Seitokai Yakuindomo – Olcsó viccek, minden lehetséges alkalomra

Seitokai_Yakuindomo

Azzal feltételezem a ma született bárány kövek alatt rejtőzködő gidájának sem árulok el nagy rejtélyt ha azt mondom, hogy habár animék terén műfajokat tekintve legalább akkora sokszínűségről lehet beszélni mint az élőszereplős filmek esetében, a témaválasztás tekintve azonban mindig is meg fog maradni az a jellegzetesség, hogy az ottani középiskolás réteg számára bármikor, és bármilyen formában lehet sorozatot készíteni. Az iskolaközpontú helyszín és a karakterkapcsolatok jellegének egy bizonyos szintje önmagában alkalmas arra hogy kialakítsa azt az alapot, ameylre már csak építkezni kell, az óceán túlsó felén élő írók pedig nem restek ezt kihasználni. A nagyban gondolkodók a fantasztikum elemeit szövik bele ebbe a hétpróbált alapfelállásba, míg a földhözragadtabbak inkább a hagyományosabb témaköröket illetően közelítik meg a kását, olyan dolgokkal amelyek a mindennapokban is jelen vannak, ám a rajzfilmek adta lehetőségnél fogva olyan mértékben építkezhetnek rá amely képes kihasználni a médium szabadságát az élőszereplős alkotásokhoz képest, eleve azzal az asszociációval hogy a rajzfilm egyenes ágú belépőt jelent egy olyan területre, ahol az ember kötetlenül tombolhatja ki a fejébe ékelődött kreatív szikrát. Apró, általános szemléltetésként tessék elképzelni a Tom & Jerryt valódi macskával és egérrel előadva, vagy éppen egy háremmel vegyített fagservice sorozatot hús-vér szereplőkkel előadva annak minden eszköztárával, az így képzett szellemi káprázat pedig elvégzi a maga dolgát, amikor a rajzfilmben relatíve, papírformában működő koncepció a való világba átültetve közel sem nyújt olyan természetességet amit az ember kinézne egy nem valóság alapú médiumból.

Az iskolai témájú sorozatokra visszatérve a földhözragadtabb szegmenst képviseli a Tozen Ujiie által írt és rajzolt Seitokai Yakuindomo című 4-koma, vagyis négy paneles képregény is, amely 2007 júniusában látta meg a napvilágot a Magazine Special nevet viselő magazin hasábjain, majd vándorolt át a Kodansha által kötetekbe foglalt kiadásokba és fut jelenleg is mind a mai napig, 2012 augusztusáig hét megjelent kötettel. Habár a manga a mai napig sincs befejezve, ez persze a legkevésbé sem tántorította el az animátor stúdiókat attól hogy a feldolgozható történetek között kotorva kiemeljék az SY-t, amely titulus ez esetben a relatíve kicsi palettával bíró GoHandshez köthető, akik a TV Kanagawa számára készítették el a sorozat 13 epizódos adaptációját 2010-ben, majd folytatták tovább munkájukat a történet további fejezeteit feldolgozó OVA-k révén. A magam részéről tavaly október folyamán kapcsolódtam be az SY jelenségbe egy külföldi ismerősöm révén, aki mint negatív példaként hozta fel a post tárgyául is szolgáló sorozatot a rossz, elfuserált humorra, én pedig eme élménybeszámolótól fűtött kíváncsiságtól vezérelve töltöttem le a sorozatot, mondván a rövid terjedelemnek köszönhetően nem fogok sokáig vesződni vele ha bekövetkezik a legrosszabb, és igazat kell adnom az említett illetőnek. Ez a variáció végül be is jött maradéktalanul, ám a teljesség érdekében ne szaladjunk előre, hanem vegyük végig, sorjában azt hogy mi alapján hagyott keresű szájízt a sorozat a számomra, és mi alapján nem fogok belekezdeni a most is futó OVA-kba.

seitokai_yakuindomo_005

Nemek határán

Az iskolaválasztás mint olyan számos olyan dilemmával szolgálhat azoknak akik korábbi tanulmányaikat befejezvén egy másik intézményben szeretnék folytatni tanulmányaikat, ezek közül talán az egyik legalapvetőbb dilemmának nevezhető a közlekedés, az odajutás kérdése is. A történet egyik főszereplőjeként tetszelgő Takatoshi Tsuda számára ez a kérdéskör ugyancsak egy eldöntendő kritériumként szolgált a bizonyos nagy döntés meghozatala előtt, ám végül sikerrel jár amikor az egyik helyi, Tsuda lakásához a legközelebb elhelyezkedő középiskolába, az Osai akadémiára adja be a jelentkezését, amelyre sikerrel fel is veszik. Az első tanítási nap alkalmával azonban Tsuda olyan dologgal szembesült amiről addig csak tudott ám személyesen csak ekkor tapasztalt meg, magyarán az iskola felé igyekvő embertömegben elsöprő arányt képvisel a lányok száma, a srácon kívül szinte alig van olyan diákfiú aki az Osaiba járna. A “nagy” rejtély mögött egy nagyon egyszerű megoldás lakozik, az Osai ugyanis nagyon sokáig egy olyan iskola volt ahová kizárólag lányokat vettek fel, ám a kurrens tanévtől kezdve az iskola profilt váltott és ezúttal koedukált iskolaként, fiúk jelentkezését is elfogadó intézménnyé vált. Ennek hatására az új profil első évében természetszerűleg még kevés fiú adta be a jelentkezését, így lehet az is hogy az iskola diáktanácsát kizárólag lányok alkotják, amelyhez Tsuda az események összjátékaként mint alelnök csatlakozik az addig háromtagú diáktanácshoz, amely addig a kötelességtudó, mindenben tökéletesnek tűnő, ám fejben és a nemi dolgok terén meglehetősen éretlen elnökből, Amakusa Shinoból, a látszólag érettnek tűnő ám szellemileg Shinóval egy rugón pendülő titkárból, Aria Shichijoból, illetve a magasságban legkisebb, ám normalitásban és IQ-ban legerősebb pénzügyesből, Suzu Hagimuraból állt. A sorozat végső soron eme négyesfogat mindennapjait mutatja be a diáktanácsi tevékenységek szemszögéből, amely azonban magával hozza azt a felismerést is Tsuda számára, hogy a lányok elméje is tud ugyanannyira piszkos lenni mint a srácoké, és hogy férfi létére ő mondható az egyik legerkölcsösebb embernek a környezetében.

seitokai_yakuindomo_002

Te sem vagy más

Ha egy hirtelen mozdulattal felütnénk az “animuk írásának nagykönyvét”, akkor az egyre inkább eluralkodó profithajhászási szándékot kielégítő, ezeréves húzások és “bizonyos mennyiségű angol szót használó címdal” frázisok között találhatjuk azt az intelmet is, amely szerint egy végső soron komolynak szánt történetet először úgy érdemes felvezetni ha minél kevesebbet sejtet a történet valódi arculatából, ami esetünkben rendszerint azt szokta eredményezni hogy a bevezetésül szánt epizódok elsősorban a vígjátékok jegyeit viseljék magukon, annak érdekében hogy az így megkedveltetett szereplőkkel aztán mindent el lehessen követni, aminek kicsit is köze lehet a nézők sokkolásához. Ennek a frázisnak a Yakuindomo kis túlzással egyedülálló módon egy hátraarcot mutat, ugyanis míg a vígjátékok egy részénél az írók abban a hitben élnek hogy a félig komoly, félig humoros történet révén sokszínűségre lehet szert tenni mind a történet, mind a karakterek terén, addig a Yakuindomo mondhatni tisztában van azzal hogy az ilyen idézőjeles sokszínűség az esetek többségében nem szokott összejönni negatív mellékhatások megléte nélkül, és inkább visszanyúl a műfaj esszeincájához. Ez önmagában természetesen nem lenne olyan nagy teljesítmény ha szigorúan a vígjáték definícióját vesszük alapul, azonban az ettől függetlenül is pozitív dolognak könyvelhető el hogy a Yakuindomo egy pillanatig sem veszi komolyan magát, a zsáner hű követőjeként inkább az állandó könnyed hangulatot tartja szem előtt, amely élből alkalmassá teszi arra hogy jobb kikapcsolódást nyújthasson, pláne úgy ha hozzátesszük hogy témáját illetően egy olyan szegmensben kísérletezik, amely a japáni humor terén gyakorta meg van kapargatva, ám mélységét tekintve általában mégsincs olyan mértékben megkapargatva, amellyel az alkotónak dolgoznia kellene.

A animu szcénát figyelemmel követőknek feltételezem ismerős az a szituáció, amikor az adott történet írója jobb híján a női test mutogatásával, a provokatív kameraállásokkal, és a különféle fantáziák és fétisek kielégítésével próbál magának olcsó pénzt szerezni, olyan kerülőutat használva ezzel amit általánosságban a szexualitással lehetne azonosítani, olyan formában amely örök dicsőséget nem, ellenben gyorsan a malacperselybe bújtatott zöldhasút annál inkább eredményez az elkövetőnek. A Yakuindomo esetében ugyancsak felhozható az hogy a szexualitás áll a középpontban, ám nem abban a formában amit az utóbbi mondat sejtetne az olvasóval: az SY a trendekkel ellentétben nem az olcsóbb utat választja, hanem vesz magához elég bátorságot ahhoz hogy a munkát igénylő megközelítést alkalmazza, és inkább arra törekedik hogy a helyzet- és karakterkomikum keretében szexuális, sok esetben vulgárnak is nevezhető viccet csináljon gyakorlatilag bármiből ami a keze ügyébe akad. Legyen szó karakterekről, egy ártatlannak látszó gesztusról vagy akár csak szövegkörnyezetről, az SY mondhatni magával hozza a saját kis forradalmát abban a tekintetben hogy megalkuvást nem ismerő módon, a “mostani” értelemben vett fanservicetől túlnyomó részt távol állva ragaszkodik ehhez az elképzeléshez.

Azonban a bátornak és merésznek nem feltétlenül áll a világ, és ez hatványozottan igaz tud lenni a Yakuindomóra annak fényében, hogy ez a nem megalkuvó hozzáállás a legnagyobb erőssége és gyengesége egyaránt: az ízlések és pofonok fémjelezte ízléseltérés okán óhatatlanul ott marad az a tény hogy az SY által képviselt humor nem fog mindenkinek apellálni, hiszen a őszinte megközelítés egy fikarcnyit sem változtat azon a tényen hogy egy 13 részes, kizárólag szexviccekkel tömött túráról van szó, vagyis a sorozat szinte bármilyen fokú élvezetéhez elengedhetetlen az hogy az ember legalább egy kicsit is kedvelje a viccek ezen nyers, de ősidők óta őszinte formáját, ellenkező esetben hatványozottan fennáll az esélye annak hogy az ember nem azt fogja kapni amiért befizetett. Ezzel önmagában nem lenne akkora gond, hiszen bizonyos értelemben jobb dolog az ha egy vígjáték legalább egy téren erős tud lenni, azonban mint minden, úgy ez az SY esetében is relatívnak mondható, kiváltképp úgy hogy a humor megvalósítása terén olyan problémák akadnak, amelyek minimum alkalmasak arra hogy tovább szűkítsék a potenciális célközönség által képezett halmazt. A beszűkűlt témaválasztás okán elengedhetetlenül fontos dolog az ilyen esetekben, hogy az alkotó ésszel legyen a humor megalkotásakor, hiszen az önmaga által lekorlátozott eszközök okán különösképpen ügyelnie kell arra hogy a szolgáltatott humor ne keltsen olyan hatást, mintha legalább 576 darab ceruzavég bánta volna azt, hogy az alkotónak sikerüljön befejeznie a művét, miközben az íróasztala felett görnyedve tűnődött a kiaknázható lehetőségek oltárán. Ezt a dilemmát az SY mögött álló koponya frappáns, valahol nagyon találó módon oldotta meg, ugyanis habár a tollából csak úgy szállingóznak a humorbonbonok, arról mintha megfeledkezett volna hogy a papírra vetett ötleteket át is gondolja mielőtt véglegesíti azokat, aminek révén ütközik ki az SY egyik legfőbb buktatója.

Hiába a kiaknázható lehetőségek és szituációk, ha a megvalósítás mégis csúfos csődöt mond a kihasználás terén, mintha egy nagy lépést akarna meglépni de közben egyhelyben marad. Az okokat keresve a hiba elsősorban ott lelhető meg hogy a sorozat által képviselt humor habár láthatóan próbálja a rendelkezésre álló szituációkat kihasználni a nevettetés érdekében, ez az esetek túlnyomó többségében aligha látszódik meg annak köszönhetően, hogy nem képes megfelelő mértékben összehangolni az alapszituációt és a tényleges csattanót, így nagyon sok esetben fordul elő az hogy a csattanó egyszerűen lélektelen és nem ül, mert nincs elég kapcsolat a két szegmens között ahhoz, hogy logikusan és hatásosan következzen a csattanó, ezzel elveszítve azt a hatását amit az eredeti megközelítés biztosíthatna a megfelelő kihasználás mellett. Logikáról mint olyanról a humor terén természetesen felesleges túlzott mellszélességgel beszélni, arról viszont már lehet hogy a humor ennek hatására nagyon olcsóvá és ostobává válik, más kifejezéssel élve tökéletesen emulálja az embernek azt a korszakát, amikor a szexviccek a leginkább működnek. Azt a korszakot amikor nem a vicc mögé bújtatott szellemesség, körítés vagy időzítés az ami hatásossá teszi a poént, hanem az hogy a zsenge urakban és asszonyokban egy olyan dolog indítja el a rekeszizom reakcióját amely számukra egzotikus és újszerű, emiatt pedig kedvelt humorforrás. Ilyen közegben a szexviccek még a legminimálisabb fokú szellemesség mellett is működőképesek tudnak lenni a megfelelő közönség számára, és az SY írója akár akarva, akár akaratlanul, de valahol pontosan ezt a réteget célozza meg a túlzottan sok esetben véletlenszerű, a szellemességét szinte teljes mértékben nélkülőző, az “egzotikus” témák pusztán feldobásából főműsort csinálni kívánó poénok révén, amelyek a második rész végére félelmetesen és visszafordíthatatlanul unalmassá, elcsépeltté, és kiszámíthatóvá teszik a sorozatot.

Az utóbbi három jelzőnél maradva a humorstruktúrát tekintve is egyhangúnak mondható az összkép, révén az SY a 4 paneles képregények örök szabályánál maradva szolgamód követi a műfaj konvencióit, vagyis a “furcsa szereplő mond valamit, normális visszakérdez valamit, furcsa szereplő ökörséget mond, normális sóhajtva nyugtázza a napot” szekvencia ebben az esetben is szinte örökös körtáncot jár, amellyel alapvetően nem lenne akkora nagy gond a stílus formajegyei miatt, úgy viszont már igen hogy a központi monoton szekvenciát megtörni hivatott tényleges humor egyáltalán nem képes ellátni ezen feladatát, ezzel csak felerősítve a humor ezen vállfajának gyermekbetegségét, amelyre a sorozat rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy az optimálisabb három-öt perces műsoridő helyett a szabvány 23-25 perces formátumnál marad és az egyes jelenetek között túlzott mértékben alkalmaz úgynevezett “törést” a poénosnak szánt összekötő jelenetek feliratai által, amivel csak azt éri el hogy az ember sokkal hosszabbnak érezze a műsoridőt mint amilyen valójában lenne, a kifejezés negatív értelmében. Ilyen körülmények között a szereplők jelleme és kapcsolata csak egy meghatározott mértékben lenne képes javítani a helyzeten, de az SY ezt a lehetőséget is elutasítja magától azzal, hogy a humorhoz hasonlóan javarészt egysíkú, korlátolt, a szó rossz értelmében egyszerű szereplőkkel operál. Azzal manapság felesleges lenne előhozakodni hogy a szereplőgárda semmi olyasmit nem szolgáltat ami újjal szolgálna a nap alatt (akármennyire is ez a helyzet), így inkább maradjunk annyiban, hogy a sorozat a jól bevált szokáshoz alkalmazkodva a szereplőinek többségét a központi témakör köré építi fel. Az ilyen jellegű vígjátékok esetében megszokott egyenes, ám ez esetben érdemtelenül középszerű ember szereplőtípusok mellett a sorozat előszeretettel követi el azt a gyermekbetegséget, amikor olyannyira nem tud mit kezdeni a karakterek megalkotása terén, hogy az végeredményként redundáns, ismétlődő karaktereket eredményez.

A fizikai csomagolás természetesen mindegyik ilyen karakter esetében eltérő, az már viszont nem hogy ezen karakterek esszenciája a szex körül forog, és habár egy-két szereplő esetében ez az esszencia meg lett egy kicsit variálva az alapvető viselkedésre visszavezethető egyedibb vonások révén, az ezen szegmensbe eső szereplők tetemes része ettől függetlenül ugyanazt a nótát fújja, vagyis gyakorlatilag négy-öt szereplőtől fogjuk magunkévá tenni azokat a poénokat és aranyköpéseket, amelyeket akár egy szereplőre is nyugodtan lehetett volna osztani. A helyzetet súlyosbítja az hogy a szex orientációt elvéve olyan karaktereket kapunk, amelyek semminemű egyedibb vonásokkal nem rendelkeznek, nincs bennük elég személyiség amely alapján érdemi szinten el lehetne különíteni az ilyen jellegű karaktereket egymástól, még az általuk szolgáltatott humor jellege is alig mutat olyan jellegű eltérést, amely a személyiségből fakadna. Az mondjuk normabontónak nevezhető hogy ezúttal a nőnemű szereplők azok, akik a pikáns(nak szánt) humor nagy részét szolgáltatják, ez azonban mit sem változat azon hogy akár fele ekkora szereplőgárdával is elő lehetett volna adni a poénokat, nem osztott-szorzott volna az ha kevesebb szereplőtől kapnánk vissza ugyanazt az egyhangú, elcsépelt “humort”, amely a sorozatra végső soron rányomja a bélyegét. Azt nem tagadom hogy volt egy-két olyan szituáció amely mindezek ellenére is meg tudott nevettetni annak hála, hogy a formula nagy ritkán működőképes volt és akadtak olyan pillanatok is amikor az animu megpróbált összetettebb szituációt felépíteni a borítékolható végeredmény köré, az arányokat tekintve azonban ezek csak egy apró cseppek a tengerben, egy olyan tengerben aminek véleményem szerint nem érdemes nekivágni csak ezekért a pillanatokért.

seitokai_yakuindomo_017

Életképek a nemesnek hitt közegből

Egy alapvetően helyetkomikumokból táplálkozó vígjátékhoz mérten természetszerűen nem várható el az, hogy az animáló stúdió túlzottan nagy energiát fektessen be az animációba, egy bizonyos ponton túl felesleges komolyabb, összetett animáció kidolgozására fordítani az időt, hiszen a koncepció húsát elsősorban a dialógus adja. Ezzel a felvetéssel az SY stábja is tisztában volt akkor amikor megalkották a sorozat látványvilágát, és a manga stílusát alapul véve olyan karakterdesignokkal dolgoztak amelyek összetettségükben ugyan nem mondhatóak kiemelkedőnek, ám valahol mégis ez az egyszerűbb, jó értelemben rajzfilmesebb stílus az ami egy ilyen koncepciójú sorozathoz illeszkedik még az SD-s ábrázolásmódot használó jelenetek esetében is, amelyek az esetek többségében hangulatos módon képesek megfogni a karakterek szándékát, legyen szó túlbuzgó törekvésről vagy éppen komolyan gondolt marhaságról. Ehhez járul hozzá a színvilág mélyebb, sötétebb, ám ettől függetlenül színes, a megfelelő megvilágítás okán a részleteket el nem vakító tónusa is, amely a városi jelenetek során ugyan egy természetellenesen lila csillogást kölcsönöz a napfény szimulálásának érdekében, ez a jelenség mégsem képviselteti magát olyan mértékben a belső helyszínek favorizálása miatt hogy számottevő hiányosság legyen. Az ugyanakkor igen hogy a kezdő képsorok alkalmával gyakorta és lusta módon használja fel ugyanazokat a képsorokat a sorozat, ami alapvetően a manga szolgamód történő követésére és az animáló stúdió ilyen téren jelentkező fantáziátlanságára vezethető vissza, ami szerencsére csak a kezdő képsorokra vonatkozik.

A zenét illetően a grafikai szegmenshez hasonlóan itt is adja magát az a feltételezés hogy eredendően nem túl mozgalmas történet alá nem szükséges a mozgalmas, akár epikus jellegű zenei anyag komponálása is, az ilyen esetekben sokkal jobb szolgálatot tesznek a nyugodtabb, opcionálisan “flúgos” számok is, az SY pedig az előbbi jellemzőbe nyúl inkább egy nagy marokkal, amikor a sorozat zenei stílusát a jazz köré építi fel. Az azt megkövetelő szituációk természetesen megkapják a maguk hozzá passzoló számát például a szándékosan olcsó szaxofon favorizálása képében a komolyabb horderejűnek szánt poénok esetében, a sorozat hanganyagán ettől függetlenül a könnyed jazz jellegű szerzemények valamivel nagyobb szeletet mondhatnak magukénak, amely egy olyan alaphangulatot kölcsönöz a sorozatnak amelyhez ironikus módon maga a sorozat nem tud felérni. Ez vonatkozik az opening és az ending párosításra is, amelyek közül az opening hozza a papírformát egy vidámabb, ám semmitmondóan átlagos Jpop szám képében, míg az ending a nyugodtabb, lírai jellegű megközelítés helyett egy pattogósabb, hangulatosabb, zongorával/dobbal/szintivel kísért dalban gondolkodik amely a hozzá tartozó elnagyoltabb animációval párosítva nagyobb nyomot hagy a nézőben. A szinkronszínészek esetében a szokásnak megfelelően nem hozható fel számottevő kifogás mind a beleélés, mind a hang kiválasztása esetében, amelyhez a főbb szerepekben több ismertebb szinkronszínész is hozzájárul a maguk által képviselt stílust képviseltetve: Yoko Hikasa továbbra is jól hozza a tudálékos, öntudatos karakter szerepét, Yuu Kobayashi továbbra is szolgáltatja egy hivatásos sarkonállónak is beillő orgánumát, míg Arai Satomi a rá kiosztott szerep ellenére ezúttal is kamatoztatja az pletykás öregasszonynak is összetéveszthető, jellegzetesen affektáló stílusát.

seitokai_yakuindomo_003

Összegzés

Szokták volt mondani bizonyos esetekben hogy a szándék a lényeg, ám az ilyen esetekben egyértelműen fontos dolog az hogy a szándékból miféle eredmény fog születni, és az SY esetében ez hatványozottan igaz. Dicséretre méltó az ahogy a mostani trendekkel ellentétben olyan oldalról közelít meg olyasvalamit amit általában DVD-k és BD-k eladására fordítanak csak, de minden forradalmár szándék semmibe vész ha a megvalósítás során süt az egészről hogy ebben a forradalomban egyedül a szándék hangoztatása az úr, míg a tettek terén semmi erőfeszítés nem történik meg és az egész koncepciót elnyeli az ötlettelenség és az írói alkalmazkodóképesség hiánya. Emiatt az anime ajánlása is mint olyan egy kissé faramuci kérdésnek mondható, az értékelésével együtt: bárminemű sértő, vagy hátsó szándék nélkül az anime elsősorban azoknak fog bejönni akiknek a (szex)viccek terén kevesebb is elég ahhoz hogy elégedetten nyugtázzanak egy epizódot, míg azok számára valószínűbb hogy csalódás lesz a sorozat, akik ugyan nem utasítják vissza a humor ezen formáját, de csak akkor ha az értékelhető szellemességbe, kreativitásba, vagy éppen energikusságba és írói odaadásba van csomagolva. A post végén szereplő két és feles értékelés így mondhatni nem csak a személyes véleményemet tükrözi, de egyfajta indikátornak is szolgálhat az utóbbi esetre reflektálva: a koncepcióval magával semmi bajom nem lenne, de ebben a formában csak idő kérdése volt az hogy mikor fog a széria önmaga lejáratásává járni az unos-untalan ismételt körök és az egysíkú, fantáziátlan humor miatt, és ez az állapot nagyon korán bekövetkezett amikor fejcsóválva, unottan vártam az epizódok végét.

2.5/10

Pro:

– egy bevett közönségcsalogató elem másfajta, ígéretes megközelítése
– kellemes OST

Con:

– túlnyomó részben unalmas, erőltetett, ismétlődő poénkoncepció
– többségében redundáns szereplők
– formátumához képest túl sok műsoridő epizódonként

Stúdió: GoHands
Műfaj: vígjáték, shounen
Formátum, terjedelem: TV sorozat, 13 epizód
Vetítés éve: 2010
Használt felirat: Elysium

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

10 responses to “Seitokai Yakuindomo – Olcsó viccek, minden lehetséges alkalomra

  • Márk

    Ez az a műfaj amitől már hallásra feláll a szőr a hátamon és kirohanok a szobámból. De ugyan akkor mindig elfilózok… Ezt komolyan sehogy se lehet felújítani valahogy úgy, hogy egyszerre új és jó legyen? Vagy egyszerűen az eddigi bevált dolgok keverése de jól. ( pl: TTGL )

    Esetleg egy más irányból való megközelítés mint a GTO. De nem, ennek is csak egy átlag sulis animenek kell lennie mert bűn szórakoztatónak lenni. 😀

    • Dodgers

      “Ezt komolyan sehogy se lehet felújítani valahogy úgy, hogy egyszerre új és jó legyen?”

      Manapság szerintem aligha lehetne ezen a műfajon látványosan/drasztikusan újítani hiszen kis túlzással már rég ellőtték mindazt amit ebben a műfajban el lehet, inkább azzal lehet valószínűbben újítani ha az eddig bevált elemeket keverik úgy össze hogy az jó legyen, esetenként megfejelve azzal hogy bedobnak, felerősítenek egy-két olyan dolgot ami el tudja különíteni az adott cuccot a többitől. Az iskolás témánál maradva a GTO például azzal dobbantott a leginkább hogy a “komolytalan tanár” esetnek adott egy olyan csavart ahol ez a tanerő nem valami háttérszereplő hanem igazi, értékes ember a szakmájában a látványos léhasága ellenére is, na meg persze a sztoriban amúgy is nyersebb, durvább, de mégis valószerűbb volt minden az “aranyosabb” iskolás cuccokhoz képest (pláne a képregényben). Ebből a szempontból a Yakuindomo se lenne olyan rossz ha azt nézem, hogy egy olyan témát közelít meg őszintébben és instant humor formájában amelyet más stuffok elintéznek a csöcs-segg rázással egy félkomoly, blőd sztoriba oltva, az viszont már más kérdés hogy a sorozat humora nagyon gyorsan elcsépeltté és unalmassá válik.

  • Ricz

    Amikor néztem, elég alacsony elvárásokkal ültem neki. De nem is a humora miatt tudtam szeretni a sorozatot elsősorban (ez csak a második vagy a harmadik pont, mivel pont a disznó és a szexviccek azok, amiken a legjobban tudok nevetni – a mai napig nem tudom miért, bár az angol vicceken még mindig nagyobb fapofát vágok, mint az a tuskó, amelyiket most faragtak ki), hanem mert valamilyen oknál fogva hol magamra ismertem némely idióta helyzet mögött (*khm* elég sokat be szoktam játszani, élőben és írásban egyaránt…), illetve szűkebb közegben egyes dolgokat át tudtam írni magunkra (egy kisebb haveri kört kell ez alatt érteni). A hosszban egyetértek, néha kicsit sok is volt belőle egy részre. Egy dologra viszont hasznos: a mangáját nagyon jól át lehet írni saját sztorisra 😀

    • Dodgers

      Van igazság abban amit mondasz a “saját sztorira való átértelmezés” terén, hiszen akármennyire is negatív dologként említettem azt hogy a sorozat rosszul vitelezi ki ezt a fajta megközelítést a viccek terén, általánosságban nézve mégis a stílus mögött ott van az a fajta tipikus “spontán beszólás” jelleg ami a valóságban könnyen megtalálható, a sorozat előadásmódja ilyen téren is valahol őszintébbre sikeredett a maga nemében. Ha ritkábban és jobb színvonal kíséretében nyúlt volna ehhez a sorozat akkor jóval kevesebb bajom lenne a témával, csak hát a jóból is meg szokott ártani a sok, és ez itt hatványozottan igaz úgy, hogy az SY poénjai nagyon sokszor nem ülnek, engem legalábbis kimondottan hogy a végén is ugyanazzal a vehemenciával adják elő ugyanazt a légből kapott, se füle se farka, elcsépelt baromságot mint az első epizódok során. Pedig a szexviccek terén nekem se lenne alapvetően gondom (pölö a Rém Rendes Család ilyen jellegű poénjainak nagy részét aligha fogom megunni), de a változatosság hiánya az ami végső soron nagyon, nagyon sokat ront az SY élvezetén. Mondjuk amondó vagyok hogy inkább ez mint a Lucky Star-féle nulla, már alapjaitól fogva nulla színvonal, de a lényegen ez nem változtat.

  • Péter

    Már a borító alapján éreztem, hogy feltehetően merre felé fog hajlani az értékelés, úgy néz ki, nem kellett csalódnom. =)

    A szóban forgó animut ugyan nem láttam (és ezek után már biztos nem is fogom) de a leírtak alapján, ugyanabba a tipikus hibába estek bele, mint amibe a legtöbb newbie anime vígjátéknál szoktak. Nevezetesen, hogy elfelejtik, a sztereotípiák behajigálása, és az aktuális poénforma kiválasztása még nem elég ahhoz, hogy a végeredmény szórakoztató legyen.

    • Dodgers

      “Nevezetesen, hogy elfelejtik, a sztereotípiák behajigálása, és az aktuális poénforma kiválasztása még nem elég ahhoz, hogy a végeredmény szórakoztató legyen.”

      A sztereotípiával mint olyannal az SY-nek nincs akkora gondja már annál fogva se hogy ezúttal a női szereplők azok, akik nem pirulnak agyba-főbe a pikáns jellegű dolgok emlegetésekor hanem belőlük dől kvázi a száz százaléka a dolognak a mindenféle fantáziálgatással és az asszociációkkal, anélkül hogy a sorozat fagservicel próbálná eladni magát. A poénformát illetően viszont jó dologra tapintottál rá, nem repült az alkotó szájába a sült galamb mert lusta volt mindent beleadni ahhoz hogy a koncepcióból kihozzon mindent, helyette egyszerűen a hasára csapott ami meglátszik az anime humorán is: egyszer-kétszer betalál, de a maradék esetben inkább azon tűnödik el az ember hogy mekkora szülést szenvedett az alkotó amíg előállt ezekkel az erőltetett viccekkel.

  • Junchi

    A MAL-os tag-jeid messze szórakoztatóbbak voltak, mint az egész sorozat, pedig utóbbit nem is láttam, de az olvasottak alapján úgy tűnik, sokat nem is vesztettem vele. :3

    • Dodgers

      “A MAL-os tag-jeid messze szórakoztatóbbak voltak, mint az egész sorozat, pedig utóbbit nem is láttam”

      Köszi, bár őszintén szólva nem kellett volna sok mindent tennem ahhoz hogy alúlmúljam a sorozat színvonalát, elegendő lett volna csupán annyit tennem hogy minden véleményhez hozzácsaptam volna egy teljesen véletlenszerű, szexvicc jellegű beszólást. 😀 A sorozattal valóban nem vesztettél semmit, bár ha nagyon kísérletezni szeretnél valamivel akkor esetleg megpróbálkozhatsz vele, pláne ha olyan elvárással ül le elé az ember amikor nem a sorozat poénjain akar nevetni, hanem magán a sorozaton, azt is kínjában. A humor (pontosabban: ki mit talál viccesnek) persze olyannyira szubjektív dolog amennyire csak bármi lehetséges, de az SY tipikusan az az eset amire az overrated fogalma kellő mértékben ráillik, bár amennyire észrevettem, legalább azzal nincs baj hogy túlzottan ismert lenne.

  • Wagner

    Miért nem nézel inkább Basilisk-et vagy Berserk-et? 🙂

    • Dodgers

      A Basilisk egyelőre semleges a számomra, a Berserk újrakezdésével viszont már egy jó ideje szemezek az anno félbehagyott nézés miatt. 🙂 A Hellsing Ultimate hasonló tészta, csak azt meg azért szeretném újrakezdeni mert elég hosszú ideig futott az OVA ahhoz hogy az utolsó rész előtt nem ártana egy emlékezetfrissítés, azóta túl sok víz folyt le a Dunán.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: