2013 – Néhány szempontból

-Animék-

Az általában soványnak mondható nyári időszak ezúttal az év leginkább kellemesebb szakaszának volt mondható a részemről ha azt nézem, hogy a mérleg pozitív nyelvében leledző mindhárom sorozattal kimondottan elégedett voltam: mind a Watamote (teljes nevén: Watashi ga Motenai no wa Dou Kangaetemo Omaera ga Warui!), mind a Monogatari S2, mind pedig az Uchouten Kazoku ütősre sikeredett véleményem szerint, olyannyira mindenképp hogy az “év címe” megnevezésre érdemes címek között ezek legyenek a szelektálásra érdemesnek tartott cuccok. A Watamote és a Monogatari S2 abból a szempontból egyedinek mondhatóak hogy jóval az elindulásuk előtt kíváncsi voltam rájuk, és végső soron úgy gondolom hogy egyik cím sem okozott csalódást: előbbi azért, mert a szociális képességek terén nem éppen erős emberek elé állít meglepően és húsbavágóan akkurátus, ám mégis szórakoztató (és meglehetősen, ámbár érthető módon megosztó/bizarr) görbe tükröt egy remek, az anime mint médium előnyeit kihasználó rendezés keretén belül, míg az utóbbi a tavaly év végén megjelent Nekomonogatari: Kuro által megkezdett folyamatot folytatva hozta vissza és növelte meg a Nisemonogatari által valamelyest megtépázott érdeklődésemet a franchise iránt egy, a történet és azok szereplőinek világát a korábbiaknál jóval mélyebben, a franchiseban újszerű módokban megkapargató jelleggel (még annak ellenére is, hogy a Shaft láthatólag megizzadt a kétszezonos terjedelemmel a három recapból és a kicsit ingadozó vizuális kidolgozásból kiindulva, és annak ellenére is, hogy az egyik arc szvsz megkövetelt volna plusz egy epizódot). Az Uchouten Kazoku pedig kis túlzással olyasmi, amilyennek a Clannad: After Storyt szerettem volna: egy család központú sorozat amelynek megvan a maga aranyos, jellegzetes bája, ám mégsem éri el azt a pontot amikor a sztori rossz értelemben vált rózsaszínre, ehelyett képes tartani azt a pontot ahol a sztori hatásos és komolyan vehető tud maradni. Apróság ugyan, de az UK a mögötte álló koponya másik ismertebb címénél, a Tatamy Galaxynál vonzóbbnak bizonyult a számomra: nincs különösebb gondom azzal a sorozattal, de annyira sosem voltam vele annyira egy hullámhosszon mint az UK-val még annak ellenére is, hogy a mai napig jelképesen fejet hajtok a TG előtt (szemben teszem azt a Hokuto no Kennel ami előtt ugyan hasonló módon fejet hajtok, de szerintem vészesen eljárt felette az idő, már ha két movie alapján ki lehet indulni).

Habár az “év címe” posztra azért egyetlen címet lenne illendő megnevezni és személy szerint a Watamotenak ítélném oda a Monogatari S2/Uchouten Kazoku kettőst mint “tiszteletbeli megemlítendő” kategóriát hozzácsapva, de igazság szerint ha megőszülük se tudnék egyetlen, definitív címet megnevezni ebben a kérdésben: mindhárom sorozatnak sikerült annyira betalálnia hogy az egyik mérlegelésénél ne szólna bele túlzottan sokat a másik két cím, így afféle osztásban ennek a három címnek ítélném oda a “díjat”. Az utóbbi hónapok post felhozatala nyomán sutyiban a Kill la Killt is idecsaphatnám, hiszen a sorozat azóta is nagyon finom, a jövőjét nézve továbbra is ígéretes darabnak látszik a szemmel láthatólag limitált büdzsé (és az annak ellensúlyozására remekül működő apró részletek, gegek) ellenére is, de egyelőre tartózkodok a teljes értékű odacsapástól egyrészt azért, mert jelenleg épp félidőben van a sorozat, másrészt épp eleget áradoztam róla az utóbbi időben ahhoz hogy csendre intsem magam jövő ilyenkorig, amikor már bőven vége lesz a sorozatnak és konkrétabb képet lehet róla kapni.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy nem találtam volna az idén egyéb kellemes címeket is, amelyek közül rögtön a Non Non Biyorival kezdeném a sort, már csak azért is mert számomra ez a sorozat volt az év kellemes meglepetése. Ezt részben a műfajának köszönheti: szívesen adok követ annak aki meg szeretne kövezni amiatt amit most fogok írni, de az “aranyos lányok csinálnak aranyos dolgokat” típusú sorozatok általában amiatt szoktak elhasalni nálam, mert számomra túl harsány, bazári módon próbálják előadni a “moe moe kyun”-t aminek a befogadásához szerintem tíz évvel fiatalabbnak és nőneműnek kellene lennem, az NNB-nél azonban nincs erre szükségem. Persze, a lánykák aranyosak, aranyos dolgokat is csinálnak és bőven nem annyira agymenéses esetek mint az Azumanga Daioh vagy a Nichijou brigádja, de ezúttal az aranyosság és a nyugis tempó elég hiteles ahhoz hogy megnyerjen magának, amire csak rásegít az hogy a sorozat nagy fontosságot fektet a hegyvidéki település hangulatának, és az azzal járó életvitel kihangsúlyozásának, annyira hogy a “scenery porn” kedvelői szerintem nyugodtan felírhatják maguknak ezt a sorozatot. Nem volt *ennyire* kellemes csalódás, de az OregaIrut (teljes nevén: Yahari Ore no Seishun Love Comedy wa Machigatteiru.) is ide sorolnám annak köszönhetően, hogy egy iskolás témájú, “kimondhatatlanulhosszúnevű” Light Novel adaptációhoz képest kellemesen kraftosnak mondható a belbecst illetően még annak ellenére is, hogy a főszereplő, és végső soron a sorozat által képviselt mentalitás egy bizonyos fokig megosztó tud lenni. Ha pedig megosztó, akkor szerintem a Sasami-san@Ganbaranai ideillő kapcsolatnak hozható fel abból a szempontból, hogy valamilyen szinten rokonságba hozható az egykor jobb napokat megélt Gainax FLCL-jével. Nem annyira elszállt mint az említett eposz és valahol nehezebben is befogadhatóbb, de a sorozat alapfelállása mondható annyira flexibilisnek hogy az események hasonlóan abszurd kanyarokat képesek tenni, amely ironikus módon a sztorimesélést képes annyira sakkban tartani hogy egész végig egy kötéltáncot jár a befogadható és az emészthetetlen között. Ez a fajta kötéltáncot szerintem az utolsó részben sikerült annyira elrontani hogy már én se nagyon tudtam mit kezdeni olyasmivel aminek szerintem két részt kellett volna adni, de az azt megelőző pontig még benne van abban a sávban amelyre azt mondanám hogy javarészt bejött, függetlenül attól hogy abszolút megértem ha valakinek már nekifutásból taszítólag hat a sorozat.

Ha már FLCL, akkor az egykori Gainaxos tagokból verbuvált Trigger Little Witch Academiajáról sem lenne érdemes elfeledkezni, amely a számomra bukás Inferno Cop után bebizonyította, hogy nem volt hiábavaló a cégalapítás. Személy szerint egyáltalán nem vagyok biztos abban hogy az LWA sorozatként is megállná a helyét és abban se vagyok biztos, hogy a Kickstarter által finanszírozott második LWA szösszenet lesz-e olyan jó mint az első volt, de az első bőven megtette azt, amit egy Anime Mirai(/Young Animator Training Project) nevezés elérhet: jó cégér a Trigger számára, és egy önmagában is szórakoztató félórás szórakozás pazar grafikai színvonallal, szerethető hangulattal, és “Gainaxos” humorral. Tavalyról visszamaradt és idén véget ért sorozat ugyan, de a JoJo’s Bizarre Adventure (2012)-ről is érdemes említést tennem, többek között azért mert a nézése során eléggé megosztott: a HnK-val ellentétben van elég íze-szaga ahhoz hogy ennyi év után se fogjon rajta az idő, és hazudnék ha azt mondanám hogy az általa képviselt sajátos pózőrség és a meglepően jó OST ne lett volna annyira “kúl/manly” hogy ne menjek át átszellemült vigyorgásba, de ezzel egy időben szerintem ez volt a sorozat rákfenéje is, pontosabban az ahogy néha előadta magát. Ez az első arc alatt nem igazán említésre méltó dolog “köszönhetően” annak hogy egy kimondottan feledhető valamiről van szó, de a második arc már elég fejlődést mutatott fel ahhoz, hogy a néha rossz értelemben vett túljátszásba torkolló jelenetek ne köpjenek bele az amúgy kellemes összképbe. Mindezek ellenére a második arcnak azért sikerült bevonnia engem a JoJoverzumba, annyira mindenképpen hogy a tavasszal induló, az egyik legnépszerűbb arcot feldolgozó második sorozatra őszintén kíváncsi legyek. A post-szakasz amolyan végszavaként, a teljesség igénye nélkül néhány régebbi cím amelyet kellemesnek találtam az idén: Berserk, Honoo no Tenkousei, Rebuild of Evangelion 1-2, Gunbuster, Ghost Sweeper Mikami, Dominion Tank Police 1-2, Perfect Blue, You’re Under Arrest (1996).

Ahogy a jóból, úgy a negatívből is találtam “nekem valót” az idei évben, ebből a szempontból pedig a Vividred Operation az amiről úgy érzem hogy elsősorban érdemes szót ejtenem, már csak azért is mert valahol ezt nevezném meg az év guilty pleasure címének. Azt a mai napig nem tagadom hogy egy nagyon, nagyon hevenyészve összedobott, körberöhögésre kiválóan alkalmas matériáról van szó amelybe én, mint képzeletbeli befektető egy lyukas garazst sem öltem volna bele, de ezzel egyidőben egyszerűen nincs szívem rühellni a sorozatot, mert szinte minden egyes epizódjának sikerült elérnie azt hogy kikapcsoljon. Ofkorsz ez természetesen nem nagy érdem akkor amikor kis túlzással szinte megállás nélkül a sorozaton nevettem, de ugyebár az akaratlan komédiának is megvan a maga egyedi varázsa, és ez a VO-ra úgy érzem hogy ez többszörösen vonatkozik. Ugyanezt már nem tudom elmondani az idei év egyik legfelkapottabb címéről, a Shingeki no Kyojinról, amibe nem vágtam bele nagy reményekkel és nem is távoztam onnan többel. A félreértések elkerülése végett: a VO-ról való váltás nem azt jelenti hogy egy pocsék sorozatról lenne szó mert attól azért messze van (úgy meg végképp nem, hogy a Guilty Crown és a Sword Art Online sokkal, sokkal érdemtelenebbül lettek felkapottak), de még ennek tudatában is úgy gondolom hogy nagyobb lett a füstje mint a lángja azáltal, hogy túlságosan “epikus” akart lenni, ami valahol nem meglepő ha azt nézem hogy ez a alkotó első címe. A sztori témájához illett volna az epikusság szó se róla, de az véleményem szerint már nem, hogy szinte állandóan egy megafonnal kiabálja az ember fülébe az “epik” szót a sorozat a “reménytelenség” és a “halál” szavakkal együtt, amit csak súlyosbít az hogy hangulatilag sem találtam túlzottan hitelesnek a sorozatot pontosan emiatt az “epikusság”, és a cliffhangerekbe való erőszakos, az epizódok felosztásába is beleköpő kapaszkodás miatt. Ezt olyannyira komolyan gondolom hogy OST szerintem sokkal hitelesebb hangulatot árasztott, annyira mindenképpen hogy Hiroyuki Sawano neve felkerüljön számomra a “megjegyzendő nevek” közé (amit a Kill la Kill zenei anyaga csak megerősített egyébként).

Mindennek pár fokkal enyhébb, tűrhetőbb változata a Suisei no Gargantia, amely ugyan már jobban volt velem egy hullámhosszon, ám a sztori vége felé egy bizonyos fokig kifulladt az elején ígéretesnek látszó felütése, és mint Urobuchi általam másodiknak látott alkotása sem volt az a darab, amely megnyert volna magának. Ilyen jellegű gondokkal a Date a Livenek nem kellett megküzdenie, ugyanis amennyire vártam tőle egy VO-hoz hasonlóan akaratlanul vicces produktumot, olyannyira estem hasra vele. Az első pár epizódot tekintve nem látszik annyira vészesnek a helyzet mert nagyjából működik a formula, de onnantól kezdve világossá vált számomra az, hogy a sorozat önmagából űzött rossz viccet akkor amikor a dating sim-ek/háremek paródiájának induló koncepció pontosan ugyanolyan jellegű és színvonaló produktummá vált mint amiket kipécézett magának. Ahogy a JoJo, úgy a Sakurasou no Pet na Kanojo is egy tavalyról visszamaradt produktum volt, amely a JoJo-val ellentétben a végén mégsem sikerült megnyernie. Nagy elvárásaim nem voltak vele szemben hiszen már a promóciós képről is sejteni lehetett hogy miféle-fajta sztoriról lesz szó, és habár az esetek többségében úgy-ahogy elvoltam a sorozattal a tipikusan elcsépelt jellege és az időnkénti negatív kilengések ellenére is, a DaL-hez hasonlóan idővel itt is befigyelt az a jelenség amikor a sorozat már inkább idegesített mint szórakoztatott, amelyre szerintem az utolsó pár rész melodrámája tette fel a koronát.

Általánosítani ugyan nem szeretek, de annak ellenére hogy a különböző stúdiók összesen öt videojáték adaptációt állítottak a rajtvonalhoz (nevesítve a Devil Survivor 2-őt, a Blazblue: Alter Memoryt, a Senran Kagurat, a Danganronpat, illetve a Hyperdimension Neptuniat), az általuk képviselt színvonal miatt nem tudom megállni azt, hogy ne ebben a “szekcióban” tegyek említést róluk. Az első két címet illetően elegendő tapasztalathoz szükséges epizódszám hiányában inkább tartózkodom a vélemény nyilvánításától, a másik három címet tekintve azonban ha valami, az világossá vált számomra hogy a játékból született adaptációk terén még van hova fejlődni mind az adaptálásra szánt címek kiválasztásában, mind az adaptáláshoz való hozzáállást illetően. Ez elsősorban a Danganronpát illetően ütközött ki a leginkább: maga a franchise sztorija alkalmas lehetne egy adaptáció készítésére a kalandjáték jelleg miatt, azonban az elkövető szerepében tetszelgő Lerche elkövette azt a brutális hibát hogy alulméretezték az epizódszámot. 13 rész alatt fedolgozni egy ilyen jellegű játékot ugyanis felér egy sztorimesélési öngyilkossággal az átugrott és össze (vagy inkább agyon-) tömörített plot miatt, és a sztori előrehaladtával ez egyre világosabbá vált véleményem szerint, mígnem a végére egy kártyavár szintjén esett össze az egész. A Senran Kagura és a Neptunia a tartalmilag kevésbé combos jelleg miatt jobban járt a hasonló epizódszám ellenére és megvan ennek a két sorozatnak a bugyuta, nem kimondottan igényes bája is egy bizonyos szinten amikor nem komoly dolgokról szól a fáma, ám az alapanyagok viszonylagos egyszerűsége szinte törvényszerűen visszaköszönt az adaptációk vérszegényre sikeredett komoly pillanatai során. Ezzel nem azt mondom hogy szégyent hoztak volna az ihlető produktumokra, hiszen ezekhez képest a Danganronpa egy istencsapása lehet azoknak akiknek tetszik a játék, de hadd tegyem a szívemre a kezem. Ennél a két sorozatnál is látszik az, hogy egy játék vonzereje az esetek túlnyomó többségében meglehetősen megcsappan, ha pont a szívét-lelkét, a gameplayt nem lehet átültetni egy adaptációba, és példának okáért pontosan ezért nem nézek ki egy deka semmi jót sem a Gonzo-féle Bayonetta movieból. A pozitív címekhez hasonlóan itt is lezárásként néhány negatív benyomású régebbi cím a teljesség igénye nélkül: Mars of Destruction (az über alles, a mindent vivő), Girls und Panzer, Diebuster, AD Police, Rebuild of Evangelion 3, Project A-Ko 2, Sword Art Online, Kore wa Zombie Desu Ka 1-2, Ninja Gaiden, Roots Search.

-Játékok-

Már az idei E3 során kezdett tudatosulni bennem az hogy az idei év nem lesz a leggazdagabb a számomra ha játékokról van szó, és ha fejben végignézem azt hogy hány játékot találtam érdemesnek arra hogy pénzt adjak értük, ez az észrevételem még inkább érvényesnek mondható a részemről. A blog nyitása eltelt három év közül az idei volt vitán felül a legsoványabb évem ilyen szempontból, ugyanakkor ez bizonyos szinten kompenzálva lett két olyan címmel, amelyekre már jó ideje vártam és végső soron nem is okoztak csalódást, olyannyira hogy ez a két cím volt a legmeghatározóbb a számomra. Ezek közül a Metal Gear Rising: Revengance az ami először szót érdemel nem csak azért, mert az általam leginkább kedvelt játék franchise egy újabb darabja, hanem azért is mert egy jó darabig úgy látszott hogy nem fog elkészülni, és azért is mert számomra ez volt a legjobb játék amivel játszottam az idén. A fejlesztői huzavona révén egy jó ideig szüneteltetett, majd a Platinum Games által 14 (!) hónap alatt összerakott spin-off epizód nem csak hogy egy új stílusba vezette át sikeresen a szériát, de arra is jó példa véleményem szerint, hogy valahogy így kell végigvinni egy látszólag bukásra ítélt projectet. A rövid fejlesztési idő hátulütői természetesen látszanak ahogy illenek (elsősorban a játék második felében) és személy szerint a második, karakter alapú DLC-t elég vérszegénynek találom, de a PG -gond nélkül állíthatom- szakértelme az akciójátékok terén ezeket bőven képes volt ellensúlyozni akkor amikor a Blade Mode/Zandatsu és a Parry mechanika üdítően friss színt hozott a hack n’ slash műfajba, akkor amikor a játékmenet annyira “oldszkúlra” sikeredett hogy a “modern” játékok egy részével ellentétben tényleg egy igazi, embert igénybe vevő játéknak hat az egész produktum amellett hogy a DMC/Bayonetta formulát nem követi szolgamód, és akkor amikor egy olyan zenei anyagot rakott az egész alá ami nem csak hogy telis-tele van remek számokkal, de azok dinamikus felhasználási módja is sokat ad a hangulathoz.

Ugyan nem ilyen szinten, de a WayForwardnek hasonló módon sikerült összehoznia a Duck Tales: Remasteredet: a Capcom ’89-ben megjelent NES-es klasszikusának felújítására méltán voltak sokan kíváncsiak (köztük én is, akinek 19 évvel ezelőtt ez volt az első videojáték, amivel valaha játszott), és habár a végeredmény viszonylag megoszthatónak mondható a sajtót tekintve (elsősorban az IGN cikke), a magam részéről úgy gondolom hogy egy, az eredeti nevéhez méltó vérfrissítésről van szó. A grafikai nívót tekintve ugyan továbbra sem tartom jó ötletnek a 2D-s spriteok vegyítését a viszonylag puritán 3D-s előtérrel ha modern, oldalnézetes stuffokról van szó, a játék többi részét tekntve nincs okom különösebb panaszra, hiszen a kibővített pályaszakaszok és a kibővített boss patternek kellemesen simulnak bele az eredeti játék pályáiba a két teljesen új pályával együtt, a HD-s spriteok és a hátterek nagyon jól adják vissza a rajzfilm hangulatát amelyet csak megfejel Jake Kaufmann pazar feldolgozása az OST-t illetően, és ami a fő: nagyobb hangsúlyt fektettek arra hogy a játék hasonlítson a rajzfilmre. Az átvezetők stílusa és a (többségében a sorozatból visszatérő) szinkronhangok révén szinte olyan a játék mint a sorozat egy új epizódja lenne, és habár megértem azt hogy egyeseknek a Capcom-féle, már akkoriban sem túlbonyolított és gyerekbarát platformerstílus manapság már közel sem olyan vonzó mint némelyik mai darab, véleményem szerint ez nem akkora tényező hogy le kellene húzni a stuffot (ja igen: a Dagobertet megszólaltató, 93 éves Alan Young itteni teljesítményét komolyabban kritizálóknak üzenem hogy mocskosul szégyeljék magukat).

Ennyire meghatározó tapasztalat ugyan nem volt, de a legújabb Disgaea epizód, a Disgaea: D2 is az év pozitív élményei közé tartozik a számomra, elsősorban azért mert olyan lépéseket tesz meg amit már jó ideje meg kellett volna. Történetét tekintve ugyan jóval soványabb mint a közvetlen elődnek tekintett első Disgaea, ám a játék félig-meddig spin-off természete lehetővé tette azt hogy a játékmenet terén komolyabb csiszolások, átszabások legyenek eszközölhetőek, a D:D2 pedig megtette ezt a lépést: lényegében még mindig ugyanarról a játékról van szó, ám tartalmilag minden jóval letisztultabb, átláthatóbb és következetesebb lett, aminek eredményeként szerintem ez az eddigi legjobb epizód a sorozatban. Ugyan nem idei darab, de a Deus Ex: Human Revolution névre keresztelt produktum is az említésre méltó címek közé tartozik, amelyet egyébként egy ismerősöm ajánlására vettem meg. Már jó pár éve annak, hogy látatlanban az egész franchise leginkább a Metal Gear Solidra emlékeztetett egy klasszikusan cyberpunkos környezetben, a Human Revolution végigjátszása után pedig ezt a hasonlatot továbbra is helytállónak érzem, hiszen az FPS kamerát és az RPG jellegű címekre jellemző dolgokat leszámítva ugyanaz a “szabadstílusú”, többfajta megközelítést megengedő játékmenet jellemzi mint az említett sorozatot, és a sztori világa a GitS-hez hasonlóan egy reálisabb jövőképpel dolgozik. Mondjuk a legelső epizód zenei anyagát sokkal jobban prefarálom a Human Revolution elég felejthető felhozatalánál, de összességét tekintve még így bőven kellemeset csalódtam a játékban, annál is inkább mivel évek óta ez volt az első single player alapú FPS játék ami le tudott kötni.

A DT:R-re visszatérve, ironikus módon a modernebb Rayman Legendsnek közel sem sikerült annyira megragadnia, függetlenül attól hogy lehetőségeiben jóval többet kínál a DT:R-nél. A két évvel ezelőtt megjelent Rayman Origins egy nagyon jó módja volt egy jó ideje félresiklott franchise újraélesztésének, és habár első látásra a Legends sem tűnik drasztikusan eltérő jelenségnek, mégis úgy érzem hogy “miatta” az a bizonyos tűz már nem ég annyira. Művészeti szempontból a grafikusok és az audio bagázs ezúttal is kitettek magukért és ilyen téren a játék továbbra is jó mementója annak, hogy a drasztikusan jobb minőségű sprite-ok megalkotását lehetővé tevő HD korszakban nem kellene elhanyagolni a 2D-s megjelenítést, azonban a tartalmat illetően szinte ugyanaz az érzés kerít a hatalmába mint az első Super Mario Galaxy esetében. Vannak benne élvezhető szakaszok és vitathatatlan, hogy az átlagnál markánsabb címről van szó, ugyanakkor egy pár kategóriával jobb, lecsiszoltabb pályatervezés nem ártott volna neki, és vannak benne olyan ötletek, megoldások is amiket nem erőltettem volna személy szerint, gondolok itt például Murphy túl gyakran való bedobására, vagy a kelleténél kissé könyebb nehézségre. Valamelyest hasonló cipőben jár az indie fejlesztésként indult, majd hivatalosan is árusított Hotline Miami is, amely artisztikailag ugyan az RL-hez hasonlóan kellemes adalék a 16 bites játékokat idéző grafikai nívójával és a ’80-as éveket idéző, több underground zeneszerző közreműködésével készült OST-jével, de végső soron érződik rajta hogy mégiscsak egy indie fejlesztésről van szó. Ez leginkább az irányításra és a mesterséges intelligenciára vonatkozik, amely esetben az előbbi kicsit körülményes tud lenni a felülnézetű kamera plusz analóg karok kombinációja miatt, míg utóbbi esetben túl sok véletlenszerű dolgot képes tenni ahhoz hogy valahol a szerencsén is múljon a sikeres pályateljesítés, és az se segít a dolgon hogy az ellenfelek akkor is képesek megtámadni bennünket ha a kamera nem mutatja őket, ami olyan, “kissé” mulatságos helyzetek tud szülni mint a semmiből előtörő golyózápor, vagy egy megriadt bölénycsorda kultúráltságával, nyílsebesen nekünk rontó ellenek.

-Egyebek-

Az újévi fogadalmak rendszerint olyasmik, amikre ráillik az “időszakos csoda” fogalma: az új kezdetén sokan fogadkoznak olyasmire amit már régóta szeretnének megtenni (pont olyan tendenciával, ahogy Szilveszter délelőttjén kétségbeesetten bulikat keresni szokás), de három-négy nappal később a lelkesedés lelohad, és a fogadalom csendben az enyészetbe, vagy a jövő évre vándorol. Nekem eddig nem igazán voltak ilyen jellegű fogadalmaim mondván a valláshoz hasonlóan ez is olyan dolog amiben nem hiszek, az idei év azonban egy kicsivel másabbra sikeredett abban az értelemben, hogy ezúttal én is rászántam magam arra, hogy megfogalmazzak egy külön bejáratú mantrát, ami esetemben a klasszikusnak is mondható “jövőre lefogyok” volt. Maga az elhatározás elég elcsépeltnek tűnhet és valahol az is, de tekintve hogy az évek alatt összeszedtem annyi adottságot hogy egyszerre tudjak hitelesen visszaadni mind egy konszolidált hordót, mind egy ifjabb Bud Spencert (2+ hetes szakállal még hitelesebben), úgy éreztem hogy előbb-utóbb tennem kell valamit, lehetőleg még akkor amikor még megvan az a munkahelyem ami elég humánus ahhoz hogy ne rakja tele a hócipőmet a nap végére (az e-útdíj bevezetése más tészta volt az elején, de az szerencsére már rendeződött). Azt már az elején eldöntöttem hogy nem akarok arra a sorsra jutni amikor a viszonylag rövid idő alatt, drasztikus módszerekkel leadott nagyobb súly a jojó-effektusnak köszönhetően egy idő után másfélszeresen fog visszatérni, ezért inkább annál a tervnél maradtam hogy inkább a lassan, de biztosan elvet követve havi 3-4 kilónál többet nem lenne célszerű leadni, amit a kevesebb ennivaló és a naponta legalább egy óra hosszás “gyúrás” kombójával szándékoztam megvalósítani, bárminemű “varázsbogyó” és “csodalötty” nélkül. Az elején persze kissé szokni kellett az új “szabályokat” és az azzal járó változásokat, de most, közel egy évvel később és 32 kilóval kevesebbel úgy érzem: megérte a dolog. Magát a “projectet” még nem tekintem lezártnak hiszen minimum 15-20 kiló minuszt még el szeretnék érni és őszintén szólva még lenne honnan leadni, de már most is úgy gondolom hogy jobban érzem magam a bőrömben mint tavaly ilyenkor. A ruhatáram kibővült a régebbi, ismét (viszonylag) kényelmesen használható darabok révén, hajt is a kíváncsiság az iránt, hogy milyen szintű csökkenést tudok még elérni a méreteim terén, és -egy bensőségesebb pillanatot megengedve- a mai napig rendkívül hálás vagyok a környezetemnek az egész éves bátorításért, legyen szó bíztatásról vagy konkrét tanácsokról.

A másik témát illetően már közel sem vagyok ennyire elégedett, bár több köze is van a bloghoz mint olyanhoz: az idei évben ugyanis jóval kevesebb irománnyal szennyeztem meg a ‘netet, mint a tavalyi évek során, aminek szerintem a karácsonyi post által hellyel-közzel megszakított két hónapos hiátus jó bizonyítéka lehet. Az okokat keresve igazság szerint nem igazán tudnék megnevezni konkrét ludasokat, elsősorban talán azért mert több tényező keveréke is körejátszik a dologban: egyik téren ott van a megcsappant motiváltság az írásra (vagy hogy egyáltalán kiadjak magamból valamit), egy másik téren pedig a ‘nettől való kisebb, általános megcsömörlés (aminek következtében pölö az elmúlt hónapokban herótom lett a fórumokon való böngészéstől és a fanbase-ektől, még akkor is ha néha elfog a vágy hogy beböfögjek valamit), megint egy másik téren pedig az hogy talán a meló miatt sem vagyok annyira aktív beállítottságú. Ennek nincs semmi köze a WP-s statisztikákhoz hiszen sosem vártam nagy számokat, és abszolút elégedett vagyok az elért számokkal (na meg azzal, hogy még mindig vannak látogatók annak ellenére hogy nem igazán voltam aktív mostanában), egyszerűen csak arról van szó hogy engem is elért az a szakasz amikor egyszerűen kell egy bizonyos mennyiségű szünet, aminek a mennyiségéről őszintén szólva fogalmam sincs: talán pár hét, talán pár hónap, a fene se tudja. Lenne ugyan miről írnom, és nem is tervezem azt hogy törlöm a blogot hiszen bármikor homlokon csaphat a múzsa, de valószínűnek tartom azt, hogy a jövő évben még gyérebb lesz a felhozatalom az irományok terén mint az idén volt.

Ettől függetlenül, vagy pontosan ezért, de ezúton is megköszönöm mindenkinek hogy az idén is olvasták a firkatárat, és a jövő évet tekintve is bízom benne, hogy a punnyadásom nem fogja sokak kedvét nagyon szegni a rendszeres visszatéréstől ugyanerre a blogra, ugyanerre az URL címre. Egyúttal kívánok mindenkinek sikeres boldog új évet, és az azt megelőző lázas program-, petárda- és itókakeresést, vagy éppen csendes, pihentető lazulást az év utolsó napján és annak másnapján.

Dodgers over and out.

Advertisements

Dodgers névjegye

"Description? WHAT FOR?!" Dodgers bejegyzései

3 responses to “2013 – Néhány szempontból

  • Péter

    A Watamote nálam is az idei év legjobbjai között kapott helyet, igaz én kábé fele ennyit se néztem meg az idei kínálatból, mint te. =) Danganronpát tervezem legalább elkezdeni, még az egységes negatív vélemények ellenére is, aztán majd meglátom, mennyire rossz. JoJo és Mikami kalandjait szintén, ez megint két olyan cím, amivel már régóta adós vagyok magamnak.

    Roots Search -> Ne is mond, ezt én is megnéztem, de valami iszonyatosan elszúrták, pedig amúgy jó helyekről nyúltak hozzá. Tipikus példája annak, hogy van amire a kor sem mentség. A másik ilyen gyöngyszem, a Psychic Wars, ami talán még rosszabb is ennél.

    Mars of Destruction (az über alles, a mindent vivő) -> Majd nézd meg a Skelter+Heaven-t, íme egy kis ízelítő belőle… =D

    Metal Gear Rising: Revengance -> Nagyon várom már a PC portot, mert konzolon egész jól szórakoztam vele, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj szerelmese. Először tartottam ugyan tőle, hogy nem a jól ismert Snakes kalandról lesz itt szó, de amint leültem elé, hamar elszállt minden kétségem.

    Deus Ex: Human Revolution -> Engem se nyűgözött le, pedig a 2000-res első rész, az akkori év egyik legjobb játéka volt.

    Rayman Legends -> Na végre valaki aki úgy gondolja, hogy az Origins jobb volt. =)

    “közel egy évvel később és 32 kilóval kevesebbel úgy érzem: megérte a dolog.” -> Ezúton is fogadd gratulációmat, ez tényleg szép teljesítmény. Csak így tovább!

    “több tényező keveréke is körejátszik a dologban: egyik téren ott van a megcsappant motiváltság az írásra (vagy hogy egyáltalán kiadjak magamból valamit), egy másik téren pedig a ‘nettől való kisebb, általános megcsömörlés (aminek következtében pölö az elmúlt hónapokban herótom lett a fórumokon való böngészéstől és a fanbase-ektől, még akkor is ha néha elfog a vágy hogy beböfögjek valamit), megint egy másik téren pedig az hogy talán a meló miatt sem vagyok annyira aktív beállítottságú.” -> Dettó. Úgy vagyok vele, hogy lenne és kéne is miről írni, de ha nem jön a dolog magától, akkor inkább jobb nem erőltetni. Plusz az embernek néha élnie kell az élettét, a blog meg megvár. =)

    • Dodgers

      “Danganronpát tervezem legalább elkezdeni, még az egységes negatív vélemények ellenére is, aztán majd meglátom, mennyire rossz.”

      Ha dupla annyi részt kapott volna mint amennyit eredetileg kiosztottak neki akkor azt mondanám hogy próba-cseresznye alapon belevághatsz nyugodtan, de így elég esélytelennek látom azt hogy bejönne neked. Pedig az alapok nem lennének rosszak már csak a Phoneix Wright-szerű koncepció és szereplőgárda miatt sem, de -ha ez tud szolgálni bárminemű jelzésként- személy szerint asztalt borítanék ha a PW bármelyik részét ilyen módon és terjedelemben adaptálnák. A DR-nél annyi előnyöm volt hogy csak immel-ámmal hallottam a játékról a sorozat előtt, de a PW elég mértékben szívügyem ahhoz hogy át tudjam érezni a DR fanbase reakcióját az animét illetően.

      Roots Search -> Őszintén szólva én csak azért néztem meg ezt és az MoD-t mert egy Let’s Player páros (Chipcheezum és Ironicus) készített hozzá egy audio kommentárt, és szó szerint ez volt benne az egyetlen jó pont a számomra. Nekem nem tűnt fel hogy különösebben kölcsönvett volna más stuffokból, bár ez lehet csak azért van mert elég béna, semilyen módon sikerült kijátszania az Isten kártyát, látszott az egészen hogy az egész OVA a “megemlítjük Istent, ettől pedig mély lesz a sztori” jegyében készült el, és ezt a készítők halálosan komolyan gondolták. A gore mint olyan mondjuk nem sikerült rosszra, de ez egy ’80-as évekbeli OVA-nál nem igazán egyedi dolog.

      “Deus Ex: Human Revolution -> Engem se nyűgözött le, pedig a 2000-res első rész, az akkori év egyik legjobb játéka volt.”

      Én csak a zenei oldalra értettem azt hogy felejthető volt, maga a játék viszont nagyon kellemes meglepetés volt a részemről. A “felejthető” szó talán kicsit erős mert vannak benne odaillő számok mint atmoszférikus megközelítésű OST, de az első rész zenei anyaga bőven van olyan erős hogy önmagában is megállja a helyét. Alexander Brendonnál mondjuk ez nem meglepő dolog és nekem az Unreal zenei anyaga is nagyon tetszett (annak ellenére hogy azzal se játszottam), de Brendon nagyon jól eltalálta azt a tipikus cyberpunkos hangulatot az első DE-ben. Ez szerintem már az “UNATCO”-n is lemérhető, amikor a HR remixe közel sem olyan markáns mint az eredeti attól függetlenül, hogy a HR elejébe odaillik mint vihar előtti csend.

      “Nagyon várom már a PC portot, mert konzolon egész jól szórakoztam vele, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj szerelmese.”

      Ezzel egy kicsit megleptél, pedig szinte dettó ugyanaz a brigád rakta össze mint anno a Bayonettát. 😀 A PC-s verzával jó vásárt fogsz csinálni ha tartani fogják a viszonylag alacsony árat és az azonnal elérhető DLC-ket, na meg az se hátrány hogy a gyomrod be tudta venni a stílusváltást, pláne ahhoz mérten amilyen fogadtatásban volt része a stuffnak anno. Emlékszem februárban egy csomó MGS-es arc kiakadt a játék stílusán és előadásmódján azok után hogy évek óta voltak kíváncsiak egy Cyber Ninján alapuló játékra, és azt állították hogy Kojima beállt a sorba ADHD-s akciójátékokat gyártani, pedig ez aligha különbözik attól amit Raiden lenyomott az MGS4-ben. Na meg ez azért szerintem még befogadható az MGS: Twin Snakes átvezetőihez képest, amelyekkel nekem nem lenne gondom ha nem éppen az MGS1 szereplőgárdájával akarták volna előadni a Mátrix pózőrebb jeleneteit.

      “Rayman Legends -> Na végre valaki aki úgy gondolja, hogy az Origins jobb volt. =)”

      Ezt én is mondhatnám, eddig nem sok olyan véleményt olvastam amely az Originst jobban prefarálta volna. 🙂 A Legends mentségére legyen szólva hogy közel sem olyan drasztikus esés mint teszem azt a Raving Rabbids epizódok, és személy szerint a negyedik világot (a “titkosügynököst”) nagyon jónak tartom mind a koncepcióját, mind a megvalósítását tekintve, de yeah, összességét nézve az Origins sokkal maradandóbb volt. A Legendsben voltak olyan világok amiknek egyszerűen se íze, se bűze nem volt, és az újdonságok többsége is olyasmi volt ami szvsz csak mint látványosságként működnek hellyel-közzel, a zenei pályák pölö inkább csak koncepcióban működnek jól. Annak ellenére, hogy a zenei oldalra ott sincs semmi panasz (bár ez már azóta világos volt a számomra amióta a 2012-es E3-on szerepelt a remixelt Land of the Livid Dead).

      Skelter Heaven -> Erről azon kívül nem tudtam semmit hogy létezik és hogy ez is egy Idea Factory-féle “műremek”, és a videó alapján azt hiszem nem veszítek sokat ha minél később nézem meg. 🙂 Úgy talán megnézném hamarabb ha a Roots Search/MoD kettőshöz hasonlóan egy LP-s kommentárral lenne megtámogatva, de anélkül nem egy éppen vonzó darab. A Sleeping with Hinako-nál mondjuk még így is érdekesebbnek látszik (mint akaratlan vicc), de ez egyáltalán nem teljesítmény.

      “Ezúton is fogadd gratulációmat, ez tényleg szép teljesítmény. Csak így tovább!”

      Köszönöm szépen! 🙂

      • Péter

        A Roots Search-ről nekem két mű ugrott be, az Event Horizon, és egy kis Alien. Valahogy végig olyan érzésem volt, mint ha ezeknek a hangulatához hasonlót akartak volna alkotni, csak az egész elvérzett a megvalósításkor.

        “dettó ugyanaz a brigád rakta össze mint anno a Bayonettát.” -> Ez most olyan, mint hogy az első Blood Rayne például tetszett, még a műfaj nagyjainak tartott DMC, God of War, sohase tudtak megfogni. =)

        Bayonettával így utólag visszagondolva, nem is annyira maga a játék volt a bajom, mert az nem volt vészes, mint inkább az, amit egyes fanok levágtak vele kapcsolatban.

        “egy csomó MGS-es arc kiakadt a játék stílusán” -> Na igen, hasonló hőbörgések, a DMC remake kapcsán is voltak.

        “Sleeping with Hinako” -> Ezzel az “oktató” animével is muszáj lesz majd lassan megismerkednem. =) Ritka az olyan anime, ami kvázi az alapötletnél halt meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: