Strike Witches – Ha a Kelly hősei nem volt elég altern (redux post)

A második világháború mindig is kedvelt téma volt a szórakoztatóipar mágusainak körében, egészen a hatvanas-hetvenes évektől kezdve. Gondoljunk csak a Piszkos Tizenkettőre, a maga merész módján remek Kelly hőseire, vagy napjainkban a különféle, javarészt FPS műfajba tartozó videojátékokra, amelyek a maguk módján, de törekednek a valósághűségre. Ám mindezekben a feldolgozásokban van egy közös dolog: túlsúlyban csak a szövetségeseket tekintik főszereplőknek, ami nem egy esetben ideológialiag megkérdőjelezhető cuccokat eredményezett. Gondoljunk csak a Ryan közlegény megmentésére. Amerika a jóarcok országa, a németek barbár ganétúrók, az elnök törődik a katonái lelkiállapotával, csak jó és rossz van, ismerősek ezek? Személy szerint pontosan emiatt nem kedvelem az omniózus filmet a viszonylag tűrhető harcai ellenére: a patrióta mentalitás szép dolog, de az egyoldalúsítás nem éppen a legsziporkázóbb rendezői fogás. Természetesen tekintetbe lehetne venni az egyes nemzetek ideológiai és történelmi „élményét”, de ugyanoda lyukadna ki az egész mosdatási kísérlet: felesleges szócséplés a jó és a rossz fogalmáról, mivelhogy háborúban szinte nincs nemzet, aki legalább egy kicsit nem lenne sáros, ezt fedve a magasztos igazságpajzssal. Remek példa erre Roosevelt elnök, aki már akkor ismeretében volt a Pearl Harbori támadásnak, mikor a japán repülőgépek még csak fel sem szálltak, így természetesen elrendelhette volna a környék kiürítését, megmenekítve megannyi életet. Ehelyett örült a lehetőségnek, hiszen így végre remek indítékot szerezhetett a Csendes-óceáni hadszíntérre való belépésre, ilyen „magasztos” célért meg természetesen nem furdalta a lelkiismeret jó néhány emberéletet, meg egy csomó régi hajó miatt. Mindezzel nem azt mondom, hogy az eddigi szövetségesek=jó fiúk, tengelyhatalmak=bad guys sztereotípia valóságos tartalma valójában ezek fordítottja lenne, hanem azt, hogy a játékok és egyéb médiumok nem adtak kellőképpen lehetőséget a másik oldal bemutatására, már ami az általunk irányított és szemrevételezett kontingenst illeti. Régebben voltak ugyan próbálkozások, például játékfronton a Panzer General, a Silent Hunter széria vagy a Battlefield 1942, de mostanában, ha meg is jelenik egy második VH-s játék, vagy egyéb szórakoztatócikk, az is inkább a szövetségesek „jóságát” öklözi bele a játékos/néző gyomrába. Egy koncepció azonban túlnyomórészt kimaradt az eddigi repertoárból: mi lenne akkor, ha ezek az egymással hadban álló nemzetek békében élnének egymással, sőt valamilyen közös cél érdekében összefognának egymással, valaminek a védelme érdekében? Az amerikai a japánnal, a francia a némettel, a finn az orosszal, és így tovább?

Ilyesféleképpen gondolkodhatott a Strike Witches megalkotója is, amikor 2005 környékén manga formájában elindította az azonos címet viselő sorozatot, amelyben a világégés korát dolgozta fel egy kimondottan alternatív formában. A mangák nagy részéhez hasonlóan ez sem kerülte el a feldolgozás sorsát, amelyre a hazánkban is ismert Gonzo stűdió (Full Metal Panic, Chrono Crusade, Samurai 7, stb.) csapott le először 2007-ben, egy ízelítőnek szánt, egy epizódot számláló OVA formájában. Az OVA-t magát a mai napig nem láttam, de olvasataim alapján szükség is volt az ízelítőre a Gonzo részéről, ugyanis mint manapság sok céget, a Gonzót is elérte a gazdasági pöcegödör és a sikertelenség kettőse, amibe az évek során szépen folyamatosan sűlyedett. A dolgok 2008 környékére odáig fajultak, hogy a stúdió a nagyon korai SquareSoft sorsára jutott: nagyjából már csak egy nagy, 12 részes projectre volt büdzsé. Abban az egy animében volt minden reményük, mondhatni az volt az utolsó érdemi szalmaszál, amibe bele tudtak kapaszkodni. Azonban, mint az történt anno a Final Fantasy esetében, a SW ha nem is teljesen de beváltotta a reményeket, ami az animu átfogó jellegét illetően mondhatni a meglepetés erejével hatott a stúdió számára. Olyannyira meglepetésként, hogy azóta, 2010-ben elkészült a második sorozat is Strike Witches 2 címmel az A1C stúdió által, illetve idén március 17-ére van datálva egy mozikba szánt darab is.

Ugyanakkor mindezt egybevéve számomra is meglepetés volt a sikerről kapcsolatos tájékozódás, párosítva az animéből látott képekkel, és egy-két hazai ismertetővel. Elsőre egy totál átlagos, kizárólag női (khhm…) szereplőgárdával dolgozó, moeval bőven meglocsolt (khhm again…), yuri szálakkal is átszőtt (khhm a harmadikon…) stuffnak tűnt, de néhány ismertető átnyálazása után azonban megfordult valami a fejemben: mi van akkor, ha ez most kivételesen egy jó darab? Na persze nem feltétlen az anime alapszituációja indította el ezt a gondolatmenetet, hanem egészen pontosan egy darab tényező: a tény, hogy az anime bizonyos, akkor még számomra ismeretlen mértékben merített a második világháborúból, ami ugyan pont a kedvenc történelmi időszakaim közé tartozik, ám roppant kevés anime merített inspirációt eddig ebből a sötét hat évből. Ennek tudatában gondoltam azt, hogy egy esélyt talán mégiscsak megér a stuff, annak ellenére hogy a témaválasztást leszámítva zéró mértékben érdekelt az anime megnézése. Végül 2010 nyarán kissé nyögve-nyelve de sikerült befejeznem az animét, amit aztán erősen vegyes benyomásokkal töröltem le végül a gépemről. Habár 2010-ben már írtam egy postot az animéről, az említett vegyes benyomások újbóli átgondolása után úgy gondoltam hogy egy remake-t talán megér a post annak érdekében, hogy egy kicsit jobban kifejtsem a véleményem erről a stuffról, egyben jobban megmagyarázzam a bizonyítványom azzal kapcsolatban, hogy miért kapott első látásra több pontot annak idején a kelleténél.

Történelmi skicc

Ha egy szóval össze kellene foglalnom a grafikai nívó mivoltát, akkor talán a “mesterkélt” lenne a legtalálóbb kifejezés a részemről, figyelembe véve a témaválasztás és a konkrét megvalósítás kettősét. A témaválasztást, ami bőven rejteget magában annyi lehetőséget hogy a grafikusok kiélhessék fantáziájukat, és a konkrét megvalósítást, ami ennek javarészt ellent mondott. Mert miről is van szó? Hiába a komoly témaválasztás, a mangaka és ezzel együtt a Gonzo úgy gondolta hogy lazára veszik a figurát, aminek következtében az általános hangulat sokkal engedékenyebbnek bizonyul, mint azt a téma hellyel-közzel megkövetelné: ennek legszembeötlőbb bizonyítéka a karadesign, ami sajnálatos módon magán viseli azt a manapság megfigyelhető trendet, hogy a 98%-ban női szereplők jóval fiatalabbnak, gyerekesebbnek, “aranyosabbnak” (relatíve, ugyebár) látszanak a kelleténél, ami természetesen bizonyos testrészekre nincs akkora kihatással. Ez különösen akkor szembeötlő amikor feltűnnek olyan férfi szereplők is, akik alig idősebbek a 16 éves átlagéletkort magukénak tudható lányoknál, és mégis mintha jóval több évről lenne szó, holott a férfi szereplőket is sújtja a cukrosítási folyamat. Ennek valamelyest egyenes hozományaként a színvilág sem olyan mint amilyen elvárható lenne a történelmi kortól, ugyanis kis túlzással rikitóan világos, túlzottan lágy színvilágot mondhat magáénak az anime, ami sajnos mégis passzol ahhoz a tényezőhöz, hogy az SW-t nem kizárólag történelmi összefoglalónak, crossovernek szánták. Nem arról van szó, hogy bűnronda lenne az anime, sokkalta inkább arról hogy ebben a formában egyszerűen nem illik bele abba, amit az ember elképzel a “1939-1945” évszámokat hallva, és nem amiatt, mert művészileg absztrakt, újító lenne (bár az lenne). Ugyanakkor ez nem jelenti azt hogy veszett fejsze nyele lenne a szituáció, mert bizonyos területeken mégis megerőltette magát a Gonzo annak érdekében, hogy legalább az egyik célközönség megkapja azt, amire vágyott. Ennek megfelelően a korhű és ihletett eszközök viszonylag hitelesen, de nem túlzottan részletekbe menően lettek kidolgozva, és arra is ügyeltek, hogy az egyenruhát viselő szereplők uniformisa a cukros ábrázolásmód ellenére is mutasson hasonlóságot a valóságban is használt egyenruhákkal. Elsősorban színvilágban fedezhető fel a hasonlóság, de bizonyos mértékben az emblémák, rendfokozatok is stimmelnek olyan mértékben, hogy különösebb panasz ne érje a ház oldalát, még annak ellenére is hogy nem feltétlen a pilótáknak szánt egyenruhákat viselik a szereplők, például Miyafuji és Sakamoto az akkori japáni haditengerészet által alkalmazott darabokat kapják. De ennél továbbmenve a Strike-erek kidolgozása is ügyes munkának nevezhető, mivel ezeket a valóságban is létező és rendszeresített vadászgépekről mintázták, mint például a Spitfire, a BF-109, vagy éppen a Zero. Azonban még ez sem képes eltakarni azt, hogy a híres-neves Gonzo CG quality ezúttal sem brillíroz különösebben, aminek köszönhetően megint sikerült olyan modelleket megalkotniuk, amik nem elég hogy sokszor hiányt szenvednek a részletes kidolgozottságban, még el is ütnek az anime látványvilágától. Háborús, pontosabban repüléssel foglalkozó anime lévén szerencsére légiharcok is találhatóak az animében, amelyek többségében ugyan rövidek és nem is igazán érnek el eposzi magasságokat a koreográfia terén, a CG-t használó jeleneteket leszámítva sok panasz nem érheti a ház elejét. Azonban akiket a grafika milyensége jobban érdekel, azok számára halkan megjegyezném hogy az anime azon sorozatok közé tartozik, amelyeknél a DVD kiadásnál észrevehető grafikai külömbségek figyelhetőek meg a tévés sugárzáshoz képest a cenzúra hiányát leszámítv. Nevesítve a szereplők gesztusain figyelhető meg javulás, a DVD kiadáson mintha egy kicsit kifejezőbb lenne a figurák testbeszéde és arckifejezése.

Az audio vonulatra rátérve ugyancsak megfigyelhető az “elmegy, de azért mégsem” jelleg, ami elsősorban a szereplők szinkronhangjaiban keresendő. Az alapján nyilvánvalóan banális lenne osztályoznom a szereplők hangjait hogy maga a karakter milyen érettnek mondható, ám az SW alapossági mércéje mégis megüti azt a szintet, amikor ez alapján tökéletesen belőhető, hogy ki volt az akinek az performansza jó volt, és ki volt az akié hagy kívánnivalót maga után. Mivelhogy így azt tudom mondani, hogy a komolyabb szereplők szinkronhangjai jók voltak mind előadásra, mind hangszínre, ami köszönhető annak is hogy a stábnak sikerült ebbe a szegmensbe jobb kategóriás embereket is beválogatni, az ismertségüktől függetlenül. Ám a gyerekesebb szereplők esetében sajnos ugyancsak megfigyelhető a gyerekesedési folyamat, ami hatására ezen szereplők hangja egy idegesítő macskáéhoz hasonlatos, vagyis alapjáraton is képesek magas oktávokat megütni, de hogy gazdagabb legyen az élet, mindenki más magas oktávot üt meg. Ilyen téren “kedvencem” lett a Lynette névre hallgató szereplő, aki minden tekintetben egy Mikuru 2-nek nevezhető, de a többi magashangú szereplő sem panaszkodhat ilyen téren. Eme kettősség ellenére az OST már pozitív benyomásokkal gazdagított, amely habár az animéhez hasonlóan szinte állandóan könnyedebb hangulatú és nem is mondható maradandónak, ám az anime nézése közben mégis jónak, dallamosnak mondható, jól aláfesti a képernyőn folyó eseményeket. Az OP/ED párosra sajnos ez a vélemény már nem állja meg a helyét, mert megintcsak a 576-ik JPop vinnyogást kapjuk kézhez, akikkel már így is tele van a padlás, de az animestúdiók valamiért még manapság is azt hiszik, hogy a középszerűen lagymatag vinnyogás jó betétdalnak minősül.

Kötelező történelemóra

A történet 1944-ben veszi fel a fonalat, egy olyan alternatív világban, ahol nem a második világégés olt ki emberéleteket és dönt romba városokat, országokat, hanem egy földönkívüli faj, a Neuroi, amelyek értelemben a lyukas zoknimmal vetekednek, de erejük meghaladta a meglepett emberiség ütőerejét. Ezek a monszták változatos alakot öltve ontják magukból a hatalmas, vörös lézernyalábokat, amelyek mondanom se kell, hogy kifejezetten bosszantó tényezőnek számítanak. Eme veszélyfaktor hatására fogtak össze a világ nemzetei az ellenség visszaszorítására, de erejük egy darabig nem sokat ért. Olyannyira, hogy Európa 1944-re már nagyrészt a Neuroi uralma alá került. Időközben azonban, a mérnökök munkájának hála kifejlesztettek egy olyan fegyvert, amelyek megfelelő emberek kezében megfelelő mértékű válaszlépést jelentenek a fekete, hatszögmintázatú aljával szemben. Ezek a fegyverek a Striker egységek, amelyek elsőre határozott hasonlóságot mutatnak egy korabeli vadászgép orrszerkezetével, azonban lábra húzva ezeket a szerkezeteket, az úgynevezett boszorkányok a megfelelő fegyverzettel már képesek szembeszállni az idegen behatolókkal. De kik is ezek a boszorkányok? Elsősorban érdemes leszögezni, hogy az SW világában a nők, pontosabban a tinédzser korú lányok varázserőkkel rendelkeznek, amely az életkor előrehaladtával egyenletes arányban csökken. Éppen ezért a Strikereket csak ilyen kamaszkorú hölgyek képesek kezelni, hiszen ekkor van a maximumon az erejük. Ilyen karakter a főszereplő, a tizennégy éves Yoshika Miyafuji is, aki békés természeténél fogva eleinte nem akar részt venni a háborúban, azonban a behívás, és egy apjától kapott levél hatására mégis úgy dönt hogy beáll a Strike Witches, más néven a “501-esek” csapatába. Egészen pontosan annak angliai támaszpontjához, ahol hozzá hasonlóan kiválasztott, a világ számos országából származó kollégáival igyekszik kiirtani az idegen megszállókat.

A bevetés

Mielőtt részletesebben belemerülnénk az anime boncolásába, érdemes leszögezni hogy a látszat ellenére a Strike Witches nem egy, hanem rögtön három műfajban utazik: egyrészt egy hagyományos shoujou anime, másrészt egy történelmi alapokon nyugvó fikció, és harmadsorban fanservice. De mondhatnám azt is, hogy a “jó, a rossz, és a csúf” szindróma jelei figyelhetőek meg, ugyanis habár egyik területen sem alkot maradandót, ez a három stílus mégsem képvisel egységes színvonalat a sorozat során. A rendszeresség kedvéért kezdjük a shoujo részleggel, ami alapjában véve az anime gerincét alkotja, és erre épül majd rá a másik két műfaj. Ebben az aspektusban a csúf megfogalmazás abban az értelemben igaz, hogy az SW-t rendkívüli módon belengi a kisstílűség szaga, amire kezdésnek a sztori teszi fel a koronát: habár igyekszik egy kerek történetet elmesélni, az egész anime történetét mégis belengi egy olyan átfogó hangulat, mintha az alkotók nem is akarták volna megerőltetni magukat, mintha kitaláltak volna egy látszatra frappáns ötletet ám időközben kifogyott volna a kupaktanács képzelőereje, és az első kézenfekvő kliséket illesztették be cselekmény címszó alatt. Nyilván nem azt mondom, hogy minden animének kötelező és muszály újító tartalommal szolgálnia, ám mint mindennek, úgy ennek is megvan a maga egészséges határa amit nem lenne ildomos túllépni anélkül, hogy ne billene el a negatív megítélés felé a mérleg nyelve. A Strike Witches pedig ezen a vonalon úgy suhan át mint a győzelmi zászló, mivel gyakorlati megvalósításában kimondottan hiányzik az a szikra, ami azt mondatná hogy legalább nézni érdemes lenne. Pedig ebből az aspektusból igencsak szeretne hasonlítani azokra az animékre, ahol a főhősnő kemény munkával éri el azt a státuszt, ami miatt meg fogják becsülni őt a csapatban. Aki látta a Kaleido Start, a Mina a szupersztárt, vagy az Ace wo Naraet, az nagy valószínűséggel sejti hogy hányas a kabát, és sejteni fogja hogy alapjában milyen is az SW. Mivelhogy a központi cselekményt Yoshika fényes kezdés utáni karriermenete képezi, amit gyakorta szegélyez edzés és bevetés, megspékelve a kétkedő tagok bizalmának elnyerésével, mindezt egy monster of the week koncepcióba csomagolva. Ezen a téren az anime hibátlanul mondja fel a leckét, hiszen az innen-onnan lopott fogások és a hangulat kísértetisesen emlékeztetnek az említett címekre, hiszen minden, a későbbiekben taglalt patkány húzása ellenére mégis magában hordozza azt a szelidebb, talán ártalmatlannak is mondható szellemiséget, ami a shoujou műfajra amúgy is jellemző, és ilyen tekintetben a szereplők sem lógnak ki túlzottan a sorból, hiszen igazán vad jellemekről nem igazán lehetne beszélni, inkább olyasféle visszafogottságról ami erre a műfajra jellemző.

De akkor mégis hol van a gond? Ott, hogy mindezeken felül ebből az aspektusból kvázi ki is merült az anime erényeinek tárháza, és helyét átveszi a sekélyes kidolgozatlanság csupaszsága. Megjegyzem mindezt annak ellenére teszi, hogy ótvarnak mégsem nevezném a sztoriját, hanem egyszerűen semilyennek. Arról vitát lehetne nyitni hogy egy 12 részes animét miként lehet igazán jól megcsinálni, és vannak is pozitív példák, ám mégis rendkívül rizikós egy ilyen terjedelmű sorozatot készíteni, hiszen eléggé meg kell válogatni, hogy mi kerüljön be és milyen mértékben. Az SW ennek fényében sikertelenül veszi az akadályokat, elsősorban amiatt mert a készítők amúgy sem akartak túl sok mindent elérni, és még azt a keveset sem sikerült úgy kialakítani, beosztani hogy az jó legyen. A történet folyásáról már tettem említést, és a változatosság kedvéért most is megteszem, csak hogy érzékeltessem mekkora gixer is van a gépezetben: hiába indulunk ki A-ból, ha a végén gyakorlatilag az A-ba fogunk visszatérni, és a plot tekintetében ez a sorozat egyik legnagyobb rákfenéje. Látjuk, hogy mintha folynának az események, gyűlnek a sikeres bevetések és a lányok is edződnek, ám a gyorsan bedobott és azonnal félre is dobott szálak, és az arcpirítóan olcsó befejezés után visszatekintve láthatja az ember, hogy az ég egyadta világon nem oldódott meg semmi olyasmi ami az anime elején még az alapkonfliktust képezte. Mintha egy fontosabb cselekményrész után egyszercsak elvágták volna a film szalagját, és el kéne könyvelnünk hogy itt a vége, fuss el vége. Mondom ezt úgy, hogy a 12-ből 9-10 rész megy el arra, hogy az alaphelyzettel megismerkedjünk, míg a maradék 3 epizódban zajlódna le a tényleges cselekmény, ami viszont beleesik abba a csapdába hogy komolyabbnak akarja láttatni magát a kelleténél, és igazi megoldást ezek a részek sem kínálnak. Leszámítva persze azt, hogy Yoshikát a végére elfogadják csapattársai, ám ez közel sem jelenti azt hogy ez komolyabb teljesítmény lenne a plot részéről, ugyanis a főcselekményhez hasonlóan sem ez, sem az egyes karakterekre vonatkozó szálak is csak úgy sodródnak az árral, akár egy kavics: elvétve be vannak dobva, és a végére megoldódnak anélkül, hogy a néző ebből bármit is érezne. Még úgy is, hogy az anime próbálna egye szereplőknek több drámát, karaktert adni, de ezeket nem hogy a végén elnyomja, eredmény nélkülivé teszi az anime központi cselekménye, de még a sorozat közben sem kapnak akkora figyelmet amennyit megérdemelnének. Gyakorlatilag mondhatnám azt is, hogy kettőt fizet az ember és egyet kap, mert egyes dolgokat egyszerűen nem bont ki, nem ad fontosabb szerepet az anime annak ellenére, hogy azért be lettek dobva a sorozatba.

Hogyan is kaphatnának érdemi szerepet, amikor a történetbeli osztag 11 (!) állandó tagból áll, ami 12 részre lebontva sem egy különösen szép arány. Ebből az helyzetből az anime frappánsan kivágta magát, ugyanis talán maximum 4-5 olyan szereplő van akikkel kicsit behatóbban foglalkozik, míg az összes többit majdhogynem kivágja a kukába azon kívül, hogy jó esetben kapnak egy egész/fél epizódot az érdemi érvényesülésre. Hogy a helyzet aggasztóbb legyen, a “karakter” fogalmának alkalmazását meg kéne fontolnom, ugyanis épkézláb, szolid jellemet úgy igazán senkinek sem sikerült kikapnia, azon kívül hogy a készítők odaálltak a “klisék” feliratú polchoz, és találomra leemeltek szimpatikusnak látszó sablonokat. Yoshika eleve maga a tökéletes Mary Sue, de a többi szereplő sem kapott jobb elbánást: a gőgős kishercegnőtől a léha zsenin át a szótlan, magának való hölgyeményig (Rei, valaki?) van itt minden amit az elmúlt évek alatt láthattunk. Ráadásként ezekre gyakorlatilag alig minimális színt visz fel az anime, aminek következtében ha az első percekben nem kedvelünk meg egy karaktert, akkor arra már jó eséllyel keresztet is vethetünk, mert a későbbiek során nagyon sok esetben zéró változás fog beállni a szereplő jellegében. Pedig ha felületesen nézem az összképet, akkor annyira sok rossz szavam nem lehetne, hiszen habár vannak totál felesleges és idegesítő szereplők is, mégis vannak olyanok akiket szimpatikusabbnak találtam, példaként a háromfős német kontingenst, vagy éppen a rangidős Sakamotót. Azonban hogy a mondanivalóm jobban átjöjjön, itt sem arról van szó hogy a történet alakulása miatt találtam volna jobbnak ezeket a szereplőket a többinél, hanem azért mert az induláskor ki voltak “lőve” egy irányba, és ettől nem is tértek el, hiszen echte minimális alkalom volt arra hogy ezeket a karaktereket jobban kifejtsék.

Pedig bizonyos tekintetben nem lenne olyan rossz a helyzet, hiszen mint mondottam volt, az anime viszonylag egyedi módon próbálja összemixelni a második világégés egyes dolgait, és meglepő módon viszonylag jól is teszi ezt. Őszintén szólva amikor először erről az animéről, akkor azt hittem hogy csak bedobnak majd egy-két fontosabb nevet említés szinjtén, aztán megy majd a plot a maga kitaposott medrében. Ehhez képest az alkotóknak egy kicsivel merészebb elképzelése támadt: vegyünk egy rakás, jobb képességű pilótát abból a bizonyos hat évből, és rakjuk össze egy csapatba őket egy közös cél érdekében. Ha elvonatkoztatok attól, hogy az eredetileg egy fő kivételével férfi pilótákat tinédzserkorú moe lányokként ábrázolják, akkor azt is mondhatnám hogy ilyen téren nagyon nincs okom panaszra: az SW mögött álló koponyák ugyanis vették maguknak a fáradtságot és fellapoztak jó pár forrást ahhoz hogy a lehetőségekhez képest kissé szerényen, de legalább jól adják vissza a megformálni kívánt pilótákat, és ezzel együtt érintőlegesen a korszak technológiáját is. A fegyverek, eszközök korhű ábrázolásáról és utalásáról már tettem említést, és ezek mellett a karakterekre vonatkozó utalásoknak sincs különösebb oka a szégyenkezésre. Példának okáért a szereplők nevei szinte egytől-egyig az eredeti pilóták neveinek nőiesített változatával bírnak, de a szereplők közelebbi hozzátartozóit is a valódi pilóták valamely hozzátartozója alapján nevezték el. Ez persze önmagában még nem tűnne *akkora* etwasnak, de az már igen hogy a szereplők amúgy nem éppen gazdag jellemében is taláhatóak vonások az eredeti pilótákra, olykor még úgy is hogy az adott pilótával történt eseményeket is beillesztik a velük foglalkozó epizódokba. Számomra, akinek a második világégés az egyik kedvenc történelmi korszaka, ez a szekció képezte az anime legfőbb húzóerejét: habár az anime nyíltan alárendelte magát ennek a milliőnek és meg is lett ennek a böjtje (az említett sehova-se-jutás és felületesség), mégis érdekes volt látni hogy egy ilyen animéhez képest milyen alapossággal jártak el a készítők ebben a tekintetben, és tényleg kíváncsian vártam hogy meddig fognak elmenni a részletességben. Emiatt is sajnálom hogy csak 12 részesre sikeredett az anime, mert személy szerint szívesen fogadtam volna több utalást is, mint amennyi ebbe a mennyiségbe belefért. Pláne úgy, hogy a készítők még arra is ügyeltek, hogy a szereplők által érintett országok viszonyát is beleépítsék a szereplők szintjén ilyen-olyan formában és hivatkozással. Gondolok itt például a finn és az orosz karakter barátságára annak tekintetében, hogy annak idején hadban állt egymással a két nemzet (finn-orosz háború, ugyebár), de a német-japán szövetségi viszony is megjelenik például ilyen formában.

Azonban még ez az egyébként jó tálalás is veszít egy kissé az erejéből ha ehhez azt is hozzávesszük hogy a készítők mintha nem lettek volna biztosak abban, hogy az eredeti célközönség elég lesz-e arra, hogy a franchise sikeres legyen. Valószínű emiatt döntöttek úgy, hogy egy bizonyos, az “aranyos” dolgok iránt rajongó, “O”-val kezdődő és “taku”-val végződő, elvontabb célközönséget is megcéloznak annak érdekében hogy garantált legyen a siker, és ezt a fogást nevezik fanservicenek. Azt nem mondanám hogy az SW utalási teljes mértékben helyettesíten tudnak egy írott forrást, ám szerintem mégis sikerült olyan erősre kimunkálni hogy a készítőknek ne kelljen ilyen olcsó húzásokra hagyatkozniuk. Ők azonban másképp gondolkodtak, aminek az lett az eredménye hogy a fanservice totálisan feleslegesen lett beillesztve, ami ráadásul azt is elérte hogy arcul csapja magát az animét, és ezzel együtt az eredeti célközönséget is. Azt gondolom nem kell különösebben részleteznem, hogy egy shoujou mentalitású animébe mennyire illeszkedik bele a fanservice jelensége, azt viszont igen hogy ennek hatására olyan patkányságokat is elkövet az anime, amikre másképp egyszerűen nincs értelmes magyarázat. Miért moék a szereplők, és miért lövik el velük a “macska/kutya/satöbbi lány” klisét? Miért nem hordanak legalább egy szoknyát, ha egyszer a Striker miatt nem célszerű viselniük nadrágot? Miért csak Angliát/Európát támadja a Neuroi, és egyáltalán honnan jöttek? Honnan van a lányok varázsereje? Többek között ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem az anime nézése során, amikre a mai napig nem kaptam értelmes választ, köszönhetően egyrészt az anime kisstílű sztorimesélésének, másrészt az olcsó “bugyi-csöcs-fogdosás” szentháromságban vergődő fanservicenek, amik hatására a szereplők többsége még csak egy szoknyát sem visel, nem hogy kidolgozott karaktert. Hogy a helyzet tetézve legyen, az anime nem riad vissza a yuri alhangok bevonásától sem, aminek köszönhetően többek között az említett “államok viszonyának ábrázolása a szereplők révén”, egyébként szerintem élelmes koncepció erőset veszít a hatásából. Ahelyett, hogy az ilyen szereplők a dialógusaik révén reflektálnának esetleg egymás karrierjére, inkább erősen “olyan” jellegűnek tűnő viszonyt folytatnak, ami ugyanolyan oda nem illő húzás, mint az egész orientálódás az otakudom felé. És a jelek szerint el is érte ez a hatását, mert jó pár olyan fórumot olvastam az animével kapcsolatban, ahol közel sem a történelmi utalásokról szólt a diskurzus, hanem a fagservice oldalakon keresztül történő tárgyalásáról. Kár.

Összegzés

Amint látható, hiába van olyan pontja az animének amik kifejezetten tetszik még manapság is, a felületesség és az “üzleti biztosra menés” kettőse mégis elérte azt, hogy ne említsem az animét olyan címekkel egyenértékűnek, mint a Jin-Roh, a Grave of the Fireflies, vagy a The Cockpit. Habár a történelmi utalások tárháza lehetett volna egy kicsivel gazdagabb is, a történelmi korszak kedvelőjeként mégis úgy érzem a hogy a gyenge sztori ellenére nem lenne ez olyan rossz anime, mert amire eredetileg hivatott volt, azt a saját szintjéhez képest jól teljesítette. Éppen ezért is ajánlanám csínyán az animét bárkinek is, mert ezzel igazán csak az jár hellyel-közzel jól, akit érdemi szinten érdekel a második világháború, akit az anime konkrét története nem érdekel, és a fanservice felett is szemet képes hunyni. Valahol emiatt is hezitálok a második évad megnézésével, mert már látatlanban is érzem hogy csak a korszak iránti érdeklődésem lesz majd a központi motivációs faktor. Mindenesetre az egykori hatos értékelésemet egy ponttal lejjeb veszem, mivel az akkori értékékelésemet túl nagyvonalúnak érzem a mostani konklúziómhoz képest. Abból az ötből itt is 2 pont jár a céltalanul sekélyes plotnak és az olcsójános fanservicenek, míg a plusz három az ezek mellőzésével figyelembe vett jó pontoknak, vagyis az utalásoknak és az amúgy nagyvonalúan tűrhető alaphangulat miatt.

5/10

Pro:

– viszonylag erőn felüli teljesítmény a történelmi utalások szintjén
– az alapmentalitás nem “rivalkodó, offenzív”
– tűrhető koreográfia légiharcok során

Con:

– sehova se kilyukadó, jellegtelen sztori
– utalásuk lehámozásával gyakorlatilag üres, semilyen karakterek és klisék
– átgondolatlanság
– olcsó fanservice
– erős kidolgozatlanság

(az eredeti post itt tekinthető meg)

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: