Helyzetjelentés animufrontról 4 1/4

Mivel az idén tavaszi animu szezonról eddig lusta voltam érdemi szinten értekezni egy post keretein belül annak ellenére, hogy a tavaly tavaszi felhozatalhoz hasonlóan ezúttal is belekóstolgattam néhány címbe, így a friss címek dominanciája miatt a mostani post egyfajta kettő az egyben, “első benyomások” és “szezonszemezgető” jellegű irománynak is tekinthető. Ez már csak azért is érvényes mert az új sorozatok esetében csupán az első epizódok alapján írtam le azokat a tapasztalataimat, amelyek később értelemszerűen lehet már nem lesznek annyira helytállóak, ugyanakkor azért a miheztartás révén becsúszott egy olyan régebbi sorozat is, amelyet már régóta szerettem volna újrakezdeni és csak mostanában került rá sor.

Date a Live: Szokták volt mondani hogy komédia gyakorlatilag bármiből születhet ami él és mozog, és ez a filmek/animuk terén sincs másképpen, kiváltképp abban az esetben ha az adott cím minősége olyan szinten mutat hiányosságokat hogy az önmagában felér egy humoros élménnyel. Az idei évet tekintve az év eleji szezonban a Vividred Operation volt az, amit csak ennek köszönhetően voltam képes értékelni, és a most indult DaL is úgy látszik ebben a mezőnyben indulhat rajtvonalhoz, hiszen tipikusan olyan stuffnak tűnik amely lényegében nincs tisztában a saját marhaságának súlyával, és akaratlanul gyökeresen másfajta, jobb szórakozást biztosít mint azt a készítők eredetileg szerettek volna elérni. Ez a részemről már az alapszituációban megjelent, hiszen a sorozat annyira ragaszkodik a hárem műfajához hogy a történet szerint a hatalmas robbanás kíséretében érkező lényeket könnyebben lehet leszerelni ha az ember elnyeri a szívüket, és a konkrét megvalósítás ha nem is éri el teljesen a önmegváltás pontját annak köszönhetően hogy ahhoz még kellően pocsék mind a sajtpapír mélységű és eredetiségű történet, mind a totálisan elcsépelt és érdektelen szereplőgárda miatt, mégis megvan benne a potenciál ahhoz hogy az “olyan rossz hogy az már jó” kategória büszke képviselője legyen. Ez különösen jól jön a DaL esetében mert a központi cselekmény a jelek szerint egy cseppet sem akar jobb lenni egy tucat háremnél, megelégedni látszik azzal a színvonallal és elemekkel amelyeket ezer és egy más helyen lehetett látni már a duplacopfos tsunderétól kezdve a rövidhajú, halk szavú leányzón át a 14 éves gyerek által vezetett titkos szervezetig, mindezt úgy hogy -mint mondottam volt- a humor nem kimondottan az írói zsenialitásból fakad.

Ennek már az első két perc nyomatékot ad amikor a milliók halálát okozó robbanás bemutatása után rögtön egy salsa zenével kísért és szánalmasan, egyben akaratlanul túl röhejes bátyó-hugi ökörködés szolgál átvezetésként, ahogy az is hogy a hugica egy személyben két klisé jogait sérti meg (“aranyosság” érdekében szellemileg visszamaradott; kihaénnem duplacopfos tsundere) miközben Kojakkel ellentétben nála a nyalóka nem hangulatos cigipótló, és ahogyan egészen véletlenül a jellegtelen, tökéletesen felejthető főszereplő az egyetlen aki képes megszelidíteni azokat a extraordenáris lényeket amelyeket elvileg nehezen lehet legyűrni fegyverzettel, természetesen azután hogy egy esemény folytán a szupertitkos bázisban találja magát. Azt még nem tudom hogy mennyire hosszú távon kövessem figyelemmel a sorozatot mert az akaratlanul nevetséges faktort leszámítva nincs benne echte semmi, amit “őszinte” pozitívumként tudnék megemlíteni, de abban már most szinte biztos vagyok hogy nem fog annyira az idegeimre menni a sorozat, mint amennyire az egyébként képes lenne. Bár az is biztos hogy ezt a “pozitívumot” nem igazán fogom beleszámítani az értékelésbe, már ha persze egyszer eljutok addig.

Devil Survivor 2 The Animation: Habár a játékok terén szinte állandóan közbejön olyasmi ami miatt nem érzek akkora késztetést hogy komolyabban belemerüljek az egyes epizódokba (kivéve a Persona 4-be beleölt majd’ 250 órát…), a Shin Megami Tensei franchise ennek ellenére is azon kivételek közé tartozik a (J)RPG-k között amelynek stílusa van annyira markáns és szimpatikus hogy ne nézzek rá ferde szemmel. Javarészt ennek köszönhető az is hogy a franchise részét képező Devil Survivor 2 adaptációja az Azazel-san Z-vel együtt azon kivételt képezi, amelyek megtekintését jóval a szezon kezdete előtt meg akartam ejteni, annál is inkább mert a Devil Survivor (röviden DeSu) világa bizonyos fokig mindig is érdekesebbnek tűnt a Persona 3-4 Visual Novelesebb, valahol célt tévesztő beütésénél, és ez a benyomás megerősödni látszott amikor az első rész alapján egy, a VN-es köntöst ha nem is teljesen, de kellő mértékben félretevő sztori árnyéka bontakozott ki. Habár a felütés van annyira érdekes a részemről hogy a sztori hétről-hétre való követése mellett tegyem le a voksom, a gépezetbe ennek ellenére is becsúszott egy kisebb homokszem annak képében, hogy a forgatókönyv a kelleténél kicsit jobban favorizálja a főszereplőt abban az értelemben, hogy egyrészt a következtetések levonása terén a másik két társának egyelőre nem jut különösebb konc, másrészt az epizód végén feltűnő ellenfél esetében a tömegben egyedül a főszereplőnek (és miatta közvetve a társainak) jut eszébe az az eshetőség, hogy a készülődő nagy villanás elől elfussanak.

Nem mondom azt hogy akkora baklövésről lenne szó hogy komolyan korlátozza a széria potenciálját, de van egy olyan érzésem hogy ez a megoldás a Persona 4 animu főszereplőjének megkérdőjelezhető személyiségéhez hasonlóan ahhoz vezethető vissza, hogy a játékokkal ellentétben az adaptációban nincs lehetőségünk arra, hogy az általunk megszemélyesített főszereplő képében döntéseket hozzunk, emiatt arra kényszerítve a stúdiót hogy addig-csűrjék csavarják a forgatókönyvet amíg a főszereplőnek jut érdemi szerep. Azt már csak halk költői kérdésként teszem fel hogy miért nem a DeSu 1-et, a SMT III: Nocturnet, vagy a Raidou Kuzunoha játékokat vették alapul egy friss adaptációhoz, de gyanítom hogy előbb-utóbb sejteni fogom a nem túl költői választ.

Dragon Ball: Még a kevésbé szemfülesebbeknek is feltűnetett az, hogy eme bekezdés tárgya többszörös elütést mutat a postban tárgyalt többi címhez képest, ami egyáltalán nem véletlen ha már csak azt veszem figyelembe, hogy a többi címhez képest a sorozatnézési motiváció egy nagyon egyszerű indokban merül ki: kíváncsi voltam arra, hogy másfél évtizeddel később mi maradt meg abból a kedves emlékből, amelyeket annak idején, a leckeírásokat amolyan rituálé módon követő rajzfilmnézés révén szereztem. A sorozatból azóta, pontosabban az elmúlt másfél-két évben “természetesen” visszanéztem egyes részleteket a Youtube felhasználóbázisának áldásos munkája révén, és habár alapjában elégedett voltam velük, a témát illetően mégis bizonyos értelemben szorzás-osztás tárgyát képezte azt nálam, hogy az ezen újranézések alapján kialakult frissebb véleményem mennyire fedi le azt az esetet, amikor “élesben” nézem újra a sorozatot. Most, 18 résszel a hátam mögött persze egy picit elhamarkodott dolog lenne bármit is mondanom egy tipikusan “soha véget nem érő” shounen esetében, azonban azt már így is kapizsgálom hogy nem járok annyira rossz úton amikor továbbra is úgy gondolom, hogy a Dragon Ball megérdemli ugyan azt az ismertséget amit kapott, de nem feltétlen azért mert kitűnő lenne: ha csak ebből a szemszögből nézném a dolgot akkor akár egy minimális mértékű vitába is szálhatnék amiatt, mert az legelső arc van annyira viszonylagosan lagymatag hogy ne mutassa ki a franchise foga fehérjét és inkább arra építsen, hogy a Toriyama stílusához új embereket szoktassa rá ahhoz a millőhöz, amihez a sorozat alatt alkalmazkodni kéne.

Azonban az azt követő, edzésre kihegyezett arc már mutat akkora mértékű javulást kvázi minden téren hogy szó essen az első sorozat egyik erősségéről, nevezetesen arról hogy az egész leginkább egy stílusgyakorlatnak fogható fel Toriyama módra, amely ugyan nem törekszik megváltani a világot (pláne nem most, majd’ három évtizeddel később), ellenben megmutatja hogyan kell az “átlagos” shouneneket úgy összehegeszteni, hogy az korosztályra való tekintet nélkül lehessen élvezni. Toriyama kissé vulgáris stílusa persze a DB-ben is képviselteti magát, de ugyanakkor az a fajta, jellegzetesen meseszerű és aranyos vonal is amely végső soron nem csinál mást, csak inspirálni akarja a kissebbeket, és kikapcsolni a nagyobbakat egy olyan főhőssel, aki ugyan a shounen főhősők “tervrajzának” őspéldánya lehetne (erős, értelemben nem túl gazdag de jószívűségben annál inkább), de pont ezért a jelképes, a tinédzserek megnyerésére hivatott pökhendi stílus hiányából jelentkező tisztaságért kedvelhető figura. A harcokat illetően egyelőre várat magára a sorozat az első tréning arc miatt, ugyanakkor azt egyelőre elmondhatom, hogy a Jojo’s Bizarre Adventure második arcjához hasonlóan véleményem szerint a Dragon Ball kellő mértékben képes arra hogy ellenáljon az idő vasfogának, elkerülve azt a kellemetlen szituációt amikor egy sztori hiányosságainak oroszlánrésze pusztán abból fakad, hogy az egykor nagyra tartott jellemzők évtizedekkel később annyira lekopnak és lecsupaszodnak, hogy a cukros, nosztalgikus máz alatt megbúvó hiányosság kíméletlenül a felszínre tör.

Hataraku Maou-Sama!: Reklámozás terén bevett gyakorlat az, hogy az adott portékát elsősorban a gyártó nevével szeretnek eladásra bocsátani a jobb sorsra érdemes szakemberek, és az esetemben ez a közönségcsalogató húzás meg is tette a hatását amikor a HMS-t nézésre potenciális darabnak ítéltem meg, hiszen a sorozat mögött az a White Fox áll amelyet az elmúlt időszakban bizalomra érdemes stúdiónak “léptettem elő”, ráadásul az alapszituáció kellő mértékben hasonlított a Saint Young Menre ahhoz, hogy egy próbát tegyek a stuffal. Ezzel a motivációval felszerelkezve vágtam neki múlt héten az első epizódnak, és habár alapvetően nincs szó egy rossz sorozatról, mégis annál a következtetésnél ragadtam le hogy a “szegény ember Saint Young Menje”-ként tartsam számon a sorozatot, ami elsősorban annak tudható be hogy alig üti le azt a labdát, amit az alapszituáció kínált. Habár úgy-ahogy van erre logikus magyarázat a sztori szerint, a magam részéről még így is hiányoltam annak az eshetőségét hogy a másvilági főszereplők a humor kedvéért kihangsúlyozottabb viszontagságokon és tapasztalatokon essenek át a számukra új világ révén, mondhatnám azt is hogy olyan gyorsan alkalmazkodnak a körülményekhez, hogy az epizódban nem volt ideje beérnie a koncepció nyújtotta lehetőségeknek, helyette egy Intercity sebességével zúgott el mellette. A korábban emlegett SYM OVA-ja esetében felhozható hogy egy OVA-hoz kicsivel jobb epizódokat válogathattak volna be, ennek ellenére a rokon franchise mégis képes arra hogy a lehető legnagyobb természetességgel csapja le azt a bizonyos labdát részben a két főszereplő vallási sajátosságaira kihegyezett szituációk miatt, és a HMS-ben a nem túlzottan érdekes szereplőgárda sem segít egyelőre a labda lecsapásának hiányán. Egy epizódot ettől függetlenül adok még a HMS-nek, de per pillanat nagy a valószínűsége annak hogy félre lesz téve, az idő pedig majd eldönti hogy az enyészeté lesz-e, vagy elő lesz-e véve majd később egy újbóli próbálkozás erejéig.

Shingeki no Kyojin: Az utóbbi évek folyamán szinte naív/önkínzó (megítélés szerint aláhúzandó a helyes kifejezés) szokásommá vált az hogy az adott év leginkább hyepolt címei közül legalább egyet be szoktam próbálni abban a hitben ringatózva hogy a hype-nak esetleg van-e olyan alapja amivel én is egyet tudok érteni, és az idei év szempontjából az SnK az első (és talán utolsó) versenyző ebben a tekintetben, kivátlképp úgy hogy a sorozatot tipikusan az a fajta várakozás övezte a közönség részéről, amikor a többség annyira túltengett az izgalomtól, hogy afféle össznépi programként a tulajdon nagyanyjával együtt számolta vissza a sugárzásig hátralévő napokat. Sok jóra nem számítottam annak tekintetében hogy az utóbbi egy-két évben ezek a próbálkozások nem kifejezetten voltak velem egy összhangban, azonban az SnK ha nem is nyert meg magának teljes mértékben első nekifutásra, arra mindenképpen képes volt hogy a kezdeti negatív hozzáállásom nagy részét kíváncsisággá alakítsa elsősorban annak köszönhetően, hogy a hangulatra nézve kifejezetten jó hatást tett a bizonyos mértékben in medias resnek tekinthető, majd az epizód végén kibővítve megismételt kezdés, amely a “támadást” kellő hitelességgel és hatásfokkal mutatta be. Ezt valamelyest kihangsúlyozta az hogy mind a főbb, mind a mellékszereplők tehetetlenségét és feszültségét illetően a franchise a valószerűbb, a béke ellenére is bizalmatlanságban telő napok megközelítését látszik pecegetni, olyannyira hogy az egyszemélyes hősködés és az önfeláldozás általában heroizált képe helyett inkább egy olyan kivitelezés lett választva, amely mégis bátran nyúl hozzá a túlélési ösztön hirtelen előszökő dominanciájához is.

A tartalmat illetően azonban még ennek ellenére is vannak kétségeim, hiszen az első epizód inkább a hangulati előkészítésre hegyezte ki a hangsúlyt a szereplők behatóbb ismertetése helyett, ezáltal nem sok mindent fellibentve róluk, másrészt ha apró nyomokban is, de itt-ott hajlamos arra a sorozat hogy “mesterségesen gerjessze” a drámát olyan dolgok révén amelyeket természetesebben is meg lehetett volna valósítani, ugyanakkor ennek afféle kompenzálásaként az audiovizuális oldalt szinte csak dicséret illeti. A zenei oldal nagyon jól szolgálja ki a sorozat által eddig használt nem éppen optimista hangvételt, míg grafikai téren a vastag kontúrok, a “megvilágított” mélyebb színek és a kihangsúlyozott árnyékozás használata ad egyfajta jellegzetes beütést a sorozatnak, mégha maga a karadesign egyelőre nem tűnik úgy hogy nagyobb elmozdulást mutatna a realitás felé. A viszonylag pozitív első benyomás ellenére ugyanakkor nem lepődnék meg, ha a sztori nem törne esetleg a Hunter x Hunter babérjaira már csak azért sem, mert elég valószerű szituációnak tartom azt, hogy az SnK nem igazán fog továbbmenni a “kellemesen hangulatos, ámbár tartalmilag nem túl vastag látványsorozat” besorolásnál, ennek ellenére amondó vagyok eddig hogy viszonylag kellemes csalódásnak látszik az SnK, és nem is bánnám egy percig sem ha ezúttal olyan sorozat kerekedne ki amely kivételesen kiérdemli a maga előrehozott hírnevét.

Yahari Ore no Seishun Love Come wa Machigatteiru: Habár általánosítás alapján az esetek egy részében nem kifejezetten érdemes látatlanban valamiről negatív hangnemben nyilatkozni, ennek ellenére nekem is megvannak azok a vonások az animuk terén amelyek jelenlétekor a semleges viszonyulási állapotból egy pesszimistább, sok jót nem kifejezetten kinéző mentalitás keveredik ki, különösképpen akkor ha az ezen vonások frigyéből származó címekkel az esetek egy részében megvan a magam külön bejáratú baja. Ezen vonások sorát erősíti az ha a “Light Novel”, a “nagyon hosszú cím”, és a “romantikus vígjáték” egy közös mondatban foglalnak helyet esetlegesen megfejelve az “Imotou”, “Kanojo” kifejezésekkel, így talán nem meglepő ha azt mondom hogy az ezen bekezdés alanyául szolgálú, röviden OregaIru-nak nevezett stuff nem kifejezetten lopta be magát a szívembe látatlanban, különösképpen úgy hogy az első három felsorolt kitétel mindegyikének eleget tesz. Azonban az első nézői tapasztalatok feltérképezésére irányuló fórumos böngészés alapján mégis rá tudott bírni a stuff egy próba erejéig, hiszen többek állítása szerint a franchise dialógusainak stílusa bizonyos mértékben mímeli a -monogatari franchiseban használt kicsit bő lére eresztett, de pont emiatt tartalmas és érdekes millőt, és az első epizód befejezése után bizonyos mértékben én is osztom ezt a véleményt. A spanyolviasz feltalálását természetesen nem vártam el a stufftól egy percig sem, különösképpen úgy hogy a műfajra jellemző romantikus idealizáltság itt is felüti a fejét, ugyanakkor egyrészt ez egyelőre nincs jelen olyan mennyiségben hogy elérje a kényes pontot, másrészt a dialógusok stílusa ha nem is éri el a -monogatarik szintjét, de ettől függetlenül még így is megközelíti azt a maga, javarészt cinizmusba oltott öntudatos formájában annyira, hogy a műfajtársaihoz képest érdekesebbé tegye mind a szereplőket, mind a párbeszédeket, mégha ettől függetlenül persze még lehet érezni hogy milyen műfajról is van szó alapvetően.

A cinizmus mint olyan egyébként a sorozat szinonímája is lehetne, hiszen eléggé kiterjed annyira hogy a főhős önmagát magányos farkasnak beállító, az első epizódot elindító “magvas” hegyibeszédének annyi kétes, lekezelő hitelt adjon amennyit az megérdemel, így kis túlzással akár azt is lehetne mondani hogy a sorozat úgymond tisztában van a történetben lezajló dolgokkal ahelyett, hogy pusztán mint a sorozat (egyelőre nem létező, és nem is explózív) drámájának alapköveként használná fel. A “kis túlzás” szófordulat használata elsősorban oda vezethető vissza a részemről hogy könnyen megvan annak az esélye, hogy a sorozat idő előtt veszíteni fog a szuflájából és visszafejlődik abba a tizenkettő-egy-tucat, se íze-se bűze színvonalba amivel egy kisebb folyó LN-ekből született romantikus komédiák által történő eltorlaszolását lehetne megerősíteni, ugyanakkor a műfaját tekintve már az is decens teljesítmény első körben, hogy képes volt elérni nálam azt a sorozat hogy ha nem is teljesen, de érdekeljen annyira hogy egy darabig valóban foglalkoztasson a “hogyan megy ez tovább?” kérdésköre.

Yondemasuyo, Azazel-san. Z: A Devil Survivor 2-höz hasonlóan az Azazel-san Z is a dolgok egyfajta másik oldalát képviseli, hiszen a DeSu 2 mellett ez volt az a sorozat amit jóval a sugárzás előtt, a pesszimizmus bárminemű hiánya mellett voltam kíváncsi már csak azért is, mert egy olyan sorozat folytatásáról van szó amelyet a vége felé kissé ellaposodó cselekmény ellenére is alapvetően kedveltem az általa prezentált elvont és olykor vulgáris szituációs, illetve a reakciókra és a kifigurázás céljából a mellékszereplőket “realisztikusan” csúnyán ábrázolásra épülő vizuális humorát. Mivel alapvetően egy folytatásról van szó, valamelyest érthető hogy a felvezető epizód jelképes takaréklángon égett annak érdekében, hogy néminemű összeköttetést képezzen az első évad utolsó részei és az új sorozat, ami esetünkben annyit tesz hogy a történetbeli expozíció és a “tradícionálisan” 10 perces műsoridő mellett a poénkodásra szinte csak harmadnyi epizód jutott. Egy ami ugyan nem utalna elviekben fényes kezdésre, de ez valamelyest ellensúlyozva lett azzal hogy az első széria szinte valamennyi humoros stílusjegye vissza (vagy inkább be) köszöntött egy emlékeztetés erejéig, olyannyira hogy a sorozat legerősebb szereplőjének közeledését olyan túlzás mellett mutatta be amely jobbfajta cliffhangerként kíváncsivá tett, hogy miféle csattanót fognak belőle kerekíteni. Valamilyen szinten akár fanboyságra is utalhatna a most következő kijelentésem, de a tavaszi szezon indulói közül talán az Azazel-sané volt az, ami szubjektíven leginkább tetszett, bár azért azt is illik hozzátennem, hogy ebben az esetben az első évad számított annak az “ismerkedős” szakasznak amin a szezon többi címe egyelőre átesik, így ez a kijelentésem nem igazán tekinthető mértékadónak.

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: