Helyzetjelentés animufrontról: Season Eater

54235l

Ace of Diamond

Ha egy hirtelen ötlettől vezérelve meg kellene próbálnom határozni az őszi szezon egyik trendjét, akkor a sportsorozatok mennyiségének megugrása mindenképpen a figyelemreméltó észrevételek között lehetne: a felhozatalban akad biciklizést és pankrációt is érintő sorozatok is találhatóak, és mondhatni egy impulzus szintű döntésnek köszönhetően adtam esélyt az Ace of Diamondnak, hiszen egy korrekt sportsorozatnak látszott egy olyan sportot illetően, amelyből még nem igazán láttam témát feldolgozó stuffot, és magával a sporttal sem vagyok annyira képben hogy csak annak szeretete át tudna segíteni egy esetleges gyengébb színvonalon. Négy résszel később pedig úgy érzem hogy nem lőttem *annyira* nagyon mellé a “korrekt” szó használatával, bár szívem szerint az idézett szót a “klasszikus” meghatározásra cserélném le, az AoD ugyanis annyira a stílus kitaposott medrében halad a maga dolga felé hogy jobb szót keresve se tudnék rá találni. Ha pusztán a felvonultatott elemek jellegét venném alapul akkor viszonylag egyszerűen le tudnám rendezni a stuff jellemzését annak köszönhetően, hogy a nagyszájúan és olykor idegesítően idióta de kitartó shounen hőstől kezdve az első napon való leszerepelésen keresztül a sport szeretetének kihangsúlyozásáig szinte minden téren hozza az AoD az ilyenkor elvárt dolgokat, azonban a “klasszikus” fogalom talán túlságosan is jól írja le a franchiset ebben az esetben. Véletlenül sincs arról szó hogy a sport rossz megközelítéséről lenne szó már csak azért sem, mert egy csapatalapú sporthoz nagyon jól passzol a csapatmunka, a csapattársakban való bizalom mint idővel kibontható téma, azonban a sorozat az eddigiek során nem igazán mutatott fel olyan dolgokat amelyek meg tudtak volna győzni arról hogy heti szinten lenne érdemes követnem a sorozatot: ahhoz még túl korán van a sztori szempontjából hogy a sorozat ki tudja bontani a szárnyait olyan szinten hogy érdemi szinten el tudja magát különíteni az átlag sportsorozatoktól, a sorozat által eddig alkalmazott eszközök (humour, olykor eltúlzott dramatizálás) pedig nem éppen olyanok amelyek elnyerték volna a tetszésemet egy hosszabb távú figyelemmel követés szintjéig. Maga a karadesign mondjuk tetszetős abból a szempontból hogy emulálni próbálja a 15-20 évvel ezelőtti látványvilágot és látszik az egészen hogy a Hunter x Hunter mögött álló csapat keze munkája van a dologban, de a véleményem ettől függetlenül változatlanul maradt: Húsz-harminc epizóddal később lehet bepróbálok egy maratont mert a stuffban van potenciál, de a jelenlegi viszonyokat nézve az AoD-ra véletlenül se mondanám azt hogy egy hetente figyelemre követésre érdemes valami.

(Magához az AoD-hez nincs semmi köze, de a sport mint központi téma miatt egy apró lábjegyzet szintjén a Hajime no Ippo: Rising is megérdemel egy említést, pontosabban annak hiánya a postban. Az őszi animukínálat szempontjából mint folytatás kedvemre való lett volna, és szívesen követném is hétről hétre ha nem lenne jelen az a bökkenő hogy a franchise kapcsán csak az első évadot láttam még akkor, amikor az Azumanga Daioh és a School Rumble letöltésével átestem a tűzkeresztségen mint “‘netről animut letöltő” illető, amióta úriemberek között is hét évnyi mennyiségű víz folyt le a Dunán. Reflex módra természetesen rá lehetne vágni azt hogy oda kellene csapni a lovak közé a második évaddal, de addig nem igazán akarok próbálkozni a második évaddal amíg az elsőt újra nem nézem, hiszen ki tudja hogy most mennyire jönne be az, ami annak idején “kölyökfejjel” még tetszett.)

54379l

 

Kill la Kill

A magam részéről vitathatatlannak tartom hogy a blogot érintő hellyel-közzel mérhetetlen lustaságom járult hozzá a kialakult összképhez, de az utóbbi időben a KlK kis túlzással akár a blog központi témája is lehetne ha azt nézem, hogy milyen gyakorisággal bukkant fel a téma. Írtam volt egyszer egy amolyan “felkészülős” postot és azóta azt már követte egy első epizódot érintő benyomás is, és ha akarnám se tudnám letagadni azt, hogy a mostani postnak is ez a stuff adja majd a gerincét a virtuális szájtépés mennyiségét illetően, ahogy az nyári postban sem volt véletlen az hogy két stuff a többihez képest kategóriákkal jobban inspirált az írásra. A nyári animuszezon így is-úgy is befutó lesz nálam ha az idei év leginkább bejövős címeiről van szó (annyira hogy közülük kettő már most pályázhatna az év animuja címre, és az egyiket csak azért “fogom vissza” mert nem lenne kimondottan fair egy friss sorozatot egy számomra bejövős franchise folytatásával szembeállítani), és ha nagyon röviden körbe akarnám írni a KlK-val kapcsolatban azóta született tapasztalatomat, akkor csak annyit mondanék: ha a KlK a nyári szezonban állt volna a rajtvonalhoz, akkor végképp nem lenne semmi kétségem az idei év legjobb szezonjának megnevezéséről. Ez persze így, ebben a formában elég szűkszavú okfejtés lenne, de a Kill la Kill kimondottan szerencsés csillagzat alatt született abból a szempontból, hogy nem csak egy sokat bizonyított, a Gainax egyik egykori tartóoszlopaként szolgáló brigád áll mögötte (Imaishi és csapata), de a koncepcióját és a megvalósítását tekintve is olyasmi, ami nem csak a jelenében mutat fel remek teljesítményt, de a jövőjét nézve is tele van potenciállal.

Imaishinek megvan az a jó-rossz, tetszés szerint aláhúzandó szokása hogy a munkái valamilyen formában mindig képesek megosztani a közönséget, és ebből a szempontból a Kill la Kill le sem tagadhatná hogy ugyanabból a tőből fakadt mint Imaishi korábbi munkái: az FLCL és a Dead Leaves a kis túlzással mindent elsöprő pörgéssel és magas fordulatszámon pörgő kreativitással osztotta meg a nézőket, a Gurren Lagann a fizikai ésszerűség határait hágta át lépésről lépésre, a Panty and Stocking pedig mind a tényleges, mint a szavak szintjén tetten érhető vulgaritásával állt a porondra, a Kill la Kill pedig már csak azért is mondható “Imaishi-gyermeknek”, mert bizonyos szempontból Imaishi eddigi munkáinak keverékeként írható le a leginkább: megtalálható benne az FLCL/Dead Leaves pörgése, a Gurren Lagann forróvérűsége és “kúlsága”, és a Panty & Stocking vulgaritása (ez a zenére nem vonatkozik: nem annyira sokszínű mint a GL, és nem annyira elvont mint az FLCL/Dead Leaves/P&S, de a maga nemében így is jó). Még mielőtt valakit elriasztana ez a keverék csak azért, mert egyik-másik cím szerepelt a felsorolásban, már most szeretném kihangsúlyozni azt hogy jelen állás szerint a KlK-nak igenis megvan a maga indenditása: az ősökből éppen csak annyit és olyan koncentrációban merít amiből fel lehet ismerni Imaishi kézjegyét, és van annyi egyénisége hogy egy teljes értékű franchiseként álljon meg a lábán. Ezt már csak azért is megteheti mert a sorozat tipikusan az a fajta jelenség az akció zsánerben, ami megállja a helyét függetlenül attól hogy agykikapcsolás szintjén, vagy éppen ellenkezőleg, az összes létező idegszállal a látottakra/mondottakra koncentráló mentalitással közelíti meg az ember. Előbbi esetben ott van az említett keverék ami az elődökhöz hasonlóan nyújtja azt a “rajzfilmesen” hiperaktív és egyben manly stílust ami Imaishiék stílusára jellemző (ide értve azt a rengeteg apró részletet amit elsőre néha nem is lehet észrevenni, mint például az utalásokat a hetvenes évekre), míg az utóbbi esetben már az eddigi négy rész alapján is fel lehet fedezni azokat az infómorzsákat amelyek a sorozat világát és a sztori későbbi alakulását egyaránt meghatározzák, ezzel jóval tartalmasabbá téve a sorozatot mint amilyennek elsőre lejönne, gondolok itt például arra hogy a két főszerepő által képviselt világok legalább annyi pozitív dolgot hordoznak magukban mint negatívat (röviden: 1984 vs. szinte apokaliptikus világ). Ez egyébként a két főszerepőre is vonatkozik, hiszen amellett hogy mind a ketten kimerítik a “tökös nők” fogalmát az ezzel járó eltúlzások nélkül (értsd: Ryuko nem egy érzelem nélküli jégcsap, de nem is félelmetesen idegesítő shounen-főszereplő vakarcs, és Satsuki sem egy elvtelen, tartás nélküli despota a darwinista viselkedés ellenére), a rivalizálás mint olyan ténylegesen működik közöttük, legyen szó a karadesignbeli vagy ideológiai, viselkedésbeli eltérésekről.

Ha már működő elemek: a sorozat egyik központi elemeként szolgáló iskolai egyenruhák a két főszereplő esetében finoman szólva sokat mutató jelleget tudnak ölteni, azonban ez ebben az esetben nem eszetlen fanservicet jelent, hanem a történet szempontjából megmagyarázott, érthető és szándékosan eltúlzott elemet, egyben egy apró fricskát a fanservice mint olyan felé. Természetesen érhető ha valakinek még így is gondja van a sorozat ezen elemével, de akármennyire nem szeretem használni ezt a gondolatmenetet, most nem tudom megállni a használatát: tessék kihúzni a karót a nemesebbik félből, mert a KlK éppenséggel kimeríti azokat a kondíciókat ami a fanservicet véleményem szerint elfogadhatóvá tudja tenni (1. van annyira jó a sorozat többi része hogy ahhoz képest a fanservice merő apróság; 2. bőven van magyarázat a mutogatásra, és még működik is). Ezt egyébként a grafikus összkép kapcsán is elmondhatnám: lehet arra fanyalogni hogy túl “rajzfilmes/elvont” az egész, de véleményem szerint pont ez a fajta grafikai és karakterdesign az ami a leginkább ki tudja hozni Imaishiékból a kreatív állatot, még akkor is ha helyenként azért észre lehet venni hogy a Trigger mögött nincs akkora pénz- és humánerőforrás mint teszem azt a Kyoto Animation mögött, úgy meg pláne hogy a jelek szerint van annyi ötlet Imaishiék tarsolyában hogy vígan és bőven el tudjon vinni a hátán egy-egy hanyagabban megrajzolt epizódot is. Az természetesen jó kérdés hogy meddig tart ki ez az ötletáradat, ahogy az is hogy be fog-e következni egy olyan pont amikor a sztori elveszti a lendületét, de jelen állás szerint úgy gondolom hogy a KlK több mint megérdemli a maga hype-ját (pláne az Guilty Crown/Sword Art Online/Shingeki no Kyojin/satöbbihez viszonyítva), és bízom abban hogy ezt az utolsó rész után is ugyanezzel a bizonyossággal mondhatom majd el.

54319l

 

Samurai Flamenco

Az AoD kapcsán már említést tettem a szezont érintő trendekről, és az SF kapcsán úgy gondolom hogy ismételten említésre szorul ez a gondolatmenet annak köszönhetően, hogy az őszi szezonban a jelek szerint egyszerre több stúdió vállalkozott arra hogy saját készítésű sorozatokkal álljon ki a színpadra az össznépi most-mutasd-meg keretében. A Trigger a Kill la Killel bontogatja a szárnyait a Little Witch Academia képében történő sikeres világrajövetel után, a Kyoto Animation a Kyokai no Kanatával próbálkozik betömni a Full Metal Panic után hagyott űrt (elvileg, én személy szerint nem tervezem bepróbálni), a Manglobe pedig a Super Sentai témában gondolta úgy hogy gyakorlatra váltja elképzeléseit. A Super Sentai (Power Rangers, Kamen Rider, satöbbi) mint olyan nem kimondottan azon témák közé tartozik amelyek automatikusan beindítanának bennem valamit, azonban az SF mégis elérte azt hogy legalább egy próbálkozás erejéig esélyt adjak a stuffnak, azon prózai okból kifolyólag hogy a Manglobe egy számomra bizarr módon érdekes képlettel állt elő: mintha a Batman egy olyan, bizarr változatát szerették volna elkészíteni ahol Bruce Wayne a maga naiv, Super Sentai-féle igazságérzettel megvert világképének köszönhetően akarna szuperhős lenni, Gordon felügyelő pedig a realitás talaján két lábbal haladva, de Bruce életszemlélete miatt mégis vigyázó, érdeklődő szemekkel figyelné az ifjú Batman botladozásait.

Ebben az esetben pedig a leírás által keltett benyomás nem tévesztett meg, ugyanis a Samurai Flamenco az első részek alapján DETTÓ pontosan ezt kívánja elérni a sztori szempontjából. A Batmannel való párhuzam már csak azért is helytálló, mert a sorozat a lehetőségekhez mérten valószerűen kezeli a szuperhősös témát, vagyis a sztori központi gerincét azon, a főszereplő Hazama részéről kényelmetlen szituáción alapszik hogy szuperhősök nem léteznek a valóságban, a srác fizikuma és karizmája pedig kvázi a tökéletes ellentéte Batmanének, ami a megszégyenüléstől kezdve a helybenhagyásig jó pár formában materizálódik. Eme szekvencia alapján gondolom nem nehéz kisakkozni, hogy a sorozat egy olyan irányba szeretne haladni ahol Hazama a naiv de őszinte szavai, plusz a közösségi média által egyre inkább elismert hős lesz, és ebből a szempontból a sorozat stílusa mintha csak a főszereplő mentalitását tükrözné: a maga módján kimondottan naiv és olykor sarkítottan egyszerű, de valahol mégis ígéretes és kedvelhető. Azt azonban ennek ellenére se mondanám hogy száz százalékig megnyert magának a sorozat: az általa képviselt mentalitás időnként képes arra hogy a negatív mezsgyékbe vándoroljon a komolyan vehetőséget illetően, és őszintén szólva nem érzem annyira erősnek a sorozatot hogy a huszonkevés rész alatt ne álljanak be kisebb-nagyobb hullámvölgyek a sztorimesélés szempontjából. A félreértések elkerülése végett még így is úgy gondolom hogy bőven van potenciál a sorozatban, és nem kizárt hogy ez lesz a szezon egyik olyan címe amelyre rá lehet majd aggatni az angélusos “sleeper-hit” jelzőt ha jól játszik a neki kiosztott lapokkal, de egyelőre amondó vagyok hogy inkább türelmesen kivárom a sorozat többi részének alakulását, hiszen a Kill la Killel ellentétben még nem vagyok teljes mértékben meggyőzve arról, hogy nem fogja megfeküdni a gyomromat, vagy hogy éppen nem fog lejjebb menni az amúgy sem túlzottan erős grafikai színvonal.

Reklámok

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

10 responses to “Helyzetjelentés animufrontról: Season Eater

  • Mangekyo022

    Hogy őszinte legyek, a mostani szezonokból is alig néztem valamit. Inkább régebbieket pótoltam be.

    Mondjuk nem tudom, ismered-e a “Bartender” című animét? Illetve van Myanimelist oldalad? Ha igen, akkor megtudnád adni? Csak mert nem szeretnék ide-oda keresni. 😉

    • Dodgers

      Olyan sok mindent én sem néztem a mostani szezonokból az idei évet nézve, ha jól emlékszem eddig szinte minden szezonban meg tudtam számolni egy kezemen azokat a címeket amelyeket becsülettel követtem. Mondjuk az is hozzátartozik ehhez hogy általában nem szokott túlzottan sok cím érdekelni, és nem is szoktam szó szerint minden címet bepróbálni egy szezonban, szóval még csak azt se tudom mondani hogy az ezerszer körbejárt “túl elcsépelt/moe az egész animuipar” gondolatmenet lengené be a választásaimat. Pláne nem manapság, amikor már annyira fáraszt az említett gondolatmenet hogy inkább csak “csendben” elvagyok azzal a rendszerint pár stuffal amit kipécéztem legalább egy próba erejére, és esetleg még alapvetően tetszik is.

      “Mondjuk nem tudom, ismered-e a “Bartender” című animét? “

      A Bartendert ismerem és láttam is, csak ugyanaz a bökkenő van azzal kapcsolatban mint az Ippóval: annak idején alapvetően tetszett amikor láttam, de olyan sok idő telt el azóta hogy egy újranézés mindenképp szükséges lenne ahhoz hogy valami épkézláb dolgot mondjak róla, neadjisten ne olyasmit állítsak róla amit a mai fejemmel nem tennék meg.

      “Illetve van Myanimelist oldalad? Ha igen, akkor megtudnád adni? Csak mert nem szeretnék ide-oda keresni.”

      Igen van, az oldalsávban a “Hasznos/nem hasznos tudástár” szekcióban van a link kirakva a profilomra.

  • Árpád

    Grat a remek mustrához! Személy szerint az őszi szezonból a Kill la Kill viszi a pálmát, míg pl. a Samurai Flamenco nem igazán a szívem csücske…

    • Dodgers

      Köszönöm! Őszintén szólva egy kicsit meg voltam szorulva ezzel a posttal mert mostanában nem igazán volt motivációm az írásra (és az AoD/SF esetében látszik is), de örülök hogy még így is tetszett az iromány.

      “Személy szerint az őszi szezonból a Kill la Kill viszi a pálmát, míg pl. a Samurai Flamenco nem igazán a szívem csücske…”

      A KlK-t illetően osztom azt hogy a szezont illetően toronymagasan a legjobb/legérdekesebb cím azok között amiket eddig kipróbáltam, az SF-et illetően viszont nem lep meg hogy nem igazán az eseted a dolog, mert az eddigiek alapján nem tudnám rámondani azt nyugodt szívvel, hogy ajánlható darab lenne. Persze, ahogy mondtam tetszik az az alapötlet hogy a Batmant keresztezik egy hellyel-közzel szabvány Super Sentai sztorival, de a KlK-val ellentétben közel sem vagyok annyira meggyőzödve a koncepció életképességéről, és az eddig felmutatott jelleg is olyasmi amihez kell egy bizonyos fajta beállítottság a befogadáshoz. Amivel nem lenne gond alapvetően a részemről, csak az SF esetében még nem működik olyan szinten hogy ez az “ínyencség” eredendően elég jó legyen, annyira meg végképp nem hogy a KlK-t legyűrje mint saját kútfőből született cím.

  • Junchi

    A Kill la Kill nálam a szezon. Az egész szezon. Persze érzem, hogy nem kéne ilyen hangnemben nyilatkoznom róla, mert valahol megvan a maga bűne, de valahogy baromira nem izgat, mert piszok szórakoztató az egész. Majdnem tud olyan kellemes pillanatokat okozni, mint anno a TTGL.

    A másik kettőt nem nézem, helyettük Coppeliont és BlazBlue-t tolok, bár előbbi valahol az ultragány és hiperszánalom szavak közt megbújt szinonima, utóbbi meg részről-részre egyre szarabb. De azért is végignézem, mert a ruhák piszkosul bejönnek.

    (Btw a hosszú mondataidat olvasva egy idő után állandóan átcsap a belső-olvasó hangom Watashiba a Tatami Galaxyból. Poén. :D)

    • Dodgers

      “A Kill la Kill nálam a szezon. Az egész szezon. Persze érzem, hogy nem kéne ilyen hangnemben nyilatkoznom róla, mert valahol megvan a maga bűne, de valahogy baromira nem izgat, mert piszok szórakoztató az egész.”

      +1. Általában igyekszem nem fanboy szinten kedvelni valamit annak érdekében hogy egy későbbi minőségromlás ne hasson negatívabban mint amilyen valójában lenne (na meg hogy a blogos, fórumos áradozások ne hassanak hülyén egy komolyabb romlás beálltakor, mégha a fórumok téren 98%-ban inaktív vagyok), de a KlK tipikusan az a fajta jóság ahol ezt a hozzáállást a kukába lehetne vágni, mert egyszerűen annyira klappol minden benne és annyira tele van ötletességgel és potenciállal. Nekem személy szerint jobban is tetszik mint amit a TTGL csinált az első öt rész alatt, bár ehhez az is hozzátartozik erősen hogy általában bírni szoktam Imaishiék agymenéseit, a KlK pedig elég jó fegyvertényt mondhat magáénak azzal hogy szinte minden korábbi munkájukból merít egy bizonyos szinten, anélkül hogy közben valamelyik munka puszta kópiájának hatna a sorozat.

      Arról felőlem sincs semmi kétség hogy ez a cím viszi el az őszi szezont a hátán, bár igazság szerint nincs is olyan nehéz dolga ha csak a saját őszi tapasztalataimból indulok ki. Az AoD/SF még olyasmi aminek még érnie kell, a Walkure Romanze röhejesen alapos szinten mondja fel mindazt ami a hárem nagykönyvben meg vagyon írva szinte bármi saját plusz nélkül, a Sekai de Ichiban Tsuyoku Naritai meg csak egy SNES-es játéknak köszönheti hogy nem vágtam még ki a kukába, mert így sportsorozatot csinálni egy kicsit szégyen. Jó, utóbbi kettőből olyannyira nem néztem ki semmi jót hogy kvázi poén szintjén néztem bele ezekbe, de a Sekainál speciel aranyat ér az ahogy ész nélkül dobálóznak a nagy számokkal, az meg pláne ahogy odapiszkít a sztori haladásába.

      ” helyettük Coppeliont és BlazBlue-t tolok, bár előbbi valahol az ultragány és hiperszánalom szavak közt megbújt szinonima, utóbbi meg részről-részre egyre szarabb.”

      Esküszöm, minél többször látom felbukkani a Coppeliont, annál inkább érzek késztetést arra hogy legalább az első epizódot bepróbáljam, mert valahol érdekes ahogy kvázi a közönség túlnyomó része szanaszét köpködi, és még RandomC-n is megadta magát az illetékes postíró. Olyan szempontból hasonló alany az Aku no Hanahoz hogy legalább a megosztó látványa miatt bele kéne néznem, és az “diákruhás iskoláslányokat küldenek az atomszennyezett világba” felállás is “érdekesnek” látszik ahhoz képest, hogy a KlK agymenés szintű felállásával nem tudok betelni. A BB-nél a ruhákat illetően mindig is tetszett Noel kvázi RE1-es Jill Valentine imitációja, de ezt leszámítva nekem valahogy nem igazán jöttek be sosem a BB dizájnjai, bár ahogy hallom vannak az adaptációnak nagyobb gondjai is minthogy a dizájnokon akadjak fenn. Olyan apróságok minthogy szanaszét kapkodnak a játék(ok) plotjában, és az anime-only közönség azt se tudja hol kapaszkodjon meg benne.

      “(Btw a hosszú mondataidat olvasva egy idő után állandóan átcsap a belső-olvasó hangom Watashiba a Tatami Galaxyból. Poén. 😀 )”

      Azt eddig sem tagadtam hogy néha elég szófosósra tudnak sikerülni a mondataim, de ez a jogos mentális kép végképp nem javít semmit a helyzetemen (úgy meg aztán főleg, hogy a TG volt olyan gyors hogy nem húztam sokáig magyar felirat nélkül). 😀

  • Skydragon

    Sokáig halogattam a KlK-t nomeg minden más egyéb animét, ami azt illeti pont azért, mert az utóbbi időben a legtöbb várva-várt cucc hype lufija eldurran pár rész után, így eléggé kényszerítenem kellett magam, hogy belenézzek, de azt kell mondjam, hogy teljesen elvarázsolt az egész a maga brainfuckjával, zabálom nagyon! 😀
    Esküszöm elszoktam attól, hogy ennnnnyire pörög a sztori és csak kapkodod a fejed ide-oda, és próbálod visszafojtani az eszeveszett kuncogást a záporozó agymenésektől + hihetetlenül élvezem a dinamikus harc jeleneteket, katakter dizájnt, az egész világot és még sorolhatnám, de ezt te már mind leírtad úgyis szóval…fanbitchhypemodeoff. ;3

    • Dodgers

      Azt nem tudom hogy részemről a pörgősebb sztorimesélés lenne-e a ludas de a fejkapkodás nálam is befigyelt az első rész alatt: az első néhány perc alatt speciel olyan érzésem volt mintha egy száguldó vonatot próbálnék utolérni több-kevesebb sikerrel, a rész közepe felé viszont kezdtem egyre inkább felvenni a ritmust és a végére úgy éreztem hogy teljesen sikerült is. A biztonság kedvéért újranéztem az epizódot, és habár első alkalommal is kimondottan tetszett az amit láttam (szórakoztató káosz, na :D), de az újrázás verte be igazán a szöget a fanságom részéről mert ez tényleg olyasmi amibe először úgymond bele kell rázódni, szokni kell azt ahogy előadja magát és az agymenéseit. És ebben az esetben meg is éri, mert az egész cuccról egyszerűen süt az a fajta mentalitás és kreatív szabadság ami azt sugallja hogy “azt csinálunk amit akarunk, ki is használjuk a lehetőséget, és piszkosul élvezzük minden percét”.

      A “fanbitchhypemode”-nak oda se neki, majd akkor lesz aktuális ha oldalas hosszúságú sértődött irományt gyártasz arról hogy miért vannak a sorozatnak haterei, és “akinek ez nem jön be, az csak kiégett” jellegű kijelentéseket teszel. 😀 Na meg ez a cucc egyelőre meg is érdemli az ilyen jellegű dicséretet, nekem is kimondottan kellemes csalódás az hogy ez a lufi a változatosság kedvéért még vígan a levegőben van, és akármennyire rossz lemezzé tesz ez a félmondat, de az Inferno Cop után örülök hogy a Little Witch Academia mellett a KlK is egy jó érvnek látszik a Trigger mellett.

  • Wagner

    Télleg a Devil Survivort valaki megnézte?

    • Dodgers

      Én csak az első pár részét láttam, és azóta nem is folytattam, csakúgy mint a Persona 4 adaptációnál. Nem tudom hogy maga a DeSu 2 sztorija lenne ilyen vagy csak az adaptáció rendezője cseszett el valamit (ami nem kizárt, a Danganronpa egy rakás bukta lett például), de engem egyáltalán nem fogott meg a sorozat, annyira meg végképp hogy nem is tervezem befejezni. Már annak idején is gondoltam hogy egy Raidou Kuzunoha, vagy akár egy Nocturne adaptáció jobb ötlet lett volna, és ha valami csoda folytán el is készül majd, nagyon remélem hogy nem a DeSu2/DR mögött álló stáb fogja kapni. Játékból amúgy is marha nehéz jó adaptációt készíteni, és az említett stáb az idén ezt szépen be is bizonyította.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: