Gémsz kategória bejegyzései

2013 – Néhány szempontból

Olvasás folytatása

Reklámok

Picks from TGS 2013 by Dodgers… light

A blog rendszeres olvasóinak feltűnhetett az évek során, hogy mind az E3-ról, mind a Tokyo Game Show-ról szoktak születni olyan postok a részemről amelyekben a kedvemre való címekről amolyan mazsolázó jelleggel szoktam értekezni több-kevesebb kommentár hozzáfűzésével. Ez a szokás az idei E3-at illetően sem változott meg, az idei TGS-t illetően azonban úgy érzem hogy a figura rendhagyóvá tétele ez alkalommál szükségessé vált azon egyszerű okból kifolyólag, hogy rendkívül kevés mennyiségű játék keltette fel a figyelmem, szám szerint kettő. Való igaz, hogy mindkét játék olyan franchiseok tagja amelyeket már régóta kedvelek, ez azonban nem változtat egy cseppet sem azon a szituáción, hogy a korábbi évek E3/TGS postjaihoz viszonyítva a mostani összeállítás lesz az eddigi legrövidebb darab.

Olvasás folytatása


Egy csepp nosztalgia

Szokták volt mondani, hogy az első alkalom megmarad az ember emlékezetében függetlenül attól hogy milyen dologhoz is kötődik az az első alkalom, a Kacsamesék (avagy Duck Tales, angélusul) pedig több aspektusból, rajzfilmként és videojátékként egyaránt betölti nálam ezt a titulust annak köszönhetően, hogy kis túlzással ez a franchise volt jelen akkor amikor három, illetve négy éves fejjel ráleltem azokra a szórakoztatóipari ágakra, amiktől a mai napig nem tudtam elszakadni, és nem is kizárt hogy az elszakadás csak évtizedekkel később következik majd be. Talán éppen ennek a franchisenak köszönhető az hogy egy életre megszerettem a rajzfilmeket, és talán éppen ennek a franchisenak köszönhető az hogy egy életre megszerettem a videojátékozást (és talán az is hogy egy, a tévéből felvett epizódokkal teli VHS kazettát szó szerint szalagszakadásig néztem), annyi azonban bizonyos hogy a kora gyerekkori emlékeim között ez a világ állt mindig is a legközelebb hozzám és az annak idején nézett rajzfilmek között vitán felül ez maradt meg a legélesebben az emlékezetemben, pontosan úgy ahogy magyar viszonylatban egy picivel később a Dargay Attila által rendezett Lúdas Matyi és a Vuk is beleégette magát a legkedvesebb rajzfilmes emlékek közé.

Mindezek miatt is történhetett meg az hogy nagyon kíváncsian vártam az NES-re készített játékadaptáció DuckTales: Remastered néven futó újrakreálását, már csak azért is mert a jelek szerint a fejlesztő WayForward igyekezett arra törekedni hogy az eredeti játéknál sokkal jobban adja vissza a sorozat hangulatát, és habár nem tartom kizártnak egy ismertető írását a játékról, azt már most elismerem hogy a WF nagyon jó munkát végzett. Bizonyos értelemben pontosan ez a jó munka az oka annak hogy ez a rövid, spontán jellegű post meg lett írva, hiszen a játékba illesztett dialógusok és a majdnem a teljes eredeti (angol) színészgárdát felvonultató hangadó stáb révén sikerült elérniük azt, amit egy ilyen jellegű adaptációnak el kell érnie. Huszonhárom éves fejjel úgy éreztem magam egész végig mintha csak egy (több, kisebb részből álló) epizódot láttam volna a sorozatból, és ami még jobb, eszembe juttatta nem csak azt hogy miért nem kopott meg nálam a széria varázsa a mai napig sem, de azt az újszerű élményt is amikor tizenkilenc évvel ezelőtt átestem a videojátékos tűzkeresztségen, és az azt követő számtalan végigjátszáson. Azzal egyáltalán nem szándékozok vitába szálni hogy például egy Animaniacshoz vagy egy Rocko’s Modern Lifehoz képest mennyire “földhözragadtabb”, “egyszerűbb” és “gyerekesebb” a sorozat pláne így, felnőtt fejjel, de azt a jellegzetes, bájos hangulatot olyasféle tényezőnek tartom amin ebben az esetben egyáltalán nem fogott az idő vasfoga, akárcsak azon a hasonlóan bájos szereplőgárdán sem aminek a tetején Dagobert a mai napig ott csücsül a szememben, mint a “szőrösszívű/kapzsi, de mégis kedvelnivaló” szereplőkör mintapéldánya. Cinikusabb hozzáállással persze oda lehetne vetni hogy a nosztalgia tejelése állt a DT: Remastered mögött és hogy mennyire elkényelmesedett a játékipar, amikor a 20-30 éves játékokból készített remakek olykor sokkal jobbak mint némely aktuális, akár “AAA” kategóriás játék, de vannak olyan pillanatok amikor ez a cinikusabb, “fontoskodó” hozzáállás csak az ember szórakozását veszi el és teríti be felesleges mennyiségű savval, és ebben az esetben pontosan így érzek a játékkal kapcsolatban: mégis kit érdekel mindez, ha egyszer a végeredmény olyan jó lett, hogy még a grafikai oldal minőségében változatos mivolta sem rontja le jelentősen az összképet?


Console Wars 8

Avagy mennyivel jobb döntés volt az, hogy a Microsoft az E3 után egy héttel észbe kapott és elvetette mindazokat az Xbox One-t érintő megszorításokat, amelyek nem csak hogy közel 40 éves, jól bevált tradícióknak fordítottak hátat, de egyben kis túlzással a konzolháborúból is likvidálta az Xbox One-t mint teljes értékű szereplőt.


Picks from E3 2013 by Dodgers

Konzolos generációváltással egybekötött E3-at várni olyan, akár a karácsony egy bizonyos életkor után: végső soron semmi olyasmi nem történik amely drasztikusan kiemelné azt a bizonyos E3-at a többitől, ám a generációváltást taglaló E3, és az azt megelőző időszak mégis ad egy olyan ízt a dolognak amelytől mégis egy kicsivel különlegesebb lesz az élmény. Ilyenkor óhatatlanul ott lapul az emberben a kíváncsiság azt illetően hogy az új konzolokhoz milyen új játékok, és főleg milyen új koncepciók fognak társulni, és habár benne van az a pakliban hogy visszatekintve az idő gondoskodik fog róla, hogy a legutolsó szilánkig is lekopjon az a bizonyos optimista máz, ennek ellenére a témát illető találgatásokból és elméletekből álló időszak mégis egy kicsivel maradandóbb nyomot hagy maga után még akkor is, ha a tényleges esemény végül nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Valahol pedig úgy érzem hogy az utóbbi eset fedi le a legjobban talán az idei E3-at a részemről: félreértés ne essék, idén talán valamivel több olyan játékot találtam amelyekre azt mondom hogy megvenném és akár már most is szívesen kipróbálnám őket, az “újdonságokat” tekintve azonban mégis laposabbnak éreztem az összképet a kelleténél, elsősorban azért mert az ilyenkor boritékolható eset ütötte fel a fejét. Magyarán hiába áll elő néhány fejlesztő új ötletekkel ha ezek nagy része nem tud érdekelni annyira hogy ki is próbáljam őket, és generációváltáskor nem az ultrarealisztikus grafikára kéne helyezni a hangsúlyt, hanem arra hogy ezekkel az új kapacitásokkal olyan koncepciók szülessenek amelyek vizuális világukat tekintve is el merjenek rugaszkodni a realisztikus ábrázolástól, merjenek eltérőek lenni attól az átlagnál, amelyet összemosódóvá tesz a valóság minél jobb mímelésére tett törekvések.

A szokásnak megfelelően ezúttal is elsősorban azon játékok kimazsolázására helyeztem a hangsúlyt amelyek legalább a velük kapcsolatos hírek követésére rá tudnak bírni, illetve tavalyhoz hasonlóan a konzolgyártók sajtótájékoztatóival kapcsolatban is kifejtettem a magam húsz forintját annyi eltéréssel, hogy a Nintendo idei tájékoztatójának hiányában csak a Sony és a Microsoft idevágó konferenciáival kapcsolatban történt véleményezés.

Olvasás folytatása


Tetszhalotti látszat

Ha meg kellene neveznem egy olyan utóhatást, amely annak függvényében erősödik hogy az ember mennyi ideje van benne az adott hobbijában (a post esetében a videojátékozásban), akkor előkelő helyet élvezne az az eset amikor az adott sorozat ugyan nem tartozik az érdeklődést aktívan kiváltó dolgok közé, de mégis van bennük legalább egy olyan tényező, ami miatt a több éve, akár évtizedek óta is inaktív, vagy csak portokkal/remakekkel életben tartott franchiseok háza táján történő érdemi fejleményeket (értsd: teljer értékű, új epizódok) mégis érdeklődve figyeli az illető. Példának okáért az Arc System Works Guilty Gear sorozatát legfőképp a zenéje, másodsorban pedig az elvontabb karakterdesignjai miatt tartom amolyan “látatlanban érdekes” jelenségnek, és elsősorban ezeknek köszönhető az hogy felkeltette a figyelmem az a fejlemény, hogy az új epizódok terén jó pár éve inaktív sorozat hirtelen feltámadni látszik a hamvaiból a Guilty Gear Xrd: -Sign--al még annak ellenére is, hogy a fejlesztőcsapat részéről a stafétát már jó ideje átvette a BlazBlue franchise, mint zászlóshajó franchise.

Őszintén szólva a trailer elején egy kicsit elbizonytalanított az Unreal Engine használatáról tanúskódó lógó már csak azért is, mert az ARS mindig is híres volt a 2D-s spriteok használatáról, és habár első látásra a figurák kicsit tömzsinek tűntek a számomra, ez az érzés a trailer végére, majd ezt követően a második megnézésre szinte teljesen eltűnt, a helyét pedig átvette a korai elégedettség annak köszönhetően, hogy a jelek szerint úgy használják fel az enginet ahogy az a sorozat hagyatékához méltó. Ez elsősorban a szereplők animációjában érhető tetten, hiszen a cel-shade megoldás és a színválasztás nemcsak hogy rajzfilmessé teszi a karaktereket, de szinte teljes mértékben mímelik a korábbi epizódokban látható mozdulatokat is, ezzel is segítve az átállást a még a céghez képest is újszerű megközelítésre. Ugyan a átvezető animációkra a trailer alapján rá fog még férni a csiszolás a képfrissítést illetően, ennek jelképes ellensúlyozására a számomra legérdekesebb elemre, a zenére úgy látszik nem lesz különösebb gond, a szériára jellemző súlyosabb hangzás visszatérése bizonyos szinten már most frissítőnek hat a BlazBlue minőségében nem sokban elmaradó, ám a gazdagabb hangszerhangszálat mellett mégis kevésbé megkapó felhozatalához képest.


Sonic ’06 in a nutshell


Avagy mi történik akkor, ha a minőségellenőr brigád tanácsáira szándékosan ügyet sem vet egy fejlesztőcég csak azért, hogy tartani tudja a kitűzött megjelenési időpontot. Glitchek és bugok természetesen minden játékban előfordulnak változó mértékben, de gondolom nem kell különösebben taglalnom azt, hogy mennyire amatőr munkára vall egy olyan értékesített verzió amely talán a béta állapotot sem érte el a fejlesztés befejezésekor, és aminél még a demo változat is stabilabb volt.