A+ ismertette meg az akkori ifjúsággal, manapság kizárt lenne hogy behoznák, félnének attól hogy esetleg nem tetszene annyira mindenkinek. Üzleti szempontból dicséretes az elővigyázatosság, de más szempontból ezzel ártanak maguknak a legtöbbet, már ha a kínálat szélességét nézi az ember. Valahol ezért volt jobb az A+ mint a mostani Enyimex: szerényebb volt ugyan a csatorna, de cserébe jóval tovább nyújtózkodhattak.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: