Binbougami-ga! – finished

A tavaszi szezonnal ellentétben az idei nyári szezon közel sem tűnt olyan bíztatónak a részemről, de a még mindig kitartó animunézési kedvem mégis rá tudott venni arra hogy két sorozatot végig tudjak nézni ebből a szezonból, amelyek közül az egyik idézőjelesen kiváltságos darab a post központi tárgyául szolgáló, 12 részes Binbougami-ga! volt, amelyhez mellékesen valamivel később csatlakozott a Jinrui wa Suitati Shimashita is. Eredetileg nem szándékoztam belenézni a sorozatba annak betudhatólag hogy látatlanban nem tűnt kiemelkedő, vagy akár érdekes darabnak annak ellenére hogy hellyel-közzel bírom a vígjátékokat, a Sankaku viszont ismét sikeresen rávett arra hogy belenézzek a sorozatba a képek alapján nem rossznak tűnő humor miatt, ami végül odáig fajult hogy a Jinrui mellett ezt a sorozatot voltam hajlandó csak a végéig követni, aminek eredményét az alábbi kép illusztrálná a legjobban a részemről:

Vannak olyan sorozatok amelyeknek nagyon nem áll jól a komolykodás vagy a sztori jellege, vagy éppen a sorozat eszköztára miatt, a Binbougami-ganak pedig mindkét kategóriát sikerült kimerítenie azzal, hogy elkövette azt a hibát amit egy vígjáték jellegű, amúgy nem túl kiemelkedő sorozatnak nem lenne szabad elkövetnie: ahelyett hogy a drámai jeleneteket a sorozat végére hagyná annak érdekében hogy ne legyen feltűnő a foghíjas színvonalú komolykodás, inkább az egész sorozat terjedelmére szórta szét. Ezzel akkora gond természetesen nem lenne ha értelmes, jól felépített drámát alkalmazott volna a sorozat, a gond viszont ott van hogy a sorozat íróinak halvány fogalma nincs arról hogy hogyan kellene egy vígjátékba értékelhető drámát applikálni anélkül hogy ne törje kerékbe a sorozat kohézióját, amiből következően sok olyan pillanatot mondhat magáénak a sorozat ahol gyorsan váltakozva akarna egyszerre vicces és drámai lenni, de mindkettőt elbukja az ész nélküli elosztás miatt. Az csak tovább növeli a problémát hogy a sorozat egyfajta karakterfejlesztést is ki akar csikarni az egyébként kellemesen kancsó főszereplőből, ami már nekifutásból olyan klisés módon van prezentálva hogy igazi súlya akkor sincs ha megfeszül a sorozat, hát még úgy hogy rendkívül fantáziátlan módon szinte állandóan ugyanazokkal az életveszély kártyáját kijátszó szituációkkal akarja fejlődésbe taszítani a főszereplőt, ráadásul úgy hogy kapásból a hozzá legközelebb álló embert veszik elő potenciális áldozatnak, és így haladnak sorba a főszereplő számára kevésbé fontos szereplők felé. Ez már önmagában akkora probléma mint a ház egy olyan sorozatban, ami valamiért egy tanulságos sorozatnak szeretné beállítani magát egy karakterfejlesztésbe csomagolva azt, amit csak súlyosbít az hogy a sorozat javarészt epizodikus formátuma miatt az egyes “arcok” után állandóan resetelik a főszereplő jellemét, ezzel csak kihangsúlyozva azt hogy a készítőknek fogalmuk sem volt arról hogy miként illesszék be a sorozatba a komoly elemeket, de mégis bennehagyták azokat abban a téves szellemben, ami szerint egy sorozat csak akkor lehet jó ha túljátszott, az azt körülvevő kontextus szempontjából átgondolatlan és hatásvadász drámát tartalmaz ami ráadásul jóval nagyobb mértékben van prezentálva a kelleténél. Ez a tézis már csak azért is téves a sorozat szempontjából, mert a javarészt sótlan, a kontans üvöltözésre épülő humor ellenére is voltak olyan részek (szám szerint négy darab), amelyeknél mintha egy más író vette volna át a stafétabotot a sorozat általános színvonalához képest remek időzítések és valóban kellemes szituációk miatt, ami csak tovább erősíti bennem azt a benyomást hogy egy kellemesen nagy potenciál veszett ki akkor, amikor a sorozat inkább egy komolyabb sorozat akart lenni humorosabb pillanatokkal, semmint inkább ennek a fordítottja.

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

4 responses to “Binbougami-ga! – finished

  • Junchi

    Bírom ezeket a Robotnikos képeket. :3

    Asszem, hogy akkor ez (is) kimarad, pedig az előzetes infók/képek alapján lettek volna elvárásaim, de aztán folyamatosan adtad a felvilágosítást MAL-on, hogy ez is csak ilyen “álvígjáték”, ahová újfent beleerőltették a komolykodást… >_> Az meg nekem nem kell.

    • Dodgers

      “Bírom ezeket a Robotnikos képeket. :3”

      Glad you like it. 😀 Eredetileg egy olyan képet akartam használni ahol Robotnik egy rakás apró aranyrögből a kezébe vesz egyet (ahol az egy darab lett volna a sorozat, a rakás meg a drámát hasonlóan béna módon használó sorozatok), de inkább emellett kötöttem ki mert végső soron jól prezentálja azt, amit és ahogy a sorozat íróinak lett volna kedvem átadni nézői jó tanácsként. 🙂

      “Az meg nekem nem kell.”

      Ha esetleg jobban érdekelne a téma akkor szerintem belenézhetsz a 2/7/9/11 részek valamelyikébe: ez az a négy rész amire kifejezetten gondoltam a postban a jó részek címszó alatt, és ezekben teljes mértékben hiányzik az említett elbaltázott drámázás a hetediket kivéve, ahol viszont egyedülálló módon sikerült éppen annyira eltalálni a tálalást és az arányokat, hogy a többi drámás résszel ellentétben ne keltsen visszatetsző hatást. Nagy talánnal az első részbe is belenézhetsz, de csak azért hogy lásd honnan indul a történet, és azt hogy konkrétan mire gondoltam amikor azt mondtam, hogy a dráma rosszul van felépítve és előadva.

  • kdanni

    Azért ennyire zavaró szerintem nem volt a drámázás. És néha még olyan érzésem is volt, hogy Ichiko karakterfejlése szándékosan ilyen semmilyen, (ettől függetlenül így se tökéletes, ez igaz).
    Ichiko ennyire önző volt, és ha nem tettszett neki valami akkor elkezdett drámázni, nem a “ma is tanultunk valamit” események mozgatták a későbbiekben sem, hanem a önzése, hogy ha elveszít valakit az neki fog fájni, és csak ennek elkerülése érdekében segített másokon.
    Ez a 13 rész Ichikot inkább a negatív irányba fejlesztette, csak ugye az igazi fejlődés nem fért bele az első szezonba, és hogy ezután lesz-e tovább, az jó kérdés. A másik kérdés, hogy tényleg lesz-e pozitív fejlődés. 🙂

    • Dodgers

      “Ichiko ennyire önző volt, és ha nem tettszett neki valami akkor elkezdett drámázni, nem a “ma is tanultunk valamit” események mozgatták a későbbiekben sem, hanem a önzése, hogy ha elveszít valakit az neki fog fájni, és csak ennek elkerülése érdekében segített másokon.”

      Van ráció ebben a megközelítésben ha azt veszem alapul hogy Ichiko természetes kancsóságát elég jól eltalálták a sorozat alatt, és gondoltam arra is hogy ilyesféle hatást akartak elérni a drámázással az írók, végülis ebben a felállásban ez lenne a kézenfekvő egy ilyen kaliberű sorozat esetében. A gond viszont ott volt szerintem hogy egyrészt változatosabb, az idő múlásával progresszíven súlyosbódó “katalizátor” eseményekkel sokkal jobban ki lehetett volna fejezni azt hogy Ichiko önzősége egyre inkább a fejére fog nőni, a sorozat alatt szinte állandó “VALAKI MEG FOG HALNI MIATTAD!!!44!!” lemez már az első részben félelmetesen kiüresedett részben a túl komolyra vett előadás miatt. Másrészt személy szerint nem szeretem azt amikor egy sorozat Alzheimer-kórosnak nézi az embert, és állandóan ugyanazokat a dolgokat, tanulságokat akarja ráerőltetni az emberre anélkül, hogy variálna az ezekhez vezető utakkal. Az se utolsó szempont hogy a drámai vonal nagyon sokszor önmagát és a szereplőket járatta le a röhejes mértékben eltúlzott komolyság miatt, erre a kedvencem a nyolcadik rész volt, ahol a sokadszorri lemezellövés mellett olyan erőltetettre sikerült Ichiko megtörése, hogy szakadtam a nevetéstől amikor kiderült hogy a makacs, fafejű monológját annak a Ranmarunak szajkózza el, aki egyébként elég sürgős segítségre szorult volna, és volt olyan kedves egyébként hogy vásárra vigye a bőrét Ichiko miatt. Azt persze értem hogy mire akartak kilyukadni vele (Ichiko rájön a fafejűségére épülő gyengeségére Ranmaru által), csak az szvsz nem járja egy ilyen sorozatban hogy előadják a hattyú halálát, aztán a következő részben mintha misem történt volna alapon megy tovább a sztori, mert ez nem megy tovább az indetitászavar kategóriáján. Vagy egy rossz fanfictionén, ha élcelődőbb akarok lenni, és akkor még nem is említettem hogy a gyerekkori traumája úgy klisés ahogy van, az a fajta karaktermúlt ami semmi nem tesz hozzá lényegében a sztorihoz, de arra jó hogy a “sok dráma a jó dráma” alapon legyen valami látszatmélysége a dolgoknak.

      Nem azt mondom hogy egy vígjátékban ne legyen komolyabb hangvételű dráma, de akkor teremtsen valamiféle egyensúlyt a végsőkig, és ne ugrándozzon másodpercenként a gyenge humor és a lolserious mentalitás között, mert ez csak a sorozat egységességét töri derékba. Mindent egybevéve egyébként nem lenne akkora bajom a drámával ha teszem azt az utolsó két részre hagyta volna azt a sorozat, de a Binbougami esetében az a zavaró inkább hogy nincs tisztában a dráma színvonalával és ahelyett hogy ehhez tartaná magát, inkább szétszórja azt az egész sorozatra, ami akaratlanul is csak felerősíti ezt a gyenge pontot. Nem véletlen hogy sok ilyen sorozat a végére hagyja a komolykodást, és a Binbougami írói ezzel nem voltak tisztában, aminek meg is lett az eredménye egy olyan drámai oldal képében, amit egy részben nyugodtan össze lehetett volna foglalni, mert nem egy olyan ördöngős koncepcióról van szó hogy ekkora hangsúlyt igényeljen a kifejtése.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: