Vividred Operation – Rövidbugyis rettenetek ráréősen reakcióskodnak

45935l

Habár az animék terén mennyiségüket tekintve nem mondhatóak dominanciát képezőnek, potenciális értéküket tekintve viszont érdekesebbnek nevezhetőek azok a darabok, amelyek nem egy már létező manga/VN/LN/satöbbi feldolgozásaként látták meg a napvilágot, hanem ezen tendenciáknak hátat fordítva egy saját kútfőből kitalált történetet kívánnak a képernyőre vinni. Az ilyen jellegű címek terén írói praktikusság terén valahol pont ez a fajta, idézőjeles légből kapottság az ami valamivel kényelmesebbé teszi ilyen téren az ezen szellemben fogant sztorikat, hiszen az adaptációkkal ellentétben ebben az esetben nincs megkötve a stáb keze se az adaptálni kívánt, eltérő médiumból származó nehézségekkel, se azokkal az előzetes elvárásokkal amelyet esetleg a rajongók támasztanának az adott adaptáció hiányában, ebben az esetben “pusztán” az adott cím mögött álló stáb pozitív/negatív hírneve az ami befolyásolhatja a leendő produktum előzetes hírét.

Az ezen szellemben készült címek közé tartozik a Vividred Operation névre hallgató sorozat is, amely egy 12 részes sorozat képében látta meg a napvilágot az idén év eleji animés szezonban az A-1 Pictures stúdió munkálatainak eredményeképpen, azon belül is elsősorban Kazuhiro Takamura agyszüleményének a gyümölcse. Az említett úr nem mondható kifejezetten újoncnak a szakmában, hiszen többek között a Gurren Lagann mögött álló stábban is helyet foglalt egykor mint animációs rendező és kulcsanimációért felelős figura, azonban a magasabb beosztású munkái között a post szempontjából a Strike Witches franchise hozható fel érdemi példaként abból a szempontból, hogy a karaktertervezői poszt mellett ő melegítette a rendezői széket is mind a két évad, mind a mozifilm tekintetében, és a VO esetében ugyanezeket a feladatokat látta el. A “nemes” ügyéhez többek között a Cowboy Bebop forgatókönyvéért felelős Okamura Tensai, illetve a kétes minőségű munkáiért bizonyos mértékben hírhedt Yoshino Hiroyuki is csatlakozott.

Habár Okamura jelenléte egy minimális bizakodásra adhatott volna okot, Takamura és Hiroyuki párosa azonban még így is elég volt ahhoz a részemről hogy finoman szólva kétkedve fogadjam a project bejelentését, ami ellenszenv csak tovább fokozódott amikor úgy tűnt, hogy Takamura nem is akart elszakadni az SW-re jellemző dolgoktól, gondolok itt például a nem túl felnőttes, és alsóruházat terén liberális karakterdizájnra, vagy arra hogy a sztori ebben az esetben sem tűnt túlzottan nagy durranásnak, ami a VO esetében úgy tűnt hogy ezúttal nem lesz majd bizonyos szinten feljavítva egy társkoncepció implementálásával. Ez az állapot körülbelül a második epizódig tartott ki amikor egy morbid kíváncsiságtól vezérelve beleolvastam fórumokba a franchise fogadtatását illetően, és egy olyan benyomás fogadott ami miatt mégis meggondoltam magam. A boritékolt benyomás, vagyis a nem túl fantáziadús sztori és a fanservice ugyan bejött szinte maradéktalanul, azonban úgy tűnt hogy többen mégis élvezik a sorozatot annak köszönhetően, hogy éppen be tudta magát lőni abba a kategóriába amikor olyan rossz az egész, hogy a negatív benyomásokat valamelyest elnyomja a sorozat hibáin való szórakozás, ez pedig önmagában elég volt ahhoz hogy érdeklődve és szórakozásra készen töltsem le az első két epizódot. Ez a valamelyest vidámoptimista hozzáállás ugyan javarészt be is jött már annak képében is, hogy jóval kevésbé késztetett szemforgatásra a sorozat mint amennyire más körülmények között képes lett volna, ugyanakkor a végeredmény tekintve még így is elég nagy gondok voltak a sorozattal ahhoz hogy ne lehessen készségesen elnézni a hiányosságait a “szórakozás a lényeg”, illetve a “nem mindennek kell eredetinek lennie” címszóval felvértezve.

vividred_operation_001

Idilli utópia

Habár a fikcionális jövőképek terén a “Nagy Testvér által felügyelt utópia”, és a “látszólag nyugalmas és harmonikus, de voltaképpen nem olyannyira” jellegeken kívül általában nem nagyon szeretnek a történetírók eltérőbb variánsokkal próbálkozni, a Vividred Operation ha nem is túlzottan célirányosan de csavar egy hangyányit a második változaton amikor egy olyan jövőképet tár a néző elé, ahol a technológiai fejlettség ugyan érthető módon több kategóriával meghaladja korunk színvonalát, ám ez a fejlettség mégsem ment a környezet rovására. Az iparosítás ellenére a természet és az ember által felhúzott környezet gyakorlatilag ugyanazt az viszonylagos összhangot mondhatja magáénak mint ami korunkban is tapasztalható, még annak ellenére is, hogy ebben a jövőben a bolygó energiaellátását egy forradalmian új találmány, a Manifestation Engine által előállított energia látja el, amely az Oshima közelében található mesterséges szigetre, a Blue Islandre lett felhúzva. Ez az új energiaforrás ugyan megoldani látszik a bolygó energiellátásának kérdését, jó animés szokás szerint ez az idilli állapot nem tart örökké amikor addig nem ismert, kommunikációra képtelen, Alone-nak keresztelt lények jelennek meg Blue Island közelében azzal a látszólagos szándékkal, hogy elpusztítsák azt. Ez az esemény azonban ellenállást szül az emberek részéről, hiszen a történet főszereplőjeként tetszelgő, 14 éves Isshiki Akane számára jutott az a feladat, hogy a szintén forradalmi találmánynak tekinthető ruházat, a(z egészen véletlen mazsorett fizimiskának kinéző) Palette Suit által biztosított fizikai erő és repülési képesség révén szálljon szembe a behatolókkal, miközben az idő múlásával nem csak új társakra talál, de egyben kiderül az is hogy pontosan mi áll a támadások hátterében.

vividred_operation_016

Rövidtávú valóság

Aki a képek, és az alapszituáció fentebbi vázolása alapján arra gondolna hogy a VO nem feltétlen nevezhető súlyos, magvas darabnak, az jóval közelebb áll az igazsághoz mint azt elsőre hitte volna: a VO általános műfaji szempontból ugyanis abba a jó ideje jelen lévő skatulyába helyezhető el, amikor a történet központi szála a világ gyerkőcök általi megmentésére koncentrálódik, amelybe ugyanakkor afféle melléktstílusként beleférnek még a magical girl, illetve a super sentai (értsd: Power Rangers) vonalak is. Ez a stílusbeli hármas epizódszerkesztési szempontból egy mondhatni bevett, jól implementálási arányát tekintve azonban kétes formában lett összefűzve, amely során a sorozat a rendelkezésre álló idő felhasználását tekintve két részre osztja fel az időtartamot, melynek egyik felét a világ, a történet és a szereplők megismertetésére fókuszálja, míg a másik felében az így felépített hangulat által keltett illúzió megtörését, a komolyra vett hangulat kiemelését tűzi fel zászlajára. Arról hosszasan el lehetne vitatkozni hogy ez a fajta, csontig rágott történetépítési metódus az esetek hány százalékában képes csak elérni azt a szándékát, hogy a kétféle arculatot nem csak hitelesen ábrázolja, de a közöttük lévő töréspont is célba találjon, magyarán ne álljon elő az az abszurd helyzet amikor az addig esetlegesen működő kémiát agyonüti a sokszor nem is jól kivitelezett komolykodás. Ez a leendő vita azonban a Vividred Operation esetében ironikus módon nem állja meg teljes mértékben a helyét, már csak azért sem mert ehhez olyasmire lenne szükség ami alapot adhatna a vitára, a VO pedig nem igazán szolgáltat ilyesmivel, már csak azért sem, mert mind a két szegmensében olyan gondok tűnnek fel unos-untalan, amelyek nem csak jelentősen vetik vissza a sorozat minőségét, de felvetik azt a kérdést is hogy a rendező voltaképpen mit is kívánt elérni a franchise-al ilyen színvonal mellett.

Ennek jelei már az első, könnyedebb félben megmutatkoznak amikor a sorozat még az epizodikus tartalom mellett teszi le a voksát annak érdekében, hogy a “monster of the week” formula keretén belül mutassa be a harcok rendszerétől kezdve a technológián át a szereplők csatlakozásáig a sztori menetét, sínre állítva ezzel a történet további alakulását. Az alapvető hangulat ebben a szekcióban a funkciójának megfelelően nem igazán vádolható meg a komolyság vádjával, azonban az ennek kihangsúlyozására hivatott, aranyosnak szánt ám a gyakorlatban bugyuta, habkönnyű jelleg sem képes eltakarni azt, hogy a sorozat kitalálásakor nem sok munkakedv szorult a készítőkbe amikor előálltak a forgatókönyvvel, ami leginkább az átfogó fantáziátlanságon érhető tetten. A féleértések elkerülése végett nem azt mondom ezzel hogy mindennek muszáj eredetinek lennie ahhoz, hogy betöltse a szórakozás funkcióját, azonban a VO átlépi azt a vonalat ahol ez az állapot még elnézhető, és abba a territóriumba tessékeli magát ahol szembeötlővé válik a sablonokra való túlzott támaszkodás, amelyet csak súlyosbít az hogy a történet emellett még az érdekesség terén sem mutat fel sok érdemi erényt. Az epizódikus történetek során ez már akkor kiütközik amikor gyakorlatilag ugyanazt a főbb, nem különösebben variált cselekményszálat veszi elő a sorozat minden egyes tag csatlakozásakor, és ez csak fokozódik a szereplők terén, ahol az összetettség és leleményesség terén sok vizet egyáltalán nem zavaró mellékszereplőkön túl a főbb szereplők kialakításánál elsősorban a megfelelő sablonok megtalálása és kitöltése volt, ennélfogva az olyan karakterklisék mint a fiúslány, a bugyuta de csupaszív főszereplő, vagy a rejtélyes, ellenfélnek tűnő, de valójában nem annyira az figura főműsoridős szereplése is visszaveti egy bizonyos, nagyobb fokig a sorozat kreativitását. Ezt csak fokozza az, hogy a sorozat tempója nem járul hozzá különösebben ahhoz hogy érdemben kifejtse azokat a dolgokat amelyek hozzájárulnának a történet összetettségének növeléséhez, gondolok itt például kapásból a központi csapat tagjaira: karakterfejlődést mint olyat már eredendően felesleges elvárni a sorozattól, amikor a központi tagokra jó ha egy egész epizódnyi fókusz jut, onnantól kezdve pedig minden olyan szilárd betonba van öntve hogy azt bármilyen írói jószándék se terelhetne helyes útra.

Pontosabban szólva ez nem teljesen igaz, hiszen Akane csapattársainál a fejlődés helyett paradox módon a leépülés jelei figyelhetőek meg akkor, amikor a nekik szánt epizódok elmúltával a történetbeli prioritásuk a minuszos értékek felé konvergál a tartalmi nívó növelése terén, a komolyabb szituációkban puszta biodíszletté rendelve őket annak érdekében, hogy a plot találjon valamiféle utat a haladáshoz. Amit ironikus módon nem más nehezít meg mint maga a történet, annak az írói rákfenének köszönhetően amelyet leginkább a rövidtávú gondolkodás fogalmával lehetne körülírni: az írói hitvallások terén ugyanis a történetírás valahol azt is jelenti hogy alkalmazkodni kell a saját magunk felállította szabályokhoz az egységesség érdekében. Ez a fajta tézis abban az esetben valamelyest kicselezhető ha a történet által biztosított keretek ennek legálisan teret engednek, a VO esetében azonban az efféle írói érzék keresése felér egy délibáb kergetésével a legforróbb sivatagban, annál is inkább mert az írói gárda egy roppant egyszerű módszerrel oldotta meg a történetbeli kérdések és zsákutcák megoldását, nem csinált mást minthogy egy nemes egyszerűsséggel túllép rajtuk. Egy ilyen húzás bevállalása már önmagában alkalmas arra hogy szabotálja a történet és az írók hitelességét, bár ha elnézőek akarnánk lenni akkor azt is mondhatnánk hogy érthető ez a döntés a részükről, hiszen a kreativitás mint olyan nem igazán létezik a sorozat keretein belül. A rövidtávra gondolkodás fogalmára visszakanyarodva a sorozat talán egyik legnagyobb rákfenéje az, hogy az írók szinte sose gondolnak bele abba, hogy az egyes, seggből kihúzott húzások hosszútávon milyen hatással is vannak a történetre, amelyet igazság szerint nem is olyan nehéz elérni abban az esetben, ha az ember fiának úgy istenesen nincs fogalma arról, hogy mit akar elérni.

Ez alatt konkrétan arra gondolok, hogy a történet szinte összes részlete csak a legfelső felszínig lett kidolgozva, annál lejjebb viszont felesleges bármit is keresni mivel a sorozat elvárja a nézőtől azt, hogy ne tegyen fel érdemi kérdéseket emiatt, hanem csak kapcsolja ki az agyát, és egyszerűen élvezze a műsort. “Don’t think, feel”, mondhatná az angol nyelv, és ez az angélusos szófordulat olyannyira érvényes véleményem szerint hogy a készítők is e három szó bűvkörében írták meg hétről-hétre a sztorit, amibe a jelek szerint az is belefért, hogy a sorozat még a saját szabályait is olyan könnyedén rúgja fel mint más a macskát a küszöb elől. Ez a szempont ha nagyon elnézőek akarnánk lenni nem számítana annyit ha a sorozat végig ragaszkodna a könnyedebb epizódok butuska, egyszerű és egyben nem túl eredeti mivoltához hiszen ebben az esetben akár működhetne is az agykikapcsolás technikája. Ez azonban a későbbiekben már nem szolgál használható kifogásként amikor a sorozat komolyra akarja fordítani a szót az erre szolgáló 5-6 epizódban, abból a nagyon egyszerű okból kifolyólag hogy a sorozat még ekkor is elegáns mozdulatokkal kerül ki olyan dolgokat, amelyekre tisztességes keretek között érdemi szó kerülne, és ebbe sajnos a tisztázások is beletartoznak. Ez már akkor szembeötlővé válik amikor minden szereplő elsőre tudja hogy mikor mit kell tenni, vagy hogy a második részben bemutatott, a Dragon Ball Z és GT fúzióira hajazó, egyben itteni címadó technika alapvető szabályait a sorozat már a rákövetkező résztől kezdve a lehető legnagyobb természetességgel rúgja fel, és ez a hógolyó a későbbiekben csak tovább fokozódik amikor a nézőnek minduntalan az az érzése támad, hogy a készítők csak azért nem fejtenek ki dolgokat, mert tisztában vannak vele hogy ebben az esetben önnön hamvába halna a sztori, még ekkor is elvárják azt a stáb a sztoritól, hogy gond nélkül vitelezze ki az eseményeket, miközben azokat csak és kizárólag az éppen aktuális írói zsákutcából való menekülés alakítja.

Ennek monumentális pillanatainak számítanak azok a snittek, amelyeket a sorozat vagy humorosnak, vagy halálosan komolynak vél, ám azok a gyakorlatban olyan abszurd marhaságokként manifesztálódnak, amelyeket a készítők jó eséllyel nem is ennek szántak, emiatt pedig sorozatosan, minden részre kiterjedően szégyenítik meg a történet haladását, másképpen fogalmazva nem teljesíti azt a történetbeli kötelességet, amikor a nézőtől csak úgy lehet elvárni a komoly hozzáállást ha arra a sztori rászolgál. Ez a sorozat nyugalmasabb részében annyira nem szembeötlő annak, aki azt feltételezi hogy a marhaságok a sorozat habkönnyű jellegének szerves részei, ám a későbbiekben ezek a pillanatok változatlan formában jelen vannak, amellett hogy a történet magja még ilyenkor sem mutat fel egyediséget. Ezt olyannyira érvényesnek tessék venni, hogy a sorozatot szinte csak a nézői jóindulat akadályozza meg abban hogy a képernyőn látott események ne hatalmas koppintásokként jelenjenek meg: a történet későbbi részében ez akkor lesz különösen látványos amikor a sorozat nem csak egy bizonyos, két éve szárnyra kapott magical girl showt, de egyszerre két Gainax címet is mímel még annak ellenére is, hogy az egyiket illetően afféle szerecsenmosdatásként egy jellegzetes alakú, narancsszín szemüveg formájában kacsint ki, ám ezen a téren a fő attrakciót a Strike Witches képviseli.

A “különleges eszközök révén szupererős és repkedő, a koruknál jóval fiatalabbnak kinéző, alsóruházat terén hiányos lányok harcolnak az idegen lények ellen” húzás már alapvetően arra engedne következtetni, hogy Takamura “egyszerűen” csak egy újabb bőrt akart lehúzni arról a formuláról ami egyszer pénzügyileg bevált, és ez csak tovább fokozódik akkor amikor a fagservice is egészen véletlenül pont arra a két komponensre koncentrál ami az SW-ben is jelen volt. Az SW egyik rákfenéjének számító, majdhogynem Yuriba átmenő szituációk itt is mellszéleséggel képviseltetik magukat még a fúziók alatt is, és a hiányosnak ugyan ezúttal nem nevezhető, de mégis “kiemelő” alsóruházat okán jelentkező alkalmak miatt a “mellszélesség” szót akár le is cserélhetném a “seggszélesség” kifejezésre is. Ezt a lépést már csak az is indokolná a részemről hogy a “farpofák alatt mutatott tájkép” snitt az esetek döntő többségében megjelenik ugyanabban a kameraállásban, és a sorozat többi részében is döntő szerepet kapnak ilyen téren a hátsó felek, amelyek a nem túl felnőttes karadesignnal párosítva finoman szólva olyan benyomást keltenek mintha a hátsó felek szerelmesének szánnák a sorozatot. Ez a vonulat olyannyira fontos szerepet kap, hogy az a történet szempontjából is kitermelné a maga költői kérdéshalmazát a néző részéről, kezdésnek rögtön azt hogy pontosan miért is van akkora külömbség a két nem iskolai egyenruhájának alsóruházatában. Mindezeken felül azonban a sorozat tanulsága az ami felteszi a koronát a sorozat harmatgyenge színvonalára, ugyanis egy olyan, majdhogynem óvodás szintű és kivitelezésű mondanivalót kíván “epikusnak” szánt cselekmények közé szorítani, amely nem csak hogy feleslegessé teszi a komolyabbnak látszó hozzáállást a későbbiekben, de jól illusztrálja azt is, hogy az egész sorozatot belengi az a jellegzetes írói hiányosság, amikor a tulajdon alkotók nincsenek tisztában azzal hogy voltaképpen min is dolgoznak, és mi fog majdan a kezük ügyéből kikerülni, aminek a vége minduntalan oda vezet hogy a sorozat állandó mértékben szégyeníti meg magát azokkal a dolgokkal, amelyeket jobb érzésű írók ötször megfontolnának mielőtt papírra vetnének.

Ettől a ponttól kezdve akár át is ugorhatnánk az audiovizuális porció tárgyalására is, azonban a dologhoz hozzátartozik az is, hogy az előbb említett megszégyenülési faktor az, ami miatt nem hordom le *annyira* a sorozatot: ugyan mint mondottam volt a készítők olyannyira álltak a helyzet magaslatán, hogy az első eszükbe jutó dolgokat a válogatás bárminemű jelenléte nélkül illesztették be a sztoriba, azonban valahol pontosan ez az a fajta vak, szemellenzős hozzáállás az ami megad a sorozatnak egy jellegzetes ízt, amelyet úgy hívunk hogy akaratlan humor. A válogatás nélküli sztoriépítés eredendően magával hozza annak kockázatát hogy olyan jelenetekkel állhat elő az írógárda, amelyek az eredeti szándékokat meghazudtoló, vagy azokat másképpen túlszárnyaló módon képesek nevetésre késztetővé tenni a kérdéses produktumot, és ennek a jelenségnek a Vividred Operation akár címlapon szereplő példánya is lehetne. Ezt nem különösen nehéz elérnie akkor, amikor szinte minden részre jutnak olyan dolgok amelyek nem csak önmagukban, de a kontextusba való behelyezésük után is olyan abszurd sejteket alkotnak a sorozaton belül, amelyek ugyan torpedó módjára süllyesztik el a sorozat hitelességét, de ezért cserébe olyan szituációkat eredményeznek amelyek miatt a szórakozás új, a készítők részéről tudat alatt beinjekciózott formái nyílnak meg a sorozat számára. Eme szituáció “varázsát” még az is növeli ráadásként, hogy a komolytalan és komoly sztori szegmensek külön-külön másképp fogadják magukba ezeket a pillanatokat, hiszen míg a komolytalan részek emiatt nyerik el ténylegesen a “don’t think, feel,” mentalitást, addig a komolyabb részek alatt ezek a pillanatok olyan mértékű súrlódást okoznak a komolynak szánt, ám mégis dedós sztorimentalitásban, hogy az amúgy is jelen lévő önmegszégyenítés és egyben nevettetés ilyenkor kapcsol a legnagyobb fokozatra. Ez utóbbi szituáció már csak azért is megmosolyogtató önmagában mert az írói felületesség valahol pont ennek az elkerülését szolgálta volna, az pedig végső soron jól jellemzi a sorozatot, hogy a hangulati törésként megszellőztetett ötödik részt egy olyan, strandon játszódó epizód követi, amely hangulatában nem hogy ellentmond a feltehetően monumentálisnak szánt csavarnak, de önmagában olyan ostobaságokat hordoz, hogy az minimum egy, nem feltétlen a készítők szándékával egybeeső mosolyra érdemes.

vividred_operation_005

A holnap technológiája

Az alaptörténet leírásakor említettem volt azt, hogy a sorozat által elképzelt jövőben a természet szinte változatlan formában található meg a sztori világában, és ennek a grafikai porció kidolgozásáért felelős csapat is tisztában lehetett amikor igyekeztek arra törekedni, hogy a tengerpart mellett elhelyezkedő, nyárban fürdő ipari- és halász város hangulatát minél hitelesebben adják vissza azáltal, hogy mind a karaktereket és a környezetet érintő átfogó színvilág, mind a felületek csillogása és a megvilágítás olyasféle “rikító” jelleget mondhat magáénak amely a körülményekhez képest jól egészíti ki a városka, és a történet által biztosítani kívánt idilli állapotot. Ez azonban valamelyest eltörpül amellett hogy a sorozat készítésére szánt büdzsé több helyen megmutatja önmaga szegényes mivoltát, amely esetünkben részben a szegényesen, műanyagos hatást kellően beillesztett 3DCG, részben pedig a lustaságból fakadó kisebb-nagyobb, rajzolásbeli elnagyolásban tapasztalható csalások képében figyelhető meg, amely az egyik részben olyannyire érzékelteti magát hogy az epizód által keltett benyomás hatvan, hetven százalékos elkészültségi arányt sugall. Ennek oka elsősorban abban keresendő hogy az A-1 Pictures botor módon egyszerre több futó sorozatot vállalt be az elmúlt időszakban, és habár az A-1 politikája alapján mindig is a pénzügyileg potenciálisabb sorozatok kapják a rendelkezésre álló büdzsé nagy részét, az időnkénti igénytelenség lényegében csak annyit bizonyít be hogy a jelenleg alkalmazott politikában jelentős mértékű lyukak éktelenkednek, amelyeket elsősorban a kevesebb project bevállalásával kerülhettek volna el. A post szempontjából érvényes párhuzamként többször emlegetett Strike Witches ezen a téren is érvényes alanynak tekinthető, hiszen abban a franchiseban a légiharcok kidolgozottsága és rendezése egy közepes kategóriával képes volt felűlmúlnia a követője által képviseltett elsietett, nem túlzottan látványos színvonalat, míg a karakterdesignok terén pedig a Takamurára jellemző, a koruknál fiatalabbnak ábrázolt szereplőkre jellemző stílusjegyek ezúttal is visszaköszönnek, a felhasználásukat tekintve azonban itt is érvényes az hogy, a fagservice célja miatt az alkalmazott stílusjegyek mögött álló “rendeltetési” célok beleesnek abba a kategóriába, amelyek még inkább aláássák a sorozat amúgy is foghíjas hitelességét, egyben következtetéseket enged vonni arra is, hogy voltaképpen kinek szánták a sorozatot, és hogy miért tekintett a sorozatra az A-1 mint nagyobb büdzsére érdemes stuffént.

A hangokat, pontosabban a szinkronhangokat illetően ez a fajta kétes irányultság itt is tetten érhető, hiszen már csak a szereplőgárda milyensége is leszűkítette az alkalmazott hangszínek jellegét és magasságát, ami miatt a gyerekes karadesignhoz “passzoló” módon a főbb karaktereket alakító színészek nem igazán engedhették meg maguknak a mélyebb hangszínek használatát az elszórva jelen lévő férfiakat leszámítva, amelyek ugyan illenek a történet által felvázolt stílushoz és mentalitáshoz, még így is magukban hordozzák azt az eredendő korlátot hogy az erre érzékenyebb nézők számára zavaróak lehetnek majd a “szokásnak megfelelően” magas hangon beszélő/nevetgélő/sikoltozó lánykák. Az egyébként általánosságban megfelelő, puszta színészi játékra egyedül a Wakabát alakító Ootsubo Yuka esetében hozható fel érdemi kritika, akinek ironikus módon pontosan az nem sikerült, ami a kolléganőinek sajnos/nem sajnos sikerült elkerülnie, magyarul a játékáról lerí az a fajta küszködés, amikor egy színésznek egy fiatalabb, nálánál magasabb hangon beszélő karaktert kellene megszemélyesítenie, de ehelyett csak az vehető ki ahogy egy fiatal felnőtt erőszakosan próbál aranyosan beszélni, aminek meg is van a böjtje. Ennek afféle kompenzálásaként a zenei anyagot kis túlzással a sorozat legjobb pontjának tekintem: az SW alatt talpalávalót szolgáltató zeneszerző eltérő személye ellenére az “új” illetőnek sikerüt megragadnia az arra a sorozatra jellemző, a békésebb idők alatt többek között a klarinétok, míg a mozgalmasabb jelenetek alatti a nagyzenekaribb dominanciáját élvező szólamokat, és habár az SW által képviselt színvonal egy nagyobb sóhajnyival jobb volt, a VO tipikusan J-Popos, örömzenésnek szánt de inkább tipikusan nyávogósabb nyitó- és záródalokhoz képest

vividred_operation_007

Összegzés

Az értékelés, mint olyan terén mindig is vita tárgyát képezte az hogy az egyéni szórakozás mekkora, és elsősorban milyen jellegű súlyt nyomhat a latba anélkül, hogy az az értékelésre nézve szembetűnően negatív hatás keretén belül átlépje az áhított egyéni objektivitás kereteit, és erre a VO az esetemben több mint megfelelő szemléltető eszköz lehetne. Ha csak a puszta szórakozást nézem akkor akár egy szavam se lehetne. Azt egy percig sem tagadom, hogy szinte mindegyik részben találtam négy-öt olyan marhaságot ami a kelleténél sokkal jobb kedvre derített, és kíváncsian vártam a következő epizód eseményeit abban az értelemben, hogy miben fogja majd a következő fél órás szegmens történetében alul, marhaságában felülmúlni az addigi felhozatalt, mondhatnánk azt is hogy a szimpla szórakozás terén akár jó úton is haladhatna a franchise, olyannira hogy ezen a téren akár a 8.5-et, 9-et is megérné. Ezen túllépve azonban ez az a pont ahol külömbséget kell tenni a személyes szórakozás és a stuff valódi érdemei között, hiszen ha csak a sorozat puszta erényeit venném figyelembe, akkor a vidámabb benyomások olyan erélyességgel szállnának tova mint a metaforikus vadlibák, egy olyan keserű szájízt hagyva így maga után amely alapján különösebb szívfájdalom nélkül jelenthetném ki azt, hogy a franchise létezése mellett egyszerűen nem tudok felhozni épkézláb érvet. A szórakozást biztosító erényei szinte semilyen mértékben sem tükrözik a saját alkotásával tisztában nem levő ötletgazda leleményességét vagy tehetségét, ilyen “sikerekért” pedig aligha repülhetne a magas pontszámot, vagy akár elnéző szándékot képező sült galamb a jelképes szájba.

A stuff ajánlásának kérdésköre pedig emiatt nem mondható teljes mértékben kézenfekfőnek a részemről: elsősorban azoknak ajánlanám a Vividred Operationt akik azért (is) szeretnek filmet/animét nézni hogy a viccesen rosszul sikeredett darabokon akár egyedül, akár társaságban elnevetgélhessenek, azonban önmagáért aligha ajánlanám bárkinek is a sorozatot, úgy meg aztán pláne, hogy egyrészt az általa lekoppintott koncepciók nézése helyett nyugodtabb szívvel irányítanék mindenkit az “ihlető” produktumokhoz, másrészt a sorozat által képviselt központi színvonal túlzottan amatőr ahhoz, hogy egy egyszerű agykikapcsolással el lehessen űzni a színvonaltalanságot.

3/10

Pro:

– Kellemes OST
– Megszégyenülés magaiskolájának eredményeképpen akaratlanul nevetséges pillanatok tömkelege

Con:

– Fantáziátlan, klisékből és konkét címekből összelopkodott sztori
– Hosszútávra való gondolkodás hiánya miatt figyelmen kívül hagyott, elsikált dolgok
– Óvodás szintű tanulság
– Történetbeli hitelességet aláaknázó fagservice

Stúdió: A-1 Pictures
Műfaj: Világot megmentős, Pedomedvésen Magical Girl, pózőrködés és kellemes főcímdal nélküli Super Sentai
Formátum, terjedelem, epizódok műsorideje: TV sorozat, 12 epizód, 23 perc
Vetítés éve: 2013
Használt felirat: JK (angol)

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

8 responses to “Vividred Operation – Rövidbugyis rettenetek ráréősen reakcióskodnak

  • Junchi

    A szórakoztatás intézménye valóban nagy fontossággal bír, már csak azért is, mert lehet akármilyen jól összerakott, überbjuti egy-egy cucc, de ha nem képes lekötni, akkor ott édesmindegy, hogy végül mit hoznak ki belőle.

    Ezért is van az, hogy egy gyengébb/klisésebb/szétszórtabb darab is lazán végignézhető, ha képes az embert lekötni. “Kár”, hogy a Vividred – a post alapján – nem tartozik ide. 😀

    • Dodgers

      “A szórakoztatás intézménye valóban nagy fontossággal bír, már csak azért is, mert lehet akármilyen jól összerakott, überbjuti egy-egy cucc, de ha nem képes lekötni, akkor ott édesmindegy, hogy végül mit hoznak ki belőle.”

      +1. A szórakozás végső soron minden értékelés alapja, hiszen csak azt lehet pozitívan értékelni ami bejön az illetőnek vagy hozzájárul ehhez, az viszont nem mindegy hogy ki hol húzza meg azt a határt, ahol az értékelés pusztán a szórakozást veszi figyelembe, és ahol emellé az adott cím érdemeinek figyelembevétele is hozzátartozik. Általánosságban nézve azzal nincs semmi baj ha valaki egy olyan címben talál szórakozást amiben teszem azt egymást tapossák a hiányosságok, egészen addig amíg az illető elismeri azt hogy az adott címben igenis vannak hiányosságok, vagy amíg nem “feledkezik” meg róluk teljesen csak azért, mert “szórakozott”, ellenkező esetben nincs szó másról, mint mezei elvakultságról.

      A VO-t alapul véve simán adhattam volna akár 9 pontot is a sorozatnak, mert kis túlzással engem is meglepett hogy a kezdeti ellenszenvhez képest részenként legalább 4-5 alkalommal röhögtem fel hangosan és némelyik jelenet még most is favoritnak számít (pl. ez), de ezt leszámítva brutális elvakultság lett volna megadni neki azt a pontszámot a részemről, miközben ezt leszámítva szinte semmi pozitívumot nem tudok felhozni mellette. Úgy meg aztán pláne, hogy sikerrel üti át azt a határt ahol az “átlagos, de élvezhető” átmegy a “pocsék, de emiatt nagyszerű” kategóriába, és azt is amiatt mert a stáb tehetségtelensége egy másik területre fejtett ki jótékony hatást.

      Az idézőjeles “kár”-t más körülmények között osztanám bármi fenntartás nélkül, de a VO esetében valahol mégis örülök hogy egy ilyen végeredmény kerekedett ki az egészből, szerintem harmadannyira se éreztem volna jól magam a sorozat alatt ha nem ilyenre sikeredett volna. 😀 Már az SW sem volt valami nagy szám a világháborús utalásokat leszámítva (amit aztán szépen visszavetett kissé a Yuri és a fagservice), és a VO hasonló, de több kategóriával vérszegényebb stílusa ha lehet még annyira sem működne normális körülmények között. Leszámítva persze akkor ha az alapoktól kezdve újraírták volna az egész franchiset, de gondolom Takamura van annyira belehabarodva az SW-be hogy ez a lehetőség szóba se jöhetett, máskülönben nem lehetett volna könnyedén lekoppintani több más sorozattal együtt.

  • Márk

    Már az első képről baljós árnyakat éreztem, de a bejegyzés után teljesen biztos voltam benne, hogy nyugodtan hagyatkozhattam a megérzéseimre. 😀

    • Dodgers

      Ismerős az érzés, én is messziről elkerültem volna a sorozatot már akkor is, amikor még csak a szezonfelhozatalt taglaló chartokon tűnt fel, na meg azt se néztem volna ki belőle, hogy az SW-hez hasonlóan lenne egy olyan alkoncepciója ami valamelyest javítani tudott volna a dolgokon. Ez be is vált persze, de ezért cserébe olyasmi lett belőle amit szvsz érdemes társaságban végignézni, úgy sokkal nagyobb élmény elröhögcsélni a sorozat akaratlan hülyeségein. 😀

  • Péter

    Osztom Márk véleményét, annyit hozzátéve, hogy az A-1 Pictures lassan, de biztosan felmászik nálam arra a listára, akiknek ha a nevét meglátom egy anime mellett, élből kerülöm. =)

    Utoljára belenéztem tőlük, abba a bizonyos Idolmaster című remekműbe, de 5 rész után, egyszerűen minden türelmemet felemésztette. Előtte volt egy SAO, amit végigszenvedtem, szóval ezt már inkább kihagynám. =)

    • Dodgers

      Az A-1-et illetően egyelőre nem igazán tudok A-t vagy B-t mondani többek között azért, mert egyelőre jóformán csak azokat a címeket láttam tőlük amelyeket a tavaly tavaszi szezon óta készítettek, de azok alapján olyan benyomásom van róluk, hogy szinte csak kétféle cím készítéséhez értenek: vagy olyan lesz a produktum hogy az esetleges hiányosságok ellenére is bőven kellemes és ajánlható lesz, vagy éppen ellenkezőleg, olyannyira nem lépik meg a minimális elvárásokat sem hogy felmerül annak az eshetősége hogy esetleg direkt poénból, heccből vitték végig az adott címet. Konkrét példával élve a most is futó Space Brothers/Uchuu Kyoudai a grafikailag gyakorta elhanyagolt mivolta és néha fellépő lassúsága ellenére is egy meglepően jó shounen/seinen keverékké nőtte ki magát az elmúlt ötvenx epizód alatt, míg az SAO igénytelenségéről feltételezem nem kell különösebben mesélnem. 😀

      Mindezeken felül ugyanakkor az már most böki a csőrömet a stúdióval kapcsolatban, hogy a projectjeik beosztása terén annyira be vannak sózva hogy egyszerre több futó projectet is elvállalnak, abba viszont már nem gondolnak bele hogy egy amúgy se nagy stúdiónak nem lenne érdemes ennyi vasat tartani a tűzön. A postban már említettem hogy megvan a maguk bejáratott orra a büdzsé elosztása terén, de az ilyen téren kegyelt SAO/VO kettősnél még így is vannak olyan pillanatok szép számmal amelyekről üvölt a léhasággal vegyes túlvállaltság, gondolhatod akkor hogy az ilyen téren kevésbé kegyelt címeik hogy nézhetnek ki mostanság. Az Idolmaster ahogy láttam inkább az utóbbi kategóriába tartozik ilyen téren a K-Offhoz hasonlóan lustaságból változékony arcformák miatt, bár lehet egyszer komolyabban utánanézek majd a sorozatnak a minimális elvárások ellenére, valahol érdekel hogy mi olyasmi lehet benne, ami a játékot a japáni HALO-vá tette az Xbox-os közönségnek.

      • Péter

        Az eddigiek alapján, én leginkább egy modern Gonzot látok bennük, akik ha megerőltetik magukat, esetleg össze tudnak hozni valami értelmeset is, de amúgy jobb esetben is középszerű darabokkal állnak elő.

        Halo… na ez egy elég vicces történet. =) Adott egy mezei scifi FPS, amiben igazából nincs semmi új, vagy egyedi, de mivel az első értelmesebb FPS volt még anno az alap Boxra, ezért felkapta a nép, és most már valami “hú de nagy” franchiseként tekintenek rá. Nem véletlen, hogy a 2-től felfelé, már ez is exkluzív lett. Ugyan ez a Killzone is, ami azért él a köztudatban, mert a PS Haloja lett. =)

      • Dodgers

        “Adott egy mezei scifi FPS, amiben igazából nincs semmi új, vagy egyedi, de mivel az első értelmesebb FPS volt még anno az alap Boxra, ezért felkapta a nép, és most már valami “hú de nagy” franchiseként tekintenek rá.”

        Különösebb tapasztalatom nincs a franchiseal azon kívül, hogy anno pár pályát végignyomtam a PC-s változatban miheztartás végett, de ez a mondat még így is nagyon jól körbeírja azt, amit alapvetően gondolok a sorozatról. Valahol kapizsgálom hogy miért ilyen nagy név ha azt nézem, hogy az “első értelmesebb FPS a konzolon” státuszon kívül tudtommal ez volt az első olyan exlúzív cím is az Xbox-os tábornak, amely minőségében nagyjából hasonló fegyvertény volt, mint a PS2-nek 2001 végén a Devil May Cry/ICO/Metal Gear Solid 2 hármas, az viszont más kérdés (és egyéni szocprobléma) hogy önmagában nem tartom többnek egy tizenkettő egy tucat lövöldénél egy felejthető sci-fi világgal megfejelve. A Killzone pár pálya alapján annyival jobb nála, hogy pár kategóriával jobban mímeli a valóságot mind a környezeteiben, mind a szereplőiben és fegyvereiben, de ennyivel nálam ki is fújt a játék, pár pálya után egyszerűen nem volt motivációm a folytatásra, mondom ezt úgy hogy az FPS-ekkel szembeni minimális ellenszenvemnek ehhez semmi köze. A Sony nyugati fejlesztésű, exlúzív franchiseaival mondjuk amúgy sem nagyon találom a közös nevezőt talán egy-két kivételtől eltekintve, de a God of Warral együtt a Killzone is olyasféle jelenség ami szvsz érdemtelenül lett felkapott a Sony oldalról. Hiába számítanak “AAA” címek ha pont a lényeg, a lebilincselő gameplay nincs meg, ezért is lehet az hogy teszem azt a maximum egy óra hosszás, szintén PS2 exlúzív Contra: Shattered Soldierbe sokkal több időt vertem bele, mint egy több órás “epikus” kalandba a Killzone képében, pedig alapvetően lövölde mind a kettő.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: