Medal of Honor: Infiltrator – A végső ütközet #9000

Akármelyik formáját is nézzük a szórakoztatásnak, egy dologban mindegyik megegyezik: vannak olyan időszakok amikor egy “csomagolási” forma sokkalta kelendőbbnek mutatkozik az előtte alkalmazottaknál, és eljön az az idő is amikor a jelenleg a cukor keresettségével bíró forma elavulttá válik, és helyét egy másik csomagolás veszi át, amely nem feltétlen mutat fejlődést az előzővel szemben. Ezt a csomagolást szokás szezonalitásnak is nevezni, és lényegtelen mi hozza létre az éppen népszerű formáját, vitathatatlan hogy ha pénzről van szó akkor az aranybánya szinonima is szóba jöhetne. Elég csak a videojátékok világára gondolni, ahol mostanában a napjainkban játszódó, egykaptafa FPS-ek jelentik a szezonalitás tárgyát, vagy éppen pár évvel ezelőttről a második világháború. Az általános hatást jól érzékelteti, hogy hiába használja ezer meg egy játék az éppen népszerű tálalást, az szinte minden esetben rendkívüli mértékben megtéríti a fejlesztésbe ölt vagyont, egyben megkeseríti azon fejlesztők dolgát akik próbálnának eltérni a papírformától, mégis szerencsésnek érezhetik magukat ha decensnek mondható bevételt hoznak a játékaik. Azonban az érem másik oldalát képviselvén ott figyel a tény is hogy ezek a szezonalitások is képesek szórakoztató, jónak mondható játékokat produkálni amelyek hiába alkalmazzák a papírformát, a készítők mégis hajlandóak voltak időt ölni a tervezésbe. Részemről kedvenc példám erre a nagyszerű Return to Castle Wolfenstein, a stratégiai oldalt megragadó Commandos, vagy éppen a post tárgyát képező sorozat, a Medal of Honor. E játékok közös jellemzője mind a mai napig hogy a témaválasztás agyonrágottsága ellenére is kellemes játékok, amelyeknél még nem volt elsődleges szempont az anyagi megtollasodás, és a túlzott rókabőrlehúzás.

A Medal of Honor mint sorozat 1998-ban indult el az első Playstationön a Dreamworks Interactive szárnyai alatt, amelynek ötletgazdája maga Steven Spielberg volt, aki feltett szándékul tűzte ki hogy ebbe a közegbe, egy FPS játékba konvertálja a szintén általa rendezett Ryan közlegény megmentése című film által prezentált második világháború hangulatát, intenzitását. Habár a titkosügynökös, szabotázsokra épülő történetet alkalmazó játékot látszatra nemigen lehetett rokonságba hozni az említett filmmel, mégis ez volt az első játék a maga idejében amely ekkora hangsúlyt helyezett a múlt század negyvenes, vérzivataros éveinek ábrázolására, és amely nem mellesleg sikerrel vitte végre a rá kiszabott feladatot. A 2000-es, PS1-es Medal of Honor Underground, a 2002-es Medal of Honor: Allied Assault (PC) és MoH: Frontline (PS2), illetve a 2003-as MoH: Rising Sun sikerrel vitte tovább a széria által kitaposott hangulati (és minőségi) ösvényt, amelynek csúcspontját a 2002-ben kiadott két epizód jelentette, ez volt sokak szerint a sorozat tetőpontja, ahol a korábbi titkosügynökös vonal mellé bemutatkoztak a pusztán tűzharcra épülő pályák is, amelyek már valóban képesek voltak áthozni Spielberg filmjének látványvilágát anélkül hogy derékba törték volna az addigi játékmenetet. Azonban ez az egyveleg a 2004-es, PC-s MoH: Pacific Assault megjelenésével végleg megtört, ugyanis az EA a konkurens Call of Duty sikerét látva úgy döntött hogy pofátlanul lemásolják a rivális csapatalapú tűzharcokra épülő játékmenetet, ezzel szem előtt tévesztve a sorozat által addig felépített képet. A felemásra sikerült epizódot követően az EA nem tett le eltökéltségéről, és az azóta megjelent epizódok minduntalan a CoD nyomában igyekeztek kullogni, több-kevesebb sikerrel. E szerencsétlen vonal melléktermékeként jelent meg tavaly a Medal of Honor nevet viselő reboot, amely végleg megpecsételte a sorozat sorsát: a CoD-ot koppintó játékmenet mellé a sorozat a jelenbe helyezte a történetet, még jobban növelve ezzel a konkurenssel való hasonlóságot, és a műfajba való kollektív beolvadást. Azonban mindent egybevéve, van egy olyan tagja a sorozatnak amelyről csak nagyon ritkán esik szó, mégis megérdemelné a maga elismerését a hibái ellenére is, ez pedig a 2003-ban GBA-ra megjelent Medal of Honor: Infiltrator, ami a Rising Sun mellett az utolsó olyan epizód amely még klasszikus MoH játéknak tekinthető, vagyis még nem olvadt jelképesen össze a CoD-al.

Krónikák a háborúból

Azzal gondolom mindenki egyetért hogy egy akciójátékba, különösen egy olyanba ahol jóformán az ellenséges állomány minél hatékonyabb megritkításán túl más történés nemigen zajlik, egyszerűen nem való összetettebb történet mivel pont hogy a játék lényegét fogja megtörni, a folyamatos hentelést. Az újkori CoD-ok ennek nagyon jó iskolapéldái, ám a régebbi Medal of Honorok éppen csak annyi történetet vázoltak fel a játékhoz amely még hangulatossá teszi az akciót, azonban még nem változtatja rossz értelemben véve egy interaktív filmmé a játékot. Mivel az Infiltrator pont ennek a korszaknak a szülötte, ezért nem célja hogy monumentálisnak látszó történésekkel, karizmatikusnak beállított és epikusnak tűnő tanulságot tuszkoljon le a játékos torkán. Ehelyett a hatvanas-hetvenes évek MGM-es háborús filmek színvonalát jelölte ki magának, ami tökéletesen passzol egy ilyen játékhoz: a széria korábbi epizódjaihoz hasonlóan egy amerikai katona, név szerint Jake Murphy tizedes szerepét öltjük magunkra, aki 1942 novemberében kapcsolódik be a második világégés cselekményeibe, amikor is Eisenhower támadást indított a németek által megszállt Afrikában, egészen pontosan Marokkóban. A partraszállás közben csapatát vesztett Murphy a korábbi MoH hősökhöz hasonlóan olyan rátermettnek bizonyul hogy egyedül elvégzi a csapata számára kirendelt feladatokat és épségben túléli a küldetést, amely egyenes belépőt jelent számára a korábbi MoH epizódokból ismert OSS ügynökségbe, amely egy, elsősorban a szabotázsakciókra specializálódott szervezetként funkcionál az angol-amerikai hadseregen belül. A történet folyamán többszöri látogatást tesz Európa és Afrika több pontjába a németek erejének meggyengítése érdekében, javarészt az első megbízásának eredményeként amely egy német dezertőr kimentését jelenti a megszállt Franciahonból.

Az itt vázolt, papíron jóval epikusabbnak látszó sztorivonal képezi lényegében az Infiltrator cselekményét, amely habár a vége felé tartalmaz egy kisebb csavart, érthető módon mégsem kap akkora szerepet mint teszem azt egy RPG-ben, és nem is igyekszik olyan színben feltüntetni a meglévő történetet amelyre nem hivatott. A küldetések között olvasható eligazításokon kívül jóformán semmi nem utal arra hogy tényleges történettel bírna a játék, azonban ezt mindenképpen pozitívumnak lehet elkönyvelni, hiszen erőltetett filmszerűségnek, és ami a fő, hazafiasságnak beállított nyáltengernek hűlt helyét találjuk, amelyek a 2004-es nagy váltást követően fertőzik a sorozatot, ilyen téren tényleg minta egy MGM-féle háborús filmet hasonlítanánk össze a Ryan közlegény megmentésével. A hardver korlátai okán a prezentáció természetesen elmarad egy kissé a nagykonzolos epizódok által vázolt millőtől, azonban a műfaj bőven legendő mentséget szolgál arra hogy ne vigyék túlzásba a fejlesztők a narráció kidolgozását.

Antik látnivaló

Mivel alapvetően egy felülnézetes, enyhén döntött kameraállással bíró játékról van szó, ezért nyilvánvaló hogy a legnagyobb szempont a fejlesztés során a terep megfelelő szintű kidolgozottsága, amelyet utána követ csak a tényleges spriteok megmunkálása. Ennek a megállapításnak az Infiltrator bőven eleget tesz, ugyanis a játék grafikája nagyon jó kidolgozottsággal bír ha a környezeti elemeket nézzük, az egyes objektumok kellő részletességgel, aprólékossággal kerültek megrajzolásra, amelyek ráadásul a fakó és a harsány közötti színátmenettel kerültek realisztikus módon színezésre. Az Amigás korszakot idéző spriteokról, habár viszonylag aprónak mondhatóak, mégiscsak hasonló benyomásom született, a rendelkezésre álló mérethez képest látszik hogy a készítők igyekeztek minél jobban megrajzolni az egyes spriteokat, amelyről ugyan lemaradt az arc kidolgozása, minden más viszont a helyén van. Az általunk irányított figura hátán például viszonylag jól szemre lehet vételezni a neki szánt menetfelszerelést, de ugyanilyen módon tisztán meg lehet különböztetni a német katonák ranglétrán elfoglalt helyzetét is, ahogyan az általuk (és általunk) hordott fegyvert is. Utóbbi esetben ráadásul még arra is ügyeltek a készítők hogy a játékban használt lőfegyverek minél jobban hasonlítsanak valódi formájukra, így például az MP44-es gépkarabély jellegzetes tára, vagy a Panzerschreck rakétavető pajzsa is remekül kivehető. Tény, hogy a spriteok egyedisége elmarad egy Metal Slug mögött, azonban a MoH kézikonzolos adaptációjaként remekül ellátják a feladatukat. Ráadásként a kültetések között még korabeli archív felvételeket is láthatunk, amelyek habár kissé pixelesre sikerültek a GBA képességeinek okán, mégis tovább növelik a játék sorozathoz való hűségét. Az igazsághoz azonban hozzátartozik hogy a játék igazán csak a célhardveren, vagy az ott alkalmazott képernyőhöz (LCD) hasonló megjelenítőeszközt használó gépeken (pl. PSP) jön ki igazán a játék szépsége, PC-s emulátoron például nem jönnek ki olyan dinamikusan a színek mint tették azt a GBA-n. Nincs szó orbitális érvágásról, de akit kimondottan érdekel a grafika milyensége, annak inkább a valódi hardveren történő végigvitel az ideális.

Ami a játék audio vonulatát illeti, kimondottan kettős helyzetet demonstrál a játék annak függvényében hogy az illető játszott-e a két 2002-es rész közül valamelyikkel vagy sem. Amennyiben az utóbbi esetet nézzük, a grafikához hasonlóan kimondottan kellemesnek tűnik az összkép: a zene a hardverhez képest meglepően jól megkomponált, hangulatos, háborús filmeket idéző számokkal bír, az egyes hangeffektek, beleértve a fegyverek hangját is jól illeszkednek a történésekhez, ráadásul a készítőknek még arra is futotta hogy egy-két szavas beszólásokat is tegyenek a játékba, amelyek egyaránt elhagyhatják mind az általunk irányított figura, mind a német katonák száját egyaránt. Azonban amennyiben valaki játszott már az említett két epizóddal, annak rögtön leeshet a tantusz az Infiltrator audio részlegét illetően: a játék hanganyagának 98-99 százalékát ugyanis az Allied Assault/Frontline kettősből lopták ki. Az összes zene, hangeffekt, beszólás mind-mind egy az egyben abban a formában kerültek áthozatalra, ahogyan a két nagygépes epizódban szerepeltek, ez pedig egyfajta dilemmát állít fel a részemről, ha az értékelést nézem. Nézhetném úgy is hogy jó helyről válogattak a fejlesztők a hardverhez képest impresszívnek mondható audio vonal megalkotásához, azonban mondhatnám azt is hogy egy igazi iskolapélda a játék arra amikor a fejlesztőket elfogja a tömény lustaság. Az eddig is megszokott dolog volt hogy a zsebkonzolos inkarnációk a hangeffektek kisebb-nagyobb részét átemelik a korábbi nagygépes epizódokból, azonban ilyen mértékű átemelésre ritkán akad példa. Végső soron azonban azt mondom elnézhető ez az egyébként több mint szembeötlő hiányosság, egy okból kifolyólag: a készítők, habár lusták voltak, mégis hajlandóak voltak annyi erőfeszítést kisajtolni magukból hogy minél jobban hozzáigazítsák az egyes hangokat a GBA elég korlátozott képességeihez. Ennek megfelelően a hangeffektek tisztán szólnak, a beszólások szinte egy az egyben hozzák a nagygépes epizódok hangminőségi színvonalát, és Michael Giacchino eredeti, manapság is egyedi és maradandó szerzeményeit is a lehető legjobb formában hangszerelték át a kiskonzolra, anélkül hogy a jellegzetes, előző generációs Game Boyokat idéző hangzást produkáló gyermekbetegség túlzottan felütné a fejét.

A háború pokla

Ha meg kéne nevezni egy hatalmas dilemmát a játékkészítés során, akkor a dimenziók közötti váltást nevezném meg az egyik legégetőbb problémának, látva azon, alapvetően 2D-s sorozatok mennyiségét amelyeknek beletört a foga az átállásba a harmadik dimenzióra. Ez a dilemma az Infiltrator készítői előtt is megjelenhetett, ugyanis -ha a képekről nem derült volna ki- egy addig 3D-ben utazó és bevált szériát kellett átültetniük 2D-s formába. Kellett már csak azért is, mert az EA látva a Medal of Honor Undeground botrányosra sikerült GBA-s portját tanult a hibából, és a kezdetetektől fogva elvetette egy újabb 3D-s epizód erőltetését. Ehelyett egy olyan 2D-s műfajt igyekeztek választani amely minél jobban képes kiszolgálni a sorozat addig lefektetett sajátosságait, és a felülnézetes, enyhén döntött kameranézetben megtalálták a számításukat. A 15 pályára kihúzott Infiltrator ugyanis egy ízig-vérig MoH játék, ahol a tisztán tűzharcokra kihegyezett szituációkon túl a szabotálás, dokumentumlopás is fontos szerephez jut, ilyen téren pedig ez a stílus jó melegágynak bizonyult a dimenzióváltáshoz. Alapjában véve, műfaját tekintve tehát az Infiltrator egy hagyományos run n’ gun játék, ahol a legfőbb cél hogy lehetőleg úgy lőjünk szét mindenkit anélkül hogy minket számottevően megsebesítenének, miközben a mellékes feladatként kiadott küldetéseket megoldjuk. Ehhez jön azonban a tény hogy a Netherlock mindenképp egy MoH játékot kívánt készíteni, ezért gyakorlatilag függetlenítették magukat a műfaj íratlan szabályaitól (értsd: végtelen tár, végtelenített ellenfélroham, kevés számú feladat, stb.), és ehelyett a MoH által kialakított szabályokat ültették át a run n’ gun műfajába, amelyek hatására ha nem is vált forradalmivá a játék, éppen elég egyediséget mondhat magáénak ahhoz hogy bizonyos mértékig függetlenítse magát a Commando és az Ikari Warriors által kitaposott ösvénytől.

Kezdésnek ott van maga a harcrendszer, amely habár elég sok hasonlóságot mutat a zsáner többi képviselőjével, mégis van egy olyan pontja amely már önmagában elválasztja a többi képviselőtől, ez pedig a harcok taktikai orientáltsága. A játékban ugyanis nem lehet hűbelebalázs módjára keresztülszambázni az ellenséges zárótűzön, amely lényegében arra vezethető vissza hogy akár három-négyszeres túlerő is képes minket gond nélkül bedarálni, ha nem ésszel játszunk és nem szokjuk meg az irányítást. Habár három életünk, látszatra viszonylag sok HP-nk van és a pályákon elszórt gyógyító löttyökkel, kötszerekkel (előbbi 25 HP, utóbbi 100 HP gyógyítást ad) képesek vagyunk pótolni a veszteséget, a találatkor bekövetkező pillanatnyi irányíthatatlanság éppen elég elég ahhoz hogy kilyuggassák féltve őrzött bőrünket, ezért az Infiltratorban a terepviszonyok kihasználásának és a fegyverek erősségeinek, gyengeségének ismerete hangsúlyos szerep jut. Habár első olvasatra nem tűnik olyan nagy számnak ez a tényállás, a műfaj többi képviselőjéhez képest mégis feltűnően nagy szerep jut ezen tényezőknek, olyannyira hogy amíg nem szokik hozzájuk az ember addig jóval nehezebbnek fog tűnni a játék a kelleténél. A terep esetében például a sarkok, dobozok okos kihasználása már egy nagy fegyverténynek bizonyul, a fegyverek esetében pedig a tűzerő, a tár nagysága és a hatótávolság az ami a leginkább számít. Példaként a BAR képes a géppisztolyos ellenfelek hatótávolságán kívül osztani az áldást, azonban viszonylag kevés lőszerrel rendelkezik, vagyis a fegyver megválasztásának szintúgy fontos szerep jut. Jut is, mivel az Infiltrator nem konkrét fegyverekben, hanem fő- és mellékfegyvereket tartalmazó fegyvercsomagokban gondolkodik, amelyek közül a checkpointként funkcionáló bunkerekben váltogathatunk, amelyek mindegyike egyaránt rendelkezik erősségekkel és gyengeségekkel egyaránt, ilyen téren a játékos ízlésére van bízva melyikkel tud jobban boldogulni, illetve mennyire szeret közel merészkedni az ellenfélhez. És ha már tárnagyság: a műfaj képviselőinek tetemes többségével ellentétben nem áll rendelkezésünkre végtelen lőszermennyiség, és újratöltenünk is kell időnként, amely harc esetén mondanom se kell egyenlő az öngyilkossággal. Egy ilyen rendszerhez természetesen egyszerű, jó irányíthatóság is kell, amit az Infiltator meg is valósít: az A gombbal lövünk, a B-vel az elsődleges és másodlagos fegyverek közül választhatunk, az L-el újratölthetünk, az R-el oldalazhatunk (roppant hasznos!), míg a Selecttel az aktuális pályára vonatkozó fő- és mellékfeladatokat tekinthetjük meg.

Ha már feladatok: nem csak a harcrendszerben mutat eltérést az Infiltrator a zsáner többi képviselőjéhez képest, hanem az elvégezhető feladatok tekintetében is. A nagygépes epizódokhoz hasonlóan ugyanis nem elég pusztán végigmenni a pályán, a teljesítéshez ugyanis feladatokat kell elvégeznünk először, amelyekhez társulnak a nem kötelező jelleggel teljesítendő mellékfeladatok is. Közös jellemzőjük, hogy habár nem mutatnak egy szikrányi fejlődést sem a sorozatban látott feladatokhoz képest (robbantás, dokumentumlopás, célszemély likdiválás), mégis hozzájárulnak ahhoz hogy kiemeljék az Infiltratort a stílus fogolyszabadítós sivárságából. Nevéből adódóan az elsődleges objektívákat mindenképpen teljesítenünk kell a továbbjutáshoz, amely radar hiányában megköveteli a játékostól hogy minél jobban bejárja a rendelkezésére álló teret, esetenként belebotolva ezzel másodlagos küldetésekbe, amelyeket nem muszáj teljesítenünk, azonban ha a 15 pálya mindegyikén teljesítünk minden melléküldetést, akkor a játék végén megnyithatjuk a hard modeként funkcionáló GI módot. A feladatrendszerhez szorosan kapcsolódik a normál kolbászolástól eltérő szakaszok, amelyek ugyancsak igyekeznek megdobni a játék szavatosságát. Ritkább esetben lehetőségünk van tankba pattanni, illetve három-négy pályánként nézetet vált a játék, és az Operation Wolf mintájára belső nézetből, egy célkereszt segítségével kell szétlőnünk mindenkit akit két szép szemünk megtalál, addig amíg a képernyő tetején található számláló el nem éri a nullát. Továbbá lesznek olyan pályák is, amelyek a széria hagyományaihoz hűen érdemes lopakodnunk ha nem akarjuk hogy állandó jelleggel masszírozzanak az ellenfelek a nekünk szánt lövedékekkel. Ilyen esetekben hasznos ugyancsak az A gomb, amellyel az ellenfélhez közel érve hangtalanul likvidálhatjuk a delikvenst.

Azonban hiába a látszólag (és bizonyos mértékig valóban) változatos gameplay, a szériához való túlzott hűség az ami ironikus módon egyben a leggyengébb láncszemet képezi a játékban. Mint mondottam volt a játék a jóval taktikusabb megközelítést alkalmazza a korábbi képviselők jóval pörgősebb tűzharcai helyett, ez azonban hosszútávon a játékmenetre nyomja rá a súlyos pecsétet: hosszútávon a játék ugyanis képes monoton lenni, ami betudható egyrészt az objektívák ezerszer lerágott felhozatalának, másrészt annak hogy a run n’ gun műfajt alapvetően nem ilyen fékezett habzásra tervezték, amely maga után vonja a tapasztalatot hogy fél-háromnegyed óránál nagyobb adagokban nehéz fogyasztani a játékot anélkül hogy az egyhangúság eluralkodna a spíleren. Ez pedig egy alapvetően kötetlen szórakozásra épülő műfajban elég hátrányos tényezőként hat, főként úgy hogy ezek a játékok lényegében arra épülnek hogy folyamatosan fenntartsák az érdeklődést. Nem mondom hogy egy párszor nem lehet meghalni a játék folyamán, mert a lehetőségeihez mérten képes kihívást nyújtani, azonban az esetek túlnyomó többségében még így sem pörög olyan fordulatszámon a játék amelyet az ember megszokott a műfaj többi, patinás képviselőjétől. Ezen felül a helyszínekkel, és ezzel együtt a textúrákkal is hasonló gond van: mivel a játék alapvetően csak három-négy helyszínt, és ezzel együtt környezeti sablont használ a 15 pályán keresztül, így grafikai téren is képes viszonylag hamar ellaposodni a játék, amely tényező már valóban a készítők hibájának róható fel, ugyanis a régi MoH-ok ha nem is brutálisan, de lényegesen változatosabb helyszínfelhozatalt voltak képesek produkálni, amelyből az Infiltratorban echte minimális mennyiség kapott helyet. Vitathatatlan, hogy a MoH játékok amúgy sem vonultattak fel túl sok országot a játékok során, de ennyire homogén pályatervezést egyik sem mondhatott magáénak. Ha ez még nem lenne elég, a megnyitható extrák tárháza is kimondottan vérszegényre sikerült, az egyszeri végigjátszás után megnyíló Quick Start és Survival, valamint az összes mellékküldetés teljesítésével megnyíló GI Modeon kívül semmi nem garantálja a motivációt arra hogy többször végigvigyük a játékot, még az olyan alapvető funkció mint a statisztika is hiányzik, amely egy ilyen játéknál kemény érvágásnak számít, ha azt vesszük alapul hogy a Megaman Zero sorozatnak is milyen jót tett a statisztika rendszer implementálása.

Összegzés

Vannak olyan esetek, amikor a látszólag jól sikerült gépezetben mégiscsak jelentkeznek problémák, és a Medal of Honor Infiltrator pont ennek az esetnek a jeles képviselője. Habár stílusához mérten több változatosságot képes felmutatni műfajtársainál és remekül illeszkedik a sorozat egykor képviselt jellegéhez, azonban pontosan a saját maga felállított korlátok, és azok a run n’ gun műfajhoz való viszonya az amelyek megakadályozzák hogy igazi klasszikus váljék belőle, annak ellenére hogy technikaliag nem lenne különösebb gond vele. Éppen ezért elsősorban azoknak tudnám ajánlani a játékot akik egy kicsit old-schoolosabb jellegű játékra vágynak, és nem mellesleg a run n’ gun műfajt és a régi Medal of Honorokat egyformán kedvelik, nekik kis , maximum fél órás adagokban kellemes szórakozás lehet a játék, ám az is biztos hogy az egyszeri végigvitel utál nehezen fogja elővenni bárki is.

7.5/10

Pro:

– jól veszi a dimenzióváltásból fakadó problémákat
– rövid adagokban kellemes gameplay
– Részletgazdag, igényes grafika
– hardver képességeihez remekül igazított audio vonal
– műfajához képest változatosnak mondható

Con:

– fél óra után monoton tud lenni
– sorozat jellegéből következő fékezett pörgés
– egyszeri végigjátszás utáni motiváció foghíjas
– agyonhasznált grafikai elemek

Fejlesztő: Netherlock Ltd.
Kiadó: Electronic Arts
Platform: Game Boy Advance
Megjelenés: 2003. december 12. (EU)
Műfaj: Run n’ gun