Benyomások kategória bejegyzései

My reaction to Kill la Kill – first episode

"See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away."

“See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away, and got replaced with the thought “why did I even doubted Trigger?”.”

Általában nem szokásom ilyesféle, képpel plusz hangyapiszoknyi hosszúságú szöveggel megvert reakciós postokat gyártani általánosságban véve pozitívan fogadott első epizódok alapján, és nem is nagyon tervezem ezt szokásommá tenni a jövőben sem, de a Kill la Kill esetében úgy érzem hogy kivételt kell tennem. Nem csak azért, mert végérvényesen kimosta az Inferno Cop után hagyott keserű szájízt amit a Trigger iránt éreztem, hanem azért is mert nagyjából így kell összerakni egy első epizódot egy olyan sorozathoz, ami különösen nagy hangsúlyt fektet az önmagával teljesen tisztában levő és komolyan egyáltalán nem vevő, szándékosan a végletegig eltúlzott akciójelenetekre is épülő mentalitásra, amelyet csak megfejel az animációs szegmensbe ölt kreativitás, amely sikeresen ötvözi a másfél-két évtizeddel ezelőtti stílust a mai kor színvonalával. Azt mondjuk könnyen el tudom képzelni hogy pár résszel később, vagy akár a következő epizódban a mélyponton fogja majd találni magát a sorozat a szufla kifulladása végett, és a per pillanat meglévő, fanboy szintet verdeső elégedettségem úgy fog fenékbe harapni ahogy azt illik, de egyelőre “pusztán csak” örülök annak, hogy az epizódnak sikerült felülmúlnia a szándékosan visszafogott elvárásaimat.


Girls und Panzer – finished

40969l

Minden évben mondhatni szokásommá vált néhány olyan anime kipróbálása amely elsőre ugyan nem tűnik szimpatikusnak, de az azokat övező népszerűségnek mégis sikerül elhintenie bennem azt a kétkedést a pesszimista hozzáállásban, amely aztán elindítja a “hátha megérdemelten népszerű” gondolatmenettel kezdődő kísérletezést. Az ilyen címék közé tartozott a Girls und Panzer névre hallgató, tavaly ősszel vetített darab is, amelynek sikere egy villámcsapás hirtelenségével zúdult rá a 2012-es év végére. Ugyan januárban, három rész után enyhén szólva nem nyerte el a tetszésemet a sorozat, a készítők részéről jelentkező átlagnál egyenesebb hozzáállás mégis rábírt arra hogy nagyjából fél évvel később egy újabb esélyt adjak a franchisenak, az akkori benyomásaim pedig ilyen mértékben változtak meg:

Robotnik vs. GuP

Ha történeti koncepció címén egy mondatban szerepelnek a lányok és egy hasraütésre kiválasztott hadászati téma, akkor érthető módon sokan azokra a sorozatokra gondolnak ahol a kiválasztott hadászati témára vonatkozó utalások és infómorzsák ugyan jelen vannak és valamilyen szinten kiszolgálják az érdeklődők igényeit, de a koncepció többi részét tekintve rendszerint a fagservicere történő berendezkedés fojtja meg az egészet, ami olyan méreteket ölt hogy az nem csak a plot ésszerűségére fejt ki rossz hatást, de sokat el is árul a hadászati témába vetett bizalomba. Ha csak és kizárólag ezt a szempontot venném figyelembe, akkor a második világháborús tankokra épülő GuP akár kellemes csalódásnak is tekinthető annak köszönhetően, hogy a fagservicet mint olyat teljes mértékben nélkülözi, és helyette egy olyan sztorit próbál felhúzni amely leginkább egy klasszikus sport sztorihoz lehetne hasonlítani, a “sport” szeretetéhez simuló szentimentális mentalitással és karakterépítési fogásokkal. Ebből a szempontból bizonyos szinten akár retrónak is lehetne nevezni a stuffot, de személy szerint inkább a gerinces, jó értelemben célirányos hozzáállást nevezném meg mint markáns jellemzőt, mondhatjuk azt is hogy a konkurenciához viszonyítva jóval több őszinteség lapul a koncepció mögött mint az ami elsőre lejönne, volt annyira magabiztos a mögötte álló gárda hogy ne a lánymustrával adja el a stuffot. Ezt természetesen egy érdemes fajsúlyú pozitívumnak tekintem különösképpen úgy, hogy nem ezt a fajta hozzáállást vártam a sorozattól, ám ez a pozitívum hosszútávon mégis eltörpült amiatt, mert a műfajt érintő gyermekbetegségek nagy része sajnos még így is tetten érhető a sorozat alatt. A pár sorral fentebb említett “szentimentális” szó a sorozat esetében negatív töltettel rendelkezik azon apropóból kifolyólag, hogy a sorozat alatt mind vizuálisan, mint a mentalitást tekintve végig jelen van az a tipikusan, animusan eltúlzott rózsaszín, kislányos cukiság amit a “K-On féle aranyosság” meghatározás alatt lehet megtalálni, és habár ezen irányzat kedvelői valószínűleg nem vetődnek rossz árnyékra a sorozattal, ez a fajta vonulat nincs eléggé kiegyensúlyozva ahhoz hogy az “aranyosság” földhözragadtabb változatát kedvelők kedvét ne vegye el az olykor kimondottan ostoba húzásokat előidéző rossz értelemben vett bugyutaság, a drámai jelenetek pedig ne hassanak vontatott műdrámának olyan szereplőkkel kapcsolatban, akik nemigen mutatnak fel érdekes, kedvelhető személyiségeket.

Ironikus módon részben a karakterek köré épülő pillanatok háttérbe szorítása miatt a tankcsaták kétségkívül a sorozat legjobb pontjainak számítanak, amelyekben szerencsés módon előszeretettel veszik alapul a megtévesztésekre, rajtaütésekre, komplett haditervekre épülő stílust, a végkifejleteket érintő állandóan ellőtt “drámai” késleltetés ellenére is kellemes harcokról van szó a sorozat egésze alatt. Pontosabban csak “lenne” szó: a sorozat finoman szólva liberálisan kezeli a rajzfilm nyújtotta lehetőségeket, amik miatt viszont javarészt nem kezeli valósághűen a sorozat ezeket a járműveket. Az még hagyján hogy szinte az összes tank úgy viselkedik mintha ágyúval felszerelt kocsik korzóznának a képernyőn, de a valóságot bődületes módon meghazudtoló manőverek és a plotshield helyenkénti használata gondoskodik róla hogy a koncepció gyakorlatilag önmaga miatt hulljon hamvába. Még a Strike Witchesben is volt annyi leleményesség hogy a valódi technológiát átértelmezzék egy fikcionális, az animés túlzásoknak sokkal jobb keretet adó technológiára, és személy szerint kézenfekvő döntésnek tartottam volna ha a Metal Slugban látott tankokhoz hasonlóan a GuP tankjai is a valódi tankokra hajazó külsővel, ám szándékosan és nem utolsósorban bevallottan eltúlzott, “rajzfilmes” képességekkel rendelkeztek volna, ahelyett hogy valóságban létező tankokkal követnék el ezeket a dolgokat egy olyan sorozatban, amely a “tankőrülteket” szemeli ki célközönségének. Az egészre pedig az OST teszi fel a koronát, amelynek egy, a sorozathoz illő módon vidámabb központi téma remixelését érintő mentalitásávával nem lenne gondom, azzal viszont igen hogy maga a téma egyrészt túl rövid egy ilyen jellegű felhasználáshoz, másrészt annyiszor kerül felhasználásra hogy a sorozat felére elveszíti azt a kevés varázsát is.


Berserk – finished

A kellemes csalódás mint olyan azon dolgok közé tartozik amelynek “ereje” a negatív előzetes elvárásokkal egyenes arányban növekedik, pláne abban az esetben ha az ember olyasvalami kapcsán érez így, amellyel alapvetően ugyan nem lenne baja, ám egy bizonyos elem miatt mégis úgy érzi hogy az adott dolog esetleg mégsem lesz majd annyira a kedvére, mint amennyire az első benyomás “többi része” sugallná azt, vagy éppen pont az fogja megakadályozni a kérdéses dolog élvezetét. Az általam pár napja befejezett Berserk kapcsán annak idején nekem is hasonló érzésem támadt annak köszönhetően, hogy habár már látatlanban se kételkedtem a stuff minőségében, a világéletemben nem igazán szívügynek nevezett fantasy elem miatt mégis ott volt bennem az az apró félsz, hogy a fantasy stílusra olyan mértékű és stílusú hangsúly fog kerülni ami miatt nem fog esetleg annyira kedvemre válni a sorozat mint amennyire azt amúgy gondoltam volna, talán emiatt is fordult elő az hogy jó pár éve az első pár rész után félbehagytam a sorozatot. Magával a sorozattal nem volt különösebb gondom még így sem, de ennek ellenére valahogy mégsem éreztem azt hogy meglenne a közös nevező a figyelemmel követéshez, hasonlóképpen például a Cowboy Bebophoz, ahol csak a második-harmadik végignézést követően jutottam el odáig hogy ne csak “egy” jó sorozat legyen, de a kedvenceim közé is kerüljön. Bizonyos szinten eme gondolatmenettől vezérelve döntöttem úgy hogy pár évvel idősebb fejjel megér egy újabb esélyt a sorozat, aminek eredményeként jutottam el az alábbi illusztrációban sejtetett eredményhez:

Robotnik_vs_Berserk

Habár mint mondottam volt a fantasyt sosem kedveltem különösebben, ez mégsem jelenti azt hogy ne lennének kivételek ebben az esetben sem annak köszönhetően, hogy a kivételek tartalmaztak olyan dolgokat amelyek vagy feledtetni tudták a témával kapcsolatos viszonyomat. A Slayers első három évada például a szerethető karaktereivel és a humorával nyert meg, a Berserk azonban olyan megoldást kínált amely a fantasyt nem mint idegen elemként, hanem mint szerves, az élményhez hozzátevő tényezőként jelenítette meg azáltal, hogy a Berserk világa a random fajok-medzsik kettős helyett inkább a középkor viszonylag hiteles általános, társadalmi, és erkölcsi ábrázolására helyezte a hangsúlyt a történet kitalált világba történő helyezése ellenére is. Ez ugyan elég felületes érvelésnek tűnhet és valahol biztosan az, de a körítést illetően számomra éppen ez a fajta nyers, visszafogottságtól és hatásvadászattól mentes megközelítés volt az ami ilyen téren megfogott, amelyet csak tovább növelt az hogy az utolsó pár rész mindent fenekestül felforgató csavara e viszonylagos földhözragadtság révén ért el jobb hatást. Ehhez a hatáshoz a szereplők is jelentősen közrejátszódtak, hiszen egyrészt a sorozat jó érzékkel tapintott rá arra hogy melyik szereplő mekkora “rivaldafényt” élvezzen a reflektorfény alatt anélkül hogy a kelleténél kevesebb vagy több szerepet kapott volna, másrészt a sorozat viszonylag komótos tempójából a három fő szereplő jellemének bemutatása és fejlődése kamatozott a leginkább azáltal, hogy a bevett klisék és vonások használata helyett Miurának volt bátorsága ahhoz hogy összetett, emberinek ható, és az idők folyamán következetesen változó főszereplőgárdát alakítson ki a franchise számára, amit sikerrel is vitt véghez. Habár a fejlődés terén egyértelműen Griffith látványos dicsősége és legalább ugyailyen mértékű, hatásos erkölcsi és fizikai bukása viszi a pálmát ha csak pusztán a dolog nagyságát nézi az ember, személy szerint mégis az ilyen szempontból kevésbé grandiózus, és jellemében is rossz értelem nélkül értendő egyszerű, rokonszenves Gutsot kedveltem meg jobban, amelyre csak rásegített a sorozat nagy része alatt jelen lévő dilemmája, amely irónikus, és jóhiszeműen feltételezve szándékos módon mutat ellentétet a franchise címében rejlő jelenséggel. Mindezek ellenére természetesen ez a sorozat sem mondható hibátlannak, hiszen a limitált büdzsé jelensége nem csak a grafikus oldal tekintetében a harcok alatt viszonylag rendszeresen használt állóképekben, de egy le nem gyártott 26. epizódban is megmutatkozik, amelyben nagy valószínűséggel tisztázásra került volna az az egy bizonyos kérdés, amely teljesebb mértékben képezett volna kapcsot az első és az utolsó rész között. Ez szerencsére a zenei oldalt nem érintette, amely nem csak hogy remekül illik a történet középkori jellegéhez, de egyben a hallójárat ideiglenes kitöltése mellett arra is alkalmas hogy markánsabb benyomást keltsen az emberben, legyen szó Guts témájáról, az előzetesekben felcsendülő keltás beütésű dalról, vagy éppen az utolsó epizódok alatt domináns sötét tónusú számról. Összességét nézve tehát én is osztom azon véleménycsoportot amely egy alapvetően nagyon jó darabnak tartja a sorozatot a mangához képest rövid terjedelem ellenére is, és valahol jó példája annak is a részemről, hogy időnként érdemes olyan vizekre beevezni, amelyektől más esetekben nem lennék elragadtatva.


Binbougami-ga! – finished

A tavaszi szezonnal ellentétben az idei nyári szezon közel sem tűnt olyan bíztatónak a részemről, de a még mindig kitartó animunézési kedvem mégis rá tudott venni arra hogy két sorozatot végig tudjak nézni ebből a szezonból, amelyek közül az egyik idézőjelesen kiváltságos darab a post központi tárgyául szolgáló, 12 részes Binbougami-ga! volt, amelyhez mellékesen valamivel később csatlakozott a Jinrui wa Suitati Shimashita is. Eredetileg nem szándékoztam belenézni a sorozatba annak betudhatólag hogy látatlanban nem tűnt kiemelkedő, vagy akár érdekes darabnak annak ellenére hogy hellyel-közzel bírom a vígjátékokat, a Sankaku viszont ismét sikeresen rávett arra hogy belenézzek a sorozatba a képek alapján nem rossznak tűnő humor miatt, ami végül odáig fajult hogy a Jinrui mellett ezt a sorozatot voltam hajlandó csak a végéig követni, aminek eredményét az alábbi kép illusztrálná a legjobban a részemről:

Vannak olyan sorozatok amelyeknek nagyon nem áll jól a komolykodás vagy a sztori jellege, vagy éppen a sorozat eszköztára miatt, a Binbougami-ganak pedig mindkét kategóriát sikerült kimerítenie azzal, hogy elkövette azt a hibát amit egy vígjáték jellegű, amúgy nem túl kiemelkedő sorozatnak nem lenne szabad elkövetnie: ahelyett hogy a drámai jeleneteket a sorozat végére hagyná annak érdekében hogy ne legyen feltűnő a foghíjas színvonalú komolykodás, inkább az egész sorozat terjedelmére szórta szét. Ezzel akkora gond természetesen nem lenne ha értelmes, jól felépített drámát alkalmazott volna a sorozat, a gond viszont ott van hogy a sorozat íróinak halvány fogalma nincs arról hogy hogyan kellene egy vígjátékba értékelhető drámát applikálni anélkül hogy ne törje kerékbe a sorozat kohézióját, amiből következően sok olyan pillanatot mondhat magáénak a sorozat ahol gyorsan váltakozva akarna egyszerre vicces és drámai lenni, de mindkettőt elbukja az ész nélküli elosztás miatt. Az csak tovább növeli a problémát hogy a sorozat egyfajta karakterfejlesztést is ki akar csikarni az egyébként kellemesen kancsó főszereplőből, ami már nekifutásból olyan klisés módon van prezentálva hogy igazi súlya akkor sincs ha megfeszül a sorozat, hát még úgy hogy rendkívül fantáziátlan módon szinte állandóan ugyanazokkal az életveszély kártyáját kijátszó szituációkkal akarja fejlődésbe taszítani a főszereplőt, ráadásul úgy hogy kapásból a hozzá legközelebb álló embert veszik elő potenciális áldozatnak, és így haladnak sorba a főszereplő számára kevésbé fontos szereplők felé. Ez már önmagában akkora probléma mint a ház egy olyan sorozatban, ami valamiért egy tanulságos sorozatnak szeretné beállítani magát egy karakterfejlesztésbe csomagolva azt, amit csak súlyosbít az hogy a sorozat javarészt epizodikus formátuma miatt az egyes “arcok” után állandóan resetelik a főszereplő jellemét, ezzel csak kihangsúlyozva azt hogy a készítőknek fogalmuk sem volt arról hogy miként illesszék be a sorozatba a komoly elemeket, de mégis bennehagyták azokat abban a téves szellemben, ami szerint egy sorozat csak akkor lehet jó ha túljátszott, az azt körülvevő kontextus szempontjából átgondolatlan és hatásvadász drámát tartalmaz ami ráadásul jóval nagyobb mértékben van prezentálva a kelleténél. Ez a tézis már csak azért is téves a sorozat szempontjából, mert a javarészt sótlan, a kontans üvöltözésre épülő humor ellenére is voltak olyan részek (szám szerint négy darab), amelyeknél mintha egy más író vette volna át a stafétabotot a sorozat általános színvonalához képest remek időzítések és valóban kellemes szituációk miatt, ami csak tovább erősíti bennem azt a benyomást hogy egy kellemesen nagy potenciál veszett ki akkor, amikor a sorozat inkább egy komolyabb sorozat akart lenni humorosabb pillanatokkal, semmint inkább ennek a fordítottja.


Guilty Crown Vs. Dodgers – első benyomás

Ugyan nem olyan túlzottan rég volt egy animu reakciós post, erről azonban mégis muszáj értekeznem egy pár sort, amelyre a MAL-os és az AnimeAddictsos ajánlások során akadtam rá. Ez lenne a mostani időszak egyik leginkább hypeolt animéje, a Guilty Crown, amiből tegnap egy huzamra sikerült megnéznem öt részt. Az eredmény?

Ahogy látható, a kezdeti semleges elvárásaimhoz képest meglepően jónak tűnik a sorozat az eddigiek alapján, köszönhetően annak hogy a jelek szerint egy valóban eredeti sorozatról van szó ízléses grafikával, jól kitalált szereplőkkel, és a tartalmas, jól megírt és felvezett sztorinak is. Egyes vélemények szerint ugyan egy kissé sok benne a logikátlanság, de amilyen zseniális és mély a sztori, tűnik kár is lenne magyarázni azoknak a trolloknak, akik csak a rosszat látják benne különösebb magyarázat nélkül. Nem véletlenül nevezik egyesek ezt a következő Elfen Liednek, mert úgy néz ki hogy egy újabb komoly, mély tartalmú mesterművel lesz dolgunk. ^_^ Inori pedig nagyon kawaii! XD

Olvasás folytatása


Gundam 0080: War in the Pocket – finished

A múlt héten elkezdődő téli szünet lehetőséget adott arra hogy bepótoljak olyan animukat/játékokat amikre ősszel nem mindig volt időm, ennek egyik képviselője a Gundam 0080, amelyet még Wagner ajánlott egy jó ideje de valahogy mindig elfeledkeztem az animéről. A halasztás berekesztéseként, és a 08MS pozitív benyomásaként a hét elején végül bedaráltam a hat epizódot számláló OVA sorozatot, amelynek hatására az alábbi reakciót dobta ki a gép:

Mint ahogyan látható az anime bizonyos fokú meglepetéssel szolgált, ugyanis nem túl gyakori az olyan, háborút a központi témájaként alkalmazó film/anime amely nem csak a “jó” nemzet szereplőire fordít figyelmet, hanem az ellenséges ország katonáinak bemutatására is. A Ryan közlegény megmentése annak idején csúfosan elbukott ebben a kategóriában (lévén nem is próbálkozott), azonban a WitP sikerrel vitelezte ki ezt a feladatot, ugyanis a 08MS-el ellentétben nem egy Zeonira hegyezi ki a hangsúlyt az anime hanem egy kisebb szakaszéra, akik között kivételes módon nem tompa barlanglakók vannak, hanem átlagemberek. Az már csak hab a tortán hogy habár az OVA csak hat részes, a szűkös terjedelem ellenére még így is jó munkát végzett a szereplők (Zeoinak is) és azok motivációjának bemutatásával, amelyet a kétszer akkora terjedelemmel operáló, ám azt rosszul használó Madoka is megirigyelhetne.


Mahou Shoujo Madoka Magica – finished

Mondottam volt egyszer az egyik animujelentős postban, hogy többek között belekezdtem az idei év egyik leginkább méltatott darabjába, a Madokába, pontosabban annak az első három részébe, amelyek után kétségessé vált hogy rövid időn belül befejezem az amúgy 12 részes sorozatot. Ez az állapot egészen a múlt hétvégéig tartotta magát, amikor is törlésre érdemes dolgokat kerestem a vinyómon helyfelszabadítás céljából, és a sorozat időközben teljesen lejött torrentje is szerepelt a potenciális Lomtárlakók, és az onnan véglegesen távozók között. A törléssel azonban úgy döntöttem várok, abból az egyszerű okból kifolyólag hogy nem állt szándékomban később, egy esetleges felindulás közepette olyan torrenteket találni, amit a kutya sem seedel, másszóval elébe mentem a problémának és inkább megnéztem most, minthogy később a torrentekkel bibelődjek. Ebből talán leszűrhető hogy a megnézést indukáló motiváció a sorozat szempontjából nem volt mondható a legideálisabbnak, így kérdés hogy mennyiben is változott meg a motivációm a sorozat nézése közben:

Ugyancsak abban a korábbi postban mondottam volt azt is, hogy úgy érzem gondban leszek még ezzel az animuval, és a sejtésem be is igazólódott. Név szerint abban, hogy egy bizonyos szempontból ígéretesnek látszó koncepciót dobott össze a Shaft (2011-es anime-only cucchoz képest ajándék a poshadt műfaji víznek), ám nekifutásból elkövették azt a hibát amit egy, a drámára ennyire építő sorozatnak meg kellene tennie: nem tudtak olyan alapozást összehozni a nagy siettség miatt, amiről azt mondtam volna hogy legalább egy kicsit érdekel a történet alakulása, a szereplők sorsa, egyszóval azt ami üzemanyagul szolgált volna a későbbi, a személyes tűréshatárt egyébként erősen feszegető szenvedés és lelkizés komolyan vehetősége számára. Ez odáig fajult, hogy a későbbi történések során egyszerűen nem érdekelt hogy az alapozás hiányában “jellem-vázlatokká” kinövő szereplőkkel mi történik, nem volt kiért/miért várni a folytatást, csak azt vártam hogy leperegjen végre a tizenkettedik rész is és felszabadulhasson a hely a vinyómon. Az Evangelion és a Gurren Lagann egyaránt megmutatta véleményem szerint hogy jó alapozás, és az erre épülő későbbi fejlődés nélkül felesleges komolyabb cselekményekbe taszítani a szereplőket, a Madoka viszont ott bukott hogy próbálták minél tragikusabb helyzetekbe hozni a szereplőket, ám ehhez rendesen kifejtett karakterek kellenének a jellem-skiccek helyett, amihez pedig idő kell. Mivel idő a 12 rész miatt nem volt, ezért lehet sejteni hova akarok kilyukadni a ranttel: úgy lett elsietve az egész ahogy van, hiába próbáltak minél több (rendkívül rövid szavatosságú hatással bíró) csavart bevinni a sztoriba a 12 részes formátum kihasználása érdekében.

Ezt annak fényében is mondom, hogy jó páran az Evangelionhoz hasonlították a sorozatot, aminek révén érthető módon vártam azt a pontot, amikor a közönyt felváltja az érdeklődés, és azt mondom hogy “igen, érdemes ezt megnézni”, ami az Evangelionnál egyébként az első rész felénél bekövetkezett. Azonban a tapasztalatok alapján csak azt tudom mondani, hogy ez az összehasonlítás kimeríti az úriemberek közötti ferdítés fogalmát, nem több elbizakodott kijelentésnél. Kezdésnek amiatt is hogy az Evangelionba sokkalta több átgondoltságot feccöltek bele, szemben a Madoka “hadd szenvedjenek, az elviszi a hátán a cuccot” koncepciójával (ami nem egyenlő a szórakoztatás szóval), hogy az erőszakosan az ember szájába rágott és elcsépelt mondanivalóról szó se essék.

Teljesen rossznak ugyan még így sem mondanám az animét, hiszen a Shaft legalább vette a fáradtságot arra hogy egy kicsit felkavarja a magical girl animék évtizedek óta bebetonozott képét a hozzá járuló tenni akarással és az egyébként meglepően decens OST-vel, ám a megvalósítás ehhez a nemes célhoz egyszerűen túl gyenge (pontosabban: alig létező) lábakon áll, tipikusan a “nagyobb a füstje mint a lángja” esetéről van szó.