Adventures of Sonic the Hedgehog – Sonic, csak egy kicsit máskepp


Amióta világ a világ, vannak olyan alapigazságok amelyek nem igazán merítik ki a fair fogalmát, ám gyakorlati megvalósításukban szinte garantáltan sikert hoznak a kivitelezőjére. Az egyik ilyen örökös hálás téma az árukapcsolás témaköre, azon belül is a játékokból/(rajz)filmekből/képregényekből készült, egy másik médiumban megvalósuló produktumok, amelyek közül a “filmből játék” szituáció fordul elő talán a legnagyobb gyakorisággal. Ha gyakorlati szempontból nézzük egy elég jól kihasználható szituáció ez, hiszen a készítőknek nem kell gyökeresen új karakterek, történetek felett agyalniuk éjszakákon át hiszen az ihlető produktum mindezeket magában hordozza, a fejlesztőknek “csupán” a leendő játék műfajáról és a megvalósításáról kell dönteniük. A “dönteniük” szót természetesen feltételes módban tessék érteni, hiszen az ember mindig is szeretett kevés munkával sok pénzt keresni, az ilyen feldolgozások pedig tálcán kínálják ezt a lehetőséget: akármilyen hevenyészetten összedobott, a lábain alig álló és hibáktól hemzsegő produktumot is dobnak ki végül az egy réteg számára garantáltan tetszeni fog, hiszen ki ne szeretné alkalomadtán kedvenceit a saját tulajdon kezeivel irányítani, és így újra látni az ismerős kalandokat? A dolog behatóbb, pszichológiai oldalának elemzésétől most eltekintenék a témához való tartózkodás érdekében, inkább arról essék szó, hogy fordított esetben, vagyis valamiből filmet/sorozatot csinálni talán még nehezebb feladatnak számít. Már csak azért is, mert a filmes médium pont azt a mankót nélkülözi, amely az eredeti médium erejét adja (játéknál gameplay, könyvnél a képzelőerő és így tovább), óhatatlanul rákényszerítve így a stábot arra hogy egy kicsit a sarkára álljon és merjen alkotni. Az már a dolog másik oldalát képezi hogy mint a játékoknál úgy a mozgóképes feldolgozások esetében se nagyon szoktak arra törekedni hogy minél jobban visszaadják az ihlető produktomot, és ironikus módon a túlzott kreátori szabadság az ami megfojtja az ilyen próbálkozásokat. Kivételek azonban mint mindig ebben a szegmensben is szerencsére akadnak.

Ilyen kivételnek tekinthető az amerikai illetőségű rajzfilmkészítő stúdió, a DiC (“k” betű szigorúan hiányzik) 1993-as, 65 részes rajzfilmsorozata, a post tárgyát képező Adventures of Sonic the Hedgehog, amely a Sonic SatAM-el együtt volt az első próbálkozás a kék sündisznó képernyőre ültetésére. A sorozat visszafogottan sikeresnek volt mondható a maga idejében, hiszen az akkori (amerikai) generáció rendszeresen megemlítette ezt a címet mint kedves emléket, de valódi áttörést nem tudott összehozni, nem tett szert akkora ismertségre mint teszem azt a Warner Bros. akkori rajzfilmjei. Kicsivel nagyobb sikerre a rajongók körében 14-15 évvel később, a Youtube Poop jelenség felvirágzásával tett szert, amely jelenség gyakorta felhasználta ezt a rajzfilmet Poopok kitermelésére, ezzel egyfajta ingyenreklámot csinálva ezzel azok számára akikhez anno nem jutott el a sorozat, vagy lemaradtak róla a vetítéskor. Ami engem illet az előbbi kategóriába tartozom a YTP jelenség hamarabb megismerése okán, de idővel, pontosabban tavaly nyáron-ősszel rászántam magam hogy teljesen végignézzem azt a sorozatot amely az egyik kedvenc YTP alapanyaggá nőtte ki magát másfél-két év alatt. Az eredménnyel ugyan elégedett is voltam meg nem is (avagy tetszett is meg nem is) de nem bántam meg hogy belekezdtem, mert igazság szerint sokkalta rosszabb eredményre számítottam, főleg a Sonic X után.

Történet – egy újabb nap Mobius földjén

A történet egy, a Földhöz nagyon hasonló bolygón, Mobiuson játszódik ahol a minden féle-fajta élőlények (többnyire) békében élnek egymás mellett, és a bolygó két ilyen élőlénye Sonic, a szupergyors kék sündisznó; illetve Tails, a kétfarkú, repülni is képes rókakölyök. Ők egyfajta szuperhősök a bolygó lakosai számára, hiszen lényegében ők ketten vigyázzák, felügyelik Mobius lakosainak álmát és békéjét. Majdnem ugyanilyen beosztásban dolgozik a sorozat antagonistája, a gonosz tudós Dr. Robotnik, ugyanis neki meg pont az a legfőbb érdeke hogy uralma alá hajtsa a bolygót és teljes lakosságát, egyúttal félreállítsa Sonicékat, akik állandó jelleggel köpnek bele a doktor levesébe. Sonichoz hasonlóan ő sem egyedül végzi ezt a munkát, hiszen az újdonsült találmányai mellett két állandó és egy rendszertelenül feltűnő segéddel is megveri a sors: Scratch a főnökösködő robotkakas; Grounder a finoman belassult fúrorobot; és Coconuts a kétbalkezes robotmajom.

Mivel a Sonic játékok alapvetően a platformer stílusban utaztak ezért nyilván nagyon kevés energiát feccöltek a Segánál a történeti rész kidolgozására, amely a DiC számára is feladta a leckét, hiszen egy lényegében két mondatos, zéró interakcióval bíró történetből kellett 65 részes sorozatot készíteniük. Éppen ezért az AoStH a Sonic X-el ellentétben nem egy összefüggő történetet mesél el ennyi rész alatt, hanem 4 epizód kivételével egymástól teljes mértékben független, egyedül a fentebb vázolt alapszituációban megegyező részekkel dolgozik, megjegyzem nagyon okosan. Mondhatni az egyszerű megoldást választották mert ezzel az epizódikus jelleggel bármikor abba lehet hagyni egy ilyen jellegű sorozatot, arról nem is szólva hogy nem is nagyon igyekeztek eltérni az első két játék jellegétől. Azaz nem akarták erőszakos túlbuzgósággal megreformálni a franchiset, helyette igyekeztek minél jobban tartani magukat a játékok millőjéhez, ügyelve arra hogy kihasználhassák a “szombat reggeli matiné” stílus előnyeit. Ebbe szerencsés módon beletartozik a character raep hiánya, amely egy másik Sega játékból készült sorozat, a Valkyria Chronicles egyik legfőbb hibája volt.

Grafika/hang – szuperszonikus látvány

Mind a grafika, mind a hang (sőt, az epizódok minőségi) szekciója magáénak mondhat egy közös pontot: olyanok akár az érme két oldala, a fej és az írás. Vannak jó pontjai, de épp annyi hiányosság is lakozik bennük ahhoz hogy lejjebb huzzák a sorozat minőségét.

A grafika tekintetében elsősorban az alkalmazott dizájn és maga az animáció az ami alapján ketté lehetne osztani a szegmens értékelését. Előbbi téren a DiC jó érzékkel gondolta úgy hogy a játékok illusztrációiban alkalmazott, kissé csúnyácska rajzstílus nem állná meg a helyét egy rajzfilmben, ezért jóval kevésbé komolyabbra vették a figurát és inkább a klasszikus “mesés” stílushoz nyúltak, vagyis a sorozat rajzfilmesített szereplői szándékosan elnagyolt tájakon, környezetben mászkálnak miközben a szokásosan eltúlzott gegek és reakciók is képviseltetik magukat (legfőképpen Robotnik által, akiből egész galériát lehetne berendezni ilyen téren). Vagyis pontosan úgy, ahogyan egy tipikus szombat reggeli rajzfilmben lennie kell, és ehhez a szereplők dizájnjai is sokat segítenek: a játékok három állandó szereplője (Sonic/Tails/Robotnik) minimális, ám mégis előnyükre váló átalakításon estek keresztül, amelyek segítségével valamivel karakteresebb, a műfaj keretein belül kifejező jelleget kaptak a játékbeli énjeikhez képest (értsd: Sonic kissé nagyszájú, okoskodó minden-lében-kanál, stb.). De ugyanez vonatkozik a DiC által kitalált mellékszereplőkre is, akik nem hatnak idegennek a három ős-szereplő mellett hanem velük együtt alkotják a show kicsit pihent jellegét. Ilyen téren tehát a DiC jól cselekedett, éppen csak annyit változtattak a dolgokon amitől még nem mond ellent, nem hat idegennek az ihlető sorozathoz képest.

Azonban magáról az animációról már nem tudok ilyen egyöntetűen pozitívan nyilatkozni, rögtön több okból is. A ház egyik oldalát a konkrét megvalósítás illeti: az még hagyján hogy az esetek túlnyomó többségében középszerű módon került megvalósításra az egész vonulat (pl. árnyékozás szinte teljes körű hiánya, változó részletesség, többnyire olcsónak ható animáció), de a sorozat folyamán mintegy hullámvasút módjára változik a megrajzolás módja és az animáció gazdagsága a “totál középszerű” besorolástól az “egész pofásnak mondható”-ig, ezzel elérve egy olyan hatást amitől akár két rész is merőben eltér egymástól ilyen téren. Ennek oka az hogy elég gyakran került sor váltásra a csapat összetételében, amitől így a sorozat ezerarcúvá vált, amit nem feltétlen bánnék ha nem lennének ilyen ingadozások a kivitelezésben. Apró érdekességként megjegyegyezném hogy négy rész erejéig az Animániát is jegyző japán stúdió is kivette a részét a munkálatokból, aminek meg is lett az eredménye: kontans módon kinéző figurák és a sorozathoz képest kiemelkedően gazdag animáció.

A hangot illetően ugyancsak kettős szempontból tudok nyilatkozni, ám szerencsére nem ilyen eltérő minőségbeli skálában. A zenei oldal kialakítása során a DiC jóformán egyedül maradt hiszen egyedül a játékok főcímdalának témájától eltekintve a maradék 6-8, kicsit komolyzenés, kicsit “humoros” szám az ő kezük munkája. A “dicséri” szót nem véletlenül nem használtam, mivel ezt a maréknyi mennyiséget töménytelen alkalommal voltak kénytelenek felhasználni, amelyek közül ráadásul alig akad egy-két értékelhető téma, jóformán a Robotnikhoz köthető számtól eltekintve alig van emlékezetes darab. Ugyan a sorozat dicséretére válik hogy nem csak az intróban veszik elő a témát, ám a gyakori felhasználás okán ez az előny is hamar elpárolog. Ennek kompenzálásaként a szinkronhangokat szinte kivétel nélkül eltalálták, az összes szereplő magához illő hangot kapott a színészek jóvoltából, akik ha nem is nyernek feltétel nélkól Oscar díjat, de valóban sokat hozzátesznek a karakterek jellemének kidomborításához. Különös tekintettel a Sonic alakító Jaleel Whitera, és a Robotnikot életre keltő, nagyon jó blues énekes Long John Baldryra, akik véleményem szerint a rajzfilm legjobb alakításait adják. Baldrynak már csak azért is kijár a dicséret mert az egyik legjobb Robotnik-hangnak számít a mai napig Peter Cummings mellett, aki a SatAM-ben ugyancsak remek teljesítményt nyújtott, jelentős mértékben hozzájárul a karakter kedvelhetőségéhez.

Adaptációs elmélet

Mi számít a legnagyobb dilemmának amikor egy sztoriban eléggé hiányt szenvedő, vagy éppen nem eléggel rendelkező játékból úgy döntenek hogy tévés/mozis adaptációt készítenek? Talán az a kérdéskör ami a leendő film stílusát érinti, pontosabban annak az egyensúlynak a megtalálása ami még úgy-ahogy illik a játék által képviselt stílushoz de nem heréli ki azt, nem válik paródiává az eredetihez hű adaptáció helyett. Az AoStH esetében a DiC a megvalósítás egy másik oldalával probálkozik: míg a SatAM-ben egy összefüggő, egész történetet igyekeztek összedobni, addig itt -mint említettem volt- az epizódikus, egy rész erejéig tartó történetekkel operálnak, amelyek stílusukat tekintve vegyítik a világmegmentős, és a Tom & Jerry óta ismerős “egymásra vadászós” jelleget, mindezt körülvéve egy poénokra épülő tálalásban. A megközelítés jellege érthető, hiszen az AoStH célközönsége elsősorban az a kisiskolás korosztály volt akik annak idején a Sonic 1-2 hatására Sonic lázban égtek, a DiC pedig ilyen téren összekötötte a kellemest a hasznossal, hiszen a gyerekek többsége szereti a magukat komolyan abszolút nem vevő, akár elvont rajzfilmeket, és ehhez a Sonic körítés csak egy újabb lehetséges mentőövet adott a sorozatnak. A mentőöv kifejezés már csak azért is találónak tűnhet, mert ami egy gyereknek lebilincselő, szórakoztató élmény, az nem biztos hogy ugyanazt nyújtja egy 20+ éves embernek is. Azonban a kifejezés nem állja meg teljesen a helyét, a show humora ugyanis többségében van olyan szinten pihent, elvont hogy az idősebb közönség figyelmét is felkeltse, és ezt úgy éri el hogy nincs benne akkora fokú leleményesség, tényleges átgondoltság mint teszem azt a Nickelodeon számos akkori sorozatában, amelyek egészen más jelentéssel bírnak minden generáció számára.

Azzal talán nem mondok nagy újdonságot ha azt mondom hogy a jó rajzfilm (sőt, bármilyen film) alapját a szereplőgárda (is) adja, ezek szolgálnak katalizátorul a történet pörgetéséhez. Ilyen szempontból a Sonic franchise nem mondható éppen a lehetőségek tárházának, hiszen a jtékokban egy betűnyi dialógus nem hagyta el a szereplők száját, így a DiC-nek a kezébe kellett vennie a dolgok irányítását, hiszen maga a rajzfilm erősen dialógus-orientált. Epikus, többszörösen összetett karakterrajzot és jellemfejlődést nem érdemes, nem is szabad elvárni egy ilyen jellegű rajzfilmtől, ezért a szereplők éppen csak annyi jellemet kaptak amiből lehet építkezni a történések továbbvitelére. Itt érhető tetten a sorozat egyik nagy szerencséje: Sonicon és Robotnikon kívül a szereplők külön-külön ugyanis elég egyszerű jellemmel bírnak, ám ezzel tisztában voltak a DiC-nél is, és mint a Bud Spencer-Terence Hill filmek esetében inkább az egyes főszereplőcsoportok és a közöttük zajló konfliktusok azok, amelyek már ténylegesen szót érdemelnek, mégha az egyes csoportok “vezetői” (Sonic/Robotnik) érezhetően több karaktert, szerepet kaptak a készítés során, éppen ezért a velük társuló mellékszereplők érdemi ereje tényleg úgy mutatkoik meg hogy szövegeikkel a vezetők körüli történéseket továbbvigyék. Ugyanakkor viszont dicséret illeti a DiC-et olyan szempontból, hogy mertek olyan további szereplőket is kitalálni Mobius világához, amelyek tovább színesítik az összképet. Ezen szereplők szinte teljes mértékben a készítő stúdió szüleményei, és hol kevesebb, hol több karaktert kaptak, amelyek közül a visszatérő szereplők azok akik értékes adalékai az adaptációnak (pl. Wes Weasley a házaló ügynök menyét; vagy éppen Momma Robotnik, az egyetlen ember akitől Robotnik fél), mivel jelentősen több potenciállal bírnak az érvényesüléshez, amit hellyel-közzel meg is tettek a készítők. Összességét tekintve azonban nyilvánvaló, hogy Sonic és Robotnik azok, akik a tényleges reflektorfényt megkapják, akik körül forgolódik a cselekmény és akik a legtöbb figyelmet kapták a készítők részéről: az előbbi tudalékos, rigalánc lazasággal bíró okostojás, míg az utóbbi a szokásos megalomániás tudós, akinek megvannak a maga egyéni habitusai. Hogy ki melyiküket tartja majd szimpatikusabbnak elsősorban annak a függvénye hogy melyik oldalt, a jót vagy a rosszat kedveli. Én példának okáért mindig is kedveltem a nem tisztán jó szereplőket, ezért nálam evidens hogy Robotnik képezi a preferenciát. Végső soron elmondható hogy a szereplők közötti interakciók, és maga a sorozat humora habár aligha írják be magukat a humor nagykönyvébe, többségében mégis azt a kategóriát képviselik amikor még nézni is kikapcsolódás.

A DiC kreativitása azonban nem állt meg az extra szereplők hozzáadásánál, ugyanis Mobius világát, ezzel együtt a tényleges cselekményeket is maguknak kellett kitalálniuk, ám ebben a szegmensben is igaznak tartom a megállapítást, hogy a körülményekhez képest jó munkát végeztek a megalkotás során. A legjobb kulcsszó talán a “fékezett habzású LSD” az ami a leginkább körülírja nemcsak az egyes szituációkat, de az egész rajzfilmet is. Ezalatt konkrétan azt értem, hogy a WB-féle, állandó jelleggel kreatív képi és történeti megvalósításokkal nem lehet számítani, ám kezdve a helyszínek megrajzolásától a tényleges történetekig igaz hogy bizonyos fokig próbáltak kreatívak lenni. Ilyenre jó példa a tény hogy a legkülönfélébb élőlények létesítik be Mobius világát, és maga a bolygó is rajzfilmszerűen elnagyoltan és hasraütés-szerűen kerül ábrázolásra. A részek esetében pedig elsősorban a történetek változatossága az ami fékezett kreativitásról tesz tanúbizonyságot. Sokfelé természetesen nem tapogatózhattak a készítők hiszen a kerettörténet gyakorlatilag az összes epizód esetében ugyanaz (gyengébbek kedvéért: Robotnik rossz fát tesz a tűzre, Sonic pedig megy rendszabályozni) és bizonyos mértékben a játékokra is utalnak időnként (pl. Hill Top/Starlight Zone), de mégis a lehetőségekhez képest próbáltak számos variációval előállni, mint például Robotnik üdülőövezetet nyit, Sonicéknak gyerekekre kell vigyázniuk, és így tovább. Ez az aspektus egyszerre képezi pozitív és negatív vonásokat is, ami szorosan kötődik a részek minőségéhez.

A pozitív oldalát ennek az a tény adja, hogy ha magukat a részek jellegét nézem akkor éppen elég változatossággal rendelkezik ahhoz hogy ne hasson túlzottan ismétlődőnek az összkép, mutasson egy egészséges fokú eltérést. Azonban a negatív oldal olyan szinten üti fel a fejét hogy rendesen odategyen az eddig felvázolt kellemes összképhez. Alapvetően ugyanarról a szituációról van szó, amelyről a Panty & Stocking esetében is írtam egykoron, vagyis nem egy olyan résszel rendelkezik a sorozat, amelynél a készítők mintha ihletüket vesztették volna kreativitás terén, aminek az eredménye sótlan, ötlettelen, fantázia és erőfeszítés nélküli epizódok és dialógusok amelyek nélkülöznek bárminemű kiugró pontot. A helyzet valódi tartalmát mégsem csak ez, hanem az ilyen részek aránya jelenti, amelyet attól függően tudnék meghatározni hogy mennyire akarok elfogult rajongó, vagy éppen objektív néző lenni: előbbi esetben azt mondanám hogy a teljes felhozatal egyharmada tisztán ilyen záptojás, míg utóbbi esetben akár fele terjedelemre lőném be azt a mennyiséget amellyel bizonyos fokig elégedett voltam, de tartalmaztak olyan hiányosságokat amelyek miatt mégsem tudok szemet hunyni fölöttük. Ezek, különösképp az utóbbi kategória akárhogy nézzük terjedelmes mennyiséget képeznek, és a grafikán kívül elsősorban ezt tartom az AoStH legnagyobb gyengeségének, tipikusan olyan esetről van szó amikor a kevesebb bizony sokkal többet ért volna.

Összegzés

Mint ahogy a bevezetőben említettem licensz alapján (rajz)filmet csinálni elég rizikós feladatnak tekinthető, azonban a DiC jó érzékkel keverte a hozzávalókat ahhoz hogy ha nem is örök érvényű, de bizonyos mértékig dicséretes feldolgozást gyártson, amely nem mutat teljes mellszélességű fityiszt az ihlető produktumnak, de közben mer is hozzádni. Hibátlannak, teljes mértékben ajánlhatónak ennek ellenére nem tartom, mert mind a grafika, mind a részek szempontjából hagy elég kívánnivalót ahhoz hogy ne lehessen egyöntetűen pozitívan nyilatkozni róla. Azonban azt továbbra is vallom hogy a Sakura Taisen(/Wars) mellett az AoStH is egyike a Sega sorozatok jobb és méltó feldolgozásának. Éppen ezért aki kedveli a Segát vagy a Sonic témát, és kíváncsi egy feldolgozásra, annak tudom ajánlani egy próbára, ám készüljön fel mindenki hogy keserű szájízzel is jár majd a sorozat nézése.

7/10

Pro:

– eredetihez hű, mégis eléggé önálló feldolgozás
– kikapcsolódásra alkalmas, fékezett habzású humor és szereplőgárda
– jó szinkrongárda
– 10+ éven felül is bőven értékelhető

Con:

– hullámvasút módjára változó grafikai színvonal
– selejtes részek aránya
– lehetne rövidebb is

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

5 responses to “Adventures of Sonic the Hedgehog – Sonic, csak egy kicsit máskepp

  • Wagner

    Kimerítő rivjú as always. : )

  • Dodgers

    Yesh. 🙂 Ezzel mondjuk eléggé megszenvedtem mert menet közben többször nehezen jött az ihlet, de végül csak sikerült annyira összedobni hogy ne kelljen végül más témára váltani (pölö Dokuro-chan első, és érintőlegesen a második évada elég esélyes alternatíva lett volna).

  • Wagner

    Na még jó. Inkább ezt olvasom mint a pipirupirupiru-t. : )

    Más:

  • Dodgers

    Úgy látszik akkor mégiscsak jól döntöttem hogy nem váltottam át menet közben egyik témáról a másikra. 🙂 Az animut csak azért vetettem fel alternatívának mert részbeni control-c, control-v után lehetett volna írni bőven arról miként futott vakvágányra az egész az első széria utolsó két részétől számítva.

    Az ilyen rivjúk után kár hogy nem csinál annyi “normális” videót, mert lényegében minden egyes szavával és reakciójával csak egyet lehet érteni: érdemtelenül lett elfelejtve a játék mert elég szórakoztató, a dizájn meg simán megérdemel önmagában is egy díjat. Emlékszem csak egyszer játszottuk végig, de az az egy alkalom elég volt ahhoz hogy ne csak videó alapján tetszen a stuff. 🙂

  • Wagner

    Igen nagy poén volt végigvinni. Ráadásul ennél a beat’em up -nál nem fordult elő egy desynch jelenség sem.
    A kabátos, shotgun-os kutya meg a csókos szájú autó által okozott traumát még mindig nem tudtam kiheverni. : )

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: