Clannad (+ After Story) – Lelkisegély csettintésre, kizárólag hölgyeknek *Updated*

Update (9.03): AS véleményezése hozzáadva, amelyet a lényegi véleményezés bekezdésénél a szaggatott vonalak alatt lehet elolvasni, az addigi gondolatmenetek direkt folytatásaként. Más téren nem történt lényegi frissítés, a grafika/zene/alapsztori leírása/jellemzése pedig maradt a régiben a szinte ugyanolyan jelleg miatt.

Az animék kétségtelenül színes műfaján belül nem ismeretlenek azok a sorozatok, amelyekben a főhős köré valamilyen okból kifolyólag, de egy kisebb-nagyobb hárem épül ahol anime válogatja hogy miként szerzi meg a kegyeiket. Legyen szó random világmegmentésről vagy problémamegoldásról, ezen sorozatok főszereplői kivétel nélkül ifjoncok akik eleinte szinte zéró női társasággal rendelkeznek, később azonban minden leányzó az ő kegyeire vágyik függetlenül attól, hogy a világ többi férfije hogyan viselkedik. Ezen sorozatok közé tartozik a Clannad nevet viselő 22 + 3 részes anime, és az After Story néven futó, 22+2 részes folytatása is, amelyet az utóbbi évek alatt leginkább a moe mozgalom éllovasává kinövekedett Kyoto Animation követett el 2007-ben a Visual Novelek készítésével foglalkozó Keyvel történő kollaboráció során. A KyoAni és a Key neve nem egy, anime témában jártas embernek ismerős lehet, hiszen a két cég együttműködéseének kezdete egészen 2005-re nyúlik vissza, amikor a KyoAni elkészítette az első Key VN adaptációját a 13 részes Air képében, amelyet 2006-ban a 24 részes Kanon követett. Ezen társulás sikeréről feltételezem nem kell különösebben nyilatkoznom, hiszen a fandomban kis túlzással még mindenki nagyanyja is az utóbbi évek egyik legsikeresebb társulásaként tartják számon, így nem meglepő hogy a Clannad is hasonló fogadtatásban részesült, már csak azért sem mert korábban már a Toei Animation is próbálkozott mindhárom említett Key VN adaptálásával, de a rajongók részéről ezen adaptációk fogadtatása elég felemásra sikeredett. Ehhez képest a három (plusz egy, ha a Clannad folytatását, az After Storyt is beleszámoljuk) KyoAni adaptáció sikere a mai napig megtörhetetlennek bizonyul köszönhetően annak, hogy sokak szerint ez a három+egy sorozat a slice of life műfaj koronázatlan királya, és ezen belül a Clannad mondható a leginkább feldolgozott darabnak is. Maga az alapsorozat ugyanis 22 részes, azonban készült hozzá egy ráadás huszonharmadik epizód, ezen felül pedig két olyan OVA, amely a történet végét formálja át olyan formában, hogy a főhős a címszereplő lánnyal jöjjön össze, emellett ott van az ugyancsak alapvetően 22 részes folytatás is a rádadás két epizóddal együtt. Természetesen az ilyen kaliberben sikeres sorozatok esetében elkerülhetetlen a hype gépezetének létezése és hatásának eredménye, hiszen kitűnően eléri a célját a sorozatok egekbe szökő magasztalásával még manapság is, aminek eredményeként mint mindenhol, úgy itt is akadtak olyanok akik csak emiatt kezdtek bele valamelyik KyoAni/Key sorozatba.

Ebbe a csoportba tartozom én is hiszen annak idején, 2007-ben csak azért néztem végig a Clannadot mert az Air és a Kanon már akkor kimondottan nagy hypeal rendelkezett, és bizonyos mértékben be is vált amira számítottam: ahelyett hogy egy mesterművet kaptam volna, inkább egy olyan sorozat benyomását keltette a Clannad ami nem ér fel ahhoz a hypehoz amit neki tulajdonítanak. A javulás reményében egy pár részt még megnéztem a 2006-os Kanonból is, de pozitív tapasztalat híján úgy döntöttem hogy határozatlan ideig rövidre zárom a Keyvel történő ismertségemet. Ez egészen öt évig, az idei év júniusáig tartott ki, amikor úgy döntöttem hogy adok még egy esélyt a Clannadnak abban a szellemben, hogy annak idején hátha csak a kamaszkori fejemnek volt gondja a sorozattal, és idősebb fejjel olyan dolgokat is észreveszek vagy tudok értékelni amit annak idején nem tudtam. A Cowboy Bebop is ezen teória alapján vált az egyik legkedvencebb sorozatommá, így a CB újranézésének sikere csak tovább erősítette azt a reményemet hogy meglátom majd a fényt az alagút végén, amit nem feltétlen a Clannad megkedvelése jelent itt, hanem azt hogy megértsem a fanbase elragadtatottságát az olyan esetekkel egyetemben, amikor a nálam pár évvel idősebb, meglett srácok is elismerően nyilatkoztak a stuffról. Végső soron ennek nyomán született meg ez a mostani post, amelyet összességében véve és őszintén szólva akár a sorozat újranézése nélkül is megírhattam volna, hiszen az újranézés csak megerősített abban a hitben, miszerint annak idején sem tévedtem egy dekát sem a saját értékrendemmel kapcsolatban. Ugyanez vonatkozik a második sorozatra is amelyet nemrég fejeztem be, annyi eltéréssel hogy vannak olyan esetek amikor az átlag pontszámok sem mindig fedik az egyénre szabott igazságot.

Egy történet háttere

A Clannad története napjainkban helyezi el a történet cselekményének folyását egy hétköznapi középiskolában, ahová a főhős szerepét betöltő Okazaki Tomoya, és legjobb barátja, Sunohara Yuhei is jár, nem egészen példamutató magatartást tanúsítva a léha viselkedésükkel, aminek nyomán ők ketten alkotják a bajkeverő duót. Habár a léhaságon kívül nem követnek kell más bűnt, a két srácot látva nyilvánvaló hogy csak a egymásnak nyújtott társaság az amit szociális életként fel tudnak mutatni, így habár Tomoya imád kitolni Sunoharával, mégsem meglepő hogy másokkal a legkissebb mértékben sem foglalkoznak, egyszerűen élik a maguk egyszerű, unalmas életét egyik napról a másikra lazsálva, nem törődve mások intő szavával. Ezek a nyugodt mindennapok szakadnak meg Tomoya számára amikor az iskola kertjében megpillantja Furukawa Nagisát, akiről már első látásra megállapítja hogy ugyan más indíttatásból, de az osztályán belül ugyanolyan “számkivetett” státuszt élvez mint a két srác, és végső soron ez az a kis lökés ami arra késztei Tomoyát hogy közelebb kerüljön a magányos lányhoz, egyben segítse őt a beilleszkedésben és álmának megvalósításában is.

Panoráma az iskola felől

Habár a Kyoto Animation esetében számos, véleményem szerint teljes mértékben jogos kritikát fel lehet hozni az általuk készített sorozatok grafikájával kapcsolatban, egy dologgal kapcsolatban mégis elismerősen tudok nyilatkozni a cégről: a grafikai vonulat minél jobb kicsiszolására sosem sajnálták a pénzt és az energiát, minden egyes animéjükkel kapcsolatban érezhető hogy motiváció és elkötelezettség terén nem szenved hiányt a grafikai stáb, adnak arra hogy milyen minőségű munkát adjanak ki a kezeik közül. Ez alól nem kivétel a két Clannad sem, hiszen a karikatúrább stílust képviselő Lucky Star/Nichijou kettőst leszámítva mindig is volt lehetőségük arra hogy a végsőkig elmenjenek a grafikai oldal kidolgozása érdekében, aminek eredményeként habár itt is előfordul olyan eset hogy egy-egy jelenet vakítóbb megvilágítással rendelkezik a kelleténél, ezt a malőrt leszámítva mind a környezet, mind a karakterek animációját kevés rossz szó érheti a részemről, a KyoAni évek során szerzett tapasztalatainak eredménye itt is tetten érhető a részletesen kidolgozott környezetek és a gondosan elkészített karakteranimációk révén. Már csak annak fényében is, hogy a KyoAni a lehető legjobb megközelítést használta a VN feldolgozása érdekében, vagyis ugyan tiszteletben tartja a VN által lefektetett stílust és formavilágot, ugyanakkor nem feledkezik meg arról hogy komolyabb horderejű fejlesztéseket is végrehajtson az általános dizájn területén belül, amelyek révén képes kijavítani az alapanyag ezen szegmensének esztétikai hiányosságait. Ilyen hiányosság volt például a fakó, agyonmosott színek használata, de ugyanilyen jó példa az is hogy a szereplők megrajzolása gyakorta hagyott kívánnivalót maga után annak révén, hogy a figurák sokszor úgy néznek ki mintha szándékosan félrerajzolták volna őket az inkonzisztens szem- és szájelhelyezéssel, ezzel olyan benyomást keltve mintha egy olcsó doujinból származnának. Ehhez képest az anime színvilága éppen elegendő melegséggel rendelkezik ahhoz hogy jelentősebb életet leheljen az eseményekbe a jobb összhatás elérése mellett a vakító effektusok jelenlétét leszámítva, és a szereplők dizájnja is ezúttal egy szemnek kellemesebb, valamivel konzisztensebb mivoltot mondhat magának a graphic fail effektus nélkül, azonban ez csak az érme egyik, pozitív oldalát képviseli. A másik oldalon viszont ott van az a gyermekbetegségek amit már az alapanyag is magában hordozott, és amelyekből sajnos található nem egy darab. Az egyik leginkább szembeötlő szegmens maga a karadesign, amelynek kapcsán az egyes elemek újrafelhasználása figyelhető meg, ugyanis itt is megfigyelhető az a jelenség hogy a szereplők leginkább a magasság és a hajak tekintetében térnek el egymástól, míg a szemek esetében leginkább csak két típus váltakozik, vagyis az ovális, kerek; illetve a kicsit ázsiaibb, szűkebb, szúrósabb szemállás. A női szereplők esetében ez a jelenség még inkább kiütközik, ugyanis ebben az esetben a szemek idézőjelek változatossága mellett még a testalkat is rendszerint két alapjelleggel rendelkezik, konkrétan a törékenyebb, gyerekesebb, illetve az atlétikusabb, kicsit felnőttesebb jelleggel. Ez még persze önmagában nem lenne baj ha az egyes karakterek rendelkeznének apró, egyedi vonásokkal legalább a fizikai jellemzőiket tekintve, de még erről sincs szó: az egyes testtípusok mindegyike dettó ugyanúgy néz ki, és ez még inkább nyilvánvaló ha még a szemek is egyeznek két karakter esetében. Jó példa erre a Nagisa/Ryou páros, ahol simán össze lehetne keverni ezt a két szereplőt a hasonló karakterisztikák miatt, de a Kyou/Kotomi páros is hasonló balsorsban részesült. Emelett az uniformizálás mint jelenség a Clannad esetében is megjelenik, amely két szegmensre bontható: egyrészt az életkorra, másrészt az arcokra. Előbbi esetben az animék egyik tipikus jellemzője figyelhető meg azáltal hogy a sorozatok nem merik öregíteni a szereplőket, aminek révén a középkorúnál idősebb szereplőket leszámítva mindenki középiskolásnak látszik, Nagisa szülei például középiskolásnak is elmehetnének a harmincas-negyvenes éveiknek ellenére is. Tomoya esetében mondjuk észrevehető egy minimális változás az AS-ben, de ez sajnos olyan aprónak nevezhető hogy inkább a karakter megrajzolásának fejlődéseként tudható be, semmint a korából következő fejlődésnek. Az arcok tekintetében ugyancsak a női szereplőkön csattan az ostor annak fényében, hogy szinte az összes nőnemű karakter ugyanazt a babaarc struktúrát mondhatja magának, ami a szemek és testek választékának mivoltával párosítva még inkább meggyengíti a karadesign erősségét. Ami ugyan még inkább szubjektív téma de a magam részéről amúgy sem tartok túlzottan erősnek, révén a Key VN-ek jellegéhez igazodva a Clannad szereplőinek kinézete sokkal inkább a cutesy, moe irányba mutat a realisztikusabb ábrázolás helyett az ereszer ellőtt klisék használata révén, amelyet csak megtámogat a szemek megrajzolása, révén azon fajta szemekről van szó amit az átlagvélemény gondol az animékről: levestányér méretűek, szerkezetileg olyanok mint egy kissebb építmény, a női szereplőket élet nélküli porcelánbabákká teszi, és a komolyan vehetőség írmagját is ki tudják írtani azok szemében, akik a realisztikusabb stílushoz vannak szokva. Ezen problémák természetesen nem írhatóak fel kizárólag a KyoAni számlájára az alapanyaghoz való ragaszkodás végett, de végső soron nem sokat változtat azon a benyomásomon hogy a KyoAni megtett mindent amit megtehetett a grafikai oldal érdekében, nem az övéké a felelősség a fantáziátlan és újrafelhasznált alapokból felépített jelleg ami belengi nem csak a sorozatokat, de a Key stílusát is.

Az alapanyaghoz történő ragaszkodás az audio szegmensében is megfigyelhető azon tényezőből kiindulva, hogy a KyoAni óvatosan bánt a témával és a teljesen saját szerzemények komponálása helyett a sorozatok OST-jének nagy részét egyenesen a játékból emelte át változatlan hangszerelés mellett, vagyis a Dating sim jellegű VN-ek nagy része által is alkalmazott, szintetizátor által dominált, csapongás helyett dallamvezérelt, aranyosságot és érzelmességet a zászlóra tűző számok ugyanabban a formában hangzanak el a sorozat folyamán. Ez bizonyos szempontból lustasággal kevert biztonsági játéknak is fel lehetne fogni, azonban a Clannadok esetében jó döntések tartom a játék számainak kölcsönvételét aból kifolyólag, hogy a sorozatok jellegéhez nagyon jól illeszkedik ez a zenei vonal a sorozatok egésze alatt, arról nem is szólva hogy effektíven képesek megtámogatni azokat a jeleneteket ahová az egyes számok beillesztésre kerültek. Az opening és az ending természetesen nem tartozik hozzá a játék OST-jéhez, és ez meg is látszik rajtuk a fantáziátlanság miatt mind vizuális, mind zenei oldalról. Bizonyos mértékben ez mondható el a szinkronstábról is, amely habár jó munkát végzett a szereplők megszólaltatásával és személyiségük kihangsúlyozásával, a sorozatok jellege miatt mégis elkerülhetetlenné vált az hogy gyakorta felüti fejét a nyávogás jelensége, véleményem szerint ugyanis vajat lehetne vágni olykor azzal a klisésen moés, vékony hangú, a korukhoz totálisan nem illő cincogással amit egyes szereplők prezentálnak, sokszor nagyon kevés választott el attól hogy ne némítsam le a VLC-t és helyére inkább zenét tegyek be. Ez nem csak a drámai, de még a békés jelenetek alatt is megfigyelhető ez a jelenség, amely szinte csak a soroza alapvető stílusára vezethető vissza. Ha kancsó akarnék lenni, tipikusan olyan hangokról van szó amit a sorozatok kedvelői imádnak, de a kívülállók komolyabb ábrázolásokat prefaráló szegmense a falnak megy tőle.

Konfliktus a szívekben

Ugyan az elején azt állítottam hogy a Clannad egy slice of life jellegű sorozatként írható le, teljes mértékben ez mégsem fedi a valóságot amiatt, hogy mind a játékban, mind a sorozatban jelen van a hárem jelleg is, amely a két darab, általános kategória, vagyis az “összes menyecske spontán a répa szintjén álló MC-re vágyik”, illetve az ” MC megoldja minden lány baját, emiatt ők pedig beleesnek” archetípus közül a sorozat az útóbbi jelleget mondhatja magáénak. Ennek megfelelően a sorozat története lényegében Tomoya kalandjaira koncentrál a lányok problémáinak megoldása keretén belül, amelyből a sorozat négy lényeges arccal rendelkezik, ennek során pedig arconként egy (egy esetben kettő) leányzón van a hangsúly egészen addig, míg össze nem jön a sorozat által neki kiosztott dámával. Ez már rögtön felveti azt a kérdéskört, hogy miként lehet összekapcsolni az egyes arcokat oly módon, hogy azok a későbbi cselekmények során is fontos szereppel bírjanak, és ne forduljon elő az a jelenség hogy csak az anime által kijelölt lány története fog nagy hangsúlyt kapni a történet későbbi alakulása során. A KyoAni ezt a kérdéskört frappánsan oldotta meg, ugyanis a négy fő arc között tényleges kapocs nem figyelhető meg egy néha feltűnő szereplőn kívül, tipikusan abba a hibába esett a sorozat hogy az adott leányzóval történt cselekmények csak abban az arcban fognak fontos szerepet játszani, utána viszont az adott karakter elveszíti aktualitását, visszafejlődik egyfajta biodíszletté akinek csak annyi a dolga hogy ott legyen, és néha benyögjön egy-egy tökéletesen egyértelmű dolgot. Ez a jelenség természetesen nem nevezhető akkora problémának ha az MC nem köt ki valaki mellett szerelmi szinten, itt azonban ez az eset történik meg, aminek eredményeként az addigi arcok által történt események érvényüket veszítik amint véget ér az adott arc, ezzel olyan hatást keltve mintha a KyoAni minél több routeot próbált volna begyömöszölni, aminek meg is lett az eredménye nem csak az adott arcok főszereplőinél, de az állandó főszereplőknél is akikről az utolsó arc szól. Az természetesen nyilvánvaló hogy az adott arcnak mindig az adott lánykát kell a középpontba állítania, ugyanakkor az ott elért hatások összességét nézve minimális hatással bírnak a későbbi cselekményre és a karakterek fejlődésére egyaránt, olyan benyomást keltve ezzel mintha a sorozat mindig újraindítaná az egyes szereplők fejlődését minden arc után, taktikusan ügyelve arra hogy egy szereplő esetében annyi fejlődést azért meghagyjon hogy kifogásul szolgáljon a későbbi történések megtörténéséhez, azonban teszi ezt olyan módon hogy a plot szempontjából ne legyen természetes következménye az események folyásának, “csak úgy” jelleggel bedobva. Az átfogó szereplőgárda tekintetében ez azért is kár, mert a külső dizájnhoz hasonlóan a Clannad szereplőit leginkább az a fajta egydimenziós, klisés jelleg jellemzi, amelynek hatására nem potenciálisan feltérképezhető és fejleszthető szereplők, hanem papírmaséból kivágott, ezerszer látott figurák mászkálnak a képernyőn akik képtelenek arra hogy a jellemük csökevényes mivoltát tovább tudják fejleszteni. A szende/tsundere/gyerekes lány, illetve a léha/baromarcú/folyton üvöltő férfi karaktertípusokat már ezer és egy animében láthattuk eddig, és a Clannad semmi nem követ el annak érdekében, hogy ezek a papírmasék érdekes figurává nőjék ki magukat, a történések ellenére egyiküknél sem tapasztalható akár csak annyi fejlődés, hogy azt lehessen mondani: érdemes volt köréjük arcokat épíeni.

Ez azért is szerencsétlen pont, mert nem csak ez a sorozat, de maga a Key is híressé vált arról hogy szereti a szereplőit tragédiával övezett múltba és búbánatba mártogatni annak érdekében hogy megnyerje a nézők szívét, ami az általános reakciókat nézve be is vált, hiszen csak a MAL fórumán egymásnak adták a zsebkendőket a nézők minden egyes epizód alkalmával. Ezt bizonyos mértékben meg is tudom érteni, hiszen a Clannad az egyes arcok főszereplőinek képében alapvetően olyan témákat közelít meg, amelyek elég komolynak nevezheőek ahhoz hogy egy drámát lehessen köréjük építeni, példának okáért a Great Teacher Onizuka is ezt tette meg. Azonban míg a GTO-ban jól kerültek kibontásra ezek a témák, addig a Clannadban erre nem került sor, köszönhetően annak hogy az anime rossz szemszögből közelíti meg a kérdést. A sorozat által pecegetett témák képesek arra hogy bárkiben képesek legyenek emocionálisan szöget ütni a fejben, azonban ehhez hozzátartozik hogy ezek a témák csak olyan megvalósítás mellett tudnak ütni igazán, amelyek fel tudnak nőni a téma komolyságához és egyben méltóak is arra, hogy ezeket a témákat képviseljék, azonban a Clannad elköveti azt az alapvető hibát hogy nem tud, vagy nem mer azon a szinten belemászni a téma boncolgatásába amit képviselni szeretne, nem hagy elegendő teret ahhoz hogy rendesen átjöjjön ezen témák lényeges tartalma, és ehelyett minduntalan azt tűzi ki célul hogy a lehető legnyomorúságosabbnak tüntesse fel a szereplőit anélkül, hogy rendesen megismernénk azokat. Persze az elkerülhetetlen hogy ezek a témák ne kerüljenek komoly módon tálalásra, de lényeges külömbség van a realisztikus és a hatásvadász ábrázolás között, a Clannad pedig az utóbbiba esik bele azáltal hogy a tartalom átadása terén nem végez jó munkát azáltal, hogy nem is képes olyan taralmat felállítani ami méltó lenne az adott témához, ehelyett az ennek pótlására szánt manipulációra megy rá, ezzel palástolva annak a húsnak a hiányát ami tényleges súlyt adhatna a történéseknek, egyben megvezetve a nézőközönség megítélését is. Erre jó példa a legősibb trükk, vagyis a síró lány+szomorú zene alkalmazása is ahogy az is hogy a szereplők a legkisebb dolgokat is halálosan komolyan veszik, ami nem valószerűvé, hanem cukrossá, szentimentálissá teszi a komoly jeleneteket, amelyet ilyen témák egyszerűen nem engedhetnek meg maguknak, különösen úgy hogy a giccsesség mint olyan gyakori vendég errefelé.

Úgy lehet is vendég hogy a sorozat jó liberalista módon nagyon sok, valóságtól elrugaszkodott részletet megenged magának ahhoz mind a sztori, mind a karakterek terén hogy az egyes történések megtörténhessenek, olyan dolgokat elkövetve ezzel amelyek a pillanat hevében hatásosan lehetnének, tiszta fejjel gondolkodva viszont nyilvánvalóvá válnak hogy olyan módon lettek összeügyeskedve hogy az kiszolgálja az adott arcot. Egyben még inkább aláássa a sorozat komolyan vehetőségét azáltal, hogy a lehető legcukrosabb történésekhez ezek az apró, alkotói szabadság által szült pillanatok azok amelyek dobogóként szolgálnak az egyes arcok komolyabb jeleneteihez. Természetesen egy animét felesleges is lenne a való élethez hasonlítani hiszen a médium erejét pont a fantázia adja meg, de egy komoly témákat boncolgató stuffnak mégis tartania kell magát bizonyos dolgokhoz ahhoz hogy az adott témaválasztás hatása érvényesülni tudjon, a Clannad pedig ezeket a határokat lépi túl részben a manipuláció, részben a túlzott rajzfilmesség miatt, amelyek végül hiteltelenné teszik az egyes szereplők cselekedeit, motívumait. Bár ha ez a szegmens rendben lenne, még akkor is lennének gyenge pontok a karakterek tekintetében az említett egydimenziós létük és a klisék miatt. Azt mondottam volt korábban hogy az egyes karakterek fejlődése gyakorlatilag nem létező fogalom, és ehhez társul még az is hogy az egyes jellemek ugyancsak nem méltóak a hozzájuk rendelt téma közvetítésére, ugyanis a Key ebben az esetben is túlzott alkotói szabadságot vett magához a kelleténél, amely részben a klisékből gyökeredzik. Klisékből természetesen még lehetne érdekes karaktereket csinálni, azonban a Clannad a karakterfejlesztés konkrét, korábban említett hiánya miatt nem képes ezeket a sarkított jellemeket kinöveszteni, az egész sorozat alatt ugyanabban a tégelyben maradnak amiből kipattantak, ami már csak azért is kár mert ezeket a karakterek egyszerűen nem ilyen magvas szerepre, hanem a tipikus, tinédzsereknek szánt, sokszor gagyi vígjátékokra teremtődtek meg. Ami azért is ironikus mert a sorozatban ez a jelleg figyelhető meg a komolykodás mellett, az egyes arcok felépítésében először egy vígjátékos rész jelenik meg, és utána következik csak a komoly rész. Abban gondolom egyetértünk ez a két véglet egy házon belül csak óvatos kezelés mellett fér meg olyan módon hogy a humor ne vágra gallyra a komolyságot, ám a Clannadnak ebbe is beletörik a bicskája: habár a vígjáték szegmens alkalmanként képes arra hogy mosolyt csaljon az ember arcára a csapnivaló jellemek ellenére is, sajnálatos módon azt is megengedi magának hogy az arcok főszereplőinek hiányosságaiból kis túlzással minden sarkon lejáratú gyúnyt űzzön, vagy téves reflekorfénybe állítson humor címén, ami alapjaiban fojtja ki ugyanazt a hatást amely amúgy a komoly részek egyik motorjául szolgálna. Az egy dolog hogy a figurák amúgy is sekélyesek és két szereplő erősen súrolja a retardáltság határát, de azt már övön aluli húzásnak tartom egy ilyen sorozat esetében hogy ugyanazokat a jellemvonásokat állítja a humor központjába (ezzel szembeköpve az adott szereplőt) amely a komoly szegmens részleges alapjaként szolgálnak, és amely egyben ketté is töri a két véglet közötti kapcsot. Arról nem is beszélve hogy az arcok főszereplőiként megjelenő lányok jellemeében afféle duplázódás figyelhető meg, vagyis vannak olyan párok akik nagyon hasonlítanak egymásra, és maximum csak egy apró módosítást kapnak, ami édeskevés a normális elkülöníthetőséghez. Példának okáért Nagisa és Ryou egyaránt szerény, gyerekes és védelemre szorul, de az utóbbiban legalább van annyi önbizalom hogy osztályelnök legyen. A “sportos” páros dettó, csak annyi külömbség van közüttük hogy az egyik tsunde, a másik pedig nem.

———————————————

Mivel a folytatás, az After Story az első sorozat történetét igyekszik felvenni attól a ponttól ahol az első széria abbamaradt, így nem meglepő hogy az AS igyekszik már a története elején egyfajta kapcsot létrehozni amely biztosítaná a problémamentes átmenetet a két történetet, és teszi ezt olyan formában amely egyszerre remeknek, és egyben rossznak is nevezhető. Ennek kapcsán is megemlíthetjük az érme két oldalának hasonlatát, ugyanis habár ez a kapocs tökéletesen képes arra hogy összekösse a két történetet jellege okán, köszönhetően az első sorozat hangulatához és szerkezetéhez való idomulásához, ez ugyanakkor felveti annak problémáját is hogy magában hordozza az első sorozat minden hiábáját is. Az arcok végeztével szinte feleslegessé váló történetektől és szereplőktől kezdve az elhibázott előadásmódon át a sarkos, kiszámítottan sablonos szereplőkig és a kínosan szentimentalista beütéstől szánalmassá váló szituációkig megtalálhatóak azok a gyenge pontok is amelyek az első sorozatot jellemezték, és balszerencsés módon nem egy, hanem egyenesen nyolc részről, és három arcról beszélünk itt. Joggal vethető fel a kérdés hogy mi szükség egy olyan, nyolc részes kapocsra amely ráadásul magán hordozza az első sorozat összes hibáját, a válasz pedig a maximalizmusban keresendő: a KyoAni ugyanis a VN minden történetét fel kívánta dolgozni a rajongók elvárásainak való megfelelés érdekében, amely szándékkal önmagában nem lenne gond, azonban azzal igen hogy ezek az arcok rossz helyre kerültek beillesztésre. Itt elsősorban arra gondolok hogy az első sorozat célja leginkább az hogy előkészítse a terepet az After Story számára a különféle arcok lezavarásával, így jóval célszerűbb lett volna ha ezeket az arcokat az első sorozatba illesztik be, így viszont egy olyan szerencsétlen hatást generáltak amely afféle időhúzásnak fogható fel a leginkább, hiszen ezek a történetek ha lehet még az első sorozat színvonalát is alulmúlják a tartalom és a néző érzéesinek megszerzése tekintetében. Az pedig csak további sót szór ezekre a sebekre, hogy ezek az arcok ugyanúgy nem fognak fontos szerepet játszani a későbbiekben mint az első sorozat arcjainak szinte mindegyike, ezzel csak kihangsúlyozva azt hogy sok múlhat azon is történetírás terén, hogy mely alapanyagokat hagyunk bent, és melyeket hagyjuk ki. Ugyanakkor ez szerencsére nem jelenti azt hogy az AS megismételné az első sorozat formuláját, hiszen a Clannad franchise valód története ezen “bemelegítő arcok” után veszi kezdetét, kis túlzással ez az a pont amikor a franchise megpróbálja levetkőzni azokat a béklyókat amelyek a hárem stílushoz kötötték, és ez lényegében egyetlen változásnak tudható be, amely mégis képes arra hogy egymaga megváltotassa a történet addigi felépítését. Habár ezen a ponton is igyekszik a sorozat egy bizonyos téma köré felépíteni a cselekményt, azonban mégis egy olyan téma mellett tart ki egész végig az AS, amely talán a legjobb téma az egész franchiseban annak köszönhetően, hogy ez a téma mer szakítani az addigi témák egyik legnagyobb rákfenéjével, vagyis az oda nem illő, erőszakosan beillesztett és rosz értelemben elvont részletekkel.

Ezek az elemek voltak részben felelősek azért hogy a korábbi történetekben több olyan pont volt megfigyelhető amely a szélsőséges, de alapjában egyébként jó témákat hiteltelenné, akár nevetségessé tette a komolyan vehetőséget és a természetességet, azonban az AS fő, elsősorban az önállóság útjára lépő kora felnőttekhez szóló története képes javarészt leküzdeni ezeket az akadályokat a valósághoz közelebb álló, földhözragadtabb megközelítése révén. Ezen csak segít az hogy a történet ettől kezdve szakít azzal a vonással is, amely az első sorozatot afféle háremmé tette, vagyis az AS magját ezúttal nem a különféle menyecskék ilyen-olyan problémájának feltárását hivatott ellátni több, összefüggéstelen és a fő sztorivonal szempontjából felesleges arcokon keresztül, hanem mint mondottam volt, egészen végig egy kifejezett cselekményt próbál elmesélni, amely mondanom se kell hogy mekkora segítő jobbot ad egy olyan előzménynek, amely összefüggéstelen, egészét nézve szétaprózódó történetekkel operál. A megváltozott struktúrát az AS szerencsés módon meg is hálálja, hiszen egy egykor hárem sorozathoz képest olyan távlatokba is igyekszik eljutni több alkalommal, amelyet műfajában alig próbáltak megérinteni a téma kényessége miatt, és ebből a szemszögből tekintve dicséretes is lehetne nevezni a történet ezen irányú törekvését is, hiszen alapjában véve nem csinál mást mint hogy eljátszik azzal a gondolattal, amelyet a legtöbb sorozat maximum csak egy fényképpel oldana meg: hova tovább, ha egyszer megvan a kiválasztott menyecske? Leírva kicsit bagatellnek tűnhet ez a fajta kijelentés, ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni ebben az esetben, hogy itt azok a bizonyos magaslatok olyan elemeket takarnak, amelyek a sorozatot egyenesen a tényleges slice of life szegmensbe repítik el az AS-t, és egyben olyasmiket amelyeket egy első sorozathoz hasonló történet bajosan érintene meg: olyan dolgokat, amelyekkel a fészekből frissen kirepülő és önállóságra törekvő ifjoncok szembesülni kényszerülnek, pláne akkor ha a lehető legkomolyabb dolgot is számba veszik amely egy felnőtt életében szóba jöhet. Kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy az AS egy olyan kaszkadőrmutatványt hajt végre amelyre sokan még csak nem is vállalkoznának, és ha csak a téma jellegét venném alapul, akkor azt mondanám hogy az AS képes arra hogy a balul elsült elődje helyett azon a trónon foglaljon helyet, amelyet megérdemelne. Még úgy is hogy az első sorozat történeteiből szinte semmi sem használ fel, egy arcot leszámítva kis túlzással feleslegessé teszi az előd cselekményeinek nagy részét amely újból felveti annak a problémáját hogy az egymás után besuvasztott arcokból hiába várható el folytonos cselekmény, az pedig nem összekötő kapocs hogy az adott szereplő néha szól valami felesleges dolgot. Ez mondjuk nem meglepő ha figyelembe vesszük azt hogy az előd arcjainak főszereplői csak lehetséges opciók voltak, itt viszont látványosan ki is ütközik abban hogy ezek a szereplők csak afféle biodíszletként szolgálnak majd az AS cselekménye során, a tényleges cselekményben ugyanis csak 5-6 szereplő fog lényegi szerepet játszani. Akár negatívumként is fel lehetne róni ezt a szituációt, azonban ezt mégis sikerült ellensúlyozniuk azzal hogy egy olyan szereplőnek adták át az stafétabotot aki addig a legtöbb időt töltötte a képernyőn, de eddig nem kapta meg a neki járó reflektorfényt.

Azonban mint mondani szokás a jelleg még nem visz el semmit a hátán profi megvalósítás hiányában, és ez az AS esetében hatványozottan igaznak tekinthető annak fényében, hogy elköveti azt a hibát amelyet nem lenne szabad egy ilyen kaliberű történetnek, jelesül azt hogy nem lehet minden történetet ugyanolyan eszközökkel előadni. Ahogy Shakespeare darabjait se lehetne rendesen előadni az Amerikai Pitére jellemző mentalitással, úgy az AS által megkarcolt téma sokszor valószerű részleteit sem lehet tisztességesen előadni azokkal az eszközökkel amelyet a Key alkalmazott az első sorozatban anélkül, hogy azok ne keltsenek visszatetszést, vagy jobban mondva ne fogják vissza azt a potenciált amit az AS koncepciója rejtene. Pedig pontosan ez történik, az After Story írásmódja ugyanis egy olyan írói hozzáállást követel meg amely képes annyira a realitás talaján mozogni mind a történések, mind a szereplők terén, hogy mégis képes legyen tiszta érzelmek kicsikarására erőlködés nélkül, a Key azonban nem volt képes alkalmazkodni a feladathoz, gyakorlatilag az első sorozat előadásmódjával akartak bemutatni egy olyan történetet amelyhez minimum a klasszikus, komolyabb animék módszertana illett volna a leginkább. A Key előadásmódja véleményem szerint egyszerűen szólva nem való egy ilyen kalierű történet megszólaltatására, itt ütközik ki a leginkább az hogy a Key-féle történetmesélés elsősorban a tinédzsereket is megcélzó témákban érzi jól otthon magát, amelyben lehet hogy van hely a szentimentalista, a tényleges tartalmat a határtalan érzelmek bőrébe bújtatott befolyásolásra épülő előadásmódnak, az AS-t viszont egyszerűen nem erre tervezték ami meg is látszik a végeredményen. Ez részben oda vezet hogy a történet előadásmódja kis túlzással nem tudja túllépni egy álmodozó, az önállósággról és a felnőtt, érett intimitásról csak hírből halott fanfiction író színvonalán, amely egyben azt is jelenti hogy habár látjuk hogy mit akarna kifejezni a sorozat, mégsem képes ennek elérésére mert nem képes pszichológialiag meglépni azt a lépcsőfokot, amelyet a prezentálással el kellene érnie. Másképp szólva mondhatnám azt is, hogy a szereplőket eleve olyan “tökéletesre” tervezték meg már az első sorozatban, hogy nincs érdemi pont a személyiségükben amelyből kiindulhatna a fejlődés, gyakorlatilag egy befejezett kört kapunk mindenki esetében amelyben vannak mesterséges buktatók, a végén viszont mégis ugyanabba a tökéletességbe érünk vissza. Ez egyben azt is jelenti hogy érdemi, a sorozat fő attrakciójának számítű fejlődésnek nem is nagyon lehetünk tanúi a sorozatban, hiszen még a főszereplő páros kapcsán sem sikerült elérni azt hogy felnőttként hassanak, a rossz előadásmód miatt végig olyan érzésünk támad mintha két tinédzsert látnánk akik ennek ellenére is úgy viselkednek mint a szende kamaszok, azaz a személyes intimitás ezen a téren is elbukik mert eleve “tökéletesek” az író számára: Tomoya lényegében ugyanolyan talpraesett szupermen mint annak idején volt, Nagisa ugyanolyan címeres, jellegtelen waifu alapanyag mint volt, és a sor hosszan folytatható. Kisebb fejlődés egy-két szereplőnél észrevehető ennek ellenére, de összességét tekintve ezek a fejlődések nem nyomnak sokat a latba, hiszen ezek nélkül is lényegében ugyanoda lyukadna ki a történet, úgy pedig végképp hogy az apró, mindennapi gondokra így sem tér ki a sorozat, olyan dolgokra amelyek kimondottan fontosak lennének egy frissen fészket vert pár számára, egyben sokat hozzátehetnének a sorozat motívumához.

A dolgot csak nehezíti hogy a történet ábrázolása a jó altémák megközelítése ellenére is felületesre, gyorsan lezavartra, előkészítéseket tekintve hiányosra sikeredett, amely részben ott jelenik meg, hogy habár az altémák választéka merésznek mondható, a kidolgozottságuk mélysége azonban mégsem képes felérni az azok által támasztott szinthez, nem elég részletesen foglalkozik az adott témákkal ahhoz hogy át tudjon jönni az általuk közölni próbált hatás, másrészt az sem segít a dolgokon hogy az első sorozat túlreagáló, a nézőt inkább elidegenítően műanyag hozzáállása ebben a sorozatban mutatkozik meg teljes erejében, olyan jeleneteket generálva ezzel amely az első sorozat jellegébe bele tudna simulni, itt viszont csak visszatetszővé teszi azokat a törekvéseket amelyek a néző megragadására igyekszik tenni a sorozat. Annak ellenére is hogy itt annyiféle próbálkozásban szembesülhet a néző amennyi csak a csövön kifér, ami betudható annak hogy a sorozat a realitást a zászlajára tűzve a tragikum eszközéhez is előszerettel fordul, amely ilyen tálalás mellett inkább érnek fel önismételgetésekkel, semmint a történet és a szereplők fonalát tovább gombolyító fonállal a gyakori mennyiség miatt. Ha már felületesség: a főszereplők kapcsán gyakran felhozható probléma hogy mellettük gyakorlatilag nem jut elegendő hely senki számára sem, és az AS Tomoyája ebbe a kategóriába esik bele, révén akkora reflektorfényt kap a sorozat alatt hogy eközben mindenki mást kitúr. Természetesen az nem lenne probléma ha a főszereplőre is terelődik néha a hangsúly, azonban az már igen hogy állandóan csak Tomoya szemszögéből látjuk a dolgokat, miközben mindenki más érzéseit jobb híján nekünk kell kibogaráznunk, amely olykor rendkívül trehánnyá tesz olyan jeleneteket amelyekben egy, vagy több másik szereplő érzései is sokat nyomnának a latba már eleve ahhoz is, hogy többek legyenek olyan biodíszleteknél amelyek csak arra jók hogy szó szerinti lépcsőfokok legyenek Tomoya útjához, miközben ők csak úgy vannak az éterben. Az egészre a koronát a befejezés (21-22. rész) teszi fel, amely gyakorlatilag az addigi jelleg meghazudtolásaként fogható fel a leginkább a tanulságosnak szánt, de valójában seggből kihúzott és gyáva jellege miatt, egy olyan mentőövet dobva a szereplők számára amely abszolút ellentmond a sorozat addigi törekvéseinek, ellenben remekül beleidomul a Key azon írásmódjába, amely nem képes elszakadni a természetfeletti, egyben brutális módon szentimentális írásmódtól.

Összegzés

Habár a Clannadnak a témaválasztás okán akár egy nagyon jó anime is lehetett volna, azonban a tartalom helyetti manipuláció és ezerszer látott klisék használata mégis képes arra hogy visszafogja azt a potenciált amit eredetileg hordozni tudott volna, ezzel csak egy újabb háremmé téve a sorozatot a sok közül. A slice of life fanok ennek ellenére megpróbálkozhatnak a sorozatok megnézésével, azonban a véleményem változatlan marad abban értelemben hogy a sorozat füstje nagyobb mint a lángja, és közel sem érdemli meg azt az elismerést és hypeot amit megszerzett magának. A folytatás ezzel ellentétben több olyan elemet tartalmaz ami feljogosíthatná arra a státuszra amit a közönség adott meg a számára, viszont az előd előadásmódjának gyermekbetegségei miatt csak egy említésre méltó lábjegyzet marad a műfajában, semmint egy teljes cikkely.

S1: 4.5/10
S2: 4.5/10

Pro:

– kellemes OST
– alkalmanként mosolyra késztető humor
– nagyon jó grafikai megvalósítás
– kellemes alaptémák, AS-ben legjobb téma mind közül

Con:

– lapos, klisés, fejlődésre képtelen karakterek
– többségében gyenge humor
– manipulatív, tartalom nélküli drámaiság
– túlzott alkotói szabadság
– arcok összefüggésének hiánya
– az előd célra alkalmatlan előadásmódjának használata (AS)
– felületesség, kelleténél gyorsabb tempó (AS)
– fejlődésre nem szoruló, mégis fejleszteni kívánt szereplők (AS)

Stúdió: Kyoto Animation
Műfaj: slice of life, hárem, “önjelölt pszichiáter aki amúgy tojik mindenre”
Formátum: sorozat
Részek száma: 22+1; 22+2 (AS); +2 OVA; +1 Movie
Sugárzás éve: 2007; 2008 (AS)
Használt felirat: Doki; SS-Eclipse (AS)


Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

24 responses to “Clannad (+ After Story) – Lelkisegély csettintésre, kizárólag hölgyeknek *Updated*

  • Junchi

    Clannad is the source of life. 😀

    A véleményemet pedig már ismered.

  • Dodgers

    The source of really messed up life, mind you. 😀

  • Wagner

    Le a kalappal, hogy végig tudsz nézni ilyen szarokat és még ki is vesézed a témát… ^^

  • Dodgers

    Thx. 🙂 Mondjuk úgy hogy a túlzottan nagy hype sok mindenre rá tudja venni az embert amire eredetileg nem vállalkozna, a sorozat alatt speciel szinte csak ez volt a motivációm arra hogy végignézzem mert máskülönben már az elején kukáztam volna az újranézést megelőző optimizmusommal együtt. Ahhoz mondjuk kapóra jött hogy valamikor belekezdjek a sokkal inkább hypeolt folytatásba, az After Storyba, de jelenlegi állás szerint lövésem nincs mikor lesz kedvem elkezdeni, ha egyáltalán lesz ezek után.

  • Péter

    Nos a véleményemet már tudod erről az animuról, esetleg ha már ezt bevállaltad, akkor a “testvérkéibe” is nézz bele, mert azok még ennél is rosszabbul mutatják be ugyan ezt a moe agonizálós nyálat.

    A bejegyzés jó, de az Air sokkal alkalmasabb lett volna negatív fejtegetésre, hisz a 3 közül még a Clannad adja elő ezt a legnézhetőbb formában.

    A pár évvel ezelőtti önmagamat juttattad most eszembe, anno én is elpazaroltam jó pár délutánt ilyenekre, most már inkább zsugázok helyette, vagy valami, komolyan több értelme van. =D

  • Dodgers

    “esetleg ha már ezt bevállaltad, akkor a “testvérkéibe” is nézz bele, mert azok még ennél is rosszabbul mutatják be ugyan ezt a moe agonizálós nyálat.. Air sokkal alkalmasabb lett volna negatív fejtegetésre, hisz a 3 közül még a Clannad adja elő ezt a legnézhetőbb formában.”

    Rendes körülmények között lehet bevállalnám azokat is a szintúgy Key gyártású Angel Beatssel együtt, de a Clannad után egy kissé tele van a butykosom a Key-féle történetmeséléssel, és emiatt nem is nagyon vonz a gondolat hogy a témát még inkább “serious business” módban előadó többi sorozatot megnézzem, valószínű hogy előbb menne fel bennem a pumpa mielőtt a sorozatok végére érnék. Az Air mondjuk nem látszik akkora falatnak a többihez képest a maga 13 részével, de a Keynek sikerült annyira elásnia magát a szememben hogy még az a 13 rész is sok legyen látatlanban. Azt mondjuk valahol még így is értem hogy miért a Clannad a legemészthetőbb a három közül mert tudtommal ez a leginkább földhözragadtabb témájú és a legelcsépeltebb környezetben játszódó darab, de ez csak megerősít abban hogy a Key stílusával manapság sem vagyok kibékülve, és nem is leszek ha a testvérsorozatok sem tudnak jobb minőséget generálni. Azt persze nem várom el ezektől a sorozatoktól hogy megríkassanak (azt megteszi helyettem a fanbase), de már annak is örülnék ha nem idegesítenének fel az apró baromságokkal/ retard szereplőkkel, és a komolyan vehetőséget kinullázú műanyag előadásmóddal.

    ” anno én is elpazaroltam jó pár délutánt ilyenekre, most már inkább zsugázok helyette, vagy valami, komolyan több értelme van. =D”

    Az biztos hogy az ilyesféle “oknyomozós” sorozatnézéseknek nincs sok értelme sok esetben, ezért nem is haladtam a rewatchal valami nyaktörő sebességgel. 🙂 Úgy végképp hogy mellette más nem aktuális címet nem néztem az (egyébként nagyon jó) FLCL-n kívül, így belefért az alkalmankénti fél-egy órás szenvedés üggyel bajjal.

    • Péter

      Angel Beats az már inkább a Haruhira hajaz, nem is kicsit.

      Az Air-el az van amit Junchi is mond, a kevesebb rész nem segít rajta semmit, nem teszi emészthetőbbé, sőt csak még inkább feltűnő lesz, mennyire olcsó és hatásvadász.

      FLCL-t láttam a MALodon, azt kell mondjam, korrekt értékeléssel. =)

  • Junchi

    Az Air 13 része ne tévesszen meg! 5 részben van annyi cselekmény, mint egy normál sorozatnál 2-ben és akkor ehhez még add hozzá a KyoAni/Key-féle “rózsaszínitást” és a szerelmi faszkodást.

  • Dodgers

    Ha még a kevesebb rész se menti meg az Airt a pocsék minőségtől, akkor azt hiszem már tudom hogy mit fogok legkésőbbre hagyni ha egyszer lesz olyan kedvem hogy Keyvel szenvedtessem magam. 😀

    Péter:

    “Angel Beats az már inkább a Haruhira hajaz, nem is kicsit.”

    Nagyjából nekem is ez a benyomásom született már csak abból hogy láttam a főszereplő csajszi eléggé Haruhira hasonlító képét, de MAL alapján ez is ugyanolyan serious business mint a három KyoAni kegyenc, szóval elvileg ebben is van valami meg tudná mozgatni az embert, csak kár hogy valószínű ugyanarról van szó ami a Clannadot is “mesterivé” teszi.

    “FLCL-t láttam a MALodon, azt kell mondjam, korrekt értékeléssel. =)

    Eleinte gondolkodtam azon hogy inkább egy nyolcassal-nyolcféllel jutalmazom, de végül meggondoltam magam mert összességében véve túl sok mindent ad ahhoz hogy egy nyolcassal el lehessen intézni. 🙂 Már maga az OST megérdemelné a maga dicséretét a klisés műfajok mellőzésével, és az se utolsó szempont hogy Haruko messze érdekesebb mint az átlag MC oldalborda.

  • Junchi

    Az Angel Beats szerintem egész tűrhető, már legalábbis az általános Key-színvonalhoz képest. Az első felét még akár jónak is mondanám, mert itt legalább nem vitték túlzásba az OMGDRAMA vonalat és ami volt is, az meglepően jól sült el. (Pölö az Iwasawa nevű karakter, aki össz-vissz két epizódban szerepelt, de még így is több jelleme volt, mint az összes többinek együttvéve.)

    A vége pedig ennek is olyan, hogy “most akkor min is kéne néznem?”, pluszba még a fanbase is szemellenzős. De inkább ezerszer ez, mint Kanonék.

  • Dodgers

    “A vége pedig ennek is olyan, hogy “most akkor min is kéne néznem?”, pluszba még a fanbase is szemellenzős.”

    Többek között emiatt gondoltam azt hogy az AB a három KyoAni sorozathoz hasonlóan nagyon komolynak akarja beállítani magát, mert ahány topikot olvastam átfogó véleményről ott vagy sírtak a fanok, vagy az ellentábor világított rá arra hogy vannak rendezésbeli hibák a sorozatban, magyarán dettó ugyanaz ment le mint a három KyoAni kegyencnél. Az átfogó körülírásokat olvasva az alapsztoriról mondjuk azt elismerem hogy minimálisan kevésbé hangzik rosszabbul mint a másik három sorozat “segíts rajtunk annak ellenére, hogy amúgy ránk se bagóznál” jellegű pszichológusképzésénél, viszont látatlanban ez se győzött meg annyira hogy ne különítsem el a Clannad/Air/Kanon hármasfogattól annak ellenére se, hogy a leírásod alapján sokkalta inkább nézésre érdemesnek hangzik. Az After Story/H2O kettős mellett ott figyel most már az AB mint potenciális kínzóeszköz, de a megnézés még váratni fog magára egy jó darabig. 😀

  • Márkusz

    Oh man Dod, ezt kínzás lehetett végigszenvedni. 😀
    Én már leszedtem az alapot és az after storyt, most már csak összekell hívjam a haveri körömet és elkezdődik a “Let’s shit Clannad”

  • Dodgers

    “Oh man Dod, ezt kínzás lehetett végigszenvedni. :D”

    Mondjuk úgy hogy nem ez a rewatch volt a legbölcsebb döntés az életemben amit eddig meghoztam. 🙂 Az utolsó két “csajos” arcban lett volna egy kis potenciál ha nem a Keynek lenne köze ehhez a tákolmányhoz, de az első két nagy arc egyértelműen a sorozat mélypontja volt, azok már tényleg felértek egy kínzással a fájdalmasan fogyatékos szereplők és a seggből, random módon kihúzott plot deviceok miatt. Ezt a két arcot szerintem imádni fogjátok mert szvsz kiválóan alkamasak arra hogy szét lehessen kapni azt a sok marhaságot és logikátlanságot amit a sorozat elkövet plot címén.

  • -OJ-

    Ha Clannad, akkor After Story. És ha After Story, akkor abból is az utolsó ~13rész.
    Nekem alapvetően tetszett az első évad is, pedig Fuukot szabályosan utáltam és halálra untam magam az elnyújtott arcja során. Majd azt követően Kotomi története még elcsépeltebb volt, és a karakter sem mutatott semmi fejlődést, megmaradt az agyilag zokni szinten. A második felére pedig már szinte nem is emlékszem a lezárástól eltekintve. Számomra jobbára csak a humor az, ami emlékezetessé tetté az évadot, mert a srác viccein mindig jókat tudtam nevetni.
    Azonban az első évad felépítése és története pontosan olyan, mint a Code Geass vagy a Higurashi esetében: önmagában sehová sem vezet 😉

    Az After Story szintén két mellékkarakter arckal indít, amiket nyugodtan ki is lehet hagyni. A 9.résztől azonban csak és kizárólag a főszereplő sráccal (és nem Nagisával, őt rendbe tették az első évad végén) foglalkoznak, ami meglehetősen ritka dolog, hiszen egy ‘hárem’ animeben rendszerint a lányokon van a hangsúly míg a hím csak egy jellemtelen átlagsenki marad – pont mint az első évadban 😉
    Ott mutatják be a múltját, az apjához fűződő kapcsolatát amit az első évadban épp hogy csak érintettek, az iskolából kilépve (majd éveket ugorva) pedig megismerhetjük a tényleges életét, ami nem épp rózsásan alakul. A korábbi mellék-arcok tényleg csak műdrámák voltak, a srác története azonban már tényleges drámát is tartogat. És itt nyer értelmet Nagisa színjátéka is, ami OMGSODEEP (Én azóta sem tudtam teljesen összerakni) 😛
    Ha nem lett volna az After Story második fele, szerintem fele annyian sem tartanák olyan nagyra a Clannadot (a két évadot egyben!), magamat is beleértve.

    Ha mást nem, azt az 9-22.részt mindenképpen nézd meg a AS-ból mert addig nem láttál semmit.

  • Dodgers

    “Fuukot szabályosan utáltam és halálra untam magam az elnyújtott arcja során. Majd azt követően Kotomi története még elcsépeltebb volt, és a karakter sem mutatott semmi fejlődést, megmaradt az agyilag zokni szinten. A második felére pedig már szinte nem is emlékszem a lezárástól eltekintve.”

    Akkor látom nem csak én voltam úgy hogy Fuukot és Kotomit a hátam közepére kívántam annak ellenére, hogy a fanbase nagy része már ezen arcok alatt is egymásnak adta a zsebkendőt. 😀 Igazából ennél a két arcnál ütközött ki szvsz a leginkább hogy habár a sorozat jó témákat pecegetne meg, a megvalósítás mégis gondoskodik róla hogy tizedannyi hatást se érjen el az egész mint amennyit a téma lehetővé tenne. Ebbe az is beletartozik hogy Fuuko/Kotomi páros egy lapátnyi gilisztát nem ér mind a potenciál, mind az átfogó karakter szempontjából, arról nem is beszélve hogy ezekben az arcokban csőstül vannak olyan részletek amik csak a pillanat hevében tűnnek kézenfekvőnek, de józan átgondolás után látszik hogy alig van átgondolva valami, mert a néző megríkatására mennek rá erőszakosan. A Fuuko arcnál például azt imádtam hogy mindenki elfeledkezett Fuukoról aki meglátogatta a kórházban, még a tulajdon nővére is aki egyértelműen több időt volt vele mint Tomoyáék, plusz Tomoyáék még csak nem is kérdezték meg a nővérétől hogy Fuuko egyáltalán hogy néz ki, pedig szvsz az lett volna az első dolog hogy ellenőrizzék Fuuko állításának igazát.

    Ehhez képest a sorozat másik fele nem volt annyira rossz mint Fuuko/Kotoma arcja, de Nagisa arcja simán elmehetett volna egy tucatdrámába azzal az angstal és időzítésekkel ami lement, a Tomoyo/Kyou arcok rövidségéért meg kijár a rendezői citromdíj mert ilyen béna, léha prezentációt nem mindennap látni egy elvileg karakterközpontú showban, gyakorlatilag semmi tartalom nincs benne azon kívül hogy az aktuális dáma elpanaszolja a fájdalmát és egy villámgyors lolwtf megoldással le is van rendezve az egész. Az persze mellékes hogy például Ryouról/Kyouról a jóisten se tudja hogy miért habarodott bele Tomoyába, ahogy azt se hogy hogyan lehet tisztára mosni egy bemocskolt jó hírnevet sportolással…

    “Azonban az első évad felépítése és története pontosan olyan, mint a Code Geass vagy a Higurashi esetében: önmagában sehová sem vezet”

    Az említett két sorozatot ugyan nem láttam, de a Clannad első évadra valóban illik az hogy sehova se vezet, révén ez is csak egy szabvány pszichiáter hárem ahol egy arccal le lehetne rendezni a cselekményt a “válassz egy lányt” koncepció révén, de adaptáció révén persze muszály minden lány baját bemutatni.

    “Ha nem lett volna az After Story második fele, szerintem fele annyian sem tartanák olyan nagyra a Clannadot

    Az AS-ben ugyan még csak a második résznél tartok, de az első évadból kiindulva látatlanban is egyetértek ezzel a kijelentéssel mert az első évad semmi olyasmit nem tartalmaz ami szóra érdemessé tenné a franchiset a loldrama failt leszámítva, az meg csak hab a tortán hogy a szereplőgárda tipikusan az a fajta jelleg aminél átlagban három szereplőből össze lehet gyúrni egy értelmes szereplőt. Azt persze nem zárom ki hogy ilyen pocsék alapokkal az AS másik fele mégis valóban olyan jó mint azt sokan állítják, de egyelőre nehezen tudom elképzelni magamról hogy 6.5 fölé pontozzam azután a sok gyökérség után ami 23+8 rész alatt lemegy, annyira már alulprezentálta magát a franchise hogy legalább egy teljes sorozatnyi, konzisztens jó minőség kellene a tisztára mosáshoz. Úgy meg aztán végképp ha megint azt a lemezt akarják ellőni hogy a logikus, hatásos karakterábrázolást és történetmesélést megint jó zene + jól bevált, olcsó trükkök kombójának használatával akarják pótolni.

  • Kvakond

    Ahogy írtad is, a Clannad végső soron ugyanolyan klisés tucathárem, mint az összes többi. Annyi, hogy vakok között a félszemű ember a király, mivel talán ez az egyik legalaposabban, legprofibban megcsinált hárem sorozat. KyoAni-ra legalább azt nem lehet mondani, hogy nem szánják rá a pénzt, időt, energiát.

    A sorozat népszerűségén szerintem is sokat nyom az After Story azon 2-3 része, amiért érdemes végigszenvedni (szó szerint, általánosságban az első évad sokkal élvezhetőbb volt szerintem).

    A testvérsorozatok közül mondjuk engem a Kanon és Air is jobban megfogott, még ha nagyságrendekkel alacsonyabb is a produkciós minőségük. Én mondjuk szeretem a drámázást (de a Shuffle!-t, ef~t és kgne-t is jobbra tartom, mint bármelyik KyoAni/Key művet).

    Az Angel Beats ellenben nagyon felcseszte anno az agyam, mert hiába volt színes, szagos, a rendezést csapnivalónak tartottam. Ennek fő oka, hogy hullámvasútszerűen csapongtak a Key-humor és Key-dráma között, míg hányingerem nem lett.

    Végső jó tanács: a H2O-t kerüld mint a pestist. Ha a Clannad a háremek királya, a H2O az egyik legalja.

  • Dodgers

    “Annyi, hogy vakok között a félszemű ember a király, mivel talán ez az egyik legalaposabban, legprofibban megcsinált hárem sorozat. “

    Akármennyire is ellene vagyok a franchisenak, ez a hasonlat mégis találó abból a szempontból hogy a Clannad legalább igyekszik egy bizonyos szinten kitörni a klasszikus hárem klisékből azáltal, hogy olyan témákat is igyekszik megpecegetni amit nem túlzottan szoktak elővenni a műfaj képviselői, kicsit jobban belemászik a dolgok hátterébe mint a nagy átlag, ahol rendszerint felületesebben vannak megérintve az ilyen témák. Az már más kérdés hogy szvsz nem olyan egyoldalú, csak a bőgetésre rámenő formában kellett volna prezentálni ezeket a témaköröket ahogy a Clannad tette, de a Madokához hasonlóan annyi pozitívumot én is elismerek hogy több potenciál rejtőzik benne mint teszem azt a “Maken-ki”-ben, ami pontosan olyan tipikusan silány hárem amit kérdés nélkül húznák le a vécén.

    “(szó szerint, általánosságban az első évad sokkal élvezhetőbb volt szerintem)”

    Ezzel a fajta véleménnyel se sokszor találkoztam még, mert ahány MAL-os topikot nyálaztam át a két sorozat esetében, ott szinte mindenki az AS-t tartotta az egyértelműen jobbnak, míg az első sorozatot van aki ennek ellenére is kedvelte, míg volt aki csak az AS hatására kedvelte meg a franchiset. Olyan véleménnyel meg végképp nem ami az AS-t a két bizonyos epizód ellenére se tartja jobbnak az első sorozatnál, mert az omniózus 18. rész sokaknál megmenti az AS-t a lehúzástól. 🙂 Ha esetleg nem tetszett Tomoya/Nagisa, akkor meg tudom érteni látatlanban hogy miért kedveled jobban az első sorozatot, gondolom ott még több volt a hangsúly a többi szereplőn is, ezzel egy kis változatosságot adva a sorozatnak.

    “Ennek fő oka, hogy hullámvasútszerűen csapongtak a Key-humor és Key-dráma között, míg hányingerem nem lett.”

    Nekem hasonló érzésem volt a Clannad kapcsán, ott éreztem én is azt hogy előbb-utóbb be fogok sokkolni azoktól a(z egyébként random) váltásoktól amit a sorozat művelt le, bár ehhez hozzátartozik az is hogy a Key-féle humor/dráma amúgy sem az esetem, amellett hogy összhangban úgy ütik egymást mint a tűz meg a víz. A dráma kapcsán úgy érzem hogy kiegyensúlyozatlan olyan értelemben, hogy a karakterek megkedveltetésével, vagy inkább az épkézláb prezentálással nagyon nem foglalkozik a loldrama cryfest miatt, míg a vígjáték aspektus egy-két kivételtől eltekintve eléggé elcsépelt szituációkkal és jellemekkel operál, olyanokkal amelyek maximum tíz éve voltak frissek és értékelhetőek immel-ámmal, de manapság ugyanúgy, szvsz pocsék szereplőgárdával előadva már eléggé veszítenek az értékükből.

    “Ha a Clannad a háremek királya, a H2O az egyik legalja.”

    A Clannad után személy szerint nem hiszem hogy akkora minőségi esésről lenne szó a részemről mert a Clannadot is csak az egyes arcok témája miatt tartom egy kicsit többre a hasonszőrű cuccoknál, de ennek ellenére megfogadom a tanácsot mert Péter eléggé meggyőzött róla hogy nem azon sorozatok közé tartozik amelyet minél hamarabb meg kellene néznem. 😀 Az őszi szezon előtt lehet bevállalom majd ennek ellenére, de most még az AS watch van a “szenvedjünk animu által” terítéken, amit nem is nagyon hamarkodok el.

    • Kvakond

      Clannad, Madoka és Maken-ki is ritkán szerepel egy mondatban 😀

      “Ha esetleg nem tetszett Tomoya/Nagisa, akkor meg tudom érteni látatlanban hogy miért kedveled jobban az első sorozatot”

      Amúgy a 18.rész volt az egyetlen ok, hogy nem 4/10-et adtam az AS-nek. És nem azért, mert bajom lenne Nagisával (bár a többieket jobban szerettem – kivéve Fukot, dögölj meg Fuko). A bajom azzal van, hogy az AS 24 részes, de ennek vagy a fele a házinéniről, az utca végi karosszérialakatosról és a szomszéd tehenéről szól kb.

      “Nekem hasonló érzésem volt a Clannad kapcsán”

      Az Angel Beatsben százszor erősebb a váltás, van hogy pár percenként.

      “most még az AS watch van a “szenvedjünk animu által” terítéken”

      Úriemberre vall, hogy csak minőségi sorozattal kínzod magad 😀

      • Dodgers

        “Amúgy a 18.rész volt az egyetlen ok, hogy nem 4/10-et adtam az AS-nek.”

        Azok alapján amit írtál valószínű én is hasonló szellemben fogom értékelni a sorozatot ha csak a 18. rész lesz jó annyira, hogy túllépje a franchise színvonalát, bár arra kíváncsi vagyok hogy a 9. résztől kezdve mennyivel lesz jobb a sorozat, mert állítólag onnantól fog sínre állni igazán a sorozat. Bár a hsz-edből ítélve jó kérdés hogy ez mennyire igaz, ahogy látom neked nem vitte feljebb az értékelést még ez sem.

        “A bajom azzal van, hogy az AS 24 részes, de ennek vagy a fele a házinéniről, az utca végi karosszérialakatosról és a szomszéd tehenéről szól kb.”

        Gondolom az AS-ben ez kicsit másabb mint az első sorozatban volt, de az elsőben hasonló érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy Tomoya feltétel nélkül segít egy csoport jött-mentnek akit életében addig nem ismert mert jóformán tojt rájuk, de a személyét illetően alig tárgyalt érdemeleges tartalmat a sorozat azt leszámítva, hogy az apjával eléggé megromlott a viszonya. Azt tudom hogy az AS részben pont róla szól, de az első sorozatban Tomoya inkább egy segítőkészebb Kyonra hajazott, aki ihletőjéhez hasonlóan úgy kilóg sorból a hozzáállása miatt mint fekete bárány a nyájból, de valahogy mégis megoldják hogy csak azért is belepasszírozzák a szereplőgárdába.

        “Az Angel Beatsben százszor erősebb a váltás, van hogy pár percenként.”

        Ezzel meggyőztél, az AB élből rosszabbnak hangzik ilyen téren mint a Clannad. 😀 Kissé “kettőt fizet, nullát kap” hatása van ennek olyan értelemben, hogy mindkét szélsőségen (dráma/humor) javarészt untam magam.

        “Úriemberre vall, hogy csak minőségi sorozattal kínzod magad :D”

        Olykor ilyen minőségű szenvedés is jól jön a változatosság kedvéért, pláne azután hogy olyan balszerencsébe sodortam magam ami miatt belenéztem több rész erejéig a Kill Me Babybe és a Guilty Crownba. 🙂 A Clannadra legalább részben az elvesztetegetett potenciál miatt fújok, de ez a két sorozat még csak ennyit se mondhat magának mert olyannnyira túlteng bennük a “minőség”. Általában nem szokott zavarni hogy kinek mi tetszik amíg azt normális hangnemben meg is magyarázzák, ez a két sorozat pont az a kategória amikor szívesen kezet fognék azzal akinek ezek őszintén tetszenek.

  • baluzz

    Egy napon belekezdek ebbe meg a többi Key animéba is, morbid okokból. Csak remélem, hogy nincsen idegesítő hatásvadász stílusuk, mint az Ef-nek (most nézem az első évadot)

    • Dodgers

      Az Ef-et még nem láttam úgyhogy nem tudom hogy mennyire hatásvadász az ottani színvonal, de a “morbid okok” kifejezéssel van egy olyan érzésem hogy már látatlanban ráhibáztál a várható élményre, mert mind a két Clannadra, meg a 2006-os Kanon általam látott első 9-10 részére szívfájdalom nélkül mondanám azt, hogy hatásvadászok. Az After Story felé mondjuk lehetnek elvárásaid mert ott legalább történnek olyasmik amit a hasonszőrű stuffok nem igazán szeretnek megkapargatni, igaz szvsz ez a kis plusz is eltörpül amiatt, hogy a Keynek volt köze a sztorihoz és nem egy kompetensebb brigádnak, aki fel is fogta volna hogy egy ilyen kailberű sztorit nem illett volna egy, a Keyre jellemző émelyítően cukros módon előadni.

      • baluzz

        Őszintén szólva az Ef-nek egyetlen pozitívuma, hogy eroge visual novel(hürhür) ellenére, nem egy hárem sztori az egész.(viszont van egy szerelmi háromszög:/)
        Off topic: Nem tudnák ketten beszélni valahol. Lenne kedvem.

      • Dodgers

        “Off topic: Nem tudnák ketten beszélni valahol. Lenne kedvem.”

        Ha van Skypeod akkor semmi akadálya, ott vizimanx néven megtalálsz.

  • One friggin’ anniversary #3 | Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one.

    […] -> Clannad (+ After Story) – Lelkisegély csettintésre, kizárólag hölgyeknek *Updated* – 231 megtekintés (Hivatalosan ez lenne a második leghosszabb postom a maga 5323 szavával, […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: