Steins;Gate – Az idő pénz… többek között

Feltehetően mindenkivel előfordult már olyan szituáció, amikor valamilyen formában szerette volna befolyásolni a múlt eseményeit egy olyan jövő érdekében, amely a számára jóval kedvezőbb feltételeket biztosítana az aktuálisnál. Legyen szó egy végzetesnek vélt tévedésről, egy rossz választásról, vagy csak egy olyan szóról ami nem a megfelelő módon csúszott ki az ember száján, egyesek bizonyára eljátszottak már a gondolattal hogy mi történne ha ezt, vagy azt a múltban másként tettünk volna, ha más közösségbe való kerülés révén más emberekkel találkozunk, sőt, akár a szüleink kapcsán valami olyasmi történt volna, ami befolyásolná a jelenlegei állapotunkat, életünket? De aki az múlt és a jövő témáját inkább tárgyilagosabb, histórikusabb, a saját személyének kérdésére kisebb figyelmet fordító módon szereti megközelíteni, azoknak is számos kérdéskör állhat a rendelkezésére egy nyugodtabb pillanatban történő elmélkedésre. Aki valamelyik történelmi háború vagy korszak iránt érdeklődik, az bizonyosan szeretne legalább egy kicsi időre abba a korba csöppenni az első kézből való tapasztalatszerzésre, a tehnika bolondjai feltehetően szerettek volna részt venni az adott jármű első útra bocsátásában és kipróbálásában, vagy esetleg a politika iránt érdeklődők a háttér mögött húzódó intrikákról szeretnének több tapasztalatot szerezni. Az viszont úgy gondolom egyetemleges témakör, hogy bizonyos mértékben mindenki kíváncsi arra hogy mit tartogat nem csak a számára, de a világ számára is a jövő, az egyéni sorsok és a technika, társadalom fejlődése terén egyaránt. Hová fog eljutni az egyén élete során, milyen sikereket érhet el a karrierben és az életben, milyen eszközök veszik majd körbe, vagy hogy mikor következik be egy olyan esemény, ami örökre megváltoztatja addig nyugodtnak vélt életét. És ami talán a fő: milyen lesz az utód ha lesz egyáltalán, és milyen világban kell majd felnőnie neki? Pszichológusnak ugyan nem nevezném magam, de nyilvánvaló hogy ezek a témakörök, és általánosságban az időben való mozgás is nem csak a mindennapok emberének fantáziájában, de a művészeti szektorban dolgozó egyéneket inspirációját is képesek felcsigázni, feltehetően az ösztönös kíváncsiság miatt. Már az évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt élő irodalmárokat is foglalkoztatta a téma, és habár manapság már kialakultak afféle “sablon” elképzelések a témát érintően, napjaink szórakoztatóiparában is időről időre megjelennek olyanok akik szeretnék bemutatni a maguk elgondolását az embereknek a jövőről, vagy az időutazásról. Nem kell sokáig kutakodjunk ahhoz hogy példát keressünk, hiszen a hazánkban is közismert Terminátor sorozat valahol pont erről szólt, ahogyan az animuk terén a tavalyi Madoka is ezt próbálta volna pecegetni egy másik megközelítésben véleményem szerint pocsék megvalósítás mellett.

A tavalyi szezonban azonban nem a Madoka volt az egyetlen amely az időt központi témájául pécézte ki, ugyanis a tavasz szezonban volt még egy olyan sorozat amely hasonló mederben csordogált, ez pedig nem volt más mint a Steins;Gate névre hallgató 24 részes sorozat, amely az azonos című Visual Novelből készült a White Fox nevezetű stúdió égisze alatt. A Madokával ellentétben az S;G *még* nem szerzett magának akkora, hisztérikusan rajongó tábort mint műfajbeli társa, azonban a “függöny” mögött érdekes koncepció lapul meg a két sorozat között, tekintve hogy összességüket nézve feltűnően hasonlóak egymáshoz: akkoriban, a Madoka ismertetőjének írásakor ugyan nem voltam tudatában ennek, azonban időközben tudomásomra jutott az, hogy a hasonlóság nem véletlen a két sorozat között. A Shaft ugyanis nem a hátsó feléből húzta ki azt a bizonyos koncepciót, hanem az S;G-t alapul véve dolgozta ki a sorozatot, mondhatjuk úgy is hogy afféle inspirációszerzésként vette alapul a post tárgyát képező sorozatot. Szívem szerint ugyan az “inspirációszerzés” szót most rögtön a “pofátlan, amatőr lopás” kifejezésre, és a Shaft személyzetének lehordására cserélném le, a későbbi kifejtésért cserébe egy pillanatra tekintsünk el ettől a kijelentéstől, és sorban haladva először rágjuk át magunkat a sztori és a grafika/audio tárgyalásán, mielőtt részletesebben kifejteném az álláspontomat az S;G-vel kapcsolatban.

A sebezhetetlennek hitt idő

A bevezető elmélkedéshez méltó és egyben továbbmenő módon vannak olyanok, akik nem csak emlélkednek de fáradhatatlanul is dolgoznak az idő manipulálásának megvalósításán, és ezen illetők sorát erősíti a sorozat főszereplőjként funkcionáló egyetemista fiatal, Okabe Rintaro is. A tudományok terén jártas fiatalemberen habár látszik hogy egynéhány szög hiányzik az elméjéből, ez nem akadályozza meg abban hogy az idő befolyásolhatóságát kutassa, amellyel eddig még nem ért el sok eredményt. Még úgy sem, hogy nem egyedül hanem két másik társával együtt próbálja véghezvinni ezen elképzelését, ámbár látható hogy közülük csak az egyikük, a páros férfi, Rintarótól egy évvel fiatalabb tagja van igazán segítségére, aki a Hashida Itaru, becenevén Daru névre hallgat. A srác nem igazán tekinthető az aktivitás mintaképéül azon egyszerű okból kifolyólag, hogy mindennél szívesebben tölti az időt a számítógépe előtt és a maid kávézókban, ennek ellenére nem mutat lustaságot ha cimborája munkájának aktív segítéséről van szó. Hozzá képest még ennyire sem tűnik hasznos tagnak Shiina Mayuri, a csapat egyetlen nőnemű, 16 éves tagja, mivel enyhe kifejezés hogy egy szinten lenne Rintaro és Daru intellektusával, tipikusan csak afféle “kabala” jelleggel van velük. A kis csapat addig nyugalmas életét csupán egy egyetemi előadás rázza fel, ami a témáját tekintve (időutazás) várható volt hogy felkelti főszereplőnk érdeklődését, aki többedmagával el is megy meghallgatni azt. Habár az előadás önmagában is eltérőbbé vált az átlagosnál, ez nem akadályozza meg azt hogy olyasmi történjen amire senki sem számított, ráadásul addigi kísérletük is működésbe lépett, ezzel olyan állapotokat létrehozva, amely végső soron a sorozat központi témáját tekinti, és jóval több jelentőséggel bír mint azt az ember elsőre hinné.

A változó körülmények

Az adaptációk esetében mindig is kényes pont volt a grafikai stílus átértelmezése, hiszen nem csak az alapmű ezen szegmensére vonatkozó jellemzők, de a designért felelős illető stílusjegyei is sok mindent képesek befolyásolni a végeredmény elkészültekor, hiszen sok esetben a eredeti változatért felelős illető stílusa olyan markáns jellegzetességekkel bír, hogy annak visszaadása sok tehetségbe és pénzbe kerülne. Ez különösen igaz az VN-ekre, mivel ezekben a “játékokban” (szándékosan nem nevezem azoknak) gyakorta sikerül részletesebbre az összkép az állóképek miatt, amely a látottak alapján az S;G-re is igaz, így kézenfekvő a kérdés hogy mennyire sikerült a White Foxnak a bravúr? Bizonyos értelemben kicsit foghíjasan, mivel az eredeti alapanyag nem is igazán a karaktermodellek, hanem a színezés jellegzetesen kicsit festménszerű, jó értelemben elmosódott mivolta miatt rejt magában buktatókat, amelyet értelemszerűen nehezen tudtak volna visszaadni animáció formájában, és végeredményét tekintve nem sikerült teljes mértékben. A mostanában kiadott FPS-ekhez hasonlóan, és feltehetően a történet nyáron történő játszódása miatt az átlagosnál valamivel nagyobb mértékű a csillogás használata a külső környezet esetében, ami a ridegebb színek, például az ezüstszürke gyakori használatával kombinálva jóval kevésbé impresszív, inkább unalmasabb képet mutat, függetlenül attól hogy maga a megrajzolás egyébként korrekt, a KyoAni szintjét el nem érő módon került megvalósításra a nem a Nap sugaraiban fürdő helyszínek esetében, és a KyoAnival ellentétben a karadesign az emészthetőbb fajták közül került ki. Ki is kerülhetett, hiszen a napjainkban divatos “nagy szemek, nagy csöcsök, babás kinézet” szentháromságtól elszakadva a sorozat igyekszik egy, a valósághoz közelebb álló, az alapanyagtól inkább az élesebb kontúrok és a “tisztább” színvilágot használatával eltérő stílust magára ölteni, amely habár megenged magának itt-ott egy kis szabadságot például a hajszínek, és a női szereplő esetében a “tésztásabb” arcok, a mélabúsabbnak látszó “alap” arckifejezések, és a kicsivel nagyobb szemek miatt észrevehetőbb szögletes pupillák használatával, a férfi szereplők esetében ezek a jellemzők jóval kevésbé vannak jelen, Rintaroról például csak a vékony szem hiányzik a valósághűséghez. A megrajzolás részletességéhez hasonlóan a kulcsanimációkkal sincs különösebb gond szerencsére: habár nem is fog díjat nyerni az általa képviselt színvonallal, mégsem érheti az a vád hogy ilyen rövid terjelem mellett is elfogyott a sorozat készítőinek büdzséje. Ez a kijelentés nem shounen műfajú sorozatok esetében egy kissé egyértelműnek hathat, de abban a korban amikor a lemezes kiadások minősége szemmel láthatóan külömböznek az eredeti TV-s sugárzástól a kétféle médium technikai külömbségeitől függetlenül is, ez a kijelentés mégsem tűnik annyira kézenfekvőnek.

A grafikához hasonlóan az audio szekció szinkronszínész részlege nagyon hasonló jelleggel bír: habár alapvetően bőven ellátják a feladatukat, az átélés is rendben van és a szereplőkhöz is nagyjából passzolnak, a többségük mégsem szolgáltat olyan performanszt ami említésre méltó és hosszútávon maradandó lenne, ami részben annak tudható be hogy a szereplők hangja sokszor egyszerűen nem annyira karizmatikus, hogy az ember később bármikor be tudja majd azonosítani őket, nekem például kellemes fejtörőt okozna ha be kellene azonosítanum Kurisu hangját, mivel hiába emlékszem rá úgy ahogy, ha egyszer nem tudom úgy elhelyezni hogy ezer hang közül is felismerném. Egyedüli kivételként a főszereplőt alakító Miyano Mamuro viszi el egyértelműen a hátán a műsort, akinek habár a hangját a Death Note óta nem bírom túlzottan, azt viszont nem vonom kétségbe hogy a srác ettől függetlenül eléggé ért a szakmájához, és nem csak agyagedény beállítottságú gonosztevőkhöz és öntelt ficsúrokhoz képes alkalmazkodni. Félreértés ne essék, nem arról van szó rossz lenne a szinkron, hanem inkább arról hogy “csak rendben van” átfogóan az egész, olyan értelemben amellyel el lehet ismerni a korrekt megvalósítását és az egyes jelenetek hatását növelő erejét, de ennyivel le is lehetne zárni ezen szekció jellemzését, ha a “kedvenceddé vált-é?” jellegű kérdés kerül feltételre. Úgy nehezebben is lehet hogy ehhez képest az OST maradandóbbnak bizonyult a számomra, köszönhetően annak hogy majdnem minden egyes szám remekül passzol a hozzá rendelt szituációhoz, még a csak “sad theme”-nek nevezhető szám is olyan gonddal lett elkészítve, hogy nem csak a nevében próbálja támogatni a hozzá rendelt jeleneteket, hanem ténylegesen hozzájáruljon ahhoz hogy minél jobban átjöjjön az adott jelenet hatása. Habár olyan széles műfaji skálát nem fed le mind a Madoka multikultúrális felhozatala, ennek ellenére az S;G anyaga kedvelhető produktumnak tekinthető a maga nemében, amihez a hellyel-közzel passzoló opening-ending páros is csatlakozik, amelyek habár nem váltak a kedvenceimmé, mégis többre tartom ezeket mint egy két napig trendi sztárocska J-pop vinnyogását.

Háború határok nélkül

A bevezetőben említettem volt, hogy a Madoka és az S;G között jóval több kapcsolat van mint az elsőre látszik, és ez nem csak az azonos szezonban történő leadásra értendő, hanem a hasonló koncepcióra is. Alapvetően mind a két sorozat központi témáját alkotja az idő, és a megközelítés is nagyon, nagyon hasonló mind a felépítését, mind a rá történő koncentrálást alapul véve. Azonban nem véletlenül biggyesztettem oda a lopás szót, annak ellenére hogy ebben a megközelítésben az összes shounen nyúl mindegyik másiktól: a Shaft gyakorlatilag nem csinált mást, mint a S;G koncepcióját fogva hozzácsapták a magical girlöket, és készen is állt a nagy mű, amiért azóta is nagyon sokan odavannak mind a mai napig, miközben az S;G rajongótábora valamivel lassabban duzzadt. Aki annak idején olvasta a Madokáról készült postomat az talán még emlékszik hogy nem voltam megelégedve a sorozattal számos okból kifolyólag, ennek fényében pedig joggal tehető fel a kérdés: ha a Madoka az S;G-től csórta a koncepciót, akkor mennyire tetszhetett nekem az S;G? Röviden és tömören: sokkal jobban mint azt vártam, pedig annak idején egy egészéges adag szekpticizmus dolgozott bennem a stuffal való szembesülés során. Ez mit jelent? Csupán annyit, hogy a Shafttal ellentétben a White Fox vette magának a fáradtságot arra, hogy túllépjen azon az téves alkotói nézeten, miszerint minél inkább sokkolni kell a nézőt ahhoz hogy elégedetten távozzon a képernyő mellől, hiszen csak ezzel lehet elérni ebben a mai világban, hogy maradandót lehessen alkotni. Ez a nézet véleményem szerint akkora marhaság ahogy van, azon egyszerű okból kifolyólag hogy az ebbe a csapdába eső alkotók elfeledkeznek arról hogy a tartalom adja igazán egy film/anime/stb. erejét, enélkül bele lehet szőni Shakespeare összes drámáján alapuló lecke tananyagát és kelléktárát, ha egyszer nincs meg az a tartalom ami ezt képes támogatni, ami képes ennek keretet adni. Arról nem is beszélve, hogy ha ezeket a meglepetéseket egyszer megtapasztaljuk, akkor a poén lényegi része eltűnik és mi marad utána? A nagy semmi, és pontosan ez volt a bajom a Madokával is: a drámára nagyon ráfeküdt, de cserébe kongott az ürességtől. Joggal feltehető a kérdés hogy miért pont erről szövegelek amikor a post tárgyát S;G-nek nevezik, de jóval több oka van ennek azon kívül, hogy hasonlít egymásra a két sorozat, és a Madokát amúgy is szívesen piszkálom: a Shafttal ellentétben a White Foxnál nem hatásvadász, az egyszeri hatásoknak hívő módon meghajoló, a sikerben mégis fürdő emberek dolgoznak, hanem olyanok akik pontosan tudják hogy miként épül fel egy jó sztori olyan módon hogy ne süssön róla a gyors siker záloga, inkább arra fektetik a hangsúlyt hogy épkézláb módon és következetesen építsék fel a cselekményt anélkül, hogy a tartalom adta hatás szolgáltassa a néző számára az érdeklődést, és ne az olcsó melodráma tegye ezt meg.

Ez eleve azért is sikerül, mert a Steins;Gate ebben a vonatkozásban egy bizonyos fokú old-school mentalitást is képvisel olyan módon, hogy nem bíz semmit a véletlenre, minden pillanatára jellemző hogy egy ponton túl fontosak lesznek az egyes jelenetek, és ezt a jellemzőt használja fel annak érdekében, hogy a történet alakulásában a lehető legtermészetesebben folyó állagot alakítsa ki annak érdekében, hogy a néző érezze azt, hogy ami a szeme előtt lepereg, az az azt megelőző jelenetek egyenes és következetes eredménye, ne pedig egy olcsó húzás legyen amit a készítők a seggükből rággantak elő, csak mert felismerték hogy az addigi tákolmány nem állja meg önmagában a helyét, és ennek eredményeként kell megnyomni a “DRAMA ON” gombot, kínos és értelmetlen eredményeket prezentálva. Ha már kínos és értelmetlen: a Madoka hibája többek között az volt hogy nem használta ki rendesen a rá kiszabott epizódszámot, rossz diákként össze-vissza csapongott, aminek eredményeként egy ötlettelen katyvasz kerekedett ki az egészből. Ez a vád nem érheti véleményem szerint az S;G-t: a kétszer annyi epizódszám miatt persze evidens hogy több idő volt mindent kidolgozni, az S;G azonban nyugodtan megtehette volna azt hogy a sorozat felét totális mértékben elbaromkodja, a másik felében pedig valami plotféleséget próbál elérni ami végül vagy sikerül, vagy nem, ezzel effektíve lerövidítve a használható időt. Ez a kijelentés mondjuk nem teljes mértékben igaz, hiszen az S;G az animuk nagykönyve nyomán nem hagyja ki a “szereplők hülyének való feltüntetése” című passzust, és ezt a cikkelyt a White Foxnál komolyan is vették, pontosan a profi, kiszámíott hozzáállás miatt. Akármilyen furcsának is hangzik, de ez a szekció képezi az anime legnagyobb gyengeségét, ugyanis a WF túlzottan jó munkát végzett: nyilvánvaló hogy a nézők félrevezetésének egyetemes törvényéhez igyekeztek igazodni, és ehhez túlzottan sok követ mozgattak meg azzal hogy egy szereplőt leszámítva egy komplett bolondokházát csinált a szereplőgárdából, gyakorlatilag idióta szokások kicsiny tárházá tették a szereplőgárdát a “humor” zászlaját lobogtatva. Aki látta a Trigun első felét, az szorozza meg az ott látott lököttséget bő nyolc-tízzel, vigye feljebb a wtf-o-metert öt skálával, és nagyjából elképzelhető hogy milyen a sorozat humora: marhára ízlésfüggő. A dolgon az sem segít, hogy a sorozat ezzel önkéntelenül egy aknát telepített az azt megközelítők útjába, hiszen első látszatra nem lehet hibáztatni senkit hogy elmegy a kedvük a sorozattól olyan karakterek láttán, amelyeket maximum egy rossz echiben lehetne látni, annak ellenére hogy a sorozat azért mutat annyi tartást hogy ne szorítkozzon ilyen eszközökre. A kéjsóvár otaku; az “íkúfájter” barátnő; a szereplő akinek a nemét az alkotója sem tudja; vagy a női főhőssel szemben alulmaradó főszereplő nem tegnap kitalált sablonok, és sajnos az S;G meghozta ezt az áldozatot a “bevezető szakasz” megvalósítása érdekében, , tekintve hogy a későbbi történések során inkább a sztori alakulása az ami elvisz a hátán a műsort, amihez “csak” asszisztálni tudnak az időközben hellyel-közzel normálissá váló szereplők, magyarán inkább a plot erős a szereplőgárdához képest. Ami akár az anime végét is jelenthette volna, hiszen rosszul előadott szereplőkkel rendkívüli veszteséget képes szenvedni egy sztori.

Volna, mert az S;G képes főnixmadárként kitörni ebből a kelletlen közegből, amelyet a szokással ellentétben jóval korábban tesz meg mint az átlag. Már az első epizódok során láthatóvá válik hogy a sorozat többre hivatott mint amilyennek mutatja magát, köszönhetően annak hogy az idióta jelenetekhez képest szerencsés módon majdhogynem ugyanakkora figyelmet szentel arra, hogy a plot valódi alapjait minél korábban lefektesse. A “humor” ugyan túlzottan jóra sikeredett, azonban a sorozat már ezekben a részekben felcsavarja azt a bizonyos szőnyeget azáltal, hogy már ekkor beindítsa a plotot Rintaroék kutatásának és életüknek bemutatásával, amelynek szembesülésével sajnos végig kell küzdeni magunkat azon a bizonyos aknamezőn. Ha ez viszont sikerül, a sorozat ezt igyekszik viszonylag bőkezűen meghálálni olyan korai epizódokkal, amelyek a történések szerves részét képezik, ezzel olyan utalásokat és magyarázatokat, apró részleteket elejtve, amelyek csak később fognak konrét jelentéssel bírni, beleértve a szereplők közötti viszonyt is. Az említett “humor” hatása ekkor érezhető igazán, ugyanis ezen formátum alkalmazásával maguknak ártottak a készítők a leginkább azzal, hogy ha nem kedveljük ezt a fajta humort, akkor “csak” annyi fog kikeredni az egészből, hogy az egyébként jól összerakott történetben “valamilyen” szereplők vesznek részt olyan vonatkozásban, hogy nincs lehetőségünk ezalatt megkedvelni őket annyira hogy konkrétan szimpatáljunk velük.

Ezen hatást az anime a boritékolható fordulattal igyekszik kiküszöbölni azáltal, hogy a ésszel történő, a korai szakaszban kicsit kiszámítható történetmesélés, az elejtett utalások és később megvilágosodó részletek, illetve a jó érzékkel, jó mértékkel adagolt jelenetek olyan kerek egész hatást képesek nyújtani, amit a Madoka készítőinek tanítani kellene. Kis túlzással minden történésnek értelme van, az egyes történések következetesen kerülnek adagolásra, a karakterek esetében pedig a lehető legkifizetődőbbé vált a készítők részéről belefeccölt munka. Ha megkedvelni nem feltétlen fogjuk őket annyira hogy kinullázzák az első savanyú tapasztalatokat, mégis elmondható az hogy itt sem ránt ki senki a seggéből semmit, maximálisan érthetővé válnak az egyes reakciók, és a stílusbeli fordulás is jótékony hatással van ezek szereplők ábrázolására, különös tekintettel Rintarónak. Ez részben a jó adagolásnak köszönhető, ugyanis míg egyes sorozatokban már rég könnyekkel küszködve nyűszítenének a szereplők, addig az S;G gárdája roppant jó érzékkel találták el azokat a pontokat ahol még megengedhető a dráma mennyisége és előadása, és ahol egy másfajta megközelítés szükséges a plot alakulásához nem csak a karakterek de a sztori alakulásához egyaránt. Szinte egyszer sem éreztem azt hogy a szereplők ok nélkül viselkednének úgy-ahogy a sorozat végi románckezdeményt leszámítva, meg lehetett érteni a viselkedésüket és az azok alapját képező tényezőket, ez pedig kimondottan jó dicséret a Madoka erőltetten előadott, hamvaiba hulló melodráma után. Ha már melodráma: habár a Steins;Gate is alkalmaz sokkolást a nagyobb hatás elérése érdekében, azonban mint mondtam egyrészt a következetesen felépített sztori miatt értelme is van ezeknek, és a hatás “elmúlása” után is pörög tovább a sztori a maga útján, nem áll egyhelyben egy olyan tanulság szájbarágására amit a néző amúgy is tud, de a készítők szerint egy csoport Alzheimer-kórossal van dolguk közönség címén. Az már csak hab a tortán, hogy kifejezett “gonosztevővel” egyszer sem foglalkozik a sorozat, reális módon nem egy emberre akarja leszűkíteni a bajok forrását, ezzel egy olyan hatást elérve a sztoriban, amely egy kicsit valóságközelibb képet tud alkotni a szokásos “rossz vagyok mert rossz vagyok” jellegű elcsépelt hozzáálláshoz képest.

Összegzés

Habár egy kissé sokat ócsároltam a post keretén belül is a Madokát, ezt azonban nem ok nélkül tettem meg, hiszen minden pozitívumot és negatívumot egybevéve az S;G-t gyakorlatilag a “Madoka: the good edition” címmel is lehetne említeni. Amit a Shaft “remekműve” oly’ bölcsen elrontott, azt a White Fox nem hogy kijavította, de példát is statuált a Madoka stáb számára, ez pedig nálam már önmagában egy hatalmas pozitívumnak tekinthető. Éppen ezért akiknek nem tetszett a Madoka, azoknak a Steins;Gate-t tudom ajánlani egy megnézésre, azonban észben kell tartani azt is hogy a kezdeti epizódok hülyesége afféle rostaként szolgál a leendő nézők számára, így jobban meg kell szenvedni ahhoz hogy kimutassa a foga fehérjét a sorozat. Örökös kedvencemmé ugyan nem vált a stuff, de mégis sokkalta jobbnak bizonyult mint amire számítottam.

8.5/10

Pro:

– profi, tapasztalatot tükrőző rendezés
– következetesen felépített cselekmény
– sokkolásra való támaszkodás hiánya
– viszonylag jó OST
– későbbiek során megjavuló szereplőgárda

Con:

– első pár rész = idiótaság felsőfoka
– olykor kiszámítható történet
– felesleges szerelmi szál

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

10 responses to “Steins;Gate – Az idő pénz… többek között

  • Péter

    Sejtettem, hogy a vége egy nagy riposzt lesz a Madoka ellen, amit egyébként szépen felépítettél, és alapvetően igazat is adnék neked, viszont egy dolgot nem vettél kellőképp figyelembe, a műfajt. Azok a dolgok ugyanis, amik neked szemet szúrtak a Madokában, mind abból fakadnak, mind azért lettek olyanok, amilyenek, mert a sorozatot valahogy meg kellett feleltetni a Magical Girl műfaj kereteinek, kliséinek, ami egy elég erősen mainstream műfaj, amiben jórészt shoujok indulnak. Egy ilyen közegben az alkotó(k) keze egy ponton túl meg van kötve, muszáj alkalmazkodniuk, idomulniuk, másképp az anime nem nevezhető magical girlnek.

    Hogy a Madoka a műfaján kívül, attól elvonatkoztatva, mondjuk a szóban forgó SG-hez képest gyengébb, alacsonyabb szinten mozog, azt nem vonom kétségbe, viszont a Stein;Gate egy scifi thriller, a Madoka pedig egy Magical girl dráma, nagyon lényeges különbség. Ezt kell szem előtt tartani, és ennek figyelembevételével kell a műfaján belül értékelni. Ahogy Junchinál is elmondtam, olyanokhoz kell mérni, mint Lyrical Nanoha.

    Az idő témája valóban jut némi szerephez (elárulom, ez a téma majdnem minden magical girlben érintve van), csak hogy a hangsúly nem ezen volt, hanem azon, hogy a varázshatalmat átokként, mintsem áldásként ábrázolták. Ennyi a lényege, és nem több, hogy totálisan kifordítanak egy bevett koncepciót.

    Ettől függetlenül persze lehet nem szeretni, én se tartom a kedvenc animémnek, nem is sorolom közéjük, és az is igaz, hogy sok fan túllihegi, feleslegesen túlzott jelentőségét tulajdonít neki (na nem mint ha ez a Stein;Gate-re nem lenne igaz) viszont a műfaján belül mindenképp egy érdekes darab.

  • Dodgers

    “viszont egy dolgot nem vettél kellőképp figyelembe, a műfajt… a Stein;Gate egy scifi thriller, a Madoka pedig egy Magical girl dráma, nagyon lényeges különbség.”

    Nem tudom mennyire vagy képben az S;G cselekményeit illetően (MAL alapján), de nyilván nem vontam volna közte és a Madoka között párhuzamot ha nem lenne semmi közös bennük, viszont a Madoka harmadik és tizedik része kísérteties hasonlóságot mutat az S;G-vel, a felépítéstől kezdve az egész hajcihő okáig és a megoldásig, és ehhez vajmi kevés köze van a műfajnak. Lecsupaszítva annyi a külömbség hogy az egyikben MG-k mászkálnak, a másikban pedig normál emberek, de ezt leszámítva nagyon hasonló a két sorozat, és a Madoka szerintem nem tartalmaz annyi MG elemet hogy annak lehessen tekinteni, maximum éppen annak öltöztek be a szereplők és ennyi, a mentalitás már régen más az alap MG-től. Ha a Madoka több időt szánt volna az MG jelleg kihangsúlyozására például slice of life részek használatával akkor azt mondom hogy valamivel jogosabb a felvetés, de így hogy idő előtt eldobta magától az “örökséget” és másfajta stílust akart felvenni eszeveszett gyorsan, gyakorlatilag elveszítette a jogot arra hogy tisztán MG-nek lehessen nevezni, ahhoz túl gyorsan váltott stílust, függetlenül attól hogy a megmaradt, minimális MG elemtől elfelejtett megszabadulni a sztori működése érdekében. Tény, hogy a Madokában MG-k mászkálnak, de az animéből vajmi kevés jön át ebből azon kívül, hogy alibiként szolgál a csavar használatához, pont hogy a komolyabb hozzáállás az ami kiírt belőle minden MG-t. Egy Sailor Moon vs. S;G felállásban nyilván más lenne a helyzet mert az SM gyakorlatilag pont hogy a műfaj esszenciája, de a Madoka az “újítás” érdekében ezt az esszenciát húzta le a vécén, és pluszban túlzottan hasonlít az S;G-re is ahhoz hogy külön stílusként lehessen tekinteni rá, legfeljebb csak mint egy másik megközelítési módra, amihez grátiszban kapóra jött az, hogy másodlagos célként változtattak egy kicsit a műfaj szabályain.

    “Azok a dolgok ugyanis, amik neked szemet szúrtak a Madokában, mind abból fakadnak, mind azért lettek olyanok, amilyenek, mert a sorozatot valahogy meg kellett feleltetni a Magical Girl műfaj kereteinek … egy ilyen közegben az alkotó(k) keze egy ponton túl meg van kötve, muszáj alkalmazkodniuk, idomulniuk, másképp az anime nem nevezhető magical girlnek.”

    Dunno, szerintem pont hogy ezt a békjót próbálták meg lerázni magukról a Shaftnál a sorozat készítése során, aminek a sikerét nem is tagadom, azt viszont már igen hogy ezen kívül haladt volna bárhova is érdemben a sorozat a minőség terén, mert mint mondtam volt, a készítők nem tudtak mit kezdeni a szabadsággal ami hirtelen a nyakukba szakadt, és végül ezért lett rosszul leosztva a történet a 12 részre. Mert azt azért nem hinném például hogy Mami másfél résznél több szereplésének akadálya lett volna az MG műfaj, vagy hogy Homura szenvedése minden volt csak nem meggyőző, vagy hogy éppen Madokának volt a legkevesebb szerepe az egész sorozatban, és mégis egy Mary Suet csináltak belőle, akiről el kellett volna hinni hogy igazi MC matéria. A sorozat jelentőségét a műfajban persze elismerem, de ezen kívül számomra ki is fújt az érdemeinek sora, ezt leszámítva üres az egész mert a sokkra akartak nagyon rámenni, de közben összekutyulták a történet kifejtését a tartalom rovására. Ahhoz nyilván MG-ket kell szerepeltetni hogy MG sztoriról legyen szó, de azon kívül hogy ott van Kyubei és a lányok átváltoznak egy párszor, semmi érdelmeges MG elem nincs benne, attól már az elején megszabadult a sorozat az eszmeiségét tekintve is.

    “csak hogy a hangsúly nem ezen volt, hanem azon, hogy a varázshatalmat átokként, mintsem áldásként ábrázolták. Ennyi a lényege, és nem több, hogy totálisan kifordítanak egy bevett koncepciót.”

    Ez szóról szóra igaz, csak -hangsúlyozom, nálam- ott a probléma hogy a határokat ugyan áttörték, de azután mint bamba borjú az éjszakában, nem tudta a csapat hogy merre induljanak el a plot további részeit illetően, és ennek eredménye lett a végleges katyvasz. Persze manapság jelentős dolog hogy valami egyáltalán hozzá mer szagolni a műfaj szabályainak megváltoztatásához, de ha nincs ezt támogató épkézláb sztori, akkor az egész nem fog továbblépni egy lábjegyzetnél, egy anekdotánál amiben nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a csavarnak mint a sztori többi részének, és ettől még nem javul meg semmi a végén.

    “viszont a műfaján belül mindenképp egy érdekes darab.”

    +1.

  • Junchi

    Vártam már ezt a posztot. 😀

    Szépen összefoglaltad, még talán jobban bele is mentél, mint én annak idején. A grafika-kritikával különösen agree, szal ha meg kellene neveznem egy rossz pontját a sorozatnak, akkor az mindenképpen a látványvilága lenne. A karakterdesign ugyan bejövős + kerülték a CG-orgiát is és az animáció az esetek 90%-ban szép és folyamatos, de azért a VN-hez képest jah, érezhető a különbség, még úgy is, hogy “állókép vs animáció”, a kevés szín pedig kifejezetten zavart (egyébként csekkoltam pár részt HD-minőségben a tv-men, úgy valamelyest jobb a helyzet, de azért az eye-candy fogalmától még így is távol van). Persze a grafika egy dolog, tényleges mínusznak nem számítottam bele, pláne így, hogy a plot, a directing és a karakterek vígan elnyomják.

    Egyéb észrevételek: Ööö, a stúdió White Fox és nem Silver Link. 😀 SL-ék mainstream-fanservice vonalon mozognak, míg rókáék ilyen all-rounder csapat, legalábbis a Katanagatari-S;G-Jormun trió alapján. (A Jormun egyébként dettó ugyanezt a grafikai engine-t használja.)

    A kontra harmadik pontjával pedig nem értek egyet. :3 SPOILER: Szal nem to’om, de mikor én néztem ezt a sorozatot, először fordult elő velem, hogy komolyan drukkolni kezdtem a szerelmi szálnak egy animében. Egyszerűen annyira egymásnak lett teremtve ez a két retard, hogy ha végül nem jöttek volna össze, csalódottságom lávatengerként öntötte volna el a stúdiót. (Ha meg az lett volna a vége, hogy Okabe×Mayuri, hát minimum szénné RAGE-eltem volna négy fórumot, meg két blogot.) Aztán a 22. részben végül megkaptam, amit akartam, szal nincs egy büdös szavam se és imho az elejétől kezdve nagyon benne volt a dolog a levegőben.

    Az S;G kontra Madoka témát meg kitárgyaltuk MAL-on, ergo az ide vonatkozó véleményemet már ismered. 😀

  • Dodgers

    “Ööö, a stúdió White Fox és nem Silver Link.”

    *Facepalm* Fogalmam nincs miért hittem azt hogy a Silver Linkes csapat követte el a sorozatot (Silver/White miatt…?), de köszi hogy szóltál, javítom is. 🙂

    “Egyszerűen annyira egymásnak lett teremtve ez a két retard, hogy ha végül nem jöttek volna össze, csalódottságom lávatengerként öntötte volna el a stúdiót.”

    SPOILER

    Az tény és való hogy azt a kettőt bizonyos mértékben egymásnak teremtették már csak abból kiindulva is, hogy Rin’ gyakorlatilag egy azonos szinten lévő “játsztótársat” kapott akivel értelmesen tudhatott eszmét cserélni tudományos dolgokról, és látszott is alkalmanként rajta hogy élvezi ezt, ebben a megközelítésben valóban a szerelmes viszonyba való átfordulás lenne a természetes következmény, pláne úgy hogy idővel Kurisu is apránként elfogadta Rin’ lököttségét. Viszont a plot alakulása miatt érzem úgy hogy egy kicsit erőltetett volt a love story abban a vonatkozásban, hogy szerintem nem ez lett volna a legjobb következmény azok után amin mindketten keresztülmentek, mert Rin’ ahhoz túl sok mindent köszönhet Kurisunek hogy ez rögtön szerelembe csapjon át, az extrém fokú köszönetadással (amire rá is szolgál Kurisu) vegyes haverság lett volna inkább az első lépés, és csak azután, bizonyos mennyiségű idő múlva jönne csak a szerelem, ennek következményeként, nem pedig bizonyos mértékben instant módon. Úgy végképp nem, hogy Kurisunek ha jól emlékszem az a verziója csak egy volt a sok “resetes” példány között, akinek ezért nem lett volna annyi ideje hogy hasonló érzékeseket tápláljon Rin’ iránt. Legfeljebb úgy hogy barátságfélét érzett iránta mert annyi idő még lement a “katasztrófa” előtt, és ezért fogadta el “csak úgy” Rin’ vallomását, révén annyi emléke szerintem nem maradt az “álmokból” hogy ennyire tisztán érezzen Rin’ iránt. A levegőben valóban ott volt a lehetőség végig, de úgy lett volna igazán jó ha Rin’hez hasonlóan Kurisunek is tisztán megmarad minden emléke az egyes visszaállítások és D-Mailek között.

    /SPOILER

    “Ha meg az lett volna a vége, hogy Okabe×Mayuri, hát minimum szénné RAGE-eltem volna négy fórumot, meg két blogot.”

    Az igaz hogy Mayuri bizonyos mértékben annyira barátnő alapanyag volt mint Kurisu, de yeah, elég rosszul vette volna ki magát ha összejönnek, pusztán azért mert egyrészt olyan viszony sosem volt közöttük, másrészt hiába vannak egy csoportban, ha egyszer olyan távol áll a két figura világa egymástól mint a tűz és a víz. Egy ideig tartottam attól mondjuk hogy a sorozat egy ponton szembe fogja állítani Mayurit és Kurisut Rin’ egyik döntése során, de örülök hogy nem lőtték el ezt az olcsó plot devicet, és végig kitartottak az értékelhető variációk mellett.

    • Junchi

      Kurisunek ha jól emlékszem az a verziója csak egy volt a sok “resetes” példány között, akinek ezért nem lett volna annyi ideje hogy hasonló érzékeseket tápláljon Rin’ iránt. Legfeljebb úgy hogy barátságfélét érzett iránta mert annyi idő még lement a “katasztrófa” előtt, és ezért fogadta el “csak úgy” Rin’ vallomását, révén annyi emléke szerintem nem maradt az “álmokból” hogy ennyire tisztán érezzen Rin’ iránt.

      Az igaz, hogy az időugrálások miatt mindig egy “másik” Kurisuhoz tért vissza, de még így is azt mondom, bőven benne lehet a pakliban, hogy beleszeressenek egymásba, szal a GREAT TURNING-POINT előtt együtt voltak három (vagy kettő? már nem emlékszem) teljes hétig, ami ugyan nem egy hosszú idő, de arra bőven elegendő, hogy legalább beinduljanak a hormonok + Kurisu mondja is IIRC az egyik részben, hogy most először dolgozik (egyáltalán beszél) hasonló életkorú emberekkel, hisz előtte végig Amerikában volt, ahol a sok kockafejű középkorú hapsival dolgozott együtt ++ ott a reading steiner is. Jó, lehet belemagyarázok kicsit a dologba (szeretem az elméleteimet néha kánonként kezelni :D), de szerintem nem járok olyan messze a valóságtól.

      Ami a Madokát illeti: Igazából az van, hogy ez az anime jókor volt jó helyen. Egyrészt amit Péter is írt, ergo felkavarta egy “kicsit” az MG műfaj állóvizét, másrészt a “didn’t see that coming”-faktora is kapóra jött, ami jelentősen hozzájárult a sikerhez, szal hatásvadászat ide vagy oda, engem bizony kilóra megvett a cucc, a faust-i plot/alapszitu meg már tényleg csak hab volt a tortán, amit amúgy mindig is karmoltam, nem is kicsit. Mindettől függetlenül tartom, amit mondtam: az S;G mellett labdába sem rúghat, már ami a történetvezetést és a komplexitást illeti.

      • Dodgers

        “Jó, lehet belemagyarázok kicsit a dologba (szeretem az elméleteimet néha kánonként kezelni 😀 ), de szerintem nem járok olyan messze a valóságtól.”

        Abban a tekintetben nem jársz messze az igazságtól szerintem hogy végső soron adja magát annak a lehetősége hogy összejönnek, hiszen egyrészt mint mondtam Rinnek végre akadt egy ismerős akivel tényleg egy hullámhosszon tud lenni a sorozatos gyökérségei ellenére is, másrészt ahogy te is mondtad, Kurisunek is lényegében Rin’ és co. képviseli a valódi társaságot a tudósokkal között töltött idők után, amiben meg szinte természetes módon ott van a lehetőség hogy előbb utóbb összejönnek, ilyen szempontból nincs is kifogásom azzal kapcsolatban hogy a sorozat összeboronálta őket. Inkább az piszkálja a csőröm hogy túl gyorsan ment végbe az egész ahhoz a két-három héthez képest, az az idő tényleg csak arra volt elég szvsz hogy elindítson valamit, de ahhoz nem hogy rögtön egy ilyen szintű kapcsolat kerekedjen ki belőle, ahhoz szerintem legalább egy másfél hónap reset nélküli idő kellett volna. Pláne ha hozzáveszem hogy az elején Rin a nagy egójával épphogy nem lábtörlőnek használta Kurisut a projectjébe való bevonás mellett, vagyis nem éppen a legjobb alapszituáció egy két-hátom hét alatt kialakuló tiszta, kölcsönös románchoz. Mondjuk én amúgy sem vagyok a shippingek fanja semmilyen formában, de még így is úgy éreztem hogy ezt a részt egy kicsit elsiették az alkotók, a hálaadás mellett előbb egy heves bocsánatkérés kellett volna Rin részéről a viselkedése miatt és csak a végén, egy kis time skipet követően jöhetetett volna szóba a románc, amikor már van idejük mindenféle lökött viselkedés nélkül emberszámba venni a másikat.

  • Péter

    S;G történetével, cselekményével spoileres ismertetők alapján ha nem is részletesen, de a lényeget tekintve képben vagyok, egyébként jómagam is tervezem a megtekintését (a mikor még kérdéses). Magát azt, hogy vannak közös vonások, hasonló témák a két animében, nem vontam kétségbe, viszont a műfajnak igenis van befolyásoló szerepe, hisz teljesen más közegben kell érvényesülnie. A Madoka a magical girl műfaj szabályainak jórészt megfelel, hisz ugyan úgy megnyílik a karakterek előtt varázshatalom, vannak bevett támadások, átváltozások, segítő kisállatka, és a többi. A különbség, hogy itt a barátok begyűjtése után nem a save the day klisé veszi át a szerepet és biztosít még 50 résznyi fillert. Maga az armageddonos végkifejlet, a szereplők halála, a logikailag mondhatni túlbonyolított megoldás, az önfeláldozás, ez se kifejezetten műfaj idegen, ilyesmi volt az SM-ben is, hogy a világ minden széria végén a pusztulás, vagy legalább is a chaosba süllyedés szélére tolódott. Külön stílusnak én se nevezném, hisz akárhogy is szándékozott, a műfaja kereteiből nem tudott kitörni, pusztán annak koncepcióját közelítette meg egy ellentétes szemszögből.

    Békjókat természetesen meg lehet próbálni lerázni, de teljesen nem lehet, illetve azok nyomait mindig is magán fogja viselni. A Madoka se tudott tőlük teljesen megszabadulni, még ha a cél nem titkoltan valahol ez volt. Hogy többet is ki lehetett volna belőle hozni az igaz, viszont azaz igazság, hogy ebben a műfajban, ami ennyi ideje áll, már ennyi is nagy előrelépésnek számított. Ha kivesszük a műfajból, akkor mint önálló alkotás elég tiszavirág életű, és hamar alulmarad más művekhez képest (teszem azt GitS-hez képest), hisz a sorozat egyetlen erénye így csak az marad, hogy szépen kijátszotta a Faust kártyát.

    A jelentőség egy érdekes téma, mert a Madoka inkább mint üdítő színfolt van jelen a műfajban, de egyébként túlzott befolyása, hatása nincs rá, és valószínűleg nem is lesz. Ahogy anno már elmondtam, nem egy 12 részes seinen fogja megváltani azt a műfajt, amit a 60-as évek óta 90%-ban shoujok uralnak.

  • Dodgers

    “Ha kivesszük a műfajból, akkor mint önálló alkotás elég tiszavirág életű, és hamar alulmarad más művekhez képest (teszem azt GitS-hez képest), hisz a sorozat egyetlen erénye így csak az marad, hogy szépen kijátszotta a Faust kártyát.”

    Ez így megér egy velős “+1”-et, nem csak a műfajből való kiemelés számba vetése miatt, de amiatt is hogy leírtad a lényeget a sorozat megítélésével kapcsolatban a fausti kártya kijátszásával, erre utaltam amikor a sorozatot egy lábjegyzetnek neveztem. A csavar elég népszerűséget szerzett a sorozatnak, de a történet többi, ebből kiinduló része nem, jóformán csak a harmadik rész viszi el a hátán az egész sorozatot, de az hogy a továbbiakban mi történik a szereplőkkel és milyen módon, már kevesebbeket érdekel. Ilyenkor hiába próbál újítani a műfajon a sorozat ha nincs semmi amit ezen kívül érdemi, épkézláb tartalom címén felmutatna, erre pedig szvsz nem mentség az újító szándék, ha egyszer egy rövid OVA helyett túlvállalták magukat a készítők. Legfeljebb az hogy a koncepció kitalálása után rögtön ki is fogyott a fantázia, és ez meglátszik a végeredményen is, ami részben a kevés epizódszámra vezethető vissza, részben pedig az “ahogy esik, úgy puffan” jellegű történetírásra.

    “A jelentőség egy érdekes téma, mert a Madoka inkább mint üdítő színfolt van jelen a műfajban, de egyébként túlzott befolyása, hatása nincs rá, és valószínűleg nem is lesz.”

    Most még persze nincsen, de van egy olyan érzésem hogy egy pár éven belül már lesznek követői valamilyen formában, már csak abból is kiindulva hogy a K-on is képes volt maga után hozni az özönvizet az egykaptafára épülő slice of life cuccokkal és a moe ábrázolással, pedig az még a legnagyobb jóindulattal sem tartalmaz annyi ambíciót mint a Madoka.

  • Hero

    Remek cikk.

    Nem tartom magam elkötelezett anime rajongónak, csak kevés van amit láttam és úgy tényleg meg is maradt (Neon Genesis Evangelion, Cowboy Bebop, Berserk, Akira és az örök klasszikus Ghost in the Shell sorozatok), de ez a cím vitathatatlanul ide tartozik. Sajnos nagyon kevés a jól átgondolt és logikusan felépített történet, mint amilyen a Steins Gate.

  • Dodgers

    “Remek cikk.”

    Köszönöm. 🙂

    “Sajnos nagyon kevés a jól átgondolt és logikusan felépített történet, mint amilyen a Steins Gate.”

    Részemről azt majd az idő fogja eldönteni hogy mennyire fog az általad említett címek mellé tartozni az S;G, de az már most kétségtelen hogy a mentalitását tekintve igenis hajaz a régi klasszikusok jellegére, és a minőségét tekintve is méltó követője ezeknek a címeknek. Részben mondjuk annak is köze van ehhez, hogy a mostani divattal ellentétben nem ragadt le a 12-14 részes formátumnál hanem bevállalta az ilyen kaliberű sztorihoz szükséges huszonnéhány részt, de ettől függetlenül is igaz az hogy jól összerakott történetet tudhat magáénak a sorozat, amely ráadásul a részek helyes leosztásával is tisztában van, hiszen az ökörködés mellé rendesen csepegtet olyan infókat is amelyek a későbbiekben lesznek majd fontosak.

    Plusz persze az sem utolsó erény az S;G-re nézve hogy ez legalább be merte vállalni a nagyobb ívű történet elmesélését egy olyan időszakban, amikor a stúdiók nagy része inkább a rövid, limonádé jellegű, sokszor ócska ökörségeket erőlteti, csak mert azokat könnyebb rásózni a közönségre mint az épkézlábabb és értelmesebb címeket.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: