Helyzetjelentés animufrontról: the season strikes back

Habár az elmúlt másfél hónap szakdolgozattal megtámogatott, és a múlt héten (a 85 oldalra kikerekedett iromány leadása révén) véget ért időszakában kevesebb időm/kedvem volt foglalkozni a bloggal/gémeléssel, ugyanakkor megjött a kedvem a rendszeresebb animuzáshoz, amelynek révén egyrészt a One Pieccel is elég jó mértékben sikerült haladnom, másrészt az aktuális, tavaszi szezonból is több kedvem volt mazsolázni, aminek meg is lett a jótékony eredménye. Amíg általában csak két-három aktuálisan futó sorozat szokott egy szezonban érdekelni, addig a mostani szezonban ez a szám hétre ugrott fel amire nem túlzottan volt eddig példa, mégha nem is mindegyik sorozattal vagyok megelégedve olyan szinten hogy érdemes legyen követnem. Az új Hunter x Hunterről és az OP-ről már írtam egy korábbi animus postban, így ezúttal azokat most kihagynám és helyette inkább a többi sorozatról írnék beszámoló jelleggel, beillesztve közéjük egy régebbi sorozatot is.

Clannad: a post első sorozata egyben az egyik kakukktojás is, hiszen ez az egyetlen sorozat ami nem a mostani szezonban indult, és amit azt hiszem nem kell különösebben bemutatnom. Egyszer ugyan már végignéztem a sorozatot amikor még friss volt, azonban annak idején kimondottan nem nyerte el a tetszésemet a sorozat, így a másik két “testvérét”, vagyis az Air/Kanon párost nem is néztem végig. Azonban eszembe jutott a Cowboy Bebop esete, és megfordult a fejemben hogy hátha csak az akkori, 17 éves fejemnek nem tetszett a sorozat, így az első négy résznek adtam egy próbát ebben a szellemben. Azonban míg a CB-nél jótékony hatással volt a sorozatra az öregedésem, addig a Clannaddal kapcsolatban egy dekát nem változott a véleményem, mivel még mindig nem tetszik a sorozat. Ezt elsősorban annak köszönheti hogy habár lenne benne potenciál, azonban mind a sztorimesélésnek, mind a karaktereknek van egy olyan jellegzetesen hiperrózsaszín, érzelmileg túlfűteni kívánó, gyerekesen lekezelő, aranyosnak látszani akaró és egyben láma stílusa, amitől a hideg végigmegy a hátamon, mondhatnám úgy is hogy számomra túl “animus” az a fajta érzelmesség és prezentáció, amit még fenntartás nélkül be tud venni a gyomrom. Ahogyan a karadesign se tetszik még most sem, azon apró okbl kifolyólag hogy a női szereplőket mintha random hajgenerálóval klónoznák, amit csak megfejel az hogy még animén belül is úgy néznek ki a szemeiknek köszönhetően, mintha érzelemmentes porcelánbabák lennének. Habár az OST-t továbbra se tartom annyira rossz munkának Tomoyo kicsit Megaman-szerű, de ettől még egy kicsit magasra belőtt témájával az élen, ez még értelemszerűen nem jelenti azt hogy öt évvel későbbi fejjel elnézőbb lennék a számomra zavaró tényezőkkel szemben.

Lupin the Third: Mine Fujiko to Iu Onna: Még a tavalyi szezonok egyikében volt rebesgetve egy új Lupin the Third TV sorozat amely először ugyan csak egy szimpla speciálnak tűnt, azonban a tavalyi év vége felé kiderült hogy tényleg egy új, TV-re szánt sorozat volt készülőben, ami érdekes módon nem Lupint, hanem a neki folyton keresztbe tevő Mine Fujikót tette a középpontba. Őszintén szólva először egy kicsit csalódott voltam mert Fujoki nem éppen központi karakter matéria, és a képek alapján a fagservicetől sem tűnt mentesnek a sorozat, azonban két rész után kellemesen csalódtam a sorozatban, mert habár Fujiko a célszereplő, valójában egy prequelként is felfogható rebootról van szó amely a Lupin csapat összeállás előtti életét mutatja be Fujikón keresztül. Itt rejlik azonban a sorozat eddigi legfőbb hiányossága: ez a reboot igazság szerint elsősorban azoknak készült akik legalább egy minimális szinten kedvelik a Lupin mítoszt, nekik ugyanis ismerősen fog hatni a sztorik stílusa és a régi szereplők jól kivitelezett visszatérését is értékelni fogják. Vagyis érdemes tudni hogy hányas a kabát, mert enélkül a sorozat az erényei 3/4-ét simán elveszíti, amiből a maradék negyedet a hetvenes évek rajz/zenei stílusának kreatív és részletes használata fogja jelenteni, meg esetleg a fagservice amire szerencsés módon nincs akkora hangsúly hogy erre legyen kihegyezve az anime. Tipikusan “egyik szemem sír, a másik nevet” szituációról van szó, és emiatt sem mondom nyugodt szívvel hogy egy teljes mértékben méltó addíciója lenne a Lupin-mítosznak, mivel egyszerűen érződik rajta hogy csak a sorozat rajongóival számoltak.

Jormungand: szokták volt mondani volt nem érdemes ítélni első látásra, és erre jó példa a jelenleg harmadik részénél tartó sorozat, ugyanis a leírás alapján egy félig könnyed, félig komoly sorozatra számítottam. Azonban három rész után csak félig jött be a számításom, ugyanis a Jormungand jelen állás szerint a legkevésbé sem igyekszik magát komolyan venni. Gyakorlatilag olyan a sorozat mintha a Black Lagoon harmadik évadát nézné az ember köszönhetően a Z filmes hatásnak, ami nem csak magán a sztorin (fegyverkereskedő csapat kalandjai), hanem a szereplőkön is megjelenik, hiszen az egyik főszereplő Jonaht kivéve minden egyes szereplő olyan mintha hiányozna innen-onnan egy kereke, és ide a legfőbb főszereplőt, a fegyverkereskedő csapatát irányító Kokót is tessék beleérteni: a csaj habár szakmájához elég jól ért és a csapata képes lenne a tűzbe menni érte, ezt leszámítva egy kissé lökött, olykor akaratoskodó tinédzserről van szó. Ezek után gondolom magától értetődik hogy az epizodikus sztorik sem görgetnek túlzottan magvas gondolatokat és inkább a komolytalan stílusban előadott csencselést helyezi előtérbe, ami szerencsés módon eddig működőképesnek látszik, hiszen megad a sztorinak egy olyan jelleget, amely habár Z-s, de mégis megvan egy olyan sajátos stílusa, amely egy kicsit kiemeli a hasonszőrű cuccok között. Ugyan a harmadik részben már voltak elég furcsa dolgok (pl. a röhejes tűzharc és a géppuskába FORDÍTVA betöltött heveder), de a sorozat kémiája ettől függetlenül élvezhetőnek tűnik a számomra, bár az is biztos hogy egy esetleges komolyra fordulásnál hatalmas mértékben vissza fog ütni.

Medaka Box: a Sakamichi mellett ez a másik anime amit végső soron a mögötte álló koponyák (Gainax/Nisio) miatt kezdtem el nézni, azonban a sorozat maga négy rész alapján mégsem nyújtott olyan benyomást amilyenre számítottam tőle. Amit itt semleges értelemben kell venni, mivel habár nem idegesített halálra az anime (sőt: nem idegesít), mégsem éreztette azt velem, hogy ez egy olyan sorozat amit érdemes hétről hétre követnem. Pedig az első epizód kezdésnek éppen jó volt és a minimálisan a Gurren-Lagannra hajazó túljátszást is jó néven vettem, azonban az azt követő két részben mintha ez a leheletnyi szufla is kifogyott volna, annak ellenére hogy az első részt koncepció tekintetében jóformán egy az egyben koppintották le. Ez a koppintás persze nem lenne gond önmagában, de az már igen, hogy a második/harmadik részben prezentált sztorik színvonala nem ütötte meg az elsőét, ahogyan az is hogy az első rész kétszer/háromszor előadva már nem igazán mutat olyan impozánsan, vagyis gyorsan kifulladt a spiritusz. Pedig a főszereplő Medakát illetően érdekes húzásnak tarom azt, hogy a bevett szokással ellentétben egy “tökéletes” figura gyengeségeit mutatják be fokozatosan, azonban a mérleg nyelve most még eléggé a karakter fényezése felé hajlik, ami ugyancsak kicsit fárasztó egy idő után. Az már csak slusszpoén, hogy egyrészt Medaka hangját nagyon nem találták el, másrészt az OST-vel elkövették azt a hibát, hogy a legapróbb dolgokat is a lehető legepicebbnek próbálták feltüntetni, ami ugyancsak fárasztóvá válik. Ugyanakkor még ott lehet a fény az alagút végén, mivel állítások szerint a sztoriban egy jobb minőséggel stílusváltás fog bekövetkezni, emellett a negyedik részben végre variáltak egy kicsit a sztorival, ami ilyen csekély terjedelemben is mentőövnek látszik. Ezek után talán nem meglepő, hogy a stílusváltás képezi elsősorban a motivációmat a sorozat nézésének irányába, aminél nem tartom elképzelhetetlennek hogy addig szüneteltetni fogom a nézését.

Naso no Kanojo X: a post egyetlen olyan sorozata amit a Sankaku hatására kezdtem el nézni, révén a cikk alapján csak egy újabb ecchis baromságnak tűnt, azonban az old-schoolos karadesign mégis kíváncsivá tett, ami végül azt eredményezte hogy utolértem a sorozat jelenleg leadott epizódszámát, vagyis a hármat. Amik alatt konstalálnom kellett hogy habár a kissé ecchis jelleg menthetetlenül benne van, a sorozat mégis elég nagy hangsúlyt helyez a két főszereplő kapcsolatára, ami a műfajhoz képest viszonylag egyedi úton látszik haladni, köszönhetően annak hogy kissé öntörvényűen halad ez a szegmens. Ugyanis míg más animukban 26 rész alatt jön össze egy over-dramatic szerelmi vallomás, addig az NnKX ezt megteszi az első epizód végén, és itt nem áll meg a tudomány. Amellett ugyanis hogy a romantikus szál a maga módján szórakoztatóan weird módon kerül prezentálásra, itt elsősorban azon van a hangsúly hogy a szereplők megismerjék egymást, hiszen már a második részben megkérdőjeleződik a kapcsolat értelme, nem pedig csak a vallomással ér véget a szereplők követése. Az már csak slusszpoén, hogy a szereplők a maguk módján értékelhetőek, révén a srác nem egy töketlen, lépésre képtelen balfék, és a csajszi sem éppen az a Rei másolat, aki csak “ott van”, és mégis character pollokat nyer. Az egyedüli problémám ugyanakkor ott gyökeredzik, hogy a sorozat szó szerint csöpög a nyáltól, gyakorlatilag ez a rejtély/ecchi faktor legfőbb motorja, ami *elég* szemforgatósra sikerült még három rész után is. Végső soron emiatt nem tudom biztosra eldönteni hogy valóban kedveljem-e a sorozatot, de ezt leszámítva eléggé decens és furcsa az anime hangulata és prezentációja ahhoz hogy kíváncsi legyek mi fog kisülni belőle.

Sakamichi no Apollon: ha Wagner nem írt volna erről az animéről akkor valószínű jóval később vettem volna észre, pedig elég jó stáb áll a most harmadik részénél tartó sorozat mögött: egyrészt ott van a Cowboy Bebop rendezőjeként ismert, itt hasonló pozíciót betöltő Shinichiro Watanabe, illetve Yoko Kanno, aki a CB/GitS: Stand Alone Complex/Wolf’s Rain zeneszerzőjeként szerzett ismertséget magának, és itt is ő szolgáltatja a talpalávalót. Természetesen pusztán a stáb révén még nem garantált egy jó anime, az Apollon viszont mégis kiállni látszik ezt a próbát, révén josei sorozathoz méltóan nagy hangsúlyt fektet a kedvelhető, relisztiksunak ható szereplőkre és az általános hangulatra, amelyek animés keretek között eléggé valóságszerűen lettek ábrázolva anélkül, hogy cukros irányba fordulna át a prezentáció hitelessége. Ugyanez igaz a grafikára is, amely a jazz szeánszok alatt meglepőe folyamatos animációval rendelkezik, és a sorozat karadesignja is igyekszik földhözragadt maradni, itt nincsenek levestányér mérető szemek példának okáért. Emellett mintha egy kicsit kísérletezős jelleget is magán viselne, révén a kicsit sietős tempó ellenére is viszonylag gyorsan, hihetően halad a szereplők közötti viszony bemutatása, és a kicsit nyápicabb MC Kaoru is meglepően határozottnak mondható még a szerelmi vallomás terén is. Mondanom se kell hogy a noitaminA blokkjába ezerszer jobban beleillik mint a Guilty Crown, amit a mai napig nem értek hogy miként kerülhetett be oda.

Tasogare Otome x Amnesia: erre az AoiAnime egyik topikja révén akadtám rá, amely alapján úgy gondoltam hogy egy próbát talán megér, még annak ellenére is hogy a leírtak szerint kétszer fogják előadni ugyanazt a történést. Egy rész alapján a kétszer előadott történés egy kissé olcsó megoldásnak tűnt a logikus indoklás ellenére is (először látható szellem nélkül, aztán látható szellemmel), azonban mégsem ez képezi a kifogásom okát, hanem az hogy a sorozat egyszerűen szólva semmiben sem nyújt kiemelkedőt, totálisan átlagosnak látszik eredetiséget nélkülöző karadesignnal és addícionális ecchivel párosítva. Idegesítőnek ugyan mondanám a sorozatot mert végülis nem ment az agyamra a stílusa, de mégse mondanám azt hogy különösebb mértékben lekötött volna a helyenként minimálisan értékelhető humor ellenére sem. Ugyan a Bakemonóban jól bejáratott “kissé pancser srácot agyontrollkodja a női MC” jelleg a Tasogareban is viszonylag működőképesnek mondható, azonban ez is csak arra elég hogy a részt elviselhetővé tegye, és ne merüljön el a néző teljesen a pihentető alvásba.

Upotte: a mostani összeállítás másik kakukktojásának is tekinthető, révén egyrészt a leírás plusz képek kombó alapján elég mazochista szándéknak tűnt már a torrent fájl levadászásának ténye is, másrészt ez volt az egyetlen olyan darab, ahol megbizonyosodtam afelől, hogy ezt elsősorban tényleg az nézze akinek hat anyja van tizenkét apától. Elsősorban amiatt keltette fel a figyelmem a stuff, mert a főszereplők valóságban létező lőfegyverek avatarjainak foghatóak fel, így mondhatni olyan furcsának tűnt ez az összeállítás hogy rászántam magam a betekintésre. Viszont másfél rész alapján ez a kíváncsiság tovaszállt, a helyére pedig a bosszankodás került köszönhetően annak, hogy a fegyveres témát leszámítva csak egy újabb “négy lány csinál aranyosnak csúfolt dolgokat fagservicel megtámogatva” sémát követő stuffról van szó, amiben a szórakoztató történéseknek és az érdekes, tetszetős szereplőknek sajnos hiánya van, vagyis az Azumanga trónjára való felmászást ez a stuff is dicsőségesen elbukja. Emellett a fegyverekre való utalás sem sült el (haha, rossz szóvicc…) úgy ahogyan kellett volna, mivel habár a fegyverek karakterisztikájára utaló jellemvonások megvannak, mégsem olyan markánsak ahhoz hogy befolyásolhassák a sorozat tartalmasságát, és ezen csak ront hogy nem a Strike Witchest, hanem az Akikant vették alapul, vagyis nem csak a karakterek küllemén/jellemén jelennek meg ezek az utalások, de fegyverként is beszélnek ezekről az emberként ábrázolt szereplőkről, ami kissé kimeríti a “kevesebb néha több” fogalmát. Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Xebec ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és ugyanazt az orr nélküli, nem igazán megrajzolt arcokkal operáló, olcsónak ható karadesignt alkalmazza mint bizonyos “mesterműveiben” (köhhKanokon/LadiesvsButlershöm).

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

7 responses to “Helyzetjelentés animufrontról: the season strikes back

  • Skydragon

    Hát az én véleményem az, Lupinnal kapcsolatban, hogy inkább csináljanak olyat, ami pusztán a rajongóknak tetszik, mint olyat, amelyik egyik tábornak sem (ezt számtalan esetben tudnánk taglalni azt hiszem). :]
    Annak pedig külön örülök, hogy került bele felnőtt tartalom, úgyértem, semmi bajom az égvilágon a goofy/poénokra hajtó Lupin sorozattal sem, de marhára bejövős, hogy azoknak az időközben felnőtt rajongóknak kedveztek ezzel, akik mondjuk a fentebb említett cuccon nőttek fel/szerették. Persze van fanservice jócskán (a 4. rész már jól kezdődik :Đ), de illik a sztoriba és nem túlzottan random jellegű, no meg azért aki olvas krimiket az tudja, hogy a való életben is sokszor estek emberek, gyönyörű kémnők hálójába. ;]

  • Dodgers

    Persze, nem azt mondom hogy emiatt el lenne rontva a sorozat mert eleve már az teljesítmény hogy egy ilyen régóta futó franchise még ki tud termelni magából értékelhető inkarnációkat, ahogyan az is, hogy jó ideje nem találkoztam már olyan sorozattal, ami legalább egy kicsit próbál is hasonlítani a Cowboy Bebopra. Csak dunno, minduntalan olyan érzésem van a sorozattal kapcsolatban hogy ez igazából “csak” egy afféle üdvözlőkártya a sorozat rajongói számára, ami ugyan eddig elég jóra sikeredett, de maga után vonja azt is hogy illik legalább egy kicsit ismerni a franchise bizonyos részletetit a teljes élményhez. Mondom, nem egetrengető probléma, de az első résztől fogva nekem ilyen beütést tett a sorozat. Aztán végülis ki tudja mi lesz ebből és vissza fogom vonni részlegesen a kijelentésemet, most hogy elvileg végetértek Zenigátával a karakter bemutatók. 🙂

    A felnőttesebb beállítottságot viszont én is támogatom, főleg hogy ezzel a sorozat visszatekint egy kicsit a TV-s Lupin korszak legelejére, amikor egy kicsit erőszakosabb, kifejezőbb volt a sztori ábrázolása. És ahogy mondod, végülis ez a fanservice létjogosultsága, mert egyrészt nem orrba-szájba, for teh lulz módon nyomatják az ember képébe, másrészt Fujiko számtalanszor húzta csőbe Lupint ehhez hasonló módon, szóval ez csak a koncepció továbbgondolásának tekinthető, harmadszor meg azért, mert a vizuális stílus + alkalmazás jellegének kombója el tudja érni azt, hogy ne (annyira) felesleges bedobásnak tűnjenek ezek a részek, ne lógjanak ki a sorozatból, csak azért hogy az erre bukó réteget megnyerjék.

  • Márkusz

    Clannad: Nekem is egy az egyben ugyan ez a véleményem róla.
    Gondolkozunk, hogy pár haverral összeülünk nyáron és felvesszük ahogy nézzük és közben kivesézzük.

    Többiről nem tudok mit mondani, mert nem nézek animet. 🙂

  • Dodgers

    Ha megcsináljátok a közös Clannad nézést akkor remélem fel is teszed majd YT-re, mert a Clannad pont abba a kategóriába tartozik amit Retsupurae stílusban szanaszét lehet fikázni társaságban. 🙂

    Ha egyszer mégis megjön a kedved újból az animukhoz akkor a Sakamichit/Jormungandot próbáld majd meg egyszer, de legalább az új Hunter x Hunter sorozatot. 🙂 A Sakamichi josei a jobb fajtából (értsd: nem Honey & Clover féle valami), a Jormungand/Hunter meg szvsz elég jó Black Lagoon/Yu Yu Hakusho pótlékok az eddig leadott részek alapján.

  • Wagner

    OFF:
    Fel akartam tölteni yt-re tudod amit beszéltünk ,de megszakadt az USB kapcsoalt (szokás szerint) és 70%-nál abbamaradt a cucc.. 😦 De még nem adom fel megpróbálom máskor. xD

  • Dodgers

    Kár hogy végül nem sikerült feltölteni, de legalább megpróbáltad, szóval már ezért is köszi. 🙂

  • Helyzetjelentés animufrontról: the saga continues « Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one…

    […] Perfect Order: A sorozat első évadáról egy korábbi, hasonló bejegyzésben már említettem egy pár szót, és az ott leírtak azóta is tartják […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: