Helyzetjelentés animufrontról: the saga continues

Az idei évben felerősődő, és továbbra is kitartó animu nézési kedvemnek köszönhetően mostanában is akadt számos olyan sorozat amelybe hajlandó voltam legalább belekezdeni, amelyek között a jó pár régebbi sorozat mellett a tavaszi szezonhoz hasonlóan ezúttal is a részemről említésre méltó mennyiségű sorozat keltette fel a figyelmem, amelyekkel kapcsolatban változatos mértékben vagyok elégedett, ugyanakkor még ettől függetlenül is igaz az hogy a tavaly ilyenkori időszakhoz képest még így is bőségesnek mondható a felhozatal mind a régi, mind az új cuccok terén, amely utóbbiakról csak arról az egy-kettőről teszek a postban említést, amelyeket éppen nézek.


Btooom!: Hat rész alapján tipikusan annak az iskolapéldája, amikor egy történet attól még nem lesz komolyabb ha olyan témákat peceget meg amelyek akár garantálhatnának egy mélyebb, társadalomkritikával is megtámogatott cselekményt, de eközben nem teszi meg az ehhez szükséges olyan lépéseket, amelyek valóban ilyen magasságokba emelhetnék a sorozatot. Ez részben annak tudható be hogy a sorozat pontosan tisztában van azzal, hogy a leginkább egy Micheal Bay rendezte Bomberman, és a Battle Royale keverékére emlékeztető történet egyik sarokköve a szereplők közötti csatározásra és a titok felderítésére irányul, aminek következtében szeretné magáról elhitetni hogy igenis egy komoly darabról van szó, amely a darálások közepette világítana rá az emberi gyarlóságra a túlélési ösztönök tükrében. Ezzel önmagával természetesen nem lenne gond egyáltalán, hiszen ügyesen adagolva érdekes mellékadalék is lehetne a történet számára, azonban a szándékon kívül nem tesz semminemű erőfeszítést arra hogy ennek az elképzelésnek is súlya legyen, ami olyan formában konkretizálódik amely ezt a magasztosabb tartalmat csak mint egy színes zsebkendőt lobogtatja a többségében izzadtságszagúan naturalistának látszani akaró, de voltaképpen hatásvadász akciójelenetek és értelmesnek látszó, de az esetek többségében a látszatnál jóval kisebb súlyú okfejtések közepette. Ez ugyanakkor nem akadályozza meg hogy a történet ne rendelkezzen “radikális” mindenre elszánt szereplőkkel, ami ez esetben azzal egyenlő hogy a szereplők szinte mindegyike rendelkezik olyan túlburjánzó, sarkított jellemnek enyhén nevezhető szélsőséggel ami pórázként tartja vissza az egyes szereplőket attól hogy a keretek között reálisan viselkedjenek. Példaképpen felhozható a főhős Sakamoto, aki részenként váltogatja az “antiszociális romhalmaz”, a “összeesküvés-elméletek és a Btooom! kezdők réme”, illetve a “mongolidióta” sablonok lemezét, de ugyancsak jó példa erre az oldalbordájának szánt Himiko is, aki pár incidenst követően leginkább egy veszélyeztetett, 18+-os műalkotásokban látott cselekménnyel kiírtható állatfajnak tekinti magát, ezzel véletlenül sem kiemelve a szerepét a franchiseban. Ezek a példák önmagukban ugyancsak nem lennének problémák egy káosszal fűtött szigeten, azonban a sarkítottságot ebben az esetben is fel kell hoznom, révén nincs olyan “üresjárat” ami alatt hosszabb ideig normálisan viselkedhetnének, droid módra követik az előre kiírt jellemeket. Ha már sarkítottság, ez a “sokkoló” jelenetekről is elmondható, hiszen a sorozat alatt számos olyan jelenet érhető tetten amely csak látszatra tűnik dramatikusnak, ám voltaképpen direkt el vannak túlozva a hirtelen hatás érdekében, míg “szerencsésebb” esetekben csupán a kellő sokkfaktor marad el ilyenkor, olyan szintre degradálva ezeket a jeleneteket, mint amikor az egyszeri, hiperaktív unokaöccs mindenáron fel akarja kelteni az idősebb unokatestvére figyelmét, sikertelenül. Ezek miatt egyelőre nem tudom hogy végig fogom-e nézni a sorozatot, de azt egyre inkább valószínűbbnek tartom hogy előbb-utóbb addig jegelni fogom amíg nem fejeződik be a sugárzása.

Chuunibyou demo Koi ga Shitai!: Az időközben újranézett, és alapvetően sokkal jobb tapasztalatokat szolgáltató Nichijou óta egy minimális mértékben visszatért a hitem a Full Metal Panic korszak óta betegeskedő Kyoto Animation irányába, ennek folyományaként voltam hajlandó egy esélyt adni a KyoAni idén őszi, látszatra veszett fejsze nyele szituációban szenvedő próbálkozásának is. Az említett fejsze a gyakorlatban, két epizód után aztán bebizonyította a részemről hogy az a fejsze valóban veszett ügy, ugyanis a Chuunibyounál jobb sorozatot keresve sem találhatott volna a profiljukba való beillesztésre, révén ez a sorozat sem szűkölködik abban a bizonyos típusú vizuális és tartalmi aranyosságban, amelytől az ember vagy elolvad, vagy helyben diabéteszt kap. A magam részéről nem lenne alapvetően gond az aranyossággal mint olyannal, de a KyoAni ezúttal is elkövette azt a hibát hogy olyan darabot választott, amely könnyednek és humorosnak szeretné láttatni magát, de nem képes elérni ezt a célját a sótlan, elcsépelt humor miatt. Ennek forrása nagyobb részt az “agresszíven aranyos” főhősnőből ered, akiről üvölt hogy a legújabb fanfavorit szeretne lenni, de számomra ez a fokú erőszakos aranyossági faktor csak azt érte el hogy a hátam közepére kívánjam, vagyis ilyen szempontból nagyon sarkított szereplőről van szó, akit az egyébként kategóriákkal normálisabb hímnemű főhős sem tud ellensúlyozni. A grafikai büdzsét illetően itt is a klasszikus KyoAni szituáció figyelhető meg, magyarán egyértelmű hogy embertelen mennyiségú büdzsét vertek bele a sorozatba (ez például a VN-ekkel felérő minőségű háttereken és kellemes fény-árnyék effekteken is látszik), de esztétikai szempontból a karadesign ezúttal sem tetszik a túlzott, erőszakos aranyosság miatt.

Jormungand: Perfect Order: A sorozat első évadáról egy korábbi, hasonló bejegyzésben már említettem egy pár szót, és az ott leírtak azóta is tartják magukat: a szerencsére nem állandó komoly jelenetek terén a második évad sem mondható éppen a legjobbnak, ellenben a stuffot még mindig belengi az a kellemesen bájos, leginkább a Z kategóriás akciófilmekre jellemző hangulat ami kellemessé teszi egy hétköznap késő délutáni lehuppanás során. Erre rásegít az, hogy ebben az évadban körvonalazódik ki egy olyan átfogó cselekmény amely alapjaiban határozhatja meg a sorozat későbbi folyását, és habár ez ígéretesnek látszik az eddigiek alapján, még így is ott lebeg az a bizonyos kockázat a történet eme szála fölött, amely rossz kivitelezés esetén a sorozat alaphangulatára is említésre méltó veszélyt fog jelenteni. Ami már azért sem lenne szerencsés, mert részben a szereplőgárda által biztosított hangulat az ami kiteszi a franchise pozitívumának egy jelentős részét.

Kyo kara Ore wa!!: Habár kifejezett kedvenc műfajt nem igazán tudnék megnevezni, valahogy mindig is kedveltem azokat a történeteket amelyek az iskolai huligánok és bandák történéseit dolgozzák fel, így ennek révén kezdtem bele ebbe a 10 részes OVA-ba, amely grafikai téren jól mutatja hogy a Pierrot már annak idején sem állt a helyzet magaslatán grafikailag, maga a történet azonban mégis képes ezt bizonyos mértékig felejtetni annak köszönhetően, hogy el mer egy kicsit szakadni a bevett formáktól. Ez részben ott érhető tetten, hogy a műfaj egyik legnagyobb hagyományába, a becsületes főhős sablonján is hajlandó csavarni egyet: a két főszereplő közül a “főbb” főszereplőt székét elfoglaló Mitsuhashinak habár megvan a saját igazságérzete, inkább lehetne bizonyos értelemben antihősnek nevezni, hiszen a főhősök nagy részével ellentétben semmibe veszi a tisztességes harc fogalmát, és előszeretettel nyúl alattomosabb eszközökhöz. Ez már önmagában érdekesebbé tesz az OVA-t a műfaj képviselőinek egy részénél, ahogy az is hogy a történet stílusa a gyakori, többségében jól működő humor ellenére is hatásosan működik az autentikusságnak és a hangulatnak köszönhetően, ami tetten érhető mind a karakterek viszonyában, mind a harcok terén, amely még azt is hajlandó bevállalni hogy a főhősők sem sebezhetetlenek, rendszeresen vannak olyan helyzetek amikor ők maguk is mások segítségére szorulnak, még akkor is ha egymást kell támogatniuk a harcban.

Medaka Box Abnormal: Ebbe először nem akartam belenézni a szerző személye iránti bizalomból végignézett, de keserő szájízt maga után hagyó első évad után, de egy elhatározás révén mégis meggondoltam magam annak fényében, hogy a sorozat szempontjából új formátum talán hozhat még javulást a további kifejtés képében, és bizonyos mértékben nem bántam meg ezt a döntést. Pontosabban szólva azért mert éppen ez a kifejtés hiányzott a leginkább az első évadból, a túl bő lére eresztett, színvonalban hiányt szenvedő kezdés után bedobott csavar ugyanis mindent tartalmazott, csak éppen természetesnek ható stílusváltást nem, amit a második évad eddig bizonyos mértékben orvosolni tudott. Ennek ellentétjeként a második évad onnan kezdi a történet fonalának felvételét ahol az elejétől fogva kellett volna, és többé-kevésbé eredményesen képes felvázolni a dolgokat, egyben olyan hangulatot teremteni ami azt sugallja hogy a franchise még nem lőtte el az összes puskaporát, hanem csak most kezdődik el annak bemelegítése. Teljes megjavulásról mint olyanról mégsem mondanám hogy szó lenne, hiszen a “bemelegítés” hozadékaként még imitt-amott jelen vannak hiányosságok, gondolok itt elsősorban a még erősen képlékeny szereplőgárdára, vagy Nisio sajátosan bő lére eresztett stílusának a shounen fightba történő adaptálására ami még kissé esetlenül van jelen. Ám az mindenképp a második évad mellett szól véleményem szerint, hogy a megjavulás iránti szándék már megfigyelhető a történetben, az említett hangulat mellett ugyanis még Medaka, és bármelyik szereplő komplett dicsőítését is hajlandó visszaszorítani annak érdekében hogy használható keretet adjon a sorozatnak, amely a későbbiekben, jó bemelegítésként akár egy decens, de messze nem hibátlan shounent is eredményezhet. Nem hangzik soknak valóban, és valahol érezhető hogy inkább az első évad pocsék színvonala utáni idézőjeles üde szellőnek is köze van a pozitívabb benyomásnak, de az első évadhoz képest már ez is hatalmas javulásnak mondható.

Monster: Az aktuális post kakukktojása, révén öt évvel ezelőtt egyszer már elkezdtem nézni a sorozatot, ám valami okból kifolyólag mégsem néztem tovább az ötödik résznél tovább még úgy sem, hogy kimondottan elégedett voltam vele. Ennek révén kezdtem el a legelejétől újrakezdeni a sorozatot, és 13 rész után az akkori tapasztalataim egy cseppet sem változtak meg, a sorozat ugyanis továbbra is kifejezetten egyedinek mondható abból a szempontból, hogy az átlagtól eltérően rendkívül valósághűnek mondható olyan mértékben, hogy akár valódi színészekkel is elő lehetne adni. Ez nem csak a grafikai ábrázolás visszafogott, realisztikusabb mivoltából adódik, hanem abból is hogy a szereplők is hasonlóan gondos elbánásban részesültek, szinte túlzás nélkül elmondható hogy a történet tónusához mérten hitelesen és valószerűen viselkednek, amelyet csak támogat az hogy a sorozat nagyon jól kezeli a feszültséget is, az esetek többségében valóban hatásos momentumok köszönhetőek ennek révén.

Robotics;Notes: Amint azt egy korábbi postban említettem volt, az R;N eredetileg nem szerepelt volna a nézésre ítélt sorozatok között ha nem lett volna a kellemes csalódást okozó Steins;Gate, és az eddigiek alapján be is vált az a megérzésem hogy inkább az S;G késztet maradásra ebben az esetben. Ezt könnyen meg is teheti, hiszen az R;N történetének esze ágában sincs egyelőre arra hogy a jól sikerült előd nyomdokaiba lépjen, ehelyett a bevett út követésénél marad és leginkább egy átlagos, ámde még emészthető cselekményt mondhat magáénak, ami az eddigiek alapján próbál incselkedni a nézővel a történet későbbi alakulását illetően, ám az S;G megoldásával ellentétben ennek fénye rögtön elhalványul a nem túl eseményteljes cselekmény és szereplőgárda képében. Ez utóbbi habár nem olyan szélsőséges mint az S;G brigádja volt, egyúttal nem is rendelkeznek olyan személyiségjegyekkel amelyek megfelelő táptalajt adnának egy velős karakterfejlesztéshez, egyben nem is merészkedik messzire a jól bevált, de a gyakorlatban természetesen nem túl tündöklő hiperaktív lány és lusta fiú párosnál. Félreértés ne essék, nem mondanám rossznak a sorozatot semmilyen formában, de látszik rajta hogy hosszabb idő kell ahhoz hogy beérjen, és ehhez meg is van minden esélye ha képes fenntartani a semlegesebb jellegét.

Sword Art Online: Bizonyára mindenki számára ismerős az a szituáció amikor csak azért néz meg, vagy próbál ki valamit hogy bebizonyosodjon a negatív előítéleteiről, és az idei év egyik leginkább felkapott címe, a Sword Art Online is ebbe a kategóriába tartozik, annál is inkább mert a MAL idevágó topikja még inkább felkészített arra hogy a kását ezúttal sem eszik forrón. Ebbe a bizonyos kásába hét rész erejéig kóstoltam bele és hogy stílszerű legyek, egy ragequittel lettem gazdagabb annak köszönhetően, hogy a sorozat meg sem próbálkozik arra hogy a témában, egy MMMORPG-be történő bebörtönzésben rejlő potenciált maximálisan kihajtsa, ehelyett egy olyasfajta jelleget vesz fel, amely inkább a kijelölt célközönségnek szeretne apellálni. Ez magában foglalja azt is, hogy a történet szeretne ugyan részben komoly lenni a maga módján, de az itt prezentált komolysági szint messze alulmúlja azt a színvonalat ami a sztoriban rejlik, és inkább a tizenéves MMORPG fanoknak szeretne kedvezni azzal, hogy a történet inkább emlékeztet egy random fantasy sorozatra, egyben egy olyan szereplőt tesz meg főhősül aki látszólagos moralitása és a játékot félbe tépő képességei révén szimpatizálhat a célközönséggel. Ennek eredményeként azonban a főhős jelleme részenként, a célnak megfelelően váltakozik irreális módozatokban, amit csak súlyosbít az, hogy a történet során szinte semilyen nehézsége nem adódik a történet során, mert irreális módon mindenki előtt jár olyan módon ami legfeljebb csalással érhető el, magyarán nincs miért nézni a harcokat. Ugyanez vonatkozik a jellemére is, hiszen a látszólagos moralitás mögött egy összefüggéstelen halmaz rejlik ami a szituációnak megfelelően adagolja a panelmondatokat és -tetteket, amelyekbe belefér a menyecskék szívének megnyerése is, akikre a sorozat elején mindegyikükre jut egy-két epizód felfezetés gyanánt. Amely felvezetés nem is működik, hiszen a történethez sokat hozzá nem tevő epizódok folyama olyan iramot diktál ami egyszerűen semmi leülepítésére nem tesz alkalmassá a gyors ugrások miatt, ahogy arra sem hogy a dráma megkapja a maga felvezetését, vagy hogy tisztességes románcokat alakítson ki gyorsan kiépített és lerendezett, egyben totálisan érdektelen időhúzások képében. Ugyan Kajiura Yuki zenéje ezúttal is bizonyítja hogy a fantasy beütésű történetekhez remekül illeszkedik a stílusa, és éppenséggel a hátterek megrajzolása is szépnek mondható, ettől függetlenül a sorozat még így is olyan hibáktól szenved az előrehozott melléktörténetek miatt, amely óhatatlanul szerencsétlen csillagzat alatt induló sorozatot csinál az első részekből, amik sikerrel érték el azt hogy egy ideig parkolópályára állítsam a franchiset.

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: