2011 – néhány szempontból

Az idei év egyre gyorsabban közeledő végének, illetve az újév első napját valószínűen átalvással történő kitöltésének köszönhetően azt hiszem ildomos (vagy inkább időszerű) lenne még a vége előtt összefoglalni a 2011-es évet, a tavalyi ilyen jellegű posthoz hasonlóan több területen keresztül.

Animu

Ezen a téren elsősorban az animék terén történt esemény az idei év során, hiszen a tavalyihoz képest valamivel több sorozatba kezdtem bele és/vagy végeztem ki, ugyanakkor az is hozzátartozik a dologhoz, hogy két szegmensről kell beszélni: az új, és a régi animukról. Ha az előbbi kategóriát veszem figyelembe, akkor egyszerre haladásnak és visszalépésnek tekinthető nálam az idei felhozatal, hiszen habár több sorozatot bírtam tovább egy-két résznél, az összkép azonban mégsem tekinthető olyan rózsásnak mint azt a mondat sugallná, mivel amelyik idei sorozatot láttam, azt vagy végignéztem és nem tetszett annyira mint amennyire kellett volna, míg a másik esetben belekezdtem, de valamilyen oknál fogva nem fejeztem be. Az első csoportot jelenleg három képviselő alkotja: a Nichijou, a Madoka, és a Yondeimasuyo Azasel-san. Az első két említett sorozat közös jellemzője volt hogy rajongótáboruk elég elfogultan nyilatkozott róluk, olyan módon amelyet személy szerint inkább kétkedéssel fogadtam, mondván hogy “túl szép hogy igaz legyen”. A Nichijou esetében ez maradéktalanul be is igazodott, elsősorban azért mert ettől az animétől éppenséggel vártam is valamit: olyan elvont humorral bíró, kötöttségektől mentes agymenést amilyen az Azumanga Daioh, vagy a Pani Poni Dash volt annak idején. Nem tagadom, valószínű hogy az elvárásaim voltak nagyok de amilyen elánnal ültem le a sorozat elé, olyan lendülettel ábrándultam is ki belőle rögvest, a részek múlásával egyenes arányosságban. Ennek okát egy pár poston keresztül fejtegettem már, ezért a felesleges önismétlést mellőzve tömören arról van szó hogy habár az anime műfaja telitalálat, az általa használt humorból hiányzik az az él, az a elmés leleményesség amelyet elődjeit jellemezték. Ez az érzés minduntalan felerősödött a sorozat végégig, ahol még az utolsó percekben is makacsul tartotta magát, számomra sajnálatos módon. A Madokához már nem álltam hozzá ilyen pozitívan az elején, ugyanis egyrészt a karadesign kegyetlenül taszított az első screenshottól kezdve, másrészt látatlanban is túlzásnak éreztem az az odaadást az animu irányába amelyet netszerte kapott. A sorozat végignézése után – mint írtam volt- a negatív előitéleteim maradéktalanul beigazolódtak, amelyhez csak hozzájárult az a felismerés hogy egy borzalmasan rövid, összecsapott, kidolgozatlan, és ennek folyományaként túlértékelt sorozatról van szó. Elfen Lied szintűnek mégsem nevezném mert annál azért tehetségesebbek voltak a készítők -főleg egy anime-only stuffhoz képest-, azonban mégis úgy gondolom hogy közel nincs olyan jó mint ahogy azt beállítják. Mindezek után kellemes csalódás volt a Production I.G. által jegyzett Azasel-san, amelyre még nyáron akadtam rá Siklara blogján. Maga a sorozat a vége felé ugyan veszített egy nagy adagot a minőségéből, azonban vitathatatlan hogy az idei termés egyik kevésbé felkapottabb darabja volt, amelyet azonban sikerült kompenzálnia azzal hogy egy kellemes kis vígjáték keveredett ki belőle többségében jó szereplőkkel és a kissé WTF-s humorral, mérföldekkel megelőzve ezzel a túlhypeolt Nichijout. Ha nem is voltam teljes mértékben megelégedve vele (Imma looking at you, Undine), mégis jó volt arra hogy lemossa a Nichijou által hagyott rossz szájízt.

A másik csoportot, a bizonyos okok miatt félbehagyott stuffok halmazát valamivel szélesebb kínálat alkotja, azonban vagy “bevárás” címén, vagy nemtetszés miatt de nem jutottam mostanáig ezen sorozatok végéig, ezért csak futólag felsorolom azokat amelyek az év során nem szöktek meg az emlékezetemből, és fel is tudom idézni a benyomásaimat:

– Persona 4: ha jól emlékszem a nyolcadik részig láttam, és egyre inkább éreztem azt hogy ezt a sorozatot elsősorban a játék kiegészítéseként szánhatták, ugyanis bizonyos eseményeket kicsivel részletesebben mutattak be mint ahogy azt a játékban tették anno. Mint feldolgozás szerintem nem egy rossz stuffról van szó mert apró részleteit tekintve is viszonylag hű az alapanyaghoz, azonban az eddigi epizódok alapján kissé kiütközik az adaptációk gyerekbetegsége, vagyis egy másik közegben már nem hat *annyira* jónak a sztori mint tette azt annak eredeti formájában. A “bevárás” címén történő félbehagyás ellenére amolyan “tetszik is meg nem is” jellegű benyomásom született róla, de ha már az idegesítő SD fejeket és a humoros részek alatti gesztikulációt kiveszik, már annak is örülni fogok.

– Hyouge Mono: az első két rész óta egy részt sem néztem meg belőle, mivel a P4-hez hasonlóan inkább megvárom míg teljes mértékben elkészül hozzá az angol felirat. Emiatt nem tudok többet hozzátenni annál mint amennyit annak idején írtam róla, mindössze annyit hogy az opening továbbra is úgy remek, ahogy van.

– Ochinko: a cím hosszát figyelembe véve inkább a “becenévvel” illetem a sorozatot, plusz ama tény miatt is hogy ilyen mértékben elrontani vígjátékot nem egyszerű eset, mégpedig egyetlen okra visszavezetve: amatőr módon kivitelezett ecchi poénok. Odáig nagy talánnal rendben lenne hogy egy animu direkt erre hegyezi ki a humorát, de amilyen notóriusan ragaszkodik hozzá arról példát lehetne venni, méghozzá negatívat. Tipikusan az a fajta fanserviccel megvert “humor” amit maximum a pubertás kezdetén álló srácok tudnak úgy igazán értékelni. Elsősorban az egyébként nem rossz WTF-fej dizájn keltette fel a figyelmem, na meg a Dokuro-chan is hasonló eresztés volt bizonyos értelemben, de a Dokuróhoz legalább egy jó nagy adag hamisítatlan WTF-adag is társult, míg itt maximum a failcest és a service. Két rész után ejtve is lett mint a pinty.

– Usagi Drop: ez valamivel jobbnak bizonyult mint az Ochinko, mégpedig amiatt mert egy hamisítatlan slice of life sorozatról van szó, amely a műfajhoz ugyan maximálisan ragaszkodik, ám ebben rejlik az egyik legnagyobb buktatója is két rész alapján: akinek nem messzemenőkig fekszik a stílus azt nehézkesen fogja tudni lekötni a sorozat, ahogy történt az velem is. A cikorina az egészben hogy alapjában véve nem lenne egyáltalán rossz sorozat, csak mint mondani szokták kell egyfajta lelkiállapot az ilyen sorozatokhoz, olyan amilyenben idén nemigen volt részem.

– Boku wa Tomodachi ga Sukunai: az eddig felsorolt sorozatokhoz képest ennek a sorozatnak volt a legnehezebb olyan tényezőt szülnie amely nézésre késztetett, ugyanis első, sőt sokadik látásra sem különbözött egy hangyabokányit sem a mostanában divatos “összedobunk egy csapat pofátlanul kölyökképű kamaszt, azt’ hadd hülyéskedjenek” lemeztől, amelyre rátett egy lapáttal a grafika, amely bizonyos értelemben szépnek mondható, ám rövid időn belül a műfajhoz képest túlzottan giccsessé válik. Ennek fényében a megnézésre késztető ok pofonegyszerűnek tűnhet, ugyanis pusztán egy korrekt módon beillesztett PC-Engine konzolnak köszönheti hogy a vinyómon elfoglalhatta a megnézés időpontjában az általa igényelt kapacitást, amit viszont négy rész elteltével meg én nem köszöntem meg. Az ok? A második részben felvázolt, halványan működőképes (egy átlagos srác, egy végtelenül burokban nevelkedett, Visual novel mániás lány, és egy tuskó modorbeli finomságával bíró leányzó) szereplőfelhozatalt és humort sikerült elbarmolniuk azzal hogy egyrészt a humor kegyetlenmód ellaposodott a harmadik résztől kezdve, másrészt sorra dobták be a mellékszereplőket, akikben még a felvázolt szereplőkhöz képest sem volt semmi pozitív vonásuk. Ilyen téren “kedvenc” szereplőm a Rika névre hallgató “immainnuendoandgeeknesslol” papírmasé volt, de a többi papírkezdemény se semmi ilyen szempontból. A dolgot csak súlyosbította hogy maga az animu a Haruhi (infantilis banda egy szociálisan rövidnadrág nőszemély irányítása alatt) és az OreImo (társadalomból kivetettek sajátos szórakozásai) bizarr keverékének mondható, ilyetén módon feltételezem nem kell különösebben tovább fejtegetnem miért került a Lomtárba a sorozat.

Az idei nem túl erős színvonal kompenzálásaként idén inkább régebbi sorozatokat pótoltam be elsősorban ajánlások alapján, és azt kell mondanom hogy ezekben ugyanakkor nem csalódtam, szinte kivétel nélkül elnyerte mindegyik a tetszésemet, legyen szó befejezetlen vagy végignézett sorozatokról. Legyen szó kultikus klasszikusokról (Gurren-Lagann, Evangelion, Samurai Champloo), shounenekről (One Piece, Ghost Sweeper Mikami, Zenki), vagy éppen mecha-animékről (Gundam 08MS/0083), ezek a sorozatok sokkalta jobban képesek voltak lekötni mint idei társaik, és megbizonyosodtam afelől is hogy nem kezdek “öreg lenni” az animukhoz, egyszerűen csak továbbra is olyan szinten vagyok finnyás ilyen téren hogy nem sok (új) sorozat képes manapság felkelteni a figyelmem, vagy éppen lekötni. Ezen animék ismertetésétől most eltekintenék, már csak azért is mert vannak olyan jók ezek a sorozatok hogy a közeljövőben egy TL;DR jellegű postban mutassam be.
Ami talán ennek ellenére is említést érdemel a részemről, az a One Piece: régen volt már hogy egy shounen igazán érdekeljen, de az OP ksi túlzással visszahozta azokat az időket amikor a DB/DBZ rendkívüli mértékben érdekelt, ilyen téren a sorozaton látszik hogy még az előző évezred szülötte.

Játékok:

Ami az animuk terén nem sikerült, az a játékok esetében annál inkább: az idei Playstation 3-as termés kimondottan jól sikerült a részemről, lényegesen több játékot találtam érdemesnek arra hogy kicsengessem érte a valós vagy virtuális pénzt, és ezen stuffok esetében kivétel nélkül azt tudom mondani hogy megérték a pénzüket, jó volt idén (is) PS3 tulajnak lenni. Habár új IP-ben (Intellectual Property, esetünkben új sorozat) nem volt valami gazdag a részemről az idei év és a nyári időszak a tavalyihoz hasonlóan kongásig pangott, a tavaszi és az őszi/téli felhozatal mégis képes volt kárpótolni ezen hiányosságokat. Kezdődött mindez januárban a Bayonettával, amelyet amolyan születésnapi olcsó (5 rugó) zsákbamacskának szántam a magam részére, ám a negatív előítéleteket sikerült egy olyan tényezővel kompenzálnia, amely egy játékban a legfontosabb: a szórakoztató gameplayel. Ezt ugyan már a játék postjában említettem már, de az első DMC óta nem volt ilyen szórakoztató egy 3D-s beat’em up, az átlagnál keményebb nehézségi szint/mentalitás/pörgés és a rengeteg kombó hozzájárultak ahhoz hogy igazi meglepetés lehessen a játék, egyben megerősítsen abban a tényben, hogy a Platinum Games miatt nem kell aggódni, vannak olyan tehetségesek továbbra is mint annak idején a Clover Studios-os időkben. Ezt követte tavasszal a Hard Corps: Uprising/Yakuza 4 kettős amelyek képesek voltak hozni az elődök által képviselt minőséget még az apróbb hibák ellenére is (HC:U – “csak” egy jó Contra epizód, Y4 – évenkénti megjelenés). Az igazi dömpinget azonban nem ez az időszak, hanem az őszi/téli kínálat hozta, ugyanis a piac szokásához híven mindenki erre az időszakra szokta időzíteni azt ami év elejére nem fért be, ennek köszönhetően viszont biztos vagyok benne hogy tényleg mindenki megtalálta a számítását a szezonban, akit csak egy kicsit is érdekel ez a hobbi. A Disgaea 4, a Rayman Origins, a Sonic Generations, a Sonic CD, és a karácsonyra unokatesómtól kapott Batman: Arkham City mind-mind olyan játékok voltak amelyek tulajdonba vételét nem bántam meg. Az idei PS3-as felhozatal egyedüli keserű pontját két játék alkotja, pontosabban a kiadók azon viselkedése amellyel Európát kezelték mindig is. Az Atlus Catherine-je már július végén megjelent az államokban, a Metal Gear Solid HD Collection pedig november végén, azonban e két címet egészen februárig nem élvezhetik azok az európaiak akik az importálás helyett inkább hajlandóak kivárni a PAL megjelenést. Ennek okát nem tudom biztosra, de az azt hiszem világos hogy nem vagyunk a legszerencsésebb helyzetben ha megjelenésekről van szó…

Az új játékok mellett természetesen régebbiekkel is játszottam idén, különösképpen úgy hogy idén augusztusban apróhirdetés útján szert tettem egy tökéletes állapotú Dreamcastre, amelyet ráadásként nem sújt sem a régiókódolás, sem a nehezen kijátszható védelem. Ennek folyományaként lehetőségem volt kipróbálni jó pár játékot, amelyek hossza ugyan hagy némi kívánnivalót maga után, arra viszont tökéletesek hogy lekössenek akkor ha nincsen kedvem nagyobb terjedelmű játékokhoz. Az Under Defeatről írtam már, azonban az eddigi kipróbáltak közül a legstílusosabbról még nem, amely a Jet Set Radio névre hallgat, amelyből már csak egy pálya lenne vissza, azonban az már így is bizonyos hogy rendkívülmód egyedi darabról van szó minden aspektusában. A több platformot felölelő nosztalgiázáson tú az elmúlt másfél-két hétben belekezdtem a GBA-s Fire Emblem: The Sacred Stones című játékba is Wagner ajánlására, amely ahhoz képest hogy fantasy SRPG-ről van szó mégis bejött eddig a játék, elsősorban amiatt hogy nem azt az RPG-s vonalat erőlteti rám ami alapjáraton nem szokott érdekelni.

Ha az idén megjelent, általam is kipróbált és végigvitt játékok között meg kéne neveznem az idei év legjobbját, akkor pusztán szubjektív alapon a Rayman Origins lenne érdemes erre leginkább. Az ok? Amellett hogy gameplayét tekintve nagyon jó és audiovizuális szempontból jelenleg páratlan kategóriáját tekintve, azon kevés játékok közé tartozik ebben a generációban amely bárminemű patch és DLC nélkül alkot teljes játékot, és arról se feledkezzünk meg hogy ilyen szintű tartalommal és műgonddal felvértezett, tisztán 2D-s játék olyan ritka fizikai kiadásban nagykonzolokon mint a fehér holló, hát még a letölthető játékok terén mostohán teljesítő PS3-on.

Zene:

A tavalyi évhez hasonlóan idén is akadt jó pár olyan album amely valamilyen okból felkeltette a figyelmem, ám a műfaji orientációmat és berögződésemet idén sem sikerült túlzott mértékben leküzdenem, ugyanis ebben az évben is elsősorban a heavy metal és a hard rock voltak azok a műfajok amelyek a leginkább érdekeltek, és ilyen téren úgy gondolom nem lehetett panasz erre az évre. Azon felül hogy az Amon Amarth, a Motörhead és a Megadeth egyaránt jó lemezekkel tértek vissza, több olyan formáció is akadt idén amelyek eddigi felhozatalával nem voltam túlzott módon ismerős, ám mégis képesek voltak előadásukkal lekötni annyira, hogy nem csak a vinyómon, de az MP3 lejátszómon is bérelt helyük legyen, függetlenül attól hogy higgadtabb, avagy erőszakosabb előadásmódot alkalmaztak. Összességét nézve ezeket az albumokat tartom említésre érdemesnek, zárójelben a legkedvencebb számokkal az egyes albumokból:

– Amon Amarth: Surtur Rising (The last stand of Frej)
– Megadeth: Th1rt3en (Public Enemy No. 1)
– Uriah Heep: Into the Wild (Southern Star)
– Ten: Stormwarning (Kingdom Comes)
– Motörhead: The Wörld is Yours (Brotherhood of Man)
– Wolf: Legions of Bastards (K-141 Kursk)
– Saxon: Call to Arms (Ballad of the Working Man)
– Jag Panzer: The Scourge of the Light (Condemned to Fight)
– Hibria: Blind Ride (Beyond regrets of the past)
– Artillery: My Blood (End of eternity)
– Kamelot: Poerty of the Poisoned (Hunter’s Season)
– Mastodon: The Hunter (The Ruiner)
– Nazareth: Big Dogz (No mean monster)
– Amorphis: The beginning of times (My enemy)
– Jasta: Jasta (Bury me with my beliefs)
– Einherjer: Norroen (Naglfar)
– Anvil: Juggernaut of Justice (This ride)
– Portrait: Crimen Laesae Majestatis Divinae (Der todesking)

Akárcsak a játékok esetében, úgy az idei albumok esetében is nehezen tudnám kiválasztani az az Egyet amelyet az év legjobbjának tartok, ugyanis ha az alapján nézem hogy mennyire fogott meg összességében az album akkor egyaránt helyezésre esélyes lenne a Jasta, a Nazareth, a Mastodon, és az Saxon lemeze egyaránt, de mivel egy ilyen cím általában egy “résztvevő” szokott illetni, ezért maradok a Nazareth Big Dogzánál. Ezt elsősorban annak köszönheti hogy a blues ezen az albumon nagyon sokat adott hozzá a hangulathoz, és a banda előadásmódja is frissítő kivételként hat a szokásos kicsit pörgetett, de mindenképpen aktívabb előadásmódokhoz képest.

Magánélet/iskola

Ha meg kéne fogalmaznom az idei évet egyetlen szem szóval, akkor azt hiszem a “punnyadás” lenne a legtalálóbb. Nem arról van szó hogy egész évben otthon evett volna a fene ahelyett hogy dolgoztam/iskolába jártam volna, egyszerűen inkább arról hogy néhány kivételt eltekintve abszolút nem volt eltérőbb általánosságban az idei év a tavalyihoz képest, még úgy sem hogy sikerült elérni az idén valamit az iskolai előmenetel szempontjából, de ezt az élet sikerrel “kompenzálta” is egy jóval személyesebb dologgal. Előbbi alatt egy komplex középfokú angol nyelvvizsgát kell érteni, amelyet afféle biztosítékként tettem le március végén annak érdekében hogy a későbbiekben ne okozzon felesleges túlbonyolítást a jövőben. A vizsga által érintett két szegmensből (szóbeli és írásbeli) az írásbeli az amivel elégedett vagyok az ott elért 84 százalékkal, azonban a szóbeli vizsga nem sikerült úgy ahogy kellett volna, köszönhetően az ilyen alkalmakkor alkalmanként fellépő lányos zavarnak aminek “köszönhetően” csak 73 százalékot sikerült elérnem. Mindez azonban azt hiszem nem rossz teljesítmény annak fényében hogy direkt nem fordultam felkészítő tanárhoz. Mint azt mondottam volt annak idején is, az életnek sikerült ezt a kis sikerélményt két hónapra rá kompenzálnia, ugyanis 73 éves korában elhunyt az apai nagyapám, amelynek következtében az egész család számára nehezen teltek a napok, hetek. Különösképpen vonatkozott ez a nagyanyámra aki számára a kezdeti időkben rendkívüli módon szokatlan volt a hirtelen rá szakadt magány, ami a kedélyállapotán is meglátszott, révén az alapvetően jókedélyű viselkedését felváltotta egy egészen másmilyen habitus, amelytől csak 2-3 hónappal később tudott teljes mértékben megszabadulni. Az azóta eltelt idő szerencsére mindenkit visszaállított a rendes kerékvágásba, azonban a pár nappal ezelőtti karácsonyi ebédnél már érezni lehetett, hogy a jó hangulat ellenére már más idők járnak mint tavaly ilyenkor.

Az idei tanév első félévére akárcsak az egész évre, úgy ebben az esetben is a punnyadás volt a leginkább jellemző, amolyan gépiesen megszokottan teltek a hetek, hónapok, amelynek eredményeként egy majdnem színhármas félévi eredmény kerekedett ki, egy tantárgy kivételével ugyanis mindenből hármast kaptam, amely egy kissé elmarad a tavaly őszi félév 3,5-es eredményéhez képest, de a tavaszi leeresztéshez képest még így is fejlődésnek mondható. A tavaly bebukott, végtelenül hasznos (khm…) menedzsment a menetrendnek megfelelően az órarendben bosszulta meg magát, azonban a saját meglepetésemre ez a tárgy sikerült most a legjobbra egy ötös osztályzat képében, amit először megmondom őszintén még én magam sem hittem el. Habár azt el kell ismernem hogy most a tananyag is értelmesebb volt, és tényleg azt kérdezték amit leadtak, így ilyen téren tényleg nem lehet panaszom, hiszen a valaha ismételt első tárgyamhoz képest ilyen eredményre végképp nem számítottam. Ugyanakkor arra is hogy elbukok egy tantárgyat, ugyanis az őszi félévekben afféle hagyománnyá vált nálam hogy egy tárgyat elbukok, és ez az “áldott” hagyomány ezúttal is képviseltette magát, mégpedig azért mert a tanagyag úgy száraz ahogyan van. Az az érzés gondolom ismerős amikor az ember akárhogy töri magát, mégsem akar a fejében megmaradni bármi áron sem, mert én pontosan ebben a szituációban találtam magam a félév mind a 15 hete alatt. Ennek folyományaként afféle díjat is nyertem, hiszen január 10-én megyek javítani a tárgyból, amely jelenségtől már most égnek áll az összes hajam, köszönhetően annak hogy jövő héten mindenképpen át kell nyálaznom a tananyagot. Az év folyamán az iskola kompenzálásaként alkalmanként becsúszott jó pár házibuli is, amelyet a hagyományokhoz híven mindig ugyanannál az ismerősnél szoktunk tartani. Ezekből az alkalmakból idén kicsivel kevesebb volt, de amelyik meg lett tartva azzal elégedett voltam, részben azért mert ezen alkalmakkor van a leginkább lehetőség arra hogy az ember egy csokorban, cakumpakk viszontláthassa az élet különböző területére sodort ismerőseit egy jó innivaló és kedvére való zene mellett. Holnap, vagyis szilveszterkor ugyanakkor egy kicsivel másabb lesz a program, ugyanis a játékok iránt fogékony csapat jóvoltából idén is lesz a szomszédság kollektív körbepetárdázása és az ivászat mellett többek között LAN-party is, amely tökéletesen alkalmas arra a rendszerint hajnali 2-3 körül bekövetkező enyhe fáradtság előzésére, amelyet részben az innivaló, részben egyeseknél a koránkelés képes indukálni.

A kicsit bő lére eresztett összefoglaló után (meglepő módon) a blog minden rendszeres olvasójának és idetévedőjének ezúton is kívánok boldog új évet, és káros mellékhatásoktól mentes január elsejét egyaránt.

Until 2012: Dodgers over and out.

(Tudom, kicsit sok volt mostanság a Robotnik, de ezt a videót nem hagyhattam ki. :D)

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

7 responses to “2011 – néhány szempontból

  • BenyoBoy

    Jó kis összefoglaló volt! Jövőre ugyanitt! 🙂

  • Wagner

    Jó kis összefoglaló, én nem tudnám így előszedni, hogy mi volt 2011-ben. 🙂 Amúgy örülök, hogy megfogadod az ajánlásaimat, amennyire időd engedi.

  • Dodgers

    Thx mindkettőtöknek. 🙂

    Wagner:

    Általában meg szoktam fogadni mindenki ajánlását, amennyiben olyamit ajánl ami első látásra engem is érdekel akármilyen szinten, legfeljebb kevesebb-több idő telik el addig míg eljutok odáig hogy el is kezdjem az ajánlás tárgyát. Ilyen téren köszönet az ajánlásokért, jó pár dolgot sikerült így bepótolnom ami annak idején elkerülte a figyelmem és elfeledkeztem azóta.

  • BenyoBoy

    Most találtam, lehet bejön neked is:

  • Dodgers

    Elsőre kicsit magasnak tűnt az énekes hangja, de ezt az első refrénre teljesen megszoktam, plusz a gitár/dob is elég jól belőttnek hangzik a szám alapján. Utólag furcsálom hogy elkerülte a figyelmem a lemez annak ellenére hogy a Shock!-on is volt cikk róla (lusta vagyok, ott tájékozódok az új megjelenésekről :D), de köszi az ajánlást/emlékeztetést, teszem is torrentbe. Ha a teljes album van olyan jó mint ez a szám akkor gond már nem lehet.

    • BenyoBoy

      Nekem teljesen kimaradt, nem is tudom hogy találtam rá. Nem egy ismert banda (annak ellenére, hogy gyakorlatilag supergroup-nak is tekinthető), de ez a szám rögtön megfogott, a refrén az egyszerűen beszarás jó, nagyon eltalálták. Az énekes tényleg elég magas hangja van, de tiszta is! 😀 Klasszikus NWoBHM jelleget ad az egésznek.

      • Dodgers

        Ahhoz képest tényleg ismeretlennek tűnik a banda hogy például az Armored Saintből is van egy tag a bandában, de valahol érthető szerintem, tekintve hogy mintha egy kicsit higgadtabb, urasabb lenne az előadásmódjuk a nagy többséghez képest, a középtempónál gyorsabb szám nincs is az albumon a leghosszabb szám első percét leszámítva. Alapjáraton persze nem lenne gond ezzel (engem se zavar), de amekkora hangsúlyt helyez az album emellé az énektémákra, az erre nem fogékonyakat nem valószínű hogy érdekelni fogja a csapat. Ami kár, mert jó formációról van szó.

        Egyébként belehallgattam a teljes lemezbe, és van olyan jó szvsz az egész mint a linkelt szám, lényegében az az egy szám jól jellemzi az összes többit is, szóval ha még nem hallgattad meg a teljes lemezt, akkor csak ajánlani tudom.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: