Sonic the Hedgehog: Genesis – Porból lett, porrá lesz

A szórakoztatóiparban, mint olyanban a régi, bevált címek elővétele valamilyen évforduló okán szinte bevett dologgá vált az eltelt évtizedek alatt, hiszen sokszor olyan címekről van szó, amelyet a közönség ha nem is tart minden esetben sokra de legalább nosztalgiafaktorral bír iránta, arról nem is szólva hogy olyan illetőket is maguk mellé tudnak csábítani akik annak idején nem ismerték a kérdéses művet, magyarán az esetek nagy részében csak jó sülhet ki az ilyen felidézésekből. Eleve azért is, mert ebben az esetben nincs szükség új ötletek megvalósítására vagy egy konepció eladására, hiszen a formula szerencsés esetben egyszer már bizonyított első alkalommal, onnantól fogva pedig semmi sem akadályozza meg azt hogy ne folyjon be újabb tisztességes mennyiségű bevétel, pláne akkor ha a készítőkben van annyi tartás hogy méltóképpen adják ki újra a kérdéses produktumot. Nincs ez másképp a videojátékok világában sem, hiszen manapság is olyan korszakot élünk ahol a 10+ éves címek már elég idősek ahhoz hogy korunk elektronikus terjesztési formátumában megéljenek valamilyen formában történő újrakiadást, és akkor még szó sem esett az olyan kollekciókról sem, amelyek egy lemezen vagy adatcsomagban kínálják fel azt a lehetőséget egy sorozat esetében, hogy egy helyről legyen elérhetőek azok az címek amelyek annak idején külön-külön pénzmagba fájtak. Az természetesen igaz hogy az ilyen újrakiadások, kollekciók a pénzszerzés legegyszerűbb, leglustább formái a viszonylag minimális mértékűre szoruló munkaköltségek megtérítése és az ennek ellenére is többé-kevésbé szép bevételek elérésének, ennek ellenére mégis azt mondom hogy van létjogosultsága az ilyen címeknek a részben ifjú közönség tekintetében is, hiszen jómagam is egy kollekció keretén belül ismertem meg 14 évesen a Sonic sorozat első részeit, amelyek hatására a franchise azóta beférkőzött azon sorozatok közé amelyeknek ha nem is vagyok elvakult fanboy légiósa, mégis kedvelem eléggé ahhoz hogy figyelemmel kövessem a kék sün, és a nagybajuszú doktor harca körül forgó franchise körül zajló eseményeket és fejleményeket.

Ennek révén értesültem 2006-ban hogy a Sega a sorozat 15. évfordulója alkalmából két fronton is lendületbe hozza a sorozatot, ugyanis egy napon jelent meg a sorozatot a next-gen konzolokra bemutató új epizód Sonic the Hedgehog címmel, míg a Gameboy Advancen az első rész portjával képzelte el a kétfrontos “támadást”, egy olyasféle marketingtervben amely egyszerre kínálta megvételre a sorozat első, és a legújabb epizódját együttesen. Habár a Sonic 1 portja minden bizonnyal ebben az esetben is sikeres lett volna, irónikus módon azonban a sorozat 15. évfordulója olyasmit hozott el az időközben, 2003 óta betegeskedő franchise életébe, amit egy magára valamit adó sorozat nem engedhetett volna meg: a születésnapot egy teljes ravatalozóvá alakította, ahonnan látszólag már nem volt lehetőség a visszatérésre, nem csak a sorozatot de annak renoméját is tekintve, a tetejébe pedig bebizonyította hogy a Sega folyton sürgető hozzáállása ebben a két epizódban öltötte magára a legnagyobb, legsúlyosabb formát. A minőségellenőrzés mint olyan gyakorlatilag nem létezett bennük, és a sorozat történetébe mint a legsötétebb mélypont íródtak be.

Beszennyezett múlt

Ha valaki megkérdezné tőlem hogy mi lenne a Sonic sorozat ismertetőjegye a grafikai oldalt tekintve, minden bizonnyal azt válaszolnám hogy a pasztelesebb színekkel operáló, a pályaelemek kialakítása során használt háromdimenziós beütésű kitüremkedéseket használó grafikai nívó, illetve a renderelt CG figurákra hajazó, ám mégis rajzfilmszerű karakterdesign az, ami kiemeli a játékot a műfajának képviselői közül, és ha csak állóképeket néz az ember, akkor a GBA változat látszólag jó munkát végzett az eredeti játék élénk, markáns stílusának átültetésével a picit fakóbb színvilág ellenére is. Ámbár az mindenképpen hiányosság, hogy a portok egy részéhez hasonlóan a fejlesztők nem voltak képesek eltalálni azt a ráközelítési rátát ami mellett látni is lehet valamit a képernyőből, de emelett nem is tűnik aprónak a játék által képviselt összkép, és inkább amellett döntöttek hogy a túlzott ráközelítés legyen a mérvadó. Ez a döntés akár be is válhatott volna teszem azt egy nyugalmasabb RPG-s környezet esetében, azonban a Sonic sorozat mindig is a sebességéről volt híres, amelynél alapkövetelmény a megfelelő ráközelítés ahhoz hogy ne legyenek túlzottan váratlanok azok az akadályok amelyekkel a játék előáll a végigjátszás során. Ennek megfelelően sokszor, nagyon sokszor lesznek olyan esetek amikor az eredetivel ellentétben olyan dolgok is olcsó húzásnak tűnnek amelyek egyébként nem lennének azok, arról nem is szólva hogy a játék ilyen módon túlzottan “kanyargossá”, kuszává válik, ami miatt egy idő után egyszerűen elfárad az ember szeme, vagy rosszabb esetben meg is fájdulhat a feje.

A zenei vonulatot illetően a korai Megadrive címek egyik ismérve volt az a jellegzetes effektus, amit leginkább a “repedtfazék-effektus” szófordulattal lehetne a leginkább kifejezni, ami leginkább az a hanghatást foglalta magában ami hatására a konzol első egy-két évében kiadott játékok nagy részében a hangzás erőtlen és túl egyszerű volt, nélkülözött minden olyan erőt ami igazán kiemelhette volna az adott szerzemények dallamát. Kivételek mint olyanok persze ebben az esetben is akadtak, hiszen például a konzol kiadásának évében (’89) megjelent Revenge of Shinobi kis túlzással lemosta a konkurencia nagy részét a gazdagabb, kifejezőbb, teltebb hangszerelésének és Yuzo Koshirónak köszönhetően, és a Sonic 1-ig nem is nagyon volt semmi ami versenyre tudhatott volna kelni vele. A Shinobi által prezentált dallamszerkezeti minőséget mondjuk nem tudta teljes mértékben felülmúlni, de a korszakát tekintve így is előrelépés volt az a jellegzetesen “kopogós”, de mégis tisztább és a fülnek barátságos hangzás amit képviselt, amelyet szerencsés módon képesek voltak megtámogatni azok a szerzemények amelyek manapság már egy kicsit egyszerűnek hathatnak a Sonic 3 gazdag hangzása és összetett dallamai után, mégis remekül megadják a hangulatot a maguk egyszerűsége okán, köztük azzal a Green Hillel, amely kis túlzással ugyanolyan értékű mint a Super Mario Bros. 1 alaptémája. Ugyanakkor kár hogy ebből a GBA verzió esetében nem sokat fogunk hallani, ugyanis a konzolon megjelent számos 16 bites átirathoz hasonlóan a Sonic Genesis esetében sem voltak hajlandók/alkalmasak arra a fejlesztők hogy teljes mértékben figyelembe vegyék a hardver audio képességeit, aminek folytán az addig tiszta és éles hangzás a GBA-s portban egy elkenődött, kissé prüntyögősre és szegényesre sikerült színvonalra futotta, amely nem hogy a platform képességeit nem használja ki, még az eredeti játékhoz mérten is zongorázható az a színvonalesés, ami a portban bekövetkezett. Az eset már csak azért is érthetetlen mert a Sonic Advance bebizonyította hogy az audio terén egyébként viszonylag gyengén muzsikáló hardverből még így ki lehet hozni a témához szükséges mennyiséget, és nem ez az egyetlen terület ahol a port számottevően gyengén muzsikál az ihlető változathoz képest.

Dicső nappalok, bukott éjjelek

Ahogy a korrábiakban említve volt, a Sonic the Hedgehog: Genesis voltaképpen nem más mint a sorozatot elindító, 1991-es első epizód majdnem direkt portja, ennek megfelelően aki valamilyen formában lehetősége volt kipróbálni akár az eredeti, akár a számos újrakiadás formájában, az gyakorlatilag már most képben is van a játékot illetően, hiszen a GBA-port tartalmi jegyeiben szinte a teljes mása az ihlető produktumnak. A Sonic Genesis ennek megfelelően a 2D-s platformerek stílusában utazik, ahol a műfaj íratlan szabályainak megfelelően az a célunk hogy a lehető leggyorsabban érjünk a hét zóna összesen 21+1 pályának végére, miközben a lehető legtöbb pontot gyűjtjük össze. Ezt alapjában véve természetesen két fő területen keresztül érhetjük el, hiszen egyrészt az ellenfelekkel is meg kell küzdenünk, másrészt a minden platformerben elenegedhetetlen tárgyakat is gyűjtögetnünk kell. Az előbbi eset szinte kézenfekvő módon adja elő magát, hiszen a stílus nagy részéhez hasonlóan itt is az ellenfelekre történő ugrás (A) látja el a küzdelem feladatát, annyi kiegészítéssel hogy az ilyenkor felvett, összegömbölyödött forma révén az ellenfél bármelyik pontja sebezhetővé válik, nem szükséges tehát az ellefél fejét kicentiznünk a találat bevitelére, ami amellett hogy roppant kényelmes megoldás, még a játék lendületét sem töri meg. A tárggyűjtögetés mint olyan gyakorlatilag kihagyhatatlan eleme minden szabványosabb platformernek, és ezen a tradíción a Sonic Genesis sem változtat semmit, ebben az esetben ugyanis a gyűrűk látják el ezt a feladatot, amelyek nemcsak a pálya végi elszámolásnál számíthatóak be pluszpontként, de egyben az életerőnként is funkciónálnak. Sebesüléskor ugyanis az addig összegyűjtött összes gyűrűnknek búcsút inthetünk, a nulla gyűrűvel való rendelkezés esetén történő sebesüléskor pedig saját magunknak is, különös tekintettel arra az esetben is ha valami összezúz minket, ilyenkor semmi sem ment meg minket. Ez a szabály a sorozat szinte teljes egészében érvényes maradt, és bizonyos értelemben ez az egyik olyan meghatározó jegy amely elkülöníti a sorozatot a többi képviselőtől, hiszen itt nem csak az összegyűjtés, hanem a megtartás is külön objektívaként fogható fel, ezzel egy olyan jelleget adva a játéknak ami teljesítményigényesebbé, egyben kihívóbbá és pörgősebbé teszi a játékmenetet még a boss harcok alatt is, amelyekből minden zóna végén kapunk egyet a játék ellenlábasa, Dr. Robotnik által. Azonban hogy legyen komolyabb gyűjtögetnivaló is, a játék során afféle másodlagos objektívaként össze kell gyűjtenünk a hat Chaos Emerald mindegyikét, amelyekhez ugyancsak a gyűrűk révén vezet az út: ha a pályák végén legalább ötven gyűrűvel rendelkezünk, akkor minden zóna első és második pályája végén egy hatalmas gyűrűt fogunk találni, amelybe beleugorva nyithatóak meg a Special Stagek. Ezeken a pályákon a hagyományos pályákkal ellentétben már nem a hagyományos platformer keretek között haladhatunk, hanem egy össze-vissza tekergő, a háttérben mellesleg egy korrekt LSD-s élményt és a fülünkbe egy altatót szolgáltató adakálypályán kell eljutnunk a kristályok által őrzött Emeraldokhoz, ahol a kudarc egyedül a kéken-vörösen villogó “GOAL” feliratú gömbök jelentik, a veük történő érintkezés ilyenkor a pálya azonnali végét jelenti, az Emerald begyűjtése terén természetesen sikertelen végeredményt generálva.

A gyűrű mechanika önmagában már egy kellemes változata lenne a már annak idején is bejáratott platformer kliséket tekintve, ez azonban még meg is lett fejelve egy olyan csavarral, amely a központi játékmenet műfajában nem okoz változtatást, a maga korában azonban mégis kifejezetten egyedinek számított egy olyan aspektust figyelembe véve, amely addig nem igazán volt kitapasztalva, ez pedig a karakter fizikája volt. Az akkori platformerek nagy része természetesen megpróbált a saját területén belül egyedi fizikákat kialakítani amely több-kevesebb sikerrel működött is, azonban a Sonic 1 volt mégis az a próbálkozás, ami addig talán a legmesszebb ment. Ebben elsősorban az játszott főszerepet, hogy a játék címszereplőéül szolgáló sün a többi platformhős és platformer komótosabb tempója helyett egy gyorsabb, dinamkusabb jelleget mondhatott magáénak a karakter, amelynek révén maga a játék is gyorsabb lett az átlagosnál a gyűjtögetés helyett inkább a puszta, gyors platformerkedésre épülő játékmenet miatt, amelyet kiegészít a karakter saját súlyának lényegi szerepe is. Ez természetesen nem lenne akkora nagy újítás ha azt nézem, hogy a karakter súlya még az első Super Mario Bros.-ban is fontos szerepet játszott, a Sonic 1/Genesis azonban emeli a tétet azáltal, hogy a lendületet nem csak mint akadályoztató tényezőt, hanem annak ellentétjeként, elősegítő tényezőként is képviselteti. A gyorsaság aspektusához mérten a pályatervezés ki is emeli ezt a jól elhelyezett számos ugrató, hurok és rugó alkalmazásával, amelyekhez még csatlakozik a pályadesign összetettsége is. A játék egyik atyjaként szolgáló Yuji Naka elmondása szerint egy olyan játékot szeretett volna készíteni ami képes lesz kiállni az idő vasfogát, és ezt az elgondolást nem egy drasztikus új stílushoz vagy egy elvont ötlethez kötötte, hanem többek között, konzervatív módon egy olyan aspektushoz nyúlt amelyhez nem kell különsebb újító szándék, csupán jó hozzáállás: a pályák túlnyomó többsége nem csak hosszúságában, de tartalmasságában is említésre méltónak mondható azáltal, hogy a pályák vertikális összetettsége nem csak rejtett útvonalakat, de több lehetséges útvonalat is kínál a célhoz való eléréshez. Ez a koncepció ugyan nem olyan összetett mint a Sonic 2 és 3 által kínált színvonal és első játékként azt a hiányosságot is magáénak mondhatja, hogy a későbbi pályák nem adnak elegendő teret a gyorsaság és a hagyományos platformer elemek egyesítéséhez mint amilyen igazán lehetne még úgy is, hogy ez az elgondolás élből több szavatosságot ad a játéknak, mint a műfajtársai nagy részének. Azonban mint “bemutatkozó játék” mégis jól demonstrálja a játék azt az utat amin a későbbi folytatások tovább csiszolják a formulát, ámbár mint negatívum felhozható az, hogy a pályák sorrendje valamiért más lett mint amit eredetileg elterveztek, így lehet az hogy a kellemes bevezetőül szolgáló első zóna után egy olyan zónát kapunk ami jóval nehezebb a kelleténél, hogy aztán egy olyan felhozatalt generáljon ami kis túlzással felváltva adagolja a lassabb és gyorsabb zónákat ahelyett, hogy egyenletesen nehezítené a spíler dolgát.

Amennyiben az eredeti, MegaDriveos változat kapcsán írtam volna meg ezt a postot, úgy abban az esetben itt akár be is fejezhetném a gondolotatok további szövését, hiszen mindent egybevéve a Sonic 1 a maga nemében egy viszonylag egyedi platformernek mondható egy olyan aspektust kiemelve, amely a maga korában még szinte nem is volt megkapirgatva, és az általa életre hívott, de még viszonylag kezdetleges koncepciót a két MegaDriveos folytatás, de leginkább a Sonic 3 & Knuckles kis túlzással a tökélyre fejlesztette. Ennek tudatában egy 7/10-es értékeléssel honorálnám az általa képviselt koncepciót elindító epizódot, azonban a GBA-s port a többi porttal ellentétben rászolgált arra hogy tovább folytassam a postot, köszönhetően annak az addíciónak amely ugyan valóban emlékezetessé tette a kék sün tizenötödik születésnapját, de nem abban a formában amit a Sega kabalája megérdemelt volna. Mint mondottam volt az elején, a Sonic 2006-al egyetemben a Sonic Genesis egy sötét korszak legsötétebb pillanatát jelentette a sorozat számára, amelyben a fő ludas szerepét még csak nem is maguk a játékok, hanem a fejlesztők játszották akik kiemelkedő minőségű szakértelemről tettet tanúbizonyságot, amikor bebizonyították hogy miként is kell valójában megszégyeníteni egy jobb napokat is látott sorozatot, és egyben figurát. Nemes egyszerűséggel szólva a Sonic 1 GBA-s portja egy ritka pocsékra sikeredett próbálkozás a nagy név újabb lehúzására, ahol a fő problémát a programozásbeli hiányosságok képezik olyan mértékben, hogy arra véleményem szerint a GBA történetében ritkán akadt méltó példa, egy olyan konzolon amelynek játékellátásban egy említésre méltó szeletet mondhat magáénak a 16 bites konzolokon megjelent játékok portjai. Miről is van szó voltaképpen?

Roppant egyszerű, a Sonic Team érthetetlen módon nem a játék eredeti ROM-ját konvertálta át a GBA hardverére, hanem az alapoktól fogva kreálták újra a játékot a Sonic Advance alatt használt engine felhasználásával, amely csak első látásra tűnik csak megfelelőnek bármelyik 2D-s Sonic játékhoz, a valóság azonban mást takar. Az SA engineje ugyanis másként kezeli a rendelkezésre álló memóriát és másfajta sprite érintkezési mechanizmust is használ, mint Yuji Naka engineje tette azt a Sonic 1 alatt, ami azt eredményezi hogy az SA enginje szó szerint vért izzad azért hogy működésre bírhassa a játékot, aminek jótékony eredményeként az esetek 95 százalékában a játék nem képes fenntartani a 60 fps, de még a 30 fps sebességet sem, mivel a legapróbb dolog is képes súlyos lassulásokat eredményezni. Ennek hatására a játékkal töltött idő leginkább egy lassított felvételhez lesz hasonlítható amely érdekes módon nem hat ki egyáltalán a félelmetesen pocsék hangszerelésű zene sebességére, ellenben arra alkalmas hogy prezentálja a játékos számára azt hogy milyen érzés csigalassan haladni a világ leggyorsabb sündisznójával. Ennek természetesen megvannak a maga előnyei is, hiszen a sebezhetetlenség hatása így akár a szokásos idő kétszereséig is jelen lehet és nem mellesleg amiatt se kell majd aggódnunk hogy az esetesleges gyors futás miatt szaladunk bele az ellenfélbe, de a kicsit szerecsenmosdató optimizmus ellenére is könnyen látható hogy a játék által prezentált sebesség egyszerűen nem alkalmas egy Sonic epizód élvezetére, gyakorlatilag kiszívja az utolsó cseppet is abból a faktorból amely az eredeti játékot híressé tette, kivéve a Special Stageket, amelyek pedig durván kétszer olyan gyorsan futnak mint azt az eredeti platformon tették. Ennek tetőzéséül a másik különlegességet, a karakter által képviselt tömeg hatásából se fogunk sokat érezni, révén többek között és ugyancsak érthetetlen okból a játék karakteres fizikáját is sikerült javarészt az enyészetté tenni azáltal, hogy például az ugrások során Sonicot csak az anyaföldből kiálló ékek vagy falak képesek megfogni csak, köszönhetően annak hogy a karakter egy deka lendületet sem veszít az ugrás során. Ezáltal kicsit komikus szituációkak lehetünk majd szemtanúi amikor a falból kiálló ékek semmiféle hatással sem lesznek a karakterre, amikor a lendület nem visz bennünket olyan magasra amilyenre várnánk, vagy amikor csak megnézzük a stáblista alatti demó képességeit. Konkrét spoiler nélkül: megvan az a jelenet, amikor a vége felé Sonic a kanyargós lejtő lendületének, és egy ugrató felhasználásával egy csomó gyűrűbe ugrik bele a demó végén ismét látható Green Hill Zoneban? Képzeljük ezt el úgy hogy Sonicon egy mázsás súly lóg, és azt is hogy így milyen messzire repül majd.

Hogy az élmény még teljesebb legyen, a játékban olyan glitchek is megtalálhatóak amelyeknek az eredeti változatban hírük-hamvuk sem volt, elsősorban azért mert az SA engineje ebben a tekintetben mutatja be a leginkább az optimalizálás hiányát: a korlátolt memóriakezelés miatt bizonyos számú objektum felett a többi addig nem jelenik meg amíg elegendő objektumot ki nem iktatunk a pályáról, ennek hatására lesznek olyan objektumok amelyek a korai 3D-s játékokban látott módhoz hasonlóan egyszerűen a semmiből fognak előtűnni. Ez a jelenség megjegyzem 2D-s játékoknál általában olyan ritka szokott lenni mint a fehér holló, és ha ezt egyesítjük azzal a ténnyel hogy még mindig egy Sonic játékról van szó, a legelvakultabb rajongó is kapizsgálhatja hogy mire gondoltam amikor a post címében azt a bizonyos gondolatot illesztettem be, egyben érthetővé válik az hogy miért csak 1.5 pontot adtam a tízből. Ami egyébként egy kerek egyes is lehetett volna ha nem egy olyan játék lapul a szartenger alatt, amely sokkal jobb portot is érdemelne és szerencsére máshol, jobb körülmények között kapott is egy rakással. Ne tévesszen meg senkit az Anniversary Mode által nyújtott, egyébként kellemes extrák (Spin Dash, pályaválasztás, pályák közötti mentés) tárháza, aki nem emulátorral szeretne Sonic 1-ezni, annak számos egyébb kollekció és újrakiadás áll a rendelkezésére, amelyek közül szinte mindegyik képes hozni a Megadrive verzió színvonalát, leszámítva a Game.comra megjelent Sonic Jamet.

Összegzés

Valahol igaznak tartom azt az elgondolást hogy még a leglustább módszer is igényel egy kisebb mennyiségű munkát ahhoz hogy meghozza a gyümölcsét, és a Sonic the Hedgehog: Genesis megerősítette bennem ezt az elgondolást egy olyan port képében, amely nem hogy új játékként is szégyenletes lenne, de az eredeti játékhoz viszonyítva is botrányos az a teljesítmény amit kiprésel magából. Ugyanakkor megerősített abban is, hogy bizonyos esetekben vannak olyan dolgok amik egyszerűen jobb ha nem férkőznek be kicsiny kontinensünkre, és a Sonic Genesis kizárólagos amerikai megjelenése ugyancsak jó testamentuma ennek. Ahogy annak is hogy ezúttal miért nem készítettem saját gameplay videót annak ellenére hogy megvan hozzá a lehetőségem: ha valami olyan jól sikerült hogy az ember az életben nem akarja viszontlátni annak ellenére hogy jobb körülmények nem lenne ellenvetése, akkor valami baj történt…

1.5/10

Pro:
– A maga korában újszerű, ma is időtálló megközelítés és összetett pályadesign
– Megadrivehoz képest szép grafika

Con:
– Kamera fokúsza nem elég távoli
– Pályadesign nem elég kiegyensúlyozott, a pályák sorrendje lehetne jobb
– Pocsék hangszerelésű zene
– Trehány programozásból származó lassulások, elrontott fizika, és glitchek

Fejlesztő: Sonic Team
Kiadó: Sega
Platform: GameBoy Advance
Műfaj: platformer
Megjelenés: 2006.11.14 (USA)

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

8 responses to “Sonic the Hedgehog: Genesis – Porból lett, porrá lesz

  • Mangekyo022

    Hát igen, ez az egyik legrosszabb Sonic játék, amivel valaha játszottam!

    Amúgy ismered a “Sonic For Hire” nevű paródia sorozatot a youtube-on?

    Illetve melyik a kedvenc Sonic játékod (az Adventure-ön kívül)?

    • Dodgers

      “Hát igen, ez az egyik legrosszabb Sonic játék, amivel valaha játszottam!”

      Addig várj amíg látsz egy videót a Sonic Jam Game.Com-os átiratából, arra speciel már tényleg nincs mentség, és ahhoz képest ez, meg a Sonic 2006 míves munkának számít. 😀

      “Amúgy ismered a “Sonic For Hire” nevű paródia sorozatot a youtube-on?”

      Igen, láttam belőle egy pár részt néhány hónapja, de különösképpen nem maradt meg belőle semmi, elég átlagosra/semilyenre sikeredett ahhoz képest hogy a témában lenne elég spiritusz. A sprite munka valahol nem rossz mondjuk, de ez szvsz el is várható egy olyan videósorozattól amiért pénzt kap az alkotó, és azt is elismerem hogy még mindig jobb, mint a témában készült flash videók egy része.

      “Illetve melyik a kedvenc Sonic játékod (az Adventure-ön kívül)?”

      Az Adventureöket nem nevezném személyes kedvencnek annak ellenére hogy jó ideig azok voltak az egyetlen jól sikerült 3D-s részek, viszont a témára visszatérve csatlakozom a nagy többséghez és azt mondom, hogy nekem is a Sonic 3 & Knuckles az etalon amiatt a sok munka miatt, amit beleöltek és szerencsére meg is látszott az eredményen. A maga korában persze kicsit lehúzás volt hogy a játék “két feléért” külön kellett fizetni a Lock-On ellenére is, de ezt leszámítva nem véletlen hogy azóta minden részt ahhoz hasonlítanak. A többi kedvenc között van a Sonic CD és a Sonic Advance is, de összességét nézve a S3&K az alfa és az omega.

      • Mangekyo022

        Nos, én később ismertem meg Sonic-ot, s első játékom az Unleashed volt. Nem volt rossz, a Werehog néha nosztalgikus Crash hangulatot adott, viszont volt egy pár pálya, amit marhára rüheltem (pl a jeges pályák, pedig azok általában jól mennek).

        Számomra legjobbak a Sonic Generations, Sonic The Hedgehog és a Sonic The Hedgehog 2. Nem tudom, miért pont a 2, talán jobban bejött a special stage-ek meg a hangulat. Amúgy az első 3 Sonic-ot, Unleashed-et és Generations-t kivittem, s gondoltam, kipróálok annyit, amennyit lehet.

  • Dodgers

    “Nem volt rossz, a Werehog néha nosztalgikus Crash hangulatot adott, viszont volt egy pár pálya, amit marhára rüheltem”

    Nekem személy szerint a Werehog pályák se jöttek be annyira mert üvöltött róluk hogy a Sega még mindig nem tudott elszakadni attól a téves képzettől hogy a radikális gameplay stílusok tesznek jóvá egy Sonic részt, és az sem tetszett annyira hogy a játék nagy része gyakorlatilag egy hullámvasút volt, de ennek ellenére is ez volt az a rész, ahol legalább egy értékelhető mértékben visszatért a sorozat minősége. Azt persze nem mondom hogy ezt a formulát kellene használnia az összes 3D-s epizódnak, de a Sonic 2006-hoz viszonyítva tipikusan arról van szó, amikor a félszemű a vakok között a király: “normális” körülmények között inkább egy középszerű epizód lenne, de ahogy egy rakás szarhoz (mert a Sonic 2006 az volt a nagyon jó OST ellenére is) képest minden jobb, úgy az Unleashed is szerencsés csillagzat alatt született emiatt.

    “Amúgy az első 3 Sonic-ot, Unleashed-et és Generations-t kivittem, s gondoltam, kipróálok annyit, amennyit lehet.”

    Jóféle az elhatározás, de ha rám hallgatsz akkor a főbb részek között a GBA/DS párosra megjelent 2D-s részekre (Advance és Rush széria) koncentrálj inkább, mert az Adventure 1-től a Sonic 2006-al bezáródó 3D-s vonulat enyhén szólva nem sikerült valami jóra, egyedül talán a Riders 1-re mondanám azt hogy alulról nyaldossa a “jó” kategóriát. A Heroes még nem volt annyira veszett fejsze nyele, de a Shadow és a Sonic 2006 minimum a széria legalját képviselik, és a Wii-exlúzív részekről sem hallottam sok jót, annyit legalábbis igen hogy ne próbáljam majd ki azokat a Colourst leszámítva.

    • Mangekyo022

      Hát igen, a Sonic 2006-os résznek bitang jó OST-i voltak (kedvencem a “His World”, amit a Generations-ben majdnem minden pályánál beállítottam, mint háttérzene), illetve maga a történet sem lett volna rossz, viszont az a tengernyi bug… amikor láttam videókat róla, nem hittem volna, hogy ilyen Rossz Pc Játékok féle marhaságokat csináltak benne…

      A Shadow The Hedgehog-ról annyit, hogy unokaöcsémnél kipróbáltam, s annyira gyér, hogy még a multi sem segített rajta. Nem csoda, hogy Junchi letagadja, hogy létezik a játék.

      A Colours-ról sok jót halottam, állítólag inkább ott figyelhető meg a széria “feltámadása”.

      AMúgy a Generations-ről mi a véleményed?

      • Dodgers

        “illetve maga a történet sem lett volna rossz”

        Mihez képest nem volt az? 😀 Csak mert szvsz legalább olyan katasztrofális volt mint maga a játék, köszönhetően annak hogy a Shadow the Hedhehoghoz hasonlóan ebben a játékban is egy nagyon komoly történetet akartak összehozni a készítők de szokás szerint tele volt plot holeokkal és szemforgatásra késztető jelenetekkel/szereplőkkel, nem beszélve arról hogy Elise behozatala voltaképpen feláldozta a játékot a Sonic fanbase furry szegmensének. Máskülönben nem tudom elképzelni hogy bárki is komolyan gondolta azt a Sonic Teamnél hogy Elise csókolózásba torkolló egyoldalú románca épkézláb koncepciónak számít, ahogy azt sem hogy érdemes volt-e egyáltalán a játékot a “valós világba” áthelyezni, amikor az egész elképzelés kivágja magát az ablakon ahogy Sonic maga feltűnik.

        “A Shadow The Hedgehog-ról annyit, hogy unokaöcsémnél kipróbáltam, s annyira gyér, hogy még a multi sem segített rajta.”

        Jól tetted hogy nem játszottad végig, a Sonic 2006-al és a Genesissel együtt vitán felül az volt a franchise legsötétebb pontja. 🙂 Maga a koncepció, amely a választásodtól függően adja be a pályákat nem lenne rossz egy normál TPS-ben, vagy netalán egy spinoffban, de persze ez még nem jelenti azt hogy a játék maga jobb lenne ettől, amikor főjátékként olyannyira idegen a Sonic világától mint Makó Jeruzsálemtől, és akkor még a pocsék történetet még szóba sem hoztam amit 12 év felett egyszerűen nem lehet megemészteni.

        “AMúgy a Generations-ről mi a véleményed?”

        Hosszabban itt írtam róla, röviden pedig azt mondanám hogy per pillanat ez a legjobb 3D-s Sonic ami megjelent eddig, legfőképp amiatt mert a készítők végre rájöttek hogy egy epizódot elsősorban a jó pályadesign tehet jóvá többek között, nem pedig az hogy hányféle olyan random ötletet tudnak egy részbe besuvickolni amely alapvetően kavar bele a gameplay stílusába. Azt persze kár tagadni hogy ezt a múltat visszaidéző koncepciót legközelebb 20 év múlva tudnák megint ellőni anélkül, hogy ne hasson túlzottan biztonsági játéknak, de mégis amondó vagyok hogy valahogy így kellene a továbbiakban vissza-vissza utalgatni a régebbi pályák egyes elemeire, miközben hajlandóak olyan saját dolgokat is hozzáadni az egyes pályákhoz amelyek éppenséggel hűek a sorozat szellemiségéhez.

  • Mangekyo022

    Értem. Kicsit más: a sima naruto-ról írtál véleményt, nem akarsz a “Shippuuden”-ről is?

    Itt a “legemlékezetesebb része az animében”, melynek elméletileg a “legepikusabb harcnak” kellett volna lennie… _:I

    http://indavideo.hu/video/Naruto_Shippuuden_167_resz_Magyar_felirat

    Illetve írtam kritikát a mangáról.

    http://animemangapalota.blog.hu/2012/04/15/naruto_manga_kritika

    Mi a véleményed róla (az írás tartalmáról)?

    • Dodgers

      “Kicsit más: a sima naruto-ról írtál véleményt, nem akarsz a “Shippuuden”-ről is?”

      A Shippudenről nem nagyon tudnék írni mert egy részt nem láttam belőle a mai napig sem (az 167. részben lévő “epic” harcot leszámítva), és ha rajtam múlik nem is fogom elkezdeni. Az első szérián éppen elég szenvedés volt végigszenvedni magam annak ellenére, hogy szerencsére mostanra a konkrét tartalom nagy részét elfelejtettem, olyasmivel meg nem nagyon akarom magam hosszú távon fárasztani, amiről sejtem és közvetve tudom, hogy pocsék lett. Arra épp elég volt idén a két Clannad, és pluszban maga a Naruto franchise sem érdekel a legkevésbé se, nemhogy még annyi részt megnézzek a Shippudenből hogy tudjak írni róla.

      “Mi a véleményed róla (az írás tartalmáról)?”

      A manga első felével kapcsolatban van igazság abban amit írtál mert némelyik harc egész tűrhetőre sikeredett és a skillek sem voltak olyan rosszak, de ezt leszámítva az anime alapján nem mondanám a franchise első felére azt hogy jó lenne. A pocsék karaktereket te is említetted, és személy szerint a hangulatát sem tartom olyan jónak hogy ekkora külömbség legyen a sztori két fele között, bár én ezt elsősorban azért mondom mert a Naruto stílusa nem alkalmas arra hogy minden korosztálynak nyújtson valamit, 12 éves kor felett szinte emészthetetlenül gizdának és gyerekesnek tartom. A Dragon Ball első fele (értsd: a sima sorozat, nem pedig a Z/GT) részben pont azért volt jó mert kortól függetlenül lehet értékelni azt a kicsit meseszerű, szerethető stílust amit képviselt és Goku maga is jó shounen főhős volt (még arra is futotta hogy valóban tisztelje a mesterét), a Narutónál viszont ilyesmiről szó sincs, azt tényleg csak a kora tizenéves korosztálynak szabták, és olyan is lett.

      A másik felét illetően érthető okokból nem tudom hogy mennyire állja meg a helyét az, amit írtál róla, de akármennyire is valószínűnek tartom azt hogy nekem se tetszene a sorozat, eléggé soknak tartom az írásban a spoiler mennyiségét egy szimpla kritikához képest, pláne ahhoz képest hogy az első felét illetően jóval kisebb poént lőttél le, és jobban is foglaltad össze hogy mit szeretsz benne és mit nem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: