2012 – néhány szempontból

*Insert witty joke about Doomsday that wasn’t much of a Doomsday. Also insert apology for the longest post ever written here*

–Anime–

Bizonyára mindenki számára ismerős az az érzés bármelyik szórakozási forma esetében, amikor az ember ugyan bizonyos mértékben kedvel valamit, ám az ahhoz történő viszonyulás az idő múlásával változó mértékben változik a skála negatív és pozitív tartományába egyaránt, vagyis vannak olyan időszakok amikor az embernek hozzászagolni sincs kedve valamihez, míg máskor viszont elég figyelmet szentel rá ahhoz hogy el lehessen mondani, aktívan követi figyelemmel a téma kapcsán felmerülő új dolgokat, és keres olyan régebbi dolgokat amelyeket felfedezhet magának. Az idei év során ez a téma számomra az animuk voltak, hiszen míg a blog nyitása óta eltelt 2010-es és 2011-es évben csak immel-ámmal szemezgettem az akkor aktuális, és már annak idején is régebbi szezonok kínálataiból gyakori negatív, vagy legalábbis a vártnál rosszabb élménnyel gazdagodva, addig idén ez a tendencia mondhatni a visszájára fordult annak fényében, hogy idén mind a négy szezon kínálatából aktívan szemezgettem, és még arra is rávettem magam hogy kreáljak magamnak egy profilt a MAL-on. Ez még önmagában nem lenne akkora javulás értékelhető tendenciaváltozás nélkül, azonban a korábbi évekhez képest idén többszörös mennyiséget mondhat magának az a rakás ami iránt legalább egy kicsit érdeklődtem látatlanban: szám szerint nagyjából 25 olyan cím volt idén amelynek legalább egy epizódnyi esélyt adtam, ami a korábbi évekre vetítve kis túlzással többszörösen múlja felül azt az átlagot amikor egy kezemen meg tudtam számolni a részemről legalább bepróbált címeket.

A nagyobb szám természetesen nem jelent több eredményesebb végeredményt ebben az esetben hiszen viszonylag kevés volt azon sorozatok száma amelyek kapcsán általánosságban úgy gondolom hogy megérték a rájuk szánt időt, és általában nem szoktam végignézni olyasmit amiről úgy gondolom hogy nem érdemli meg az ehhez szükséges bizalmat, viszont afféle kompenzálásként még így is több volt azoknak a sorozatoknak a száma a korábbi évekhez viszonyítva, amelyek mellől jó szájíttel álltam fel. Függetlenül attól hogy ez a mennyiség csak az én viszonylatomban számít kellemes csalódásnak, pláne úgy hogy idén voltam talán a legaktívabb animuzás terén a témába való belecsöppenés óta eltelt hat és fél év óta ha csak a frissiben vetített darabokat vesszük alapul. Nem azt mondom persze hogy teljes mértékben jó volt az idei év mert kétszer ennyi számomra bejövős darabot simán elbírta volna nézegetni a frissiben feltámadt animunézési kedvem révén, egyelőre viszont amondó vagyok hogy részemről a “kis pénz is pénz” alapon az idei esztendő jóval érdekesebb volt ilyen téren mint az elmúlt évek.

Ettől függetlenül idén már valamivel nagyobb lehetőségem nyílt arra hogy a szezonra kicsit nagyobb rálátással bírva mondjak A-t vagy B-t az év címeit illetően: a témát illető apró dilemma okán rögtön két címet neveznék meg az “év animuja” győzteseként, amelyek a Jinrui wa Suitai Shimashita és az Uchuu Kyoudai lennének, amelyek közül az előbbi az igényesebb mesekönyveket idéző látványvilágot vegyíti sikerrel az alapvetően társadalomkritika jellegű mögöttes tartalommal olyan módon, hogy a témát lágyszívűbben és egyben sajátos humorérzékkel adja elő a közepénél picit leülő színvonal ellenére is egy egy olyan női főszereplő tolmácsolásában, aki “névtelensége” ellenére több jellemet volt képes felmutatni az átlagnál részben a saját kényelmét kereső, részben pedig a világot szatirikus szemszögből figyelő mentalitása révén. Az utóbbi helyezett ugyan még nem fejeződött be, de az eddig megtekintett 3x rész ellenére a Jinruival egyetembem magasan kiemelkedett számomra az idei év terméséből annak köszönhetően, hogy a bizonyos mértékben shounen jellegű alaptörténetet a josei műfajú sorozatok eszközeivel adta elő egy olyan írói stílussal karöltve, amely az egészségtelen méretűre felduzzasztott műdrámát képes elkerülni, ellenben az inspiráló és az általános könnyedség ellenére komolyan vehető hangulatot mindennél szem előtt tartja és az időnként a kelleténél kissé jobban lelassuló tempó ellenére is sikerrel viszi véghez, amelyre csak rásegített a szereplők 20+ éves átlagéletkora és az ebből következő, összetettebb jelemek előtt az utat megnyitó koncepció.

Az év címéhez kapcsolódóan az afféle “év kellemes csalódása” esetén is érdemes lenne megnevezni egy címet a részemről a Nazo no Kanojo X személyében, ami leginkább annak tudható be hogy az első látásra elcsépelt és ecchiben sem hiányt nélkülöző látszatból volt képes egy olyan sorozatot kerekíteni amibe habár egy kicsivel több konfliktus nyugodtan elfért volna, ezt viszont sikerrel ellensúlyozta az hogy mert szakítani a romantikus sorozatok kliséivel és inkább a főszereplő pár egymással történő ismerkedésére fordította a figyelmet olyan módon, hogy a szó szerinti nyáladzás és az ecchi jelenetek ellenére is a témához mérten képes volt üstökön ragadni a dolog ártatlanabb, az egészséges kíváncsiságra nagyobb hangsúlyt fektető mentalitása révén, amit a kissé retrós jellegű karakterdesign és a harmónika, illetve az egyszerűbb de hatásosabb zongoratémák használatól sem visszariadó OST tett még hangsúlyosabbá. Ez utóbbi komponens egyébként megérdemelné a maga külön dicséretét a Sakamichi no Apollon jazz-szeánszaival és a Jormungand igényesebb akciófilmeket idéző stíluskavalkádjaival együtt, az év anime OST-t illetően vitán felül ezen három cím zenei anyagát kiáltanám ki győztesnek, bár őszintén szólva akkor sem lenne nehéz dolguk ha az “év emlékezetben megragadt” OST-t kellene megneveznem, mert ez a három OST volt képes átlépni azt a vonalat amikor nem csak hogy illeszkedtek a hozzájuk rendelt sorozatokhoz, de úgy is éreztem hogy mindenképpen MP3 lejátszóra való anyagokról van szó.

Ha már Sakamichi és Jormungand (S1 és S2 egyaránt), ezen két cím ha nem is vált számomra a legjobbá az alapvetően kellemes megvalósításba ilyen-olyan módon, de nem súlyos mértékben beleköpő hiányosságok okán (Sakamichi -> elkapkodott utolsó részek; Jormungand -> S1-ben harmatgyenge, szerencsére nem túl gyakori komolykodás), a Jinrui/Uchuu Kyoudai/NnKX hármassal karöltve alkotja azt az ötös pakkot az idei évből amelyre azt mondanám hogy példaként tudnék felhozni ha az év említésre méltó címeiről van szó. A Hunter x Hunter 2011-et csak és kizárólag a tavalyi évre datált kezdés miatt nem helyezném ebbe a pakkba, míg a Sakurasou no Pet na Kanojonak még elkél 3-4 rész ahhoz hogy eldöntsem, tényleg érdemes-e arra hogy az NnKX most futó “testvérsorozataként” tartsam számon az előítélethez képest kapott minőség viszonylatában, ami felé ugyan jó úton halad, de minden rész megtekintése előtt ott van az az apró félsz a részemről, hogy a sorozat ennek egyszer hátat fog fordítani, és az írói kényelmesség jegyében belesüllyed abba az igénytelen színvonalba, amitől a belekezdés előtt tartottam. A Jojo’s Bizarre Adventure (2012) esetében pedig egyfajta fordított is, meg nem is állapotról lehet beszélni ha azt nézem, hogy az általam epikusnak várt sorozat első arcja elkövette azt a hibát amit a szándékosan túljátszott írói stílus elkövethet (túl komolyan vette magát, és nem volt benne túl sok spiritusz). A tizedik résztől kezdődő második arc viszont apránként kezdi visszaadni azt a bizalmat amit az elkezdés előtt a témába fektettem, és a második arc révén ennek ellenére is kezd megállni a sztori a lábán annak köszönhetően hogy csak épp annyira veszi magát komolyan amennyire kell, amitől többek között végre az egészséges manliness is tetten érhető, így ha kissé későn is, de a JoJo is elérte nálam azt hogy az év pozitív élményei közé tartozzon, de ez még természetesen változhat a jövőben.

Az érme másik oldalához hasonlóan természetesen a csalódások és negatív tapasztatok sem mehetnek el szó nélkül, amelyek közül a “legrosszabb” nevezésre ugyancsak két címet neveznék meg, a Kill Me Baby és a Nisemonogatari kettőst. Az igazsághoz ugyanakkor hozzátartozik hogy ebben az esetben nem csak a minőség, de az okozott csalódás mértéke is beleszólt eme két cím megnevezésébe: a Kill Me Baby esetében a három megtekintett rész még korántsem lenne elég önmagában ahhoz hogy ilyen megtisztelő címet aggassak rá, azonban az mindenképp befolyásolta a döntést hogy a semleges elvárásokra az animu egy olyan mértékű gyomrossal válaszolt, amely egyszerre volt meglepő és méregbe taszító egyaránt. Meglepő, mert ennél jobb példa kevés van arra hogy egyes sorozatok esetében miért nem előnyös a szabvány 23-25 perces műsoridő, és dühítő, mert a 23 perces részek során már az első fél percben elértem azt a pontot amikor konstaláltam hogy a sorozat által képviselt humor csírájában nélkülözi az elmésséget és a kreativitást, és a helyét átvette az a sejtelmes érzés amikor úgy éreztem, hogy a kezem összeszorított csontos végződését szívesen megismertettem volna a monitor sima felületével és a KMB jelenség elkövetőjével egy időintervallumban, még annak ellenére is hogy a kicsit chiptune-os ending minimális szinten képes volt csillapítani ezt a reakciót. Ehhez hasonló elbánásban a Nisemonogatarit elkövető Nisio is kaphatott volna ha nem lenne az a faramuci helyzet, amikor egy folytatás bizonyos mértékben képes megtartani jellemzőket amelyek az elődöt markánssá tették -SHAFT grafikai megoldásai; sajátosan terjengős, mégis stílusos dialógus stílus-, azonban a folytatás által eszközölt koncepciók és megvalósítás egy olyan irányba visznek el egy franchiset, ahová nem lenne szabad. Ezalatt elsősorban a fanservice jelentős mértékű dominanciáját és a minőségben visszaeső történetet kell érteni, amely előbbi jellemző megvalósítását ugyan bármelyik fanservice show szívesen mondhatná magáénak, azonban az a benyomás ettől függetlenül változatlan marad, hogy elődjéhez mérten a Nisemonogatari nem több a rajongótábor olcsó lehúzásánál, egy rókabőr amelyre az elvakult rajongók gond nélkül rávethetik magukat 10/10-ek mellett, mondván nekik édesmindegy ameddig a márka stimmel.

Ezek után gondolom érthető hogy miért a Nisét neveztem meg az év másik leginkább negatív élményének: sok mindent vártam tőle, és csak a töredékét kaptam meg olyan visszamaradt dolgok társaságában, amelyet inkább a Dunát rekesztő mértékben szaporodó, minőségben és kedvelhetőségben hiányt szenvedő fagservice animukban látnék természetesnek. Az ilyen téren “futottak még” kategóriában meg lehetne említeni a Joshiraku, a Medaka Box és a Lupin III: Mine Fujiko no Io Onna hármast is, azonban ettől inkább tartózkodnék annál fogva, hogy a bennük rejlő koncepció megvalósításának pozitív és negatív tényezői éppen olyan mértékben ütik egymást, hogy nem lenne fair dolog az említésre méltó csalódások köze helyezni ezeket a címeket. Különös tekintettel a Medaka Boxra amely az ősszel indult második évada révén jutott csak hozzá bizonyos mértékben ahhoz a komponenshez (= hangulat), amely hellyel-közzel ütni tudja az első évad rossz történeti struktúrájából következő kutyaütő színvonalát, és a Joshirakunál vagy egy olyan érzésem hogy szükséges lenne egy második nekifutás, ha már az első alkalommal hasonló benyomást adó tavalyi Nichijou az idei második próbálkozásra már jobb összhatásra talált nálam.

A Binbougami-ga ugyan a Kill Me Baby folytatásának is tekinthető ha azt nézem hogy a vígjátékokat folytonosan megerőszakoló “látszólag vicces, de valójában (mű)komoly” írói átok erőteljes mértékben képviseli magát, viszont a négy darab, a sorozat minőségének pozitív csúcspontjául szolgáló epizód miatt a KMB-hez viszonyítva inkább amolyan lábjegyzetként lehetne említést tenni róla. Az mondjuk kétségtelen hogy ettől a négy résztől eltekintve ennek az elkövetőjét is megjutalmaznám egy felületi kezelést biztosító beavatkozással, vagyis a vérnyomásom emelésére ez a sorozat is alkalmas volt a rosszabb, túl gyakran előforduló pillanataiban. A témakört illetően “természetesen” az év hypejaként is bekategorizálható Sword Art Online sem maradt ki az önmagam megégetése során, azonban ezen cím bővebb említésétől egyelőre tartózkodok azon okból kifolyólag hogy a korrektebb megítélés érdekében el szeretnék jutni az első főbb arc végéig, mégha már nyolc rész alapján is világos a számomra, hogy ennek a sorozatnak is inkább a füstje nagyobb, az viszont olyan mértékben hogy a véletlenül aktíválódó Vezúv is sírva vonulna száműzetésbe. Ez utóbbit kivételes módon annyira nem bánom, hiszen a sorozat körüli felhajtás gondoskodik arról hogy a témához kapcsolódó fórumokat és blogírásokat érdekessé és szórakoztatóvá tegye, ha másért nem hát azért hogy látni lehessen, a megfelelő körítés mágnesként vonza magához a védekezésre nagyrészt képtelen lovagokat és az őket sakkban tartó józan véleményeket.

Az új címek mellett idén is voltak olyan régebbi címek amelyek bepótlására idén kerítettem sort, ezek közül a friss címekhez hasonlóan a tavalyi évhez képest jóval több, közel 50 olyan cím volt amelyeknél úgy gondoltam hogy megérnek egy próbát, és többségüket tekintve ha nem is voltam teljes mértékben és feltétlenül megelégedve, mégis ráakadtam olyan címekre amelyek korábbi megtekekintését nem csak hogy utasítottam volna vissza, de arra is érdemes lennének hogy TL;DR postok formájában értekezzek róluk abban az esetben, ha kellő mértékben homlokon vág a múzsa. A post olvashatósága érdekében nem fogom felsorolni mind az 50 címet, de a teljesség igénye nélkül a Katanagatari, az FLCL, a Steins;Gate és az Usagi Drop négyessel bővült az idei év jó végkicsengésű próbálkozásai az régebbi címek bepótlása terén, míg a mérleg, túlnyomórészt negatív tapasztalatokat képviselő másik oldalát tekintve olyan címekkel gazdagodott a repertoár mint a Clannad: After Story, a Seitokai Yakuindomo, a Mahou Shoujo Madoka Magica és a Sakigake!! Otokojuku. A dologhoz hozzátartozik hogy az új címekhez képest a régebbi címek között jóval kevesebb olyan darab volt amelyet idő előtt dobtam volna, ugyanakkor mégis volt olyan szerencsém hogy többségében olyan darabokat választottam amelyekkel hellyel-közzel kevesebb gondom volt az általuk szolgáltatott minőség/szórakoztatási faktorhoz viszonyítva, így a tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is viszonylag szerencsém volt amikor zsákbamacska után nézelődtem akár a saját szakállamra, akár mások ajánlására. Még úgy is hogy a két Clannad szérián való végigszenvedés újból bebizonyította a számomra hogy a hypeot nem eszik olyan forrón, és jobb inkább idő előtt elhagyni a süllyedő hajót minthogy preimer plánban végignézni azt, ahogy az egész kócerájt a kapitánytól kezdve a takarító helyettesének a segédjéig maga alá gyűri a rossz minőség tengere, mégha a Guilty Crown kapcsán ezt a hibát már nem követtem el.

–Játékok–

Amennyire megugrott idén az általam legalább hozzászagolt animuk száma, úgy a játékok terén is egy valamivel jobb év zajlódott le a számomra, legyen szó új és régebbi címekről egyaránt. A friss játékok terén ezúttal is a Playstaion 3 kínálata volt a domináns, amelyet február elején a Yakuza sorozat mögött álló csapat Binary Domain névre hallgató produktuma, és az Atlus több hónapos késéssel kontinensünkre tévedett játéka, a Catherine nyitott meg a számomra egy olyan színvonal kíséretében amellyel alapvetően elégedett vagyok a picit jobb eredényre számító elképzeléseim ellenére is, hiszen a BD a nem kiemelkedő, de a szemnek kellemes összhatású tűzharcai és a picit retrósra vett bossharcai mellett a Visual-noveleket idéző módon szituáció érzékeny, választható dialógus és csapatösszetétele révén kínál az átlag TPS-nél karakterközpontúbb játékmenetet, míg a Catherine a manapság kihalófélben lévő puzzle stílust éleztette sikeresen újjá egy olyan történetbe csomagolva amely a látszatra könnyed hangulata mellett képes pecegetni olyan hétköznapi témákat amelyek hozzátartoznak a mindennapi élethez ha a párkapcsolatokról és a függetlenségről van szó, amelyet a BD-nél jóval markánsabb, a játék történéseit ténylegesen befolyásoló döntési rendszer fejel meg. Ehhez a kettőhöz lehetne csatolni a május közepén megjelent Sonic the Hedgehog 4: Episode II-őt is, ám minőségi szempontból mégsem sorolnám a BD és a Catherine mellé a “két lépés előre, két lépés hátra” jellegű minőség okán, amely során a grafika, a zenei anyag és a pályák egy része jobban sikeredett az Episode 1-nél, azonban ezt sikerrel kontrázta a Tails által biztosított repülést túlságosan kötelezővé tevő, és így a játék lendületéből jelentőset visszadobó pályatervezés, illetve az unalmasabb pályák nagyobb száma is.

A játékok megjelenése terén terén általában sekélyes nyári-kora őszi időszakot két új cím, a Double Dragon: Neon törte csak meg a részemről egy, a gyökereihez hű és mégis beat’em up képében, illetve a One Piece: Pirate Warriors, amely afféle paradoxonként értékelhetőbbé, technikásabbá tette a Dynasty Warriors játékok harcrendszerét, ám a tartalom és a OP “mondakör” feldolgozása terén hasra esett annak köszönhetően, hogy a Koei érezhetően ezt inkább afféle “nyilvános termékbemutatónak” szánta a főfogás előtt. Erre a már jövő nyárra datált, a történetből több mindent feldolgozó folytatás is következtetni enged, de grátiszban legalább az OP:PW elnyerte nála az “év csalódása” fémjelezte, vitatott módon megtisztelő helyezését. A szokásokhoz híven idén is a közép-késő őszi/téli szezon volt az ami a legtöbb játszanivalóval szolgált, az viszont hozzátartozik az igazsághoz hogy számomra az idei év inkább a HD-be való toloncolás képében történő ráncfelvarrásokról szólt, amellyel szemben csak az unokatestvéremtől karácsonyra kapott, egyébként remek, és az ihletőjén túllépő Mario Kart utánérzés Sonic & All Stars Racing Transformed, illetve a Pacman játékmenetét egy állat központú túlélőjátékba oltó, a PS3 platform kínálatát tekintve rendkívül egyedi, ám kissé archaikus szerkezetű Tokyo Jungle vonult fel mint merőben friss fejlesztés. A HD-s ráncfelvarrások sorát május végén, a főiskolás záróvizsga időszak közepette kikapcsolódásként beszerzett, öt játékot tartalmazó Metal Gear Solid HD Collection nyitotta meg egy olyan, az ilyen formátumban megjelent játékok terén példaértékű, az eredeti játékokon tecnikai szempontból minimális csorbát nem ejtő ráncfelvarrással, amelyekhez később csatlakoztak a Jet Set Radio, a Zone of the Enders 1-2, és az Under Defeat aktualizált kiadásai is. Ennek révén az év játékának kiválasztása egy kicsit rafináltnak tekinthető azon puszta okból kiindulva, hogy egy több éves játék modernizált kiadását nem lehet ugyanazon mércével mérni mint egy merőben új produktumot, hiszen a HD kiadások esetében olyan szempontok alapján érdemes bírálni amellyel a friss címeknek nem kell megküzdeniük, teszem azt a gameplay időtállósága, vagy a ráncfelvarrás hatékonysága. Ezen szempontok mellőzésével az MGS HD Collectiont, azon belül a Metal Gear Solid 3 HD változatát zsigerből terjeszteném fel erre a posztra már csak azért is, mert egy olyan játék kapott dicséretre méltó restaurálást amit a magam részéről a legek legjének tartok, a(z általam remélt) korrekt megközelítésnél maradva azonban az MGS3 helyett a Double Dragon: Neont nevezném meg az év legjobbjának. Ezt elsősorban -mint mondottam volt- a gyökereihez hű megközelítésével érdemelte ki, amely nem csak a gameplay mentalitására és működésére értendő, de azon vizuális és audio alapú kikacsintásaira is, amelyek egy bizonyos mértékben letűnt korszak szellemét idézik fel akár egy, a ’80-as éveket meglepő hatásfokú autentikussággal idéző zeneszámmal, akár a 20-25 évvel ezelőtti játékokra történő utalásokkal. Kissebb pesszimizmussal persze azt is rávághatná a kétkedő ember hogy a DD:N csak egy újabb strigula a múlt visszaidézését fő attrakciónak beállító produktumok terén, azonban a DD:N által prezentált, megalkuvás nélküli és a lényeget üstökön ragadó mentalitását nem sok ilyen jellegű “próbálkozó” mondhatja magáénak.

Az új címek mellett a régebbi címek kipróbálása sem maradt hoppon, amelyre csak egy lapáttal adott hozzá az, hogy a 2011-ben beszerzett Dreamcast mellé az idény nyáron egy használt Wii-t is beszereztem a számomra érdemleges mennyiségű játék összegyűlése révén, aminek hatására a 18 évvel ezelőtt kapott NES után ismét elsőkézből, a hardver szintjén is bekapcsolódtam a Nintendo által elképzelt, eddig elsősorban az emuláció révén hozzáfért szórakoztatáshoz. Az emuláció terén a tavaly év folyamán Wagner által ajánlott Fire Emblem sorozat nyolcadik, The Sacred Stones alcímre hallgató epizódja biztosított az év elején nem csak belépőt de egy új kedvenc Nintendo szériát is, a főfogást viszont egyértelműen a Wii jelentette az elsősorban Nintendo által fejlesztett produktumok révén, amelyek között a Super Mario Galaxy 1-2, a Metroid Prime 1, illetve a Pikmin képviselte a választékot. A főfogás szó ebben az esetben kicsit erősebb nyomatékkal bír az átlagosnál, hiszen ha a régebbi címeket is figyelembe venném az év szempontjából legjobb cím megnevezéséhez, az MGS3HD mellett a Pikmint illetné meg meg a megnevezés annak köszönhetően, hogy az apróbb hiányosságai ellenére is említésre méltó módon vegyítette az RTS, az akció és a logikai játékok jellegzetességeit, emellé olyan vizuális prezentációt társítva amely technikai téren ugyan már mutatja a korát, a stílusát tekintve ellenben változatlanul erős maradt a kissé debil és elvont, de mégis Nintendósan aranyos karakterek révén. A minőséget illetően a többi Wii-s címnek se kellett szégyenkeznie, hiszen a Metroid Prime a 2D-s Metroidok szellemiségéhez teljes mértékben hű mentalitása mellett bizonyította be azt, hogy a konzolok terén a Wiimote kis túlzással az áttörés a konzolos FPS-ek irányítása terén, míg a Super Mario Galaxy 2 a unalmas és lélekben hiányt szenvedő első rész munkáját fejezte be a közepe táján picit leülő színvonal ellenére is azáltal, hogy a Super Mario 64 színvonalán viszi véghez a Mario 64 szabad kolbászolásával kontrasztos, a 2D-s részek platformcentrikusságát idéző megközelítését. A téma Sony oldalát tekintve az Uncharted 2 képezte az egyetlen olyan címet ami nem tekinthető friss játéknak, és habár alapvetően egyetértek abban hogy leginkább a Tomb Raider egy kifinomultabb, látványosabb, “indiánadzsonszos” verziójának tekinthető, a puszta tűzharcokat tekintve ugyanakkor továbbra is azt gondolom hogy a Vanquish továbbra is a mostani konzolgeneráció egyik legjobb TPS-e ha azt nézem, hogy a lehető legjobban hozza vissza a Metal Slug és a Contra nevével fémjelzett intenzivitást a mai kor fedezék rendszerű TPS iparába.

–Zene–

A blogot régóta olvasóknak, illetve a korábbi év végi összefoglalókba betekentőknek feltűnhetett az hogy habár a bemutatkozó oldalon a “mindenevő” szót használtam az ízlésem körbeírására, a blog nyitása óta változó időközönként linkelt, bemutatott bandák és számok nem feltétlen ezt a kifejezést adják vissza, révén az eddigiek során ha nem játékzenékről szólt a fáma, akkor rendszerint a heavy metal és a hard rock kettős műfajában utazó számok voltak azok amelyekről valamilyen szó esett a blog digitális hasábjain. Azt egy percig sem tagadom hogy emiatt egy kicsit értelmét veszti a “mindenevő” kifejezés, de pontosabb lenne az a megállapítás ha azt mondanám, hogy a valamilyen formában a HR/HM műfajba tartozó zenekarok azok amelyek után aktívan szoktam kutakodni többek között a Shock! és a Fémforgács révén, míg a többi műfaj esetében inkább hagyni szoktam azt hogy úgymond azok találjanak meg engem, és ilyenkor nyer több értelmet a “mindenevő” kifejezés azáltal, hogy ha egy szám megtetszik nekem akkor a műfaj jellege egy cseppet sem számít, így fordulnak elő olyan esetek például amikor kedvemre való house számokat szoktam találni a passzív megközelítés révén.

Mindezek tudatában nem árulok el nagy titkot hogy az idei év során (is) elsősorban a HM/HR műfajú albumok voltak azok amelyekre aktívan odafigyeltem, és ezt tehettem azáltal is hogy az idén jó pár, a szívemnek kedves formáció gondolta úgy hogy életjelet ad magáról és idén egy új albummal állnak ki a közönség elé, konkrétan az Accept (Stalingrad), a Dokken (Broken Bones), a Lynyrd Skynyrd (Last of a Dyin Breed), a Tank (War Nation), az Aerosmith (Music from Another Dimension!), a ZZ Top (La Futura), a Van Halen (A different kind of truth), illetve a Crazy Lixx (Riot Avenue) nevezhetőek meg azon bandákként amelyekre a mondat első felében gondoltam. Ezen összeállításban az Accept/ZZ Top/Lynyrd Skynyrd/Tank négyes voltak azok akik új albuma olyan jól sikeredett hogy gond nélkül beilleszthetőek a formációk korábbi, minőségi lemezei közé, és tették ezt olyan körülmények között amelyek csak tovább növelik az adott bandák ázsióját a szememben. Az Accept/Tank esetében a közelmúltban eszközölt váltás az énekes posztján volt az a tényező amellyel szemben a keményvonalas fanok egy része kifogással élt, mondván a helyükre beállított új arcok nem képesek hozni az elődjeik által a zenekarnak kölcsönzött hangulatot és jellegzetességet, ez azonban véleményem szerint csak akkor állja meg a helyét ha az ember dettó ugyanazt az érzést akarja visszakapni az újoncoktól. Ez persze nem várható el teljes mértékben ha reálisan nézzük a dolgot, de ettől eltekintve sincs ok a panaszra, hiszen az új énekeseknek megvan a maguk kialakított stílusa amelyek képesek egy olyan, alternatív ízt adni a zenekarjaiknak ami ha nem is egyezik teljesen az elődök által képviselt jelleggel, mégis elég hangsúlyosak és egyben profilba simulók ahhoz hogy az ember ne a tagcserén rágódva zárkózzon el az alkalmazkodástól. Ezekhez az eredményekhez viszonyítva a ZZ Top és a Lynyrd Skynyrd érdemei nem tűnnek olyan markánsan erősnek, de mindenképpen elismerést érdemel az ahogy a ZZ Top a megalakulása óta változatlanul ugyanazzal a hármas formációval állnak színpadra amivel annak idején elkezdték, míg a Skynyrdnél inkább az érdemel hátbaveregetést hogy a tagokat ért sorscsapások ellenére is még egyben van a zenekar olyan formában és minőségben, amely abszolút méltónak mondható egy olyan csapathoz amely a maga idejében aktívan formálta az amerikai rock színterét.

Ilyen érdemek után az Aerosmith/Dokken/Crazy Lixx/Van Halen idei prezentációja mondhatni a serpenyő másik oldalán landolnak annak köszönhetően, hogy habár alapvetően egyik esetben sincs szó rossz albumról, az összképet nézve azonban még így is óhatatlanul ott van az az érzés, hogy ezekbe az albumokba nem volt fektetve annyi munka amennyi kellett volna, emiatt pedig inkább hatnak olyan futószalagos munkának, amelynek megvannak a maga szórakoztató pillanatai, ám az adott bandák minőségibb albumaihoz viszonyítva már nem jár akkora süti amennyit az ember elvárt volna. A Dokken, a Van Halen és az Aerosmith esetében mondjuk már az külön teljesítmény hogy a bennük forgó perpatvarok és viszályok ellenére is megszülettek ezek az albumok, ez persze csak annyit módosít a dolgokon hogy kézelfoghatóbb okot ad a fékezett habzásra. Ez különösen igaz a Dokkenre abban az értelemben hogy az eredeti formációból már csak az énekes az egyedüli törzstag, aki a többi egykori törzstaggal vív amolyan se veled, se nélküled jellegű viszonyt, akik nem mellesleg azóta saját formációt alapítottak T&N néven és adtak ki első albumot Slave to the Empire címmel. Azt már csak mellékesen jegyzem meg hogy ez utóbbi album a néhány, korábbi Dokken szám tartalmazása miatti olcsó nosztalgiát leszámítva olyan albumot hozott össze ami ironikus módon jobban sikerült a “hivatalos” Dokken lemeznél, de ez “csak” mellékes dolog.

Az “egyéb”, nem visszatérés jellegű albumok természetesen ugyanúgy kivették a maguk részét a meghallgatások terén, azonban az idei év már nem mondható olyan ebből a szempontból az olyan albumok többsége miatt, amelyekbe ugyan belehalgattam, de összhatásukat tekintve nem voltak maradandóak annyira hogy a gépemen bérelt helyük lenne, így az idén bepótolt, régebbi albumokat leszámítva (Bullet – Highway Pirates, White Wizzard – Flying Tigers, vagy a Benyó által az év elején ajánlott Arch-Matheous – Symphatetic Resonance) viszonylag elenyésző azon albumok száma amelyeket fel tudnék idézni akár csak a nevük viszonylatában is, ugyanakkor ezért mondhatni cserébe olyan albumokkal is összefutottam az idén amelyek bizonyos mértékben kuriózumnak mondhatóak az általuk vegyített műfajok okán, ami mondhatni színesítette a kínálatot a beszűkűlt preferenciámat illetően. Ezen albumok közül a PanzerbulletTank Goodness“albuma volt kétségkívül a markánsabb, hiszen alapvetően egy olyan albumról van szó a jazzt vegyíti a metálos vonallal a jazz előtérbe helyezésével, míg az Avatar Black Waltz nevet viselő “termése” kicsit hagyományosabban értelmezi a műfaji keverék fogalmát a hagyományos “sörivós” metal és a country stílus kombinálásával, ami nagyban hozzájárul a banda komolytalan benyomásához.

Az idén, számomra kedves bandák visszatérése okán az év albumának kiválasztását illetően picit könnyebb dolgom van a tavalyi évhez viszonyítva már csak a többségük által kivitelezett színvonaltartás miatt is, aminek révén az Accept Stalingrad nevet viselő albuma vinné el ezt a címet ha nem lenne ott a Panzerbullet nem mindennapi és remekül kivitelezett egyvelege, így az animukhoz hasonlóan inkább csalnék egy kicsit és a dobogó legfelső fokát ezúttal is két helyezett között osztanám meg. Mondhatnám azt is hogy ez a két album kiegészíti egymást a számomra, hiszen az egyik a számomra ismert terepen bizonyította be az elsőségét, míg a másik egy olyan, egymástól eltérő vérmérséklető stílust házasított össze olyan eredményességgel, amelytől a “házasság” szelídebbik oldala (jazz) is meghallgatásra talált egy olyan fül számára, amely hagyja hogy a jazz találja meg azt, semmint fordítva.

–Magánélet–

Szokták volt mondani hogy a változatosság gyönyörködtet, a még nagyobb pedig még jobban: az elmúlt évek során az ilyen jellegű postok ezen szekciójába az iskolával kapcsolatos dolgokat, történéseket is beleszőttem, viszont meglehetős valószínűséggel az idei év lesz az utolsó amikor írhatok róla annak köszönhetően, hogy az iskolapad fedezéke 15 év után megszűnt létezni a számomra. Ahogyan arról annak idején írtam, idén nyáron érkezett el az a pillanat amikor a főiskolai tanulmányaim ideje óhatatlanul a végéhez közeledett, úgy meg aztán végképp hogy az ehhez szükséges feltételeknek is sikerült megfelelni olyan szinten amellyel én magam is meg vagyok elégedve, ennek első lépcsője volt az utolsó félévre időzített szakdolgozat elkészítésének szezonja. Mint sok minden más esetében, az ember addig általában afféle misztikus jelenségeknek tart bizonyos dolgokat ameddig azok hatását a saját bőrén nem fogja megtapasztalni, és pontosan ugyanez történt velem is idén januárig: a felsőbb éves, vagy nem első szakmájukat a felsőoktatásban tanuló haverjaimtól számos történetet és élménybeszámolót halottam eme jelenségről, de mint az borítékolható volt, addig nem éreztem akkora súlyát amíg el nem jött az a bizonyos időszak a számomra, a velejáró izgalommal és a “jajkészlegyenidőre” életérzéssel karöltve. Utólag visszatekintve azt ha akarnám se tudnám letagadni hogy a szakdolgozat ne tett volna arról hogy mozgalmas legyen az utolsó félévem, visszatekintve mégis úgy gondolom hogy jól sültek el a dolgok ha azt nézem, hogy az előirányzott minimum oldalszámnak majdnem a háromszorosát, 85 oldalt hoztam össze amelynek minőségével az elbírálóknak sem volt kifogásuk, ainek mondanom se kell kifejezetten örültem az alkotói munka legvégén fellépő formázási mizériák miatt.

Hasonlóan pozitív alaphanggal gondolok vissza a tanulmányok lezárását szolgáló záróvizsgára is a 82 százalékos összeredménynek köszönhetően, habár a június végére időzített második vizsgapakk során a gatyát rohasztó rohasztó hőség gondoskodott arról hogy átkozzam a névsor feltalálásának intézményét a V-vel kezdődő vezetéknevem okán, ez különösen igaz volt az utolsó vizsganapra amikor a reggel nyolc órás kezdésből egy délután fél hatig tartó szeánsz kerekedett ki a hazaúttal együtt. Mindezek után természetesen a munka intézményébe való belépés volt a következő állomás, amely kapcsán úgy vélem hatalmas szerencsém volt azáltal, hogy a tavaly nyáron gyakorlati helyemül szolgáló, kis méretű (15-16 főt foglalkoztató) fuvarozó cég már annak idején is bíztatott arra hogy keressem meg őket ha véget ér az iskola, és a szavuk nem bizonyult hamisnak akkor, amikor szeptember legelején az alkalmazottak soraiban találhattam magam fuvarszervezőként. Az azóta eltelt három hónap során tovább erősödött az a benyomásom amit a gyakorlatom alatt szereztem, vagyis egy kisméretű cégnél sokkal szívesebben szeretek dolgozni a közvetlenebb hangulat okán, amire csak rásegített az hogy a munkahelyem közel olyan messze van a településemtől mint a főiskolám volt, annyi eltéréssel hogy a 9 óra körüli kezdésnek köszönhetően nem vagyok rászorulva arra hogy azzal a busszal menjek amellyel a reggeli tömeg indul iskolába/piacra/miegymásba, így a nosztalgikus, ám a gyakorlatban marha kényelmetlen hering-effektustól is meg vagyok kímélve. A fizetés kérdésének persze ehhez vajmi kevés köze van de szerencsére ezzel sincs gondom, bár az igazsághoz hozzátartozik hogy ennek kérdése igazán akkor fog érdekessé válni ha eljön az ideje annak hogy elköltözzek hazulról, így egyelőre mondhatni még nem érződik *akkora* hatása a dolognak.

A munka világához vajmi kevés köze van, ám az annak idején elmaradt post okán ezúttal említés eshet arról is, hogy idén egy kérdésből kiinduló hirtelen elhatározás okán megjött a kedvem arra, hogy életemben először utánajárjak az animeconok minőségének a magam bőrén, hogy a saját szememmel és hordónyi valómmal lássam mindazokat a dolgokat amelyekről addig csak a videobeszámolók során értesülhettem, egybekötve ezt egy találkozással pár olyan emberrel, akiket eddig csak az IP-n keresztül ismerhettem meg. Ezen elhatározásokkal vágtam neki végül az októberben megtartott budapesti Mondoconnak, amely minden téren hozta azt amit a rendezvénytől és azzal kapcsolatban vártam: a taxi valóban marha drága a távolsági buszhoz viszonyítva, a Kvakond/Junchi/SaiyaGin hármasfogat kellemes társaságot szolgáltatott, a Con maga pedig pont annyira foghíjas volt mint az annak idején lejött számtalan alkalommal. Azt természetesen egy pillanatig sem érdemes figyelmen kívül hagyni hogy még mindig egy olyan országban vagyunk amely a “speciális” múltnak köszönhetően elmarad bizonyos dolgokban, a Con viszont éppen alkalmas volt arra hogy erre bizonyítékot szolgáltasson, gondolok itt például a választékban hiányt szenvedő vásárolnivaló uniós szintű áraira, de bizonyos mértékben arra is hogy a cosplay felhozatal jól tükrözi a hazai célközönség korát és beállítottságát a témát illetően. Ha egymillió Akatsukit (Naruto)/shinigamit (Bleach)/Asunát (SAO)/Seirin (Kuroku’s Basket) játékost nem láttam akkor szerintem egyet sem, bár hazudnék ha azt mondanám hogy ne lett volna olyan jelmezes akinek a teljesítménye ne lett volna jó (Stocking (Panty & Stocking) és Ace (One Piece)), és ugyancsak nem hazudnék ha azt mondanám, hogy volt olyan cosplay amelynek jobb híján csak a témaválasztása tetszett (Joker a Batman: Arkham játékokból). Az AMV-kel kapcsolatban hasonló volt a szituáció a számomra, mondhatnám azt is hogy a két szemem előtt élőben elevenedett meg az összes olyan klisé amely az átlag AMV-ket meg szokta fertőzni a köztük lévő, sakktáblás háttér miatt olvashatatlan szövegekkel együtt, túlzás nélkül állítom azt hogy 1, azaz egy olyan darab volt amelyet olyan jónak találtam hogy meg is tapsoljam, ez a titulus konkrétan Velhou Redline/Judas Priest kombinációt felvonultató videója volt, és lett volna még egy hasonló minőségű, trailer jellegű darab Kvakondtól ha a szervezők nem döntöttek volna úgy hogy bizonyos videókat csak este vetítettek volna, amelyekről sikerrel le is maradtam a délután ötkor történő távozás miatt, így ezt már csak a neten nézhettem meg.

A kissé hosszúra nyúlt post végszavául jöjjön az, amire mindenki számít: a blog rendszeres olvasóinak és a véletlenül idetévedőknek egyaránt kívánok szerencsés és jó kicsengésű új évet és az azt megelőző mulatozást/punnyadást, 2013-ban ugyanitt, ugyanezen az URL címen várnak mindenkit a blog hasábjai.

Dodgers over and out.

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

7 responses to “2012 – néhány szempontból

  • Kvakond

    Achievement unlocked.

    Azt hiszem az anime szekcióban leírtakkal tökéletesen egyet tudok érteni, jól megragadtad az év jól sikerült sorozatait. Egyetlen kitétel, hogy talán a fanboiság okán, de bennem nem váltott ki ilyen komoly ellenérzéseket a Nise.

    Boldog, sikeres új évet!

    • Dodgers

      “Egyetlen kitétel, hogy talán a fanboiság okán, de bennem nem váltott ki ilyen komoly ellenérzéseket a Nise.”

      Az ellenérzést illetően valamivel kevesebb gondom lenne ha a Nise egy teljesen friss franchise kezdete lenne, mert legalább arra ügyelt a Shaft hogy a kameraállások dinamikusak és ecchihez mérten decensek legyenek, plusz egy ilyen szintű sztori egy csont ecchi sorozathoz(/franchisehoz) még talán elmenne, ilyen téren akár még jobbnak is tartanám a sorozatot a Maken-ki, a Queen’s Blade, na meg a kilométer hosszú, de “onii-chan”-t vagy “imotou”-t mindenképpen tartalmazó című színvonaltalan gyökérségeknél. Csak hát a Nise szvsz pontosan az az eset amelynél nem érdemes ismerni a franchise többi részletét, nekem legalábbis eléggé piszkálja a csőrömet az, ahogy a kellemes meglepetés Bakemono (és utólag a Katanagatari) után fel lett böfögve ez a folytatás, kvázi azt testesíti meg amit látatlan szkepticizmusban a Bakemonóból kinéztem anno.

      “Boldog, sikeres új évet!”

      Köszönöm, viszontkívánom. 🙂

  • Márkusz

    Na látszik, hogy rég nem voltam wordpressen, azóta már animeconra is kimentél. 😀 BTW im back to this bloging stuff.

    • Dodgers

      Nem maradtál le olyan sok mindenről mert inkább nyáron voltam aktívabb, a conról is csak most írtam először, még annak se szenteltem postot annak idején hogy egyáltalán kinézek-e. 🙂 Ettől függetlenül üdv ismét a blogszférában, javítom is a linkedet az általam olvasott blogoknál.

  • pengejohn

    Ez igen! Nekem ez nem menne, mindig az egyszerű szavak és a vizualitás és a minimalizmus híve vagyok, gratulálok! Az animés résznél átfogóan leírtad, azt amit én is gondolok, egy-két kivétellel, de az belefér! 🙂

    A Nazo no Kanojo, bár jobb lett mint vártam (retro grafika, zene), de nem igazán volt olyan momentum ami emlékezetes lenne, ami emlékezetessé tenné. Szívesen néztem volna tovább, a történet sem lett kerek egész, ezért nem is tudom hová tenni a sorozatot.

    A Joshiraku-t pótolnom kellene. A Kill me baby-t pedig nem láttam a felsoroltak közül.

    • Dodgers

      “Ez igen! Nekem ez nem menne, mindig az egyszerű szavak és a vizualitás és a minimalizmus híve vagyok, gratulálok! Az animés résznél átfogóan leírtad, azt amit én is gondolok, egy-két kivétellel, de az belefér!”

      Azt bármikor elismerem hogy ez a terjengős stílus nem éppen az olvashatóbbak közé tartozik, de ettől függetlenül köszi, örülök hogy tetszett. 🙂

      NnKX -> Abban van igazság hogy maga a sztorit illetően kissé félbevágták a szalagot, hiszen az utolsó epizódnak úgy lenne értelme ha lenne egy második évad mert definitív lezárással az az epizód semmiképp nem szolgál, na meg ott van az is, hogy a sztori átfogó egészét nézve mindvégig olyan érzésem volt hogy ugyan jó úton halad még a stílus terén is de lehetne nagyobb szabásúbb is, emiatt például a grandiózusabb romantikus sorozatokhoz képest elmarad ha csak ez alapján kellene kategorizálni. Valahol pont emiatt adtam a sorozatnak fél-egy ponttal kevesebbet mint amit jobb körülmények között érdemelne (7/10-et, 7.5-8/10 helyett), de a magam részéről inkább a sorozat történetmesélési és karakter stílusa volt az ami voltaképpen maradandóvá tette: a (jól működő) furcsasága miatt/ellenére sokkal jobban bejött mint a tipikusabb romantikusabb darabok megoldása (=szereplők huszonx részen keresztül ugatnak egymásra mint a tetves kutyák, a végén meg varázsütésre összejönnek), a szereplők szintjén pedig elsősorban a központi pár volt az ami kiemelte a sorozatot az átlagból, valahol jól esett hogy egy kicsit elszakadtak a bevett sémáktól és természetesebbek(/aranyosak) voltak még a nyálközpontú egymásra találás ellenére is. Mondjuk ehhez az is hozzátartozik hogy alapjáraton nem bírom túlzottan a romantikus sorozatokat, szóval bizonyos mértékben ezért is volt kellemes meglepetés az, hogy a szemforgatások helyett a hiányosságai ellenére is élveztem a sorozatot és a hozzá tartozó OVA-t egyaránt. Ha valamiből, ebből fenntartás nélkül fogadnék egy második évadot, de kétlem hogy rövid időn belül újra elővennék a franchiset, ahhoz szvsz nem eléggé kelendő a közönségnek.

      “A Joshiraku-t pótolnom kellene. A Kill me baby-t pedig nem láttam a felsoroltak közül.”

      A Joshirakuval tehetsz egy próbát ha láttad és tetszett a Sayonara Zetsubou Sensei vagy általánosságban kedveled Kumeta stílusát, de szvsz a Joshi egy kissé kilóg a portfóliójából: a stílust és a pecegetett témákat illetően hasonlít a SZS-re, viszont nekem nem igazán tetszett amiatt, hogy nincs meg benne az a spritiusz és szereplőgárda ami a SZS-t működőképessé tette, bár azt mindenképpen hozzáteszem hogy a “négy-öt lány csinál dolgokat” jellegű sorozatok közül idén mindenképpen az érdekesebb cuccok között van, személy szerint sokkal kedvelhetőbbnek, minőségibbnek tartom mint teszem a Yuru Yuri S2-t. A KMB-t meg maximum akkor ajánlanám ha szenvedni akarsz, vagy látni hogy vannak olyan dolgok, amik 3 perces műsoridőn túl vallatásra alkalmasak. 😀

  • One friggin’ anniversary #3 | Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one.

    […] postomat csupán két hónnappal az új első helyezett megírása előtt dobtam össze, amelyben a 2012-es esztendőről osztottam meg a benyomásaimat több szemponton és 5207 szavon […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: