Helyzetjelentés animufrontról: Revengance

52471lGatchaman Crowds

Az ezer éve bejáratott témák esetében mindig ott van az a kis kibúvó hogy az adott téma bizonyos elemének csavarásával máris jobb pozícióból indulhat a kérdéses sztori, és ezzel bizonyos szinten tisztában lehettek a GC mögött álló koponyák is amikor egy több évtizedes franchise feltámasztására adták a fejüket, és nem is akárhogyan. Történt ugyanis az hogy valakinek eszébe jutott az ötlet, miszerint milyen lenne egy témához képes unortodox szereplőt megtenni főszereplőnek, aminek eredményeképpen született meg az a Hajime, akit a közönség egyik fele üdvözölve fogadott, a másik fele pedig legfeljebb az ellensége háta közepére kívánna annak köszönhetően, hogy az “energiabomba” és a “hiányzik egy pár kereke” jelzőket maradéktalanul lefedi a leányzó. Őszintén szólva az első pár perc alatt nekem se volt túlzottan szimpatikus a karaktere, azonban a plot device-nak tekinthető “speciális” notesz kézhezvétele után mondhatni kezdett összeállni a kép, az epizód végére pedig nagyjából össze is állt: más körülmények között valószínű én is rühellném a hiperaktív karakterét, azonban a Super Sentai témában mozgó sztori szinte játszótérként funkcionál a gyermeki kíváncsiságot és örömlöketet a gyors tanulási készséggel és közvetlenséggel párosító főszereplő érvényesülése számára. Ez amellett, hogy az SS műfajon belül ad egy egyedibb, kirívóbb ízt a dolgoknak, még az SS műfajnak való odaszúrásnak is tekinthető ha azt nézzük hogy a műfajban megszokott szereplőkkel ellentétben Hajime alig rendelkezik azzal a karóval amit az átlagos SS szereplők reggelire nyelnek le, és még olyan dolgokra is rácsodálkozik, rákérdez és kétségbe von amit más körülmények között vakon követnének a szereplők. Valahol ezt a hangulatot látszik erősíteni a grafikai nívó is, amely az időnként befigyelő QUALITY ellenére is végig tündöklő, kirívó színkavalkád képében támasztja alá a sorozat ilyen értelemben hiperaktív jellegét, míg a zenei oldal jól illeszkedik a klasszikus SS sztorik pózőr módon “hősies” jellegéhez.

Mindezeken túl azonban akármennyire is jól működik Hajime karaktere ebben a kontextusban, a grafikai stíluson kívül igazság szerint ő az egyetlen tényező ami sikeresen meg tudott fogni az eddigi epizódok során, révén a tényleges, nem túl eredetinek látszó sztori még nem sok mindent mutatott meg magából azon kívül hogy bemutassa Hajime gondolatmeneteit, illetve azt hogy hogyan reagálnak erre az újdonsült csapattársai, a csapattársakat illetően vannak olyan tagok is például akik szinte csak úgy vannak karakterizálás szempontjából. Hajimét illetően ráadásul előfordulhat majd olyan eset is amikor egy drámai esemény folytán a mostani jellemét felváltja majd egy szabvány, rosszul levezetett és “unalmasabb” komolyabb hozzáállás is, szóval ebben az esetben se lesz érdemes előre inni a medve bőrére a részemről, még annak ellenére is hogy a várt unimpresszív összképet sikerült Hajimének valamelyest felülmúlnia.

52141lChoujigen Game Neptune – The Animation

Ahhoz a bizonyos kecskéhez hasonlóan én is hajlamos vagyok alkalmanként megnyalni azt a bizonyos sót függetlenül az előítéletektől, a nyári animu szezont illetően pedig a Hyperdimension Neptunia az a bizonyos só, tekintve hogy a “párosítsunk össze lányokat egy random koncepcióval” felállás süket fülekre történő találása ellenére is hajlandó voltam egy esélyt adni ennek a franchisenak, azon puszta okból kifolyólag hogy a konzolokra épülő téma díszes csomagolásba borította azt a bizonyos sót. Az pedig már csak a sors fintora hogy a só úgy látszik így is csak só maradt, révén a Hyperdimension Neptunia adaptáció eddig szinte egy szusszanásra sorolta fel mindazokat a dolgokat amik csípni szokták a szememet az efféle “lányos” cuccok esetében, így a lolcute karakterdizájntól kezdve az egy idő után összefolyó “aranyos” karakterhangokon, a totálisan feledhető szereplőgárdán és az eddig enyhén retardáltnak látszó sztorin keresztül még arra is jut idő hogy egy “megható” drámai oldal képében odakozmálják az amúgy sem jó összképet, amin a néhol a 2012-es JoJo-ban használt drum n’ basst idéző zenei vonal sem képes javítani sokat. Akárcsak azon, hogy a konzolokra történő utalás szinte kimerül egy-két elszórtan belepakolt részletben, vagy azon hogy nem igazán mernek annyira belemászni a konzolos témába hogy egy Konami vagy SNK utalás, netán egy SNES vagy Master System karakter is elférjen az inkább kurrensgen konzolokon alapuló szereplő- és utalásfelhozatalba. Azt mondjuk elismerem hogy azért akad egy-két olyan utalás amihez tényleg nem árt bizonyos szinten jártasnak lenni a témában, és a Share nevezetű anyagon alapuló világ is passzol valamelyest a konzolháborús témához (különösképpen akkor ha tényleg bekerül majd a képbe a szoftverkalózkodás is), de ezekből a pillanatokból fogadtam volna szívesebben sokkal többet és jobban applikálva, ahelyett hogy hányavetett utalásokkal és elvileg humoros, valójában rossz értelemben gyerekes és idióta pillanatokkal szúrnák ki az ember szemét.

Apró öröm az ürömben hogy a humor még ennek ellenére is működik valamelyest, ám nem abban a formában ahogy azt akarták volna szerintem, akárcsak a Vividred Operation esetében. Az aranyosnak, bugyutának szánt humor inkább csak akaratlanul teszi nevetségessé az egészet annyira hogy el lehessen nevetgélni dolgokon (beleértve a főszereplő agyhalottságot súroló vidámságát), de a sorozat mintha az “olyan” innuendókat is csak puszta humorforrásként kezelné, ami ugyan nem simul bele a franchiseba de cserébe annyira kilóg ebből a gyerekesen lolcute közegből, hogy mégis akaratlan módon válik viccessé az egész. Ez utóbbira egyébként az ending egy szegmense teszi fel a koronát ami szerintem méltán pályázhat az idei év “mi a fészkes fene volt ez?” díjára a nyitó/záró animációk tekintetében, szóval ha másért nem, a VO mintájára a Neptuniának is csak a kigúnyolási faktor miatt adok több esélyt a kelleténél. Azt pedig majd eldönti az idő hogy a VO mintájára végig kitart-e ez a humorfaktor és szórakoztató marad-e a sorozat a szánalmassága miatt, vagy a Date a Live-hez hasonlóan később eljut arra a pontra amikor ezt a “könnyed” jelleget végérvényesen maga alá gyűri majd az a fajta színtiszta, hamisítatlan ótvarság ami a sorozatot egyébként tökéletesen jellemzi már most is az akaratlan viccesség figyelmen kívül hagyásával. Végső soron emiatt is gondolom azt az adaptációt végző David Productionről, hogy nyugodtan figyelmen kívül hagyhatták volna ezt a franchiset és inkább a JoJo’s Bizarre Adventure következő évadára kellene koncentrálniuk teljes erővel.

51463lDangan Ronpa – The Animation

Videojátékból tévébe szánt sorozatban materizálódó adaptációt készíteni szinte sosem hálás feladat, különösképpen nem akkor ha a forrásban a kalandjáték stílus miatt a szöveges tartalom mindennél nagyobb dominanciát élvez, és a limitált epizódszám miatt könnyen meg lehet szabadítani az adaptációt mindazoktól a dolgoktól, ami a történet folyását gépzsír módjára biztosította. A bekezdés tárgyát képező franchise abból az okból keltette fel a figyelmem hogy sokan a Phoneix Wright játéksorozat egyenértékű riválisaként tartják számon (nem, nem arra a Tumblr-es különítményre gondolok akik felháborodásaikat élik ki a Let’s Playnek helyet adó Something Awful fórum fizetős account rendszere miatt csak mert így nem követhetik ott a LP-t, és akik miatt az SA egy szegmense a linkelt videóban olvassa fel a Tumblr-es panaszokat a maguk módján), így habár a játékból csak a prológust tekintettem meg, a PW-vel való, egyébként valós hasonlóság miatt már most sejtem hogy mi lesz az adaptáció veszte a rövid epizódszám okán, gondolok itt elsősorban a szereplőgárda minden tagjának taglalására. Félrértés ne essék: a Devil Survivor 2 félresikerült adaptációjával ellentétben az adaptálást végző stúdió ezúttal valamivel ésszerűbbnek, körültekintőbbnek látszik az események adaptálását illetően, és hazudnék ha azt mondanám hogy a PW keverése egy Fűrész és társai jellegű sztorival ne keltette volna fel a figyelmem eléggé annyira, hogy ne tervezzem végignézni a stuffot (és majdan végigvinni a játékot), de mint mondottam volt, a szereplők kapcsán minduntalan ott motoszkál bennem az az érzés, hogy a szereplők taglalása a játékban sokkal tartalmasabb, kézzelfoghatóbb lehet annál mint amit az anime eddig csinált. Ez persze evidens módon adja magát annak tekintetében, hogy egy játék nekifutásból nagyobb előnnyel rendelkezik egy 13 részes sorozatnál, ugyanakkor a benyomás mégis változatlan marad, hogy egy ekkora (15+ fős!) szereplőgárdával közel lehetetlen lesz korrekt módon a karakterek halála után is “folytatódó” jellemábrázolást átültetni egy ilyen rövid sorozatba, különösképpen úgy hogy az amúgy végig tetten érhető sietős tempó mértéke ne legyen túlzottan hátrányos. Ez sajnos bekövetkezett már egyszer amikor a harmadik részben lezajló tárgyalás utolsó szakasza látványosan el lett sietve, és habár ez az első gyilkosság/nyomozás/tárgyalás a Phoneix Wright játékok első ügyeihez hasonlóan egyszerű mint a faék, a következő ügyekben könnyen (pontosabban: még súlyosabban) visszanyalhat a fagyi ha a sztori úgy alakul, hogy a folyamatos “tömörítés” csak még nagyobb böjtöt fog hozni maga után. Ami valószínű hogy be fog következni, ugyanis nagyon kevés esélyét látom annak hogy ne érkezzen el egyszer az a pont amikor az adaptáció már végképp menthetetlen lesz, annak meg aztán végképp nem látom valószínűségét hogy egy, a gondot esetlegesen orvosló második évad meg fogja majd látni a napfényt.

Aminek a hiánya elég kár lenne, tekintve hogy grafikai és zenei oldalról javarészt tetszik eddig az adaptáció: utóbbi esetben a Masafumi Takada által jegyzett eredeti, az electronicát és a jazzt sem megvető OST-t szinte egy-az-egyben adaptálták a sorozatba, a grafikai oldalon pedig a DeSu 2-höz hasonlóan próbáltak törekedni arra hogy a legtöbb grafikai elemet őrizzék meg a játékból, ezzel is törekedve az autentikusabb adaptáció elérésére az időnként befigyelő QUALITY és a tárgyalás alatti bűnrossz CG ellenére is. Ilyen elem például a nyomozás során talált nyomok revolverbe való lövedékekként ábrázolása és a tárgyalás során azok elsütése, a helyszínek és az eltelt napok számának kijelzése, és akármennyire is hangzik furcsának, de magát a karakdesignt is pontosan ilyen elemnek tartom. Biztos vagyok benne hogy sokaknak nem tetszik ez a “halszemű”, látszólag összevissza kitalált figurákon alapuló stílus, de személy szerint a halszeműség mellett pont ez az összevisszaság tetszik a karadesignban, pontosabban szólva az hogy szinte mindegyik külső amolyan hangosbemondóként kürtöli szét az általa reprezentált figurát, amelyekből bizony van egy pár féle-fajta. Persze az anime adaptációban valószínű nem lesz sok hely a karaktereik bővebb taglalására, de a sokszínűséggel vegyes “artikuláló” karadesign mégis adni látszik az egésznek egyfajta önmagával tisztában levő hatást, legyen szó az igazságos, de karót nyelt iskolai ügyeletes világháborús tiszteket idéző uniformisáról és kitüntetéseiről, az iskolai bajkeverő szinte démonszerű arcszerkezetéről, vagy éppen az ügyeletes idol szinte bele-a-képedbe jellegű lányosságáról.

52133lMonogatari Series – Second Season

A kimondottan kellemes meglepetés Bakemonogatarihoz képest a Nisemonogatari által prezentált javarészt meglehetősen unimpresszív színvonal után a Nekomonogatari: Kuro (továbbiakban N:K) szinte teljes mértékben kiköszörülte azt a bizonyos csorbát, így a kérdés adott volt, miszerint megismétlődik-e a Nisemono minőségbeli mélyrepülése afféle “egy sima, egy fordított” stílusban, vagy az N:K által kijelölt úton haladva érintetlen marad majd a majdnem teljes mértékben megjavított csorba, netán csiszolni is fognak-e még rajta. Három részből megítélni egy 20+ részes, több arccal bíró sorozatot természetesen akkora hatásfokkal bír mintha egy csomag szalvétából kellene meghatározni a tőzsde holnapi alakulását, azonban az alapján a három rész alapján úgy gondolom hogy legalább az első, az N:K lényegi folytatásának tekinthető arc (Nekomonogatari: Shiro, továbbiakban N:S) jó úton halad a kikúrált csorba minimum békén hagyása felé. A pacinget illetően az N:K valamivel szorosabban tartotta kézben a gyeplőt, azonban az N:S mellett szól az hogy habár voltaképpen ugyanarra a célra, a téma központi karakterének kibontására és gondjának megoldására koncentrál mindkét arc, az “előd” drámaibb csomagolása helyett a kibontás folytatásaként funkcionáló N:S inkább a higgadtabb, kimértebb mentalitást választja vezérelvül amellett, hogy olyan jellemzőket is bedob a kalapba amelyek nemcsak az N:K-val, de az egész franchiseal szemben is frissebbé teszi az arcot. A központi karakter példának okért még a kizárólagos narrátor szerepét is betölti, miközben egy másik szereplő révén nem csak az az ismerősi viszony kerül reflektorfénybe ami a franchise alakulása során a levegőben lógott egészen idáig, de a segedelmével a kibontási folyamat is effektíven folytatódik egy másik megközelítést használva, mindez úgy hogy a franchise főszereplőjéül és fő problémamegoldójaként szolgáló Araragi egy percet sem szerepel az arcban.

Ez persze óhatatlanul azt jelenti hogy az N:S lassabb tempójú mint elődje volt és kevésbé pörgőnek is tekinthető a franchise többi arcjának nagy részéhez képest, azonban ez nem jelent hiányosságot ebben az esetben annak köszönhetően, hogy a Nisemonogatarival ellentétben a gyakori szanaszét csapongás helyett a cselekmény folyása jóval természetesebb, összeszedettebb jelleget mondhat magáénak az N:K “pártatlan” karakter kibontási stílusának további használata mellett (értsd: pozitív és negatív oldala a dolgoknak egyenlően van kezelve), arról nem is szólva hogy a központi karakter és a hozzá rendelt ismerős közötti kémia mind a komolyabb, mind a humorosabb pillanatokban megállta a helyét eddig. Az pedig csak apró grátisz az N:S “újításai” mellett, hogy általánosságban beszélve a női szereplők az eddigieknél sokkal többet kommunikálnak egymással, amely tényező eddig nem igazán, csupán elvétve képviseltette magát az eddigi arcok során. Apróság ugyan, de díjazandó az is hogy a Nisemonóval ellentétben az ecchi ezúttal is sokkal jobban van kezelve, elkerülve így például azt a pöppet kínos szituációt is, amikor a Nisemonóban kvázi másfél részt vertek el arra hogy egy filler jelentőségű valamibe oltott, majdhogynem failcest-el egyenértékű fagservice-el tegyék hiteltelenné az addigi események egy részét.

Ha valamilyen tekintetben mégis rossz szó érheti a ház elejét, az mindenképpen a grafikai nívó lenne: a franchisera jellemző, a mostani formájában a Nisemonogatariban beért vizuális stílus és az ahhoz kapcsolódó fogások ugyan itt is tetten érhetőek és egy bizonyos fogást illetően még a negyedik fal áttörése is be van vonva, azonban a jelek szerint a Shaftnak beletört a bicskája a kezdésbe. Az első három rész alatt ugyanis gyanúsan sokszor fordult elő olyan szituáció amikor az egymással diskuráló szereplőkre hosszú ideig nem közelített rá kellően a “kamera”, kvázi a távolból, a kelleténél jóval hosszabb intervallumokig mutatva így az eseményeket, néha pedig egyenesen kiszúrva az ember szemét a távoli és közeli kameraállások közötti hirtelen váltásokkal. Ez a jelenség a második epizódtól kezdve visszaszorult egy közepes fokkal, viszont még így is látványosan lerí hogy ezzel a módszerrel próbálják áthidalni (kevésbé szebben mondva: elsumákolni) a munkát és a feltételezett ötlethiányból származó megszorulást, és habár a BD/DVD kiadásokra még talán javíthatják a kameramanus “szégyenlősségét”, a dolgok későbbi alakulását tekintve nem igazán megnyugtató tényező az hogy ez lesz majd a leghosszabb -monogatari sorozat. Ha már BD/DVD kiadás: a franchise hagyományaihoz hűen ez a sorozat is úgy látszik hogy alaposan megizzasztja az egy napos munkatempóban dolgozó fansubbereket és a hivatalos streamelést végző Daisukit egyaránt, így a Shaftra jellemző utólagos grafikai munkálatok mellett a ráérősebb fansubber csapatok által összerakott feliratozás is jó motivációnak hangzik majd a lemezes kiadásba való beleleséshez.

50889lUchouten Kazuko

Ha nagyon, nagyon sarkítani szeretnék a slice of life műfaj megítélését illetően, akkor azt mondanám hogy a SoL jellegű cuccokat szerintem nagyjából két hatalmas csoportra lehetne osztani abban a feltételezett esetben, ha a humor és a komolyság egyaránt megtalálható a kérdéses stuffban: az egyik csoportot azok a stuffok képeznék amelykben a néha külön-külön sem működő két véglet összhang hiányában olyan szinten üti egymást hogy az a sztorin belül egy hatalmas törést eredményez, míg a másik csoportot azokból a történetekből állna amelyekben ugyan jelen van a vidám és a komoly véglet, ám sikerül annyira összehangolni a két végletet hogy azok nem csak külön-külön működnek jól, de egymás mellé helyezve sikeresen egészítik ki egymást, nem mellesleg pedig a sztorinak is megadják a szükséges sokoldalúságot. Eme eszmefuttatás már csak azért is tekinthető aktuálisnak, mert az UK nem csak a műfajával fedi le a SoL besorolást, de az eddigi epizódok alapján még az utóbbi SoL variáció feltételeinek is eleget tesz olyannyira, hogy a szolíd jelzőt minimum megérdemli ilyen téren. Ugyan a sztori világában az emberek, a tenguk és a tanukik egymás mellett élik életüket a maguk szociális elrendeződése alapján és a sorozat rendre kikacsintásokat is tesz erre a hierarchiákra és viszonyokra a mitológiai elemekkel egyetemben, a karakterábrázolás tekintetében ugyanakkor akár figyelmen kívül is lehetne hagyni az emberek mellett élő másik két “kaszt” sajátosságait. Ezt nem csak olyan értelemben kell venni hogy jellemüket tekintve az emberekkel egyenértékű személyiségekkel rendelkeznek, de azokkal a dolgokkal és problémákkal is amik a hétköznapi emberrel rendre előfordulhatnak egy jobb SoL sorozat alatt, és habár ironikusan hangozhat a mitológiai hatások miatt, de az UK által prezentált “mindennapi élet” bemutatásának kiegyensúlyozottsága már most ígéretessé teszi a stuffot. Ezt nem csak azzal éri el hogy szinte az összes szereplő ábrázolása már a kezdetektől fogva kellemes, és emellett találja el azokat a pontokat amelyekre lehet építkezni majd, de a komolytalan és komolyabb pillanatok ábrázolása és beosztása is kellően a helyén van. Annyira nem komolytalan hogy egy szabályos bürleszkbe menjen át a sorozat stílusa, de nem is annyira komoly hogy erőltetett melodrámába bújtasson bármilyen próbálkozást a komolyabb sztorimesélésre, ehelyett mind a két véglet van annyira természetes, és valahol éretten kezelve hogy gond nélkül váltogasson a sztori közöttük, anélkül hogy közben hitelét vesztené.

Akárcsak a Monogatari Second Season esetében, úgy az UK-nál is elsősorban a grafikai oldal az ami mégis szemet csípett a kezdő epizódok alatt, bár az igazsághoz hozzátartozik hogy az UK “problémája” inkább esztétikai eredetű semmint kamerakezelési mizéria, és annak is csak egy adott szeletére, a karakterdizájnra koncentrálódik a kifogásom. Azért mindenképpen hátbaveregetés jár a P.A.Worksnek hogy el mertek szakadni a Tari Tari, Angel Beats és társai által használt stílusoktól, és azért is hogy a sorozat által alkalmazott színvilág kellemes adja vissza a nyárban fürdő város hangulatát, a karakterdizájn terén úgy látszik nem sikerült teljes mértékben adaptálniuk Kumeta stílusát azáltal, hogy a legtöbb karakter füle egy méretben alulfejlett lapátfülre emlékeztet. Kumeta stílusára mondjuk amúgy is jellemző szokott lenni a fülek szokatlanul nagy ábrázolása, azonban az általa illusztrált sztorikból készült adaptációk közül az UK-nál zavart először ez a fajta rajzolási stílus. Ez mondjuk csak szőrszálhasogatásnak mondható ha hozzáteszem azt is, hogy a tényleges animációs munkával nem volt különösebb gondom az első epizódok alatt, így nem is igazán van szó érvágásra késztető hiányosságról, csupán a személyes preferenciák morajlásáról a részemről.

51619lWatashi ga Motenai no wa Dou Kangaetemo Omaera ga Warui

Ha egy hirtelen mozdulattal felcsapnék bölcsesség gyártónak, akkor valószínű hogy az első kirohanások között lenne az a passzus, amely szerint az antihősökből egy bizonyos szintig érdekesebb főszereplőket lehet kihozni, különösen akkor ha az előbbi kifejezésben az “anti” szótagban foglalt jelenség ábrázolására kellően fajsúlyos fókusz telepedik rá a kötelező érvényű fejlődés mellett. A tavaszi szezonban ez bevált egyszer az OregaIru képében, és gyakorlatilag ennek köszönhető az hogy egy esélyt adtam a bekezdés tárgyának, pontosabban szólva azért is mert a híre mondhatni messze megelőzte az adaptációt köszönhetően annak, hogy sokak szerint egy húsbavágóan, egyeseknek egyenesen bántóan őszinte sztoriról van szó. Ezt persze először kissé kétkedve fogadtam, de ahogy a Gatchaman Crowds esetében az első rész végére elégséges mértékben összeállt a kirakós, úgy a WataMote (Isten őrizz hogy megint bemásoljam a teljes címet) első epizódjának végére már én is megértettem hogy a közönség egyik felének miért is jött be annyira a sorozat. Alapvetően ugyanis a sorozat eddig nem szólt másról mint egy klasszikus, 2chan-os mentalitással rendelkező (értsd: szemellenzőségen alapuló hatalmas egó a semmire) magányos egyén kísérleteiről a népszerűvé váláshoz, és teszi ezt olyan módon ami valóban kiérdemli a húsbavágó jelzőt abból az apró jellemzőből kifolyólag, hogy az etikailag erősen megkérdőjelezhető főszereplő dating sim játékokon alapuló hűdeoptimista, és kvázi mindenkit sztereotípiákra alapozott lefigymálásban részesítő hozzáállását egy percig sem kezeli idealista módon. Ehelyett minden egyes alkalommal mondhatni felkeneti azt a valóság hirtelen megjelenő betonfalára és pellengérre állít közben kvázi minden olyan gátlást ami egy (nagyon) félénk emberben csak előfordulhat, és habár olvasatra soványnak tűnhet, de az eddigi epizódok alapján mégis nagyon jól működik ez a koncepció.

Működik egyrészt azért mert a főszereplőként funkcionáló Tomoko etikája van annyira elferdült és önáltató, de a gátlásai miatt mégis pozitív értelemben szánnivaló, hogy ez a kíméletlenül őszinte hozzáállás jó céltáblává teszi őt a sztori részéről, másrészt pedig azért mert a sorozat még ennek ellenére se veszi magát komolyan egy percig sem a fekete humor alkalmazásának köszönhetően, ami az őszinteséget egyfajta humorosan abszurd csomagolásba foglalja. Abba a fajta csomagolásba amikor a kimondottan kellemes humor sikeresen fonódik össze a felszín alatt meglapuló maró, önkritikus őszinteséggel anélkül, hogy az egyik kitúrná a másikat, ezzel is elkerülve azt a szituációt amikor egy vígjátéknak induló sztori gondol egyet, és egyszercsak egy komoly hangvételű darabnak szeretné láttatni magát, több-kevesebb sikerrel. Ezzel kapcsolatban egy olyan érdekes szituáció került megidézésre a fórumokat illetően, amikor a nézők egy része a kelleténél jóval komolyabban veszi a sorozatot és kis túlzással letargikus állapotba kerül minden rész után, holott a sorozat szinte állandó jelleggel tudatosítja a nézőben azt hogy habár a főszereplő problémái pszichológiai eredetűek, az oroszlánrészüket egyedül saját magának köszönheti a önáltatásoknak és a passzív-aggresszív hozzáállásnak köszönhetően, amit alátámaszt a csalódásainak és pofára eséseinek vizuális eltúlzása mind a reakciói, mind a grafikai stílus alkalmazkodása révén. Utóbbi tényezőt tekintve egyébként jó pontnak tekinthető az hogy a grafikai stílus szinte állandó jelleggel alkalmazkodik Tomoko aktuális hangulatához, legyen szó a megszeppentség ábrázolásáról, vagy arról hogy csak akkor nincs valaki csupa szürke színnel ábrázolva ha Tomoko legalább egy kis figyelmet szentel rá.

Ugyan az első három rész elnyerte a tetszésemet, és az Uchouten Kazoku/Monogatari Second Season párossal karöltve a WataMote képezi azokat a nyári címeket amelyek általam eddig megnézett kezdéseivel túlnyomórészt elégedett voltam, az aknamező nagyja azonban mégis a sorozat előtt terül el abból kifolyólag, hogy a legfontosabb kérdés még egy jó darabig nyitva lesz még. Most még remekül működik a sorozat által képviselt formula, de semmi nem garantálja majd azt hogy ez a formula a végén is ugyanennyire, bárminemű ellaposodás nélkül működni fog, netalán nem éri-e el azt a pontot ahol a humor már nem lesz képes fenntartani a most még működő egyensúlyt. Mindezek ellenére azonban abban biztos vagyok, hogy a sorozat openingje a szezon kedvence lesz a részemről: nem csak hogy a sorozathoz stílusához képest meglepően súlyos stílusban utazik, de maga a szövegvilág is sokkal jobban írja körbe a sorozat, és egyben a főszereplő által képviselt mentalitást mint az átlagos, hasraütést idéző módon beválogatott J-Pop próbálkozások.

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

4 responses to “Helyzetjelentés animufrontról: Revengance

  • -OJ-

    Gatchaman esetében nekem már a rajzolás sem ragadta meg a figyelmemet, Hajime hiányzó kerekei pedig egyértelművé tették, hogy ezt a sorozatot nem nekem szánták, így egy rész után búcsút is vettem tőle.

    Neptunia…még mindig szép és színes, de kb ennyi. Erősen kétlem, hogy később valami értékelhetőt is fog majd mutatni a cselekmény terén, valószínűbb hogy inkább megmarad a Shining Hearts kenyérsütésének színvonalán 😀

    Uchoten eddig nagyon-de-nagyon feelinges. Ha nem történik benne semmi lényegi esemény, még akkor is végig szórakoztatónak fogom találni.

    WataMote-val kapcsolatban jómagam is azt a nézetet erősítem, hogy bár tisztában vagyok a ténnyel miszerint az egész egy túljátszott paródia akar lenni és éppen ezért lehetetlen komolyan venni, mégis totálisan lehangol az egész. De érdekes módon csak az anime, a manga esetében egyáltalán nem éreztem ilyet, ott egyszerűen csak meguntam a random fejezeteket. És ebből már azt is tudom, hogy itt még karakterfejlődés vagy összefüggő cselekmény sem lesz, amiért megérné nézni az animet. Tomoko végig megmarad ezen a gyökér és antiszoc értelmi színvonalon, és az első részekben látottakhoz hasonló, random szituációkba fog belekeveredni továbbra is, amikből természetesen semmit nem tanul.
    Éppen ezért messze elmarad az OreGairu Hachimanjától, aki a magányát sikeren ellensúlyozta azzal, hogy végig azt a látszatot keltette, mintha ő képviselné a magasabb értékrendet, és a szituációk alapján olykor igaza is volt. Tomoko ezzel szemben minden esetben alulmarad, ami már nem is antihőssé, hanem csak egy makacs balekká teszi. Először még vicces lehet egy ilyen kicsinyes bolondot nézni, később azonban már inkább csak szánja az ember, amiért ilyen menthetetlenül szerencsétlen.

    • Dodgers

      “Neptunia…még mindig szép és színes, de kb ennyi. Erősen kétlem, hogy később valami értékelhetőt is fog majd mutatni a cselekmény terén, valószínűbb hogy inkább megmarad a Shining Hearts kenyérsütésének színvonalán. :D”

      Mondjuk úgy meg lennék lepődve egy kicsit ha egyszer csak gondolna egyet a sorozat és a színkavalkádon kívül hirtelen minőséget is növesztene akár csak egy téren, mert őszintén szólva én se látom annak valószínűségét hogy a későbbiekben javulás állna be valamilyen formában, különösképpen úgy hogy elvileg nem csak egy játékból hanem kvázi az összes eddigi megjelent epizódból fognak majd gyúrni egy többé-kevésbé új sztorit az animéhez, tehát könnyen lehet hogy éppen a leggyengébb dolgokat fogják majd összeválogatni. Nem mintha zavarna ez engem per pillanat mert a Shining Hearts-al ellentétben nem érzem úgy hogy pár adag tömény itóka nélkül képtelen lennék végigülni és végignevetgélni a heti 23-25 percet, de nem lepődnék meg egy percig sem ha a Neptuniához is be kellene készíteni egy idő után a túlélőcsomagot. A Date a Livehez is úgy álltam hozzá az elején hogy megvan a szezon “olyan szar hogy az már jó” sorozata, aztán a közepétől kezdve annyira kezdett fokozatosan tele lenni a butykos, hogy a vége előtt két résszel dobtam is az egészet.

      “Uchoten eddig nagyon-de-nagyon feelinges. Ha nem történik benne semmi lényegi esemény, még akkor is végig szórakoztatónak fogom találni.”

      +1. Fogalmam sincs arról hogy hova fogják majd vinni a sztorit abból a szempontból, hogy a Shimogamo családfő halála nem tűnik annyira központi elemnek mint amennyire elsőre látszana, és a Tatami Galaxyval ellentétben nincs hatalmas eltérés az epizódok között, de ezek ellenére egyszerűen minden a helyén van, függetlenül attól hogy éppen komoly vagy komolytalan jelenetről van szó. Az előbbi tényezőt illetően kellemes meglepetés volt az hogy érett módon látszik kezelni a sztori a szereplők problémáit, ilyen téren Akadama már az első részben megnyert magának azzal, hogy a sztori nem könnyes-taknyos módon próbálja előadni az elvesztett dicsőségét, hanem elég közvetlen módon kezeli a témát ahhoz hogy a lehetőségekhez képest bőven hihető legyen a Bentenhez és Yansaburohoz való ki nem mutatott ragaszkodása, vagy az alkohol mint “üzemanyag” használata a múltat idéző álmai előcsikarásához.

      “Éppen ezért messze elmarad az OreGairu Hachimanjától, aki a magányát sikeren ellensúlyozta azzal, hogy végig azt a látszatot keltette, mintha ő képviselné a magasabb értékrendet, és a szituációk alapján olykor igaza is volt.”

      Egyrészt ez, másrészt az is mellette szól szerintem hogy habár Tomokóval ellentétben neki éppenséggel volt oka arra hogy viszonylag magas szintre fejlessze a szociális önvédelmi reflexet, az “emberségét” mégse veszítette el olyan szinten hogy visszafordíthatatlan torzulás alakuljon ki a személyiségében és a világnézetében. Emitt-amott kitűntek annyira a jó szándékai és a jóindulatúsága hogy meghazudtolják azt a színtiszta, hétpróbált antiszociális jelleget amit Hachiman elhitetett magával, arról nem is szólva hogy az idő múlásával egyre inkább képes volt elvonatkoztatni a magának bebeszélt képzetektől, helyette pedig egyre inkább képessé vált tisztán látni a dolgokat a saját személyét és másokat illetően egyaránt. Az utolsó előtti részben pölö nyilvánvaló volt az hogy mégsem annyira sebezhetetlen a mártír szerepből származó gondokkal szemben mint azt hitte magáról, a Yuitól való elidegenülési kísérletben pedig a személyes harag helyett a múltbéli hiba megismétlésének megakadályozása volt a fő motiváció, amihez hozzátársult az is, hogy megszabadítsa Yuit attól a nem létező “kötelességétől” amit Hachiman tévedésből ráerőszakolt (és amivel kapcsolatban elismerte később hogy hibázott).

      Ilyen téren, és pláne bárminemű fejlődés nélkül Tomoko ofkorsz úgy elmarad Hachimantól mint a borravaló (arról nem is szólva hogy Hachiman meglátásai közel sem ennyira extrémek), de a szánalmasságát tekintve eddig még sosem jutottam el addig a pontig hogy száz százalékosan sajnáljam a karakterét, valahol pont amiatt mert Tomoko tipikusan az a fajta karakter aki a mindennemű gátlásai ellenére annyira romlott és antipatikus, hogy gond nélkül lehet kárörvendően szemlélni a botlásait és pofára eséseit, amit az anime humorfaktora teljes mértékben ki is használ a grafikai túlzásokkal és társaival. Szvsz sokkal szánnivalóbb lenne ha csak a gátlásai miatt lennének nehézségei és emellett alapvetően jó természete lenne, de a mindenkit magas lóról, előítéletek alapján osztó attitűdje jóformán “csak úgy”, bárminemű provokáció nélkül alakult ki, és ez még inkább hangsúlyos úgy, hogy az eddigi három rész alatt Hachiman esetével ellentétben szinte senki sem közösítette vagy gúnyolta ki, az első rész végén is csak azért kapott éles kritikát mert a(z egyébként röhejes) duckface óhatatlanul felhívta Tomokóra a figyelmet.

      Azt mondjuk nem bánnám ha egy Hachimanhoz hasonló fejlődésen esne majd át, de ezzel a formátummal sincs kifogásom addig amíg el nem fog laposodni a humor és az összhang, bár van egy olyan érzésem hogy a manga élvezhetősége erőteljes hátrányt szenved azoknak a nüánszoknak a hiánya miatt, ami az anime változatban kihozzák a sztori abszurd jellegét.

  • Junchi

    UK-val agree. Abszolút szerethető cucc.

    A Bake S2 meg egyelőre ilyen “oké” stádiumban van nálam.

    • Dodgers

      “A Bake S2 meg egyelőre ilyen “oké” stádiumban van nálam.”

      Az első rész kapcsán még nekem is hasonló stádiumot dobott ki a gép mert a kelleténél jobban érződött az epizódon a “bemelegítő kör” státusz, a második résztől kezdve viszont szvsz elég jól összekapta magát a Shiro ahhoz hogy méltó legyen a Kuro korrekt színvonalához, még úgy is hogy végül a Kuro egy kicsivel jobbra sikerült nem csak a szolidabb első rész miatt, de amiatt is hogy a Shiro utolsó része a sztori egy bizonyos aspektusát tekintve lehetett volna bőkezűbb is.

      A Niséhez viszonyítva mondjuk ennek ellenére sincs égbekiáltó problémám az itteni első arccal az első rész és a befejezés ellenére sem (az olykor gyatra kamera már más tészta), bár a Bake S2-nek nem volt nehéz dolga eddig abból a szempontból hogy mind az epizódszám/tartalom ráta, mind a témát érintő fókusz terén elég problémásan muzsikált a Nise a 11 részes hossz ellenére is. A Tsukihi Phoneixet pölö simán meg lehetne szabadítani nekifutásból másfél-két résztől, és a Karen Beenél is simán újra lehetne keverni úgy a sztorit, hogy közel fele annyi epizódszám alatt összeszedettebb és jobb legyen a végeredmény.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: