School Days – Szerelmi konzultáció helyett…

Habár az kétségtlen hogy az anime és a manga műfajait tekintve valamivel színesebb mint azt a témáról kevésbé tájékozott közvélemény gondolná, itt is megvannak azok az úgynevezett aduász műfajok amelyek gyakorlatilag töretlen sikerrel állják az idő és a változó trendek által gerjesztett akadályokat. Ilyen műfajok közé tartoznak azok a sorozatok amelyek valamilyen formában iskoláskorú, rendszerint a mi iskolarendszerünk tizenegyedik osztályába (ott második középsuli második osztálya) tartozó nebulókat állít a reflektorfénybe. Függetlenül attól hogy az adott sorozat természetfeletti képességekkel, elvonabbnál elvontabb mindennapokkal, szerelemmel teli álomvilággal vagy éppen a rideg valósággal ruházza fel őket, ezek az iskolai egyenruhába bújt szereplők évtizedek óta az anime/manga jelenség egyik központi jelenségévé válltak. Ennek okaira számos elmélet gyártható, az én véleményem szerint az eredetileg kijelölt célközönség, vagyis a tinédzserek jellege miatt népszerű a stílus, akik értelemszerűen jobban magukéve tudnak tenni egy cselekményt ha hozzájuk hasonló korú szereplőkkel adják elő a sztorikat. Ez a gyakorlatot nézve ugyanakkor nem igazán állja meg a helyét, hiszen az említett rétegen kívül az idősebb nézőket is meg tudják fogni az iskolás sorozatok, ami mögött már nem is igazán az iskolás jelleg, sokkal inkább a történet milyensége az ami döntőnek nevezhető. Függetlenül attól hogy melyik szélsőséges végletről beszélünk ebben az esetben (ecchi vs. komoly dráma), valahol ez is hozzájárul ahhoz hogy az iskolás téma mint olyan, valószínű csak nagyon sokára fog kikopni.

Egy ilyen közegben áll a rajtvonalhoz az eredetileg Visual-novelként született School Days is, amelyből tudomásom szerint egymástól függetlenül született meg a 2006-os manga, illetve a 2007 nyarán sugárzott, 12 részes anime adaptáció is amelyet a Marvelous Entertainment jegyzett, és akiknek egyébként ilyen-olyan formában közük volt a Mushishi és a School Rumble adaptációinak elkészültéhez. Habár a sorozat sikere nem robbantott kasszákat, ez még bőven elég volt ahhoz hogy mind anime, mind VN fronton további darabok szülessenek: előbbi esetben három OVA, míg utóbbi esetben két VN (Summer/Cross Days) látta meg a napvilágot.

Elrettentő példa

Egyes vélemények szerint létezik a szerelemnek egy olyan formája, amely egyetlen pillantásra képes beindítani az ennek során keletkező láncreakciókat a szívben és a lélekben, és ennek a felvetésnek az SD legfőbb hőse, a középiskolás (vajon mi más…) Itou Makoto is egyetért azon reggelnek hála, amikor az éppen indulni készülő metróra az utolsó pillanatban ugrik fel egy lány, aki Kotonoha Katsura névre hallgat, és a történet második főhősének is nevezhető. A visszahúzódónak tűnő lány az első pillanattól kezdve akaratlanul ellopja Makoto szívét, akinek természetes módon minden vágya lesz ezután hogy összejöjjön a lánnyal, ám a nem túlzottan magabiztos természete miatt nem igazán mer, vagy inkább nem tud lépni annak ellenére sem, hogy lopva lefényképezi a lányt a mobiltelefonjával. Ezen felállás orvoslására lép a színre Makoto egyik osztálytársnője, a történet harmadik szereplőjéül szolgáló Saionji Sekai, aki miután meglátta a Kotonoha képét bámuló Makotót a képpel együtt, önkéntes alapon felajánlja hogy afféle edzőként kioktatja Makotót a fejelcsavarás művészetéről, nem mellesleg afféle kémként összebarátkozik Katsurával is, hogy első kézből szerezzen információkat Makoto szíve választottjának személyiségéről és preferenciáiról. Habár kis lépésben, de látszólag minden rendben halad a hadművelettel kapcsolatban, azt még Sekai maga sem sejti hogy ezzel egy olyan zűrzavarba keverte magát, amiből nehéz lesz kitörni…

Látványos afférok

Ha Visual-novelek anime sorozattá történő adaptálásáról van szó, sok esetben megfigyelhető az az effektus, hogy habár az animációs technológia képes lenne a forrásként funkcionáló történet grafikai vonulatának akkurátus visszaadására, mintha valami miatt nem nyújtani azt az összképet, benyomást, amit az eredeti alkotás el tudott érni. Emögött sok esetben az eredeti illusztrátor sajátos stílusjegyei állnak, amikhez aztán az adaptálást végző stúdió vagy úgy próbál alkalmazkodni ahogy tud, vagy éppen hogy rá se hederít az eredeti alkotó által megálmodott stílusra és inkább az ezerszer bevált sablond designt használják fel a munka leegyszerűsítése érdekében. Ez a felállás a School Days esetében éppen hogy nem annyira igaz, ugyanis esetünkben az eredeti alkotás habár rendelkezett saját, animált betétekkel, ezek minősége már annak idején is kívánnivalót hagyott maga után. Ennek egyik oka a szegényes animáció volt, amiben az “animáció” szót egy túlzásnak érdemes inkább felfogni, mivel a karakterek mozgása mint olyan szinte ismeretlen fogalom volt a játékban, gyakorlatilag csak a karakterek száját mozgatták az animátorok, ami még egy VN illusztrációjául szolgáló animációhoz képest is gyenge teljesítménynek mondható, arról nem is szólva hogy a CG használatával sem fogták vissza magukat az alkotók, sok összetett mozgást tartalmazó jelenetekben szereplő figurák 2D-s modelljét egy gyatra 3D-s modellre cserélték le, amiről jóformán bárminemű részletesség hiányzott, gyakorlatilag csak a haj jellegéből lehetett felismerni a figurákat. Ezt megfejelve a “normál” rajzok esetében gyatra szóviccel fényesnek volt mondható a helyzet, köszönhetően annak hogy az amúgy is túlzottan fehéres, a szereplőket és a környzetet egyaránt érintő színárnyalatokra rátett egy lapáttal egy jellegzetesen túlzottan fényes hatást keltő “bevonat” is, amitől jóval ridegebbé vált az egész grafikai oldal benyomása. A karakterdesign ugyancsak nem képezte az ipar csúcspontját, mivel a jellegzetesen tiniknek szánt, minden egyediséget nélküző karakterrajzok homloka méretet cserélt volna a hajakkal, ezzel egy enyhe vízfejűségre hajazó tüneteket adva a szereplőknek. Egy ilyen felütéshez képest akár még meg is lehetne dicsérni az animeváltozat grafikai oldalát, révén a VN animációs betéteinek majdhogynem minden hibáját semlegesítette a stúdió legénysége, így például a színvilág egy melegebb, világosabb színekkel operáló, természetesebb jelleget kapott, és a karakterek haj/homlok arányát is korrigálták miközben tiszteletben tartották a VN eredeti dizánját. Ez viszont nem jelenti hogy grafikai oldal kiváló lenne, és nem véletlen hogy semlegesítést írtam a javítás helyett: habár az animáció a VN színvonalát könnyen sárba tiporja, ez még egyáltalán nem menti meg a középszerűségtől, és a néha előforduló rajzolási hibák mellett a karakterdizájn se nyert el a tetszésemet, köszönhetően annak hogy az ötlettelenség mellett a tipikusan nagyszemű, gyerekesebb, a karakterek korát letagadó jelleg sosem nyerte el a tetszésemet. Ahogy az sem hogy viszonylag sokszor használnak fel azonos szem modelleket, és a karakterek arcának struktúrája és nyaktól lefelé kezdődő teste is jó pár esetben megegyezik, más szóval tetten érhető az újrafelhasznált karakterrajzok jelensége. Az újrafelhasznált, nyaktól kezdődő testalakok megléte különösen a női szereplők esetében a leginkább szembeötlőbb, ugyanis Katsurához viszonyítva szinte a gárda össszes nőnemű tagja a deszka és az alföld laposságának ötvözetét mondhatja magáénak, ami a nagyon hasonló szemekkel párosítva szinte tényleg csak a hajak alapján lehet megkülömböztetni őket.

A grafikához hasonlóan az audio vonulat sem képez maradandó nyomot maga után, legyen szó a szinkronhangokról, vagy magáról a zenei anyagról. Előbbi esetben leginkább az sablonforma követése az ami a leginkább nem érhető tetten a performansszal kapcsolatban, köszönnhetően annak hogy a karadesignhoz hasonlóan a Lucky Star szintjét szerencsére el nem érő, de ettől függetlenül túlzottan aranyosabbra, klisésre vett figurák miatt csorba esik a szereplők komolyan vehetőségén, ami a történet jellegét tekintve nem mondható előnyös szituációnak. A női szereplők kapcsán annyira nem meglepő ez a felállás az általános trendeket nézve, hiszen a töpörtyű karakterhez szánt dünnyögős hangtól kezdve a szentéletű kislányhoz hozzápattintott cérnavékony hangon át a sportos szereplőhöz társított mélyebb hangig mindenféle változat megtalálható amit ne lehetett volna hallani az elmúlt évek során. Azonban míg a nő szereplőknél legalább széles a sablonválaszték, addig férfi szereplőknél ez még annyira sem látszik meg, ugyanis az ilyen sablonformát követő sorozatokhoz hasonlóan a hang alapján csak formai jegyek alapján lehetne férfinek nevezhetni a szereplőket, nevesítve kicsit mélyebb a hangjuk a női szereplőkhöz viszonyítva, ami édeskevésnek mondható a nemek közötti külömbségekhez képest. A sablonosság ellenére, vagy inkább amiatt a színészgárda teljesítménye semlegesnek mondható a leginkább, nincs olyan érzése az egésznek mintha mobilról mondanák be a jeleneteket, de nem is olyan jók hogy az ember egyáltalán az adott szereplő hangját megjegyezze a későbbi referenciák érdekében. Az audio vonal tekintetében az OST az ami leggenyébb láncszem a gépezetben, révén az opening/ending páros minősége nem tudja átugorni a tizenkettő egy tucat J-pop prüntyögések színvonalát, míg a “normál” zenei anyag minősége a VN-eknél jellemző kicsit szintetizátoros, aranyosabbnak tűnő stílus kimondottan csapongóra sikeredett, tipikusan esetről van szó amikor gyakorlailag a hiányuk több mindent képes hozzáadni a hozzájuk társított jelenetek hatásához.

Terápia, mint ismeretlen fogalom

Kezdésnek érdemes leszögezni hogy a School Days VN változata a fentebb vázolt, akár bájosan naívnak is nevezhető alapfelállás ellenére nem egy hétköznapi darab volt, ugyanis az SD műfaja valójában a háremek sorait erősíti, vagyis Makoto számára számos befejezést hozhatott a történet attól függően hogy melyik lánnyal milyen viszonyt ápolt. Ennek a jellegnek az anime változat sem mond ellent, hiszen hiába a Katsurát előtérbe helyező felütés, Makotónak számos opciót (értsd: leányzót) kell számba vennie a végkifejlethez való eléréshez, ami nehéz feladat lesz a számára, több okból is. Ennek egyik oka az, hogy habár a sorozat a terjedelméhez képest viszonylag nagyszámú szereplőgárdát mozgat meg a történet során, ennek ellenére a szereplők személyisége sajnos sok, nagyon sok kívánnivalót hagy maga után, köszöhetően annak hogy az SD alkotói a nagyon egyszerű utat választották. Ahelyett hogy a rendelkezésre álló sablonokból legalább egyfajta keverékeket alkotva új színt vittek volna a szereplők személyiségébe, inkább fogták a már ezer éve is bevált kliséket és szinte szó szerint mindegyik köré felépítettek egy-egy karaktert, aminek eredményeként elkerülhetetlenül egysíkúra sikeredett a szereplők ábrázolása. Ez egyrészt vonatkozik a szereplők alapjellemére, hiszen mint mondottam volt, az SD karakterfelhozatala nem mutat semmi újat a nap alatt, ugyanazokat a jellemeket láthatjuk viszont amelyekkel más darabok révén már találkozhattunk nem egy alkalommal. A nagymellű félénk lány; a kisméretű, főnökösködő, “aranyos” törpe; a hülyegyereket folyton elverő menyecske; vagy a töketlen, határozatlan, a teste alsó fele által távvezérelt főszereplő figurája már tíz évvel ezelőtt sem volt mondható újdonságnak, és az SD ilyen szempontból gyakorlatilag csak egy újabb strigulát képez a sok között, amiből sajnálatos módon a későbbiek során sem tud kitörni. Nem csak azért mert az alapfelállás karakterei egyszerűen nem szolgálnak megfelelő táptalajul a későbbi fejlődéshez, de olyan mértékű hiányosságokat mutat fel amivel csak egy nagyon tudatos, karaktercentrikus történéssel lenne képes csak kitörni, ám nem csak a történet jellege, de a megvalósítás miatt erre sem nyílik mód. Legfőképpen amiatt, mert habár egy minimális fejlődés észrevehető minden karakteren, ez egyrészt nagyon pocsék pontokra koncentrál, másrészt olyan apró méretű ennek érdemi jelentősége hogy átfogóan tekintve szinte semmi külömbség sincs az kezdeti és a végállapotok között. Ez azért is fogyasztja le egyfajta fogyatékosságként a sorozat erejének kiteljesedését, mert hiába tartalmaz két műfajt a sorozat, ha egyszer az egyikben (szerelmi) ezerszer lepergett pillanatokat láthatunk az elcsépelt történet, a fagservice és klisés szereplők miatt, míg a nagyobb terjedelmű drámaibb vonalban akkora kaszkadőrmutatványokat hajt végre a sorozat, amivel végérvényesen hazavág bárminemű jóhiszemű elképzelést a sorozat jövőjére vonatkozóan.

Kaszkadőrmutatvány alatt elsősorban azt értem hogy a sorozatnak nem csak a hárem, de az eroge örökséggel is meg kell küzdenie a stúdió csökönyössége miatt, ugyanis valami okból kifolyólag nem akartak csak és kizárólag az egyik stílushoz ragaszkodni, ezzel exponenciálisan megnehezítve az anime változat történetének íróit, hiszen úgy kellett így lavírozniuk a különféle routeok között, hogy egyrészt a korosztályi besoroláson belül maradjanak, másrészt úgy kellett összevágniuk az egyes routeok történetét, hogy a végén ne tűnjön fel az összeollózottság látszata. Az első feltételnek ugyan megfelelt a sorozat mert a tipikus, hétfő esti, főműsoridős filmek színvonalán mozognak az “akciódúsabb” jelenetek, ám a második feltétel kapcsán bekövetkezett az, amit egyetlen VN adaptációnak sem lenne szabad elkövetnie: ahelyett hogy a készítőknek konkrét elképzelése lenne arról hogy mit hova helyezzenek el, inkább fogtak egy csokornyi útvonalat és összeöntötték egy masszába, ami végső soron magában hordozza az SD anime változatának gyengeségét, az inkonzisztenciát. Ezt az első három és fél rész alkalmával, vagyis a “szerelmes” arcban még nem igazán lehet észrevenni a sablonformákhoz való ragaszkodás révén kikeredő bugyuta, kiszámítható történet és a semilyenre sikerült, harmatgyenge szereplőgárda révén, azonban a negyedik rész második felétől egy olyan radikális változás következik be a sorozatban, amelyet leginkább a “megnyílnak a Pokol kapui” szóláncolattal lehetne a leginkább kifejezni. Aki arra számítana esetleg hogy az addig gyenge felállás helyett egy valószerűbb, hihetőbb, komolyan vehető történet fog kibontakozni drámai fordulatokkal és érett szereplőkkel, annak ajánlom figyelmébe az “eroge” szó felütését az erre szakosodott szótárban, már csak azért is mert az idézőjeles Pokol, vagyis a maradék hét és fél rész részben pontosan ilyen jelleget vesz fel. Az addig bugyuta történet mondhatni 180 fokos fordulatot vesz, ugyanis a rossz útválasztásnak köszönhetően a legrosszabb lehetőséget dobta ki a gép: gyakorlatilag minden szereplőt a két lába köze kezd el irányítani Makotót is beleértve, amiről gondolom mondani sem kell hogy élből kitúr minden érdemi karakter- és plotfejlesztést. Ki is tolhat, révén az említett inkonzisztencia miatt olyan benyomást kelt a sorozat, mintha a kritikus ponton megfagyna az idő, a szereplők kapnának egy elkurvultabb, dominánsabb személyiséget, majd az időt felengedve menne tovább minden a maga zavaros útján. Ez a jelenség a fejlesztések kitúrása miatt azért is érdekes, mert mintha se a szereplők, se a plot nem venne tudomást erről a változásról, mintha a tudalattikban mennének végbe ezek a karakterisztikák, ami leginkább onna szűrhetű le hogy a hentaisabb jelleg ellenére a szerepők még mindig igyekeznek vérkomolyan venni magukat. Ami normál körülmények között bajosan de elmenne, így viszont a szövegkönyv és a tényleges történések konklúziója között rendkívül szerencsétlen módon egy törésvonal figyelhető meg, aminek következtében szinte mindig olyan események születnek amire egyszerűen aligha létezik logikus magyarázat, mintha két külömböző feldolgozást nézne az ember egyszerre, ugyanazokkal a szereplőkkel. Ez leginkább Makotón érhető tetten: a srác mintha tisztában lenne tetteinek súlyával és az arcáról is ez olvasható le szinte mindig, viszont ez nem akadályozza meg őt abban hogy az alapszemélyiségétől szögesen eltérő, becstelen és érzéketlen dolgokat műveljen, ezzel méltán kiérdemelve az animutörténelem egyik leginkább rühellt főszereplője cím nem kimondottan büszke tulajdonlását.

Azonban az általános véledekéssel ellentétben ez nem csak Makotón, de a többi szereplőn is szinte egytől-egyig meglátszik a részben egy répa szellemi szintjén elhelyezkedő értelmen és érzelmi fejlettségen, részben pedig mégis természetesen viselkedő, de mégis “más” által történő irányítottság miatt, aminek elkerülhetetlen következménye hogy a szereplők számára nincs út ahhoz hogy konkrét fejlődésnek induljanak, mivel a 18+-os stuffokba illő karaktereket idéző, mindent csak “arra” kilyukasztó szereplők és cselekedetek, de az ezek tudatában nem lévő viselkedés egyfajta útakadályként állja útját a karakterek egészséges fejlődésének, ahogyan a drámára is súlyos kihatással van, ami a szövegkönyv, és a tényleges cselekedetek konklúziója közötti eltérések miatt szenved csorbát. A szereplők hiába vannak néha tudatában annak amit művelnek, ha egyszer rossz visszaesőként nem tudnak, nem képesek megoldást találni a bajaikra, és ennek az előadásmódja is eléggé kimeríti a Tesco gazdaságos dráma fogalmát: jó szokás szerint Makotóék is eljátsszák a hattyú halálát besírásokkal és vakációra elmenő eszekkel, de mivel gyakorlatilag minden “oda” akar kilyukadni, ezért villámgyorsan érvényét veszti az egész. Ami talán a legrosszabb az egészben hogy nem csak a karakterek, de mintha maga a sztori is skizofréniában szenvedve, ugyanis a karakterekhez hasonlóan nem tudja eldönteni hogy mégis mit akarna megvalósítani úgy őszintén: egyik pillanatban még csak egy normális, ámbár roppantmód unalmas iskolás sorozat, a másikban viszont egy hentaira hasonlít inkább, ahol a szereplők félig öntudatuknál lévő, “arra” vágyó droidokra hasonlítanak, miközben még azt hiszik hogy egy komoly sorozatban szerepelnek. Bizonyos szemszögből nézve olyan benyomást kelt az egész mintha eredetileg a békésebb vonalra akartak volna először koncentrálni, azonban belátva hogy a sztori önmagában semmire sem jó, bedobták ezt a félig hentaira hajazó elkorcsosítást, ami végső soron meg is hozná a gyümölcsét, hiszen vitán felül ezek az epizódok a sorozat érdekesebb pillanatai, azonban nem a jó értelemben: még azzal se lehetne megvádolni hogy az emberi természet sötétebb oldalát mutatná be, ugyanis hiába vannak erre utaló foszlányok (pl. Katsura viszonya az osztálytársaihoz), ha egyszer annyira skizofrén a sorozat hogy állandóan váltogatja és keveri a stílusokat. Emellett nem is ad logikus magyarázatokat a szereplők tetteire mert “csak úgy”, légből kapottan és objektív motiváció nélkül történik még a legordenárébb történés is, amire az utolsó rész, azon belül is a “nice boat” teszi fel vitán felül a koronát az egész romhalmazra. Az már csak hab a tortán, hogy bizonyos esetekben szinte feleslegesnek éreztem a dialógusok meglétét, olyannyira semmitmondó és hatástalanra sikeredett bizonyos pontokon a szövegkönyv megírása, hogy a zenékhez hasonlóan sokszor a hiánya több értelmet adott volna az elkorcsosult, de ettől még magát komolyan vevő sztorinak.

Összegzés

Aki figyelmesen olvasta a postot annak feltűnhetett, hogy érdemi, gyakorlati pozitívumot gyakorlatilag nem is emlegettem az egész post alatt, aminek a részemről megvan a nyomós oka: akármennyire töröm a fejem, akármennyire próbálok általánosságban jó tulajdonságokat keresni a legpocsékabb sorozatokban is, a School Days a mai napig kifog rajtam. Ha csak az első három és fél epizód alapján kellene ítélnem akkor rózsásabb lenne a helyzet, így viszont a sorozat gyakorlatilag pozitív tulajdonságok nélkül maradt, aminek eredményeként a másfél pontnál nehezen tudok többet adni. Viszont aki történetírónak készül annak meleg szívvel ajánlom a sorozat megnézését, mint referenciát az amatőr történerírásra egy már meglévő történet alapján.

1.5/10

Pro:

– VN vizuális hiányosságait semlegesítő grafika és animáció

Con:

– Sablonos, rokonszenv nélküli, önálló fejlődésre képtelen szereplőgárda
– halovány audio
– átgondolatlan, logikátlan történetépítés
– történeti hiányossága miatt kettős életet élő szereplők

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

22 responses to “School Days – Szerelmi konzultáció helyett…

  • Junchi

    Hysterical laughter is the only appropriate response to something as stupid as School Days. 😀

    Btw most már legalább van róla elképzelésem, hogy ugyan miről is szólhat a cucc közepe, hisz mint mondottam volt, az első kettő és az utolsó rész kivételével a többiről nem voltak infóim, bár vicces, mert még ez a három rész is elég volt arra, hogy úgy nagyjából összerakjam, miről is van szó (értsd: ribanc, ribanc, féltékeny ribanc, Makotofagger, gore, NICEBOAT). Neked pedig jár a riszpekt, hogy 12 * ~24 = 288 percet rászántál az életedből arra, hogy végül informáld, figyelmeztesd, majd elrettentsd az olvasókat ettől a nemremektől. 😀

    A vizuális megvalósítás meg… ordít az egészről az eroge-adaptáció jelleg. Ezekhez képest még KyoAni designjai is szemsimogatóak. És ha már KyoAni, álljon itt egy rövidke off is, amit eredetileg MAL reply-re szántam, de ide is megteszi: Klánnád revaccs pipa? 😀

  • Dodgers

    “Hysterical laughter is the only appropriate response to something as stupid as School Days. :D”

    Well said, good sir. 🙂

    “bár vicces, mert még ez a három rész is elég volt arra, hogy úgy nagyjából összerakjam, miről is van szó (értsd: ribanc, ribanc, féltékeny ribanc, Makotofagger, gore, NICEBOAT).”

    Nem is tévedtél sokat ezzel a megállapítással, mert őszintén szólva szinte semmit olyat nem vesztettél a közepének a kihagyásával amiből ne vonhattál volna le más konklúziót, plusz maximum csak több időt vesztegettél volna el az életedből mert még ezen részek kihagyásával is szinte teljes a sztori. A negyedik epizódot ennek ellenére ajánlom egy megnézésére ha van hozzá kedved, mert egyrészt végülis onnantól kezdődik lejtmenetbe menni az egész romhalmaz, másrészt Makoto költői, magvas indítéka is itt jelenik meg először. Mondjuk gondolom nem nehéz sejteni hogy miféle fordulatról beszélek az eroge jelleg miatt, de mégiscsak jobb ha elsőkézből tapasztalod meg ezt, meg azt a facepalmot amit ennek révén szerezhetsz magadnak.

    “Neked pedig jár a riszpekt, hogy 12 * ~24 = 288 percet rászántál az életedből arra, hogy végül informáld, figyelmeztesd, majd elrettentsd az olvasókat ettől a nemremektől. :D”

    Thx, amit tudtam megtettem annak érdekében hogy más ne kövesse el azt a hibát amit én. 😀 Az érdem ugyanakkor végső soron Baluzzt illeti, az ő postjából értesültem annak idején (2009) először a sorozat létezéséről, és rá is bírt arra végül hogy végignézzem a sorozatot. A mai fejemmel mondjuk amúgy se kezdtem volna bele a sorozatba ha esetleg AA-n látom meg először a sorozatot, mert egyrészt csak a képek alapján rá se hederítettem volna, másrészt az ilyen sorozatokkal élből nem vagyok jóban, de összességét nézve arra jó volt hogy lássak egy alapjaiban elrontott adaptációt.

    “Ezekhez képest még KyoAni designjai is szemsimogatóak.”

    Akármennyire is ellenzem egyébként a “KyoAni design” és a “szemsimogató” szavak egy mondatba foglalását, ennek ellenére igazad kell adnom neked, mert a KyoAni legalább arra nem sajnálja a pénzt hogy legalább átfogóan nézzen ki valahogy az adott stuff. Az SD-ről viszont lerí hogy egyrészt ezeket a karaktereket a vécén hagyott mangákból találták ki, másrészt az animáció büdzséje meg se közelíti a KyoAni színvonalát, bármelyik lótifuti stúdió össze tudta volna hozni ezt gond nélkül.

    “Klánnád revaccs pipa? :D”

    Az utolsó arc legyűrésével most már teljesen pipaként lehet elkönyvelni a részemről, de abban már most biztos vagyok hogy nem igazán érte meg az időmet az egész, mert szinte semmit sem változott a véleményem az egészről azon kívül hogy kibővült. 🙂 Az utolsó arc kétségtelenül a legjobb volt az összes közül, de ezt egyrészt annak köszönheti hogy az azt megelőző arc botrányosan össze lett csapva az az előtti, méteres emomoe festek után, másrészt legalább megtalálta azt a hangot amire a sorozat amúgy is érdemes volna, vagyis ugyan nem játssza el úgy a hattyú halálát mint a két első arc és nem is akar egy ZOMGWOW befejezést erőszakosan lenyomni a néző torkán, de ez a színvonal csak egy huszadrangú, a kutya által se nézett tinidrámában állná meg a helyét, ahol a zene több benyomást tett rám mint a tényleges történések és a szereplők együttvéve. Az csak rátesz egy lapáttal hogy a lehető legunalmasabb leányzón volt a hangsúly aki amúgy se éppen a legjobb főszereplőjelölt (Nagisa), szóval gondolhatod hogy mennyire érdekelt a történetnek nevezet moe-moe és angst ami lement. Végső soron egy fél ponttal feljebb toltam az értékelést mert alkalmanként meg tudott mosolyogtatni (4 helyett 4.5), de továbbra is azt vallom hogy egy vészesen túlértékelt sorozatról van szó, amit ésszerűség birtokában aligha lehet élvezni.

  • Péter

    Anno én is akartam ennek az animunak egy bejegyzést szentelni, de egyszerűen nem vitt rá a lélek már akkor sem, hogy újra nekiálljak, és ezzel kínozzam magam. =)

    Egyébként máig úgy vagyok vele, hogy ez a “vegyük komolyan!” hozzáállás nem igazán működik a háremeknél, és akkor még finoman fogalmaztam. Szerintem egy jó háremhez 3 dolog kell, megfelelő hangulat és humor, szemrevaló bitch casting, és ízléses fanservice. A baj a legtöbb háremnél az első hozzávalóval szokott lenni, de jómagam úgy vagyok vele, hogy vagyok annyira rugalmas, hogy ha az első feltétel nem teljesül, akkor a másik kettő még elviheti a hátán két sör között, mint teszem azt, a Rosariot.

    A School Days viszont az a kategória, ahol az egész konstrukció az alapoktól kezdve omlik össze, ugyanis egyik feltétel se valósul meg, sőt a sorozat azzal, hogy komolynak akar tűnni, a saját maga romjait hinti be sóval, jó vastagon, és ezen a gore se segít, hanem inkább csak ront.

    Apropó, ha már szörnyű háremek, egyszer nézz bele a H2O: Footprints in the Sand című képződménybe, felejthetetlen. =D

  • Dodgers

    “Anno én is akartam ennek az animunak egy bejegyzést szentelni, de egyszerűen nem vitt rá a lélek már akkor sem, hogy újra nekiálljak, és ezzel kínozzam magam. =)”

    Nekem annyi szerencsém volt hogy a sorozat hagyott akkora nyomot bennem a három év alatt hogy konkrétan fel tudtam idézni a történéseket és a benyomásaimat egyaránt, ellenkező esetben én se néztem volna meg még egyszer. 🙂 A Clannadot is csak azért néztem újra mert van akkora a rajongás iránta hogy mostani fejjel utánanézzek a rajongás hátterének, az SD-nél viszont legalább nincs akkora fanbase hogy érdekeljen a dolog.

    “Szerintem egy jó háremhez 3 dolog kell…”

    Az általad felsorolt három pont mindegyikével egyetértek mint szabványos formai követelménnyel, annyi külömbséggel hogy engem elsősorban az első pont, vagyis a hangulat/humor szokott érdekelni mert végső soron ezért is szeretek megnézni bármit is, ha ez nem működik akkor a másik kettő tényezőt a fene megeheti, onnantól már nem érdekel az egész stuff. Ezért sem vagyok jóban alapjáraton a háremekkel, mert ahogy mondtad a leginkább az első ponttal szokott lenni a gond, nekem meg nincs ingerenciám arra hogy enélkül háremet nézzek. A Love Hinát ezért bírom manapság is, mert a hárem jelleg ellenére nem követi el azt a hibát hogy csak és kizárólag egy vetkőzős slideshowt akar lenyomni mindenki torkán mongolidióta szereplőkkel, hanem eleget foglalkozik a szereplőkkel/hangulattal/humorral egyaránt ahhoz, hogy teljes értékű sorozat legyen.

    “sőt a sorozat azzal, hogy komolynak akar tűnni, a saját maga romjait hinti be sóval, jó vastagon, és ezen a gore se segít, hanem inkább csak ront.”

    Hogy komolynak akarja feltüntetni magát az hagyján, de az csak súlyosbít a dolgokon hogy a szereplők gyakorlatilag olyanok mint Dr. Jekyl és Mr. Hide, vagyis a normális felük nincs tisztában a másik felük tetteivel, és oda vissza. Mondjuk ez legalább nem akarja sokkal többnek láttatni magát mint ami, hiszen akar nagy életigazságokra rávezetni a nézőt, de ez még nem semlegesíti azt hogy szó szerint vérkomolyan vesz mindent minden szereplő, és nincs köztes állapot se a mimózaság és a dúvadság között.

    “Apropó, ha már szörnyű háremek, egyszer nézz bele a H2O: Footprints in the Sand című képződménybe, felejthetetlen. =D”

    MAL-os kép alapján már most kapizsgálom hogy miről beszélsz, elég volt egyszer ránéznem a képre ahhoz hogy tudjam, nem lesz egy egyszerű fáklyásmenet. 😀 Ha egyszer elfog a morbid kíváncsiság akkor bele fogok nézni, de most inkább olyan darabokat nézek/pótolok amikben látok legalább egy kicsi fantáziát.

    • Péter

      A rugalmasságot azt úgy értettem, hogy ha az első pont nem teljesül, még nem dobom automatikusan. Természetesen van azért itt prioritása az elemeknek, szóval a hangulat, humor az nálam is elsődleges, ha ez nincs meg, vagy nem jól, nem elég jól működik egy háremben, akkor egy 10-es skálán rögtön a 6-6.5 pont lesz a felső érték, amit elérhet.

      Love Hinat anno én droppoltam, nem volt rossz, de akkor egyszerűen csak ráuntam. Igaz ebben nagy szerepet játszott az is, hogy előtte már láttam a legjobbakat, mint Ranma 1/2, Saber Marionette, Oh My Goddess!, Tenchi Muyo!

      H2O-ra anno úgy figyeltem fel, hogy sokan 2008 legrosszabb animéje címmel tüntették ki, aztán kíváncsi lettem miért, beírtam google-be, de ahogy neked, nekem is elég volt ránéznem a kidobott képekre ahhoz, hogy kapizsgálni kezdjem a “miért?”-et, és egyben előre sejtsem, hogy “na ezzel sem leszünk haverok”. =) Az animét amúgy úgy képzeld el, hogy konkrétan rosszabb, mint az Air. A grafika csupa quality, a történet pedig olyan, hogy az első 2 rész után még reménykedhetsz benne, hogy lesz ebből valami, de mire az ominózus 8. rész végére érsz, kezdesz rájönni, hogy “ennek már nem lesz jó vége…”. Aztán jön a 9. rész, ahol azon ritka jelenségnek lehetsz tanúja, amikor a készítők az utolsó mondat előtt eszméltek rá arra, hogy idő előtt értek az anime végére, és ezért mindent elkövetnek, hogy az utolsó mondat elé még bepréseljenek 3 részre elegendő fillert.

      • Dodgers

        “A rugalmasságot azt úgy értettem, hogy ha az első pont nem teljesül, még nem dobom automatikusan.”

        Tudom mire gondoltál abban a hsz-ben a rugalmasság alatt, csak a saját álláspontomat fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy az első nem teljesülésekor hogyan szoktam viszonyulni az ilyen jellegű stuffokhoz, általánosságban nem zárom ki azt hogy valaki még ennek ellenére is esélyt adhat egy háremnek. Inkább arra akartam kilyukadni hogy másképpen viszonyolunk egy olyan háremhez amiben nem teljesül az első pont, vagyis ilyen téren jóval kevésbé vagyok rugalmas hozzád képest. Ezért is írtam azt hogy mint formai követelményekkel egyetértek azzal a három ponttal, de úgy tűnik egy kissé mégis szerencsétlenül fogalmaztam abban a hsz-ben.

        “Love Hinat anno én droppoltam, nem volt rossz, de akkor egyszerűen csak ráuntam.”

        A Ranmát nem ismerem és az SM-nek is még az elején vagyok, de az OMG/Tenchi kettős után nem csodálom hogy ráuntál a Love Hinára, azok valóban a műfaj csúcsát képviselik. Azokhoz képest a Love Hina valóban nem akkora etwas, inkább szürkébbnek mondanám mint rosszabbnak, részben azért mert jóval kevésbé elvont mint a másik kettő darab mind az alapfelállást, mind a humort/szereplőket/stb-t nézve. Ennek ellenére a szigorúan emberi(/halandó) szereplőkkel játszódó háremek között szvsz még ma is az egyik legjobb cím, egyfajta stílusgyakorlatként is felfogható a földhözragadtabb háremek részéről, és valamivel szelidebb is mint azok a cuccok ahol tényleg csak a segg/csöcs páros mutogatására megy az egész bármi érdekes tényező híján.

        “Az animét amúgy úgy képzeld el, hogy konkrétan rosszabb, mint az Air.”

        Az Air pont kimaradt a három Key/KyoAni “mestermű” közül így csak feltételezem hogy tele van műdrámával az egész, viszont az a fillerezés látatlanban is fölöslegesnek hangzik, és gondolom a moe-moera megy ki a játék abban a három részben, mégha máskülönben jó pontnak tűnne hogy legalább érdemi szinten kilenc rész alatt lemegy a “szeret-nem szeret” szenvedés, és nem teszem azt huszonx epizód alatt.

      • Péter

        Sajnos szokásommá vált pluszba egyértelműsíteni a dolgokat, anno ugyanis bizonyos meg nem nevezett animus fórumokon nem egyszer kaptam magam azon, hogy a másik félreértette, amit írtam, miközben én azt hittem érti majd, aztán futhattam le a felesleges köröket. =)

        Love Hinának lehet adok még egy esélyt, valamikor, mert akkoriban gyorsabban droppoltam a dolgokat, mint már most, jórészt azért, mert volt mit nézni helyette.

        H2O-val kapcsolatban jó felé tapogatózol,viszont itt a “klasszikus” túlcsorduló melodrámánál van rosszabb is, az általános igénytelenség, illetve az a húzás, hogy az anime a végén konkrétan segghülyének hiszi a nézőt, annyira olcsóra veszi a hatásvadászatot.

  • Junchi

    Na, végül győzött a kíváncsiságom és megnéztem az általad ajánlott negyedik részt. 😀 Hát… szenzációs!!!!!44

    Már az elején jött a lulz egyenesen a képembe, mikor ez a horny gyökér MC és Katsura csókolóztak a tetőn és a csávó megfogta a csaj mellét, aki… nem volt rá felkészülve… *röhög* Egyébként a kádas jelenetben akkora dudái voltak, mint Marikawa nővérnek a HotD-ből. Aztán jött a vonatos scene, ahol fékezett egyet a vonat és Makoto na vajh mit ragad véletlenül meg? Nem is tudom…

    De ez még oké – a java csak utána jött, mikor felbukkant az a másik ribanc és elhatározta, hogy ő lesz Makofag “mestere”, aki megtanítja neki, hogyan lépjen túl a ‘csak’ csókon, sőt mi több, gyakorolhat rajta. Hogy én erre miért nem gondoltam annak idején… Ez már így önmagában annyira abszurd és röhejes, hogy legszívesebben zokogva lépnék ki menten a sötétbe, DE ahogy ez elő volt adva! Na, az teszi ezt az epizódot igazán “maradandóvá”.

    Több mint korrekt az a másfeles rating ott a bejegyzés végén!

    • SaiyaGin

      A 11. részt is megnézhetnéd, talán ez bizonyítja be legerősebben, hogy Makoto a háremanimék főhőseinek istencsászára. Garantáltan végig fogod röhögni az epizódot.
      Bár ha már itt vagyunk, egyszerűbb lenne, ha végignéznéd az egész sorozatot. Kevés anime van, ami olyan tisztán hozza az “olyan rossz, hogy már vicces” szintet, mint a School Days.

      • Junchi

        Őszintén megmondom, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy fogom és ledarálom az egészet. 😀 Első két rész + az utolsó anno pipa, most a negyedik szintén, szal technikailag az egyharmadát már le is toltam. (Plusz az, amit elterveztünk haverokkal, hogy megkínozzuk magunkat a Blőd-C-vel, végül elvetettük. Ilyen melegben a francnak sincs kedve egy ilyen ótvarszarság előtt izzadni, szal lehet akkor már én bevállalom egyedül a School Failz-t, úgy se nézek most olyan sok mindent. De csak lehet…)

  • Dodgers

    SaiyaGin:

    “Kevés anime van, ami olyan tisztán hozza az “olyan rossz, hogy már vicces” szintet, mint a School Days.”

    +1 for great justice. Ilyen szempontból az SD egy igazi, csiszolatlan drágakő, aminél még a “don’t think, just feel” mentalitás sem gátolja meg azt hogy az ember minimum egy facedesket ne kövessen el a megnézése alatt.

    Junchi:

    “a csávó megfogta a csaj mellét, aki… nem volt rá felkészülve… *röhög*”

    Ofkorsz hogy nem volt rá felkészülve, hiszen az animulányok nagy részének fogalma sincs az ilyen dolgokról, függetlenül attól hogy amúgy mennyire érettek. 😀 Ez olyasmi mintha azt vártad volna el tőle hogy atomfizikus legyen.

    “ő lesz Makofag “mestere”, aki megtanítja neki, hogyan lépjen túl a ‘csak’ csókon, sőt mi több, gyakorolhat rajta.”

    Az még hagyján, de ha jól emlékszem arra ő sem gondolt akkor még hogy Makoto a 18+-os tudás megszerzésére is vágyik, amit Sekai persze enged is neki. A poén az hogy egyébként Sekai az egyik legnormálisabb szereplő a sorozatban, Makoto helyett szinte neki furdalt először a lelkiismerete, és ő maga is mintha komolyabban venné az egészet mint Makoto, aki igazán a sorozat második felében van elemében a becstelenség terén.

    “Ez már így önmagában annyira abszurd és röhejes, hogy legszívesebben zokogva lépnék ki menten a sötétbe, DE ahogy ez elő volt adva!”

    Ha ez a jelenet “tetszett” akkor a sorozat többi részével sem lesz gondod szerintem, szinte hemzseg a sorozat az ehhez hasonló, komolynak beállított de valójában orbitális hülyeségektől (kis spoiler: iskolafesztiválon “love hotel” szobák az egyik osztály révén).

    “lehet akkor már én bevállalom egyedül a School Failz-t, úgy se nézek most olyan sok mindent. De csak lehet…”

    Normál körülmények között nem ajánlanám a teljes megnézést mert elég erős a veszélye a sorozat közbeni szellemi leépülésnek, de így hogy feltámadt a kíváncsiságod iránta, csatlakozom SaiyaGinhez és én is azt mondom hogy ha van kedved akkor nézd végig az egészet, nem mindennapi élményben lesz részed így. Bár ha már ott tartasz akkor azt mondom hogy a játék endingjei közül is nézz meg egy párat a teljesség kedvéért, ez speciel egy olyan ending amely szvsz abszolút beleillett volna a sorozat önmagát elkorcsosító jellegéhez, amolyan felébresztésképpen a szereplőknek:

  • chris92

    Édes Krisztusom, nincsenek szavak arra mennyire rühellem ezt a nyúlós-nyálas lengyel piaci szerelmi marhulást, ami sose tudja magáról eldönteni hogy komoly legyen vagy komolytalan, az ÖSSZES szereplőt szinte csak utálni lehet és részről részre múlja alul a saját színvonalát egészen a híres-hírhedt befejezésig, ami annyira gusztustalanul öncélú és hatásvadász, hogy még annyit se érdemel meg, hogy rendesen felháborodj.
    A cikk pedig remek munka és tökéletes lefedése ennek a borzalomnak.

  • Dodgers

    “ami annyira gusztustalanul öncélú és hatásvadász, hogy még annyit se érdemel meg, hogy rendesen felháborodj.”

    Az kétségtelen hogy ha komolyan próbálja venni az ember, akkor az utolsó rész (na meg persze az egész sorozat) egy nagy romhalmaz az első másodperctől az utolsóig, itt ütközik ki a leginkább hogy valójában mennyire elborult az egész franchise. Viszont ha csak úgy állsz hozzá mint egy alapanyaghoz egy kis nevetéshez, akkor viszont kis túlzással csak imádni lehet, én speciel végigröhögtem az egész Katsura vs. Sekai “harcot”, tipikusan az a fajta gyökérség ami annyira komolyan próbálja venni magát, hogy közben a legordenárébb hülyeségeket előveszi a hatás kedvéért. Katsura stílusos pengeforgatása még hagyján, de az abszolút mélypont a magzat utáni kutatásban jelenik meg, a mai napig egyszerűen nem hiszem el hogy azt a jelenetet komolynak szánták, amikor még egy általános iskolás is tudja hogy a légy bekapása után egy-két héttel szabad szemmel aligha látszik még a magzat. Abban a formában legalábbis nem amiben Katsura elképzelte magának.

    “A cikk pedig remek munka és tökéletes lefedése ennek a borzalomnak.”

    Thx. 🙂

  • Kvakond

    Őszintén le a kalappal, hogy ilyen részletes elemzést készítettél ehhez a sorozathoz. Valószínűleg részletesebbet, mint amit egyáltalán megérdemelt.

    Érdekes, hogy én általában több hőzöngőt kapok, hogy tetszett a School Days, mint hogy szétcincáltam az Elfen Liedet. People actually have a taste?!

  • Dodgers

    “Őszintén le a kalappal, hogy ilyen részletes elemzést készítettél ehhez a sorozathoz.

    Köszönöm. 🙂 Ahhoz kétség se fér hogy feleennyi szöveg is bőven elég lenne hozzá pláne akkor, ha a pozitívumokról kellene nyilatkoznom, de az SD tipikusan az az eset aminél mégsem bánom a jóval több terjedelmet, mert úgy érzem hogy szinte minden pontjába hosszasan bele lehet kötni anélkül hogy bele lehessen unni, és az is biztos hogy a post írása jobban szórakoztatott mint maga a sorozat.

    “Érdekes, hogy én általában több hőzöngőt kapok, hogy tetszett a School Days, mint hogy szétcincáltam az Elfen Liedet. People actually have a taste?!”

    Persze az se kimondottan jó dolog ha az ember kedvenc dolgai miatt hőzöngenek függetlenül attól, hogy mennyire igyekszik anti-fanboy módban kifejezni magát (pláne tirpák színvonal esetén), de azt mondom mégis örülj ennek mert az Elfen Lied nagyon jó táptalaj a flamenek, az meg senkinek se hiányzik hogy összejöjjön 100+ olyan hozzászólás ami az írót nagyon szépen tudja lehordani a sárga földig, de a rajongás tárgyát már nem sikerül megvédeni. Én mondjuk hiába beszélek mert szerencsére eddig még nem kaptam az Elfenes postomra flamet (semelyik másikra se, btw), de annyira képben vagyok a témát illetően hogy érezzem milyen kellemes élmény az ilyesmi. 🙂

    • Kvakond

      Hálisten olyan nagy erdőtűz nem ért, bár velem nem is könnyű vitázni, mert mindenkire ráhagyom, hogy azt nézze, ami tetszik neki. Ha egy épkézláb érvet tud már mondani mellette vagy ellene, lelkem rajta. A “hát azért jó, mert alapmű és kész” típusú komment veri ki a biztosítékot (megtörtént eset).

      • Dodgers

        “A “hát azért jó, mert alapmű és kész” típusú komment veri ki a biztosítékot”

        Ezeket a megnyilvánulásokat én is bírni szoktam, pláne úgy hogy a hozzászólás alapján az ember sokszor nem tudja kihámozni hogy mégis mi teszi az adott címet olyan mesterművé, mert a mesterművet kiáltó egyszerűen nem tudja rendesen megfogalmazni a véleményét, és ehelyett vagy félrebeszél (nekem a shoujot elemezték ki egyszer ennek címén), vagy csak rávágja hogy a kételkedő egy nímand, és nincs beleszólása a dolgokba. Persze megértem hogy rajongás meg ilyenek, de azért a 10/10-ekkel és az érvelés nélküli, “mestermű” kifejezésekkel seperc alatt fel lehet támasztani a kételkedést az adott franchise iránt, például nekem emiatt a hozzáállás miatt se tűnt szimpatikusnak még látatlanban se a Key/KyoAni kollaboráció darabjai, és a Clannad rewatch után bizonyítva is lett ez az ellenszenv.

        Ha a blogodon történt az az eset, akkor melyik postodnál történt ez?

      • Kvakond

        Ezer éve történt, azt hiszem az AA-n egy Elfen Lied topicban. Nem tudom már, hogy véletlen egybeesés vagy ok-okozat, de akkortájt volt az utolsó alkalom, hogy magyar fórumra tettem a lábam.

        Kyoani témára a Clannad bejegyzésben válaszolok.

  • baluzz

    Hé, ez jobb volt mint az enyém!
    Ennek a hatására, most végigakarnám nézni a White Albumot(láttam már a felét), mert az is kb. ilyen volt.

    • Dodgers

      Köszönöm, bár az enyémet abból a szempontból gyengébbnek érzem a tiédnél, hogy annyira nem feküdtem rá a humorosabb oldalára az írásmódnak, te viszont olyan hangnemet használtál a konkrét példákhoz amelyet a sorozat hülyeségei bőven megérdemelnek, és jól körbe is írják azt a hatást amit okozni képesek. 🙂 Ha a White Albumban valóban ilyesmi jellegű dolgok mentek akkor lehet én is belevágok majd valamikor, feltéve persze akkor ha az SD-hez hasonlóan van annyira magát túlzottan komolyan vevő és nonszensz, hogy a leépülés helyett inkább csak mint “olyan rossz, hogy az már jó” élményként csapódjon le.

  • baluzz

    Az én bejegyzéseimet nem találom viccesnek, de amúgy is utálom a régebbi cikkeimet nagy részét, az egyik ok nem vagyok a WordPress környékén.
    Szerintem holnap neki kezdek. a Madokának és a te bejegyzésénél írom a le a benyomásaimat. Ugye nem bánod?

  • One friggin’ anniversary #3 | Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one.

    […] -> School Days – Szerelmi konzultáció helyett… – 21 komment (Minél több idő telik el, annál inkább érzem azt hogy ez volt az egyik […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: