Some favourite VG music #20

Olvasás folytatása


Egy csepp nosztalgia

Szokták volt mondani, hogy az első alkalom megmarad az ember emlékezetében függetlenül attól hogy milyen dologhoz is kötődik az az első alkalom, a Kacsamesék (avagy Duck Tales, angélusul) pedig több aspektusból, rajzfilmként és videojátékként egyaránt betölti nálam ezt a titulust annak köszönhetően, hogy kis túlzással ez a franchise volt jelen akkor amikor három, illetve négy éves fejjel ráleltem azokra a szórakoztatóipari ágakra, amiktől a mai napig nem tudtam elszakadni, és nem is kizárt hogy az elszakadás csak évtizedekkel később következik majd be. Talán éppen ennek a franchisenak köszönhető az hogy egy életre megszerettem a rajzfilmeket, és talán éppen ennek a franchisenak köszönhető az hogy egy életre megszerettem a videojátékozást (és talán az is hogy egy, a tévéből felvett epizódokkal teli VHS kazettát szó szerint szalagszakadásig néztem), annyi azonban bizonyos hogy a kora gyerekkori emlékeim között ez a világ állt mindig is a legközelebb hozzám és az annak idején nézett rajzfilmek között vitán felül ez maradt meg a legélesebben az emlékezetemben, pontosan úgy ahogy magyar viszonylatban egy picivel később a Dargay Attila által rendezett Lúdas Matyi és a Vuk is beleégette magát a legkedvesebb rajzfilmes emlékek közé.

Mindezek miatt is történhetett meg az hogy nagyon kíváncsian vártam az NES-re készített játékadaptáció DuckTales: Remastered néven futó újrakreálását, már csak azért is mert a jelek szerint a fejlesztő WayForward igyekezett arra törekedni hogy az eredeti játéknál sokkal jobban adja vissza a sorozat hangulatát, és habár nem tartom kizártnak egy ismertető írását a játékról, azt már most elismerem hogy a WF nagyon jó munkát végzett. Bizonyos értelemben pontosan ez a jó munka az oka annak hogy ez a rövid, spontán jellegű post meg lett írva, hiszen a játékba illesztett dialógusok és a majdnem a teljes eredeti (angol) színészgárdát felvonultató hangadó stáb révén sikerült elérniük azt, amit egy ilyen jellegű adaptációnak el kell érnie. Huszonhárom éves fejjel úgy éreztem magam egész végig mintha csak egy (több, kisebb részből álló) epizódot láttam volna a sorozatból, és ami még jobb, eszembe juttatta nem csak azt hogy miért nem kopott meg nálam a széria varázsa a mai napig sem, de azt az újszerű élményt is amikor tizenkilenc évvel ezelőtt átestem a videojátékos tűzkeresztségen, és az azt követő számtalan végigjátszáson. Azzal egyáltalán nem szándékozok vitába szálni hogy például egy Animaniacshoz vagy egy Rocko’s Modern Lifehoz képest mennyire “földhözragadtabb”, “egyszerűbb” és “gyerekesebb” a sorozat pláne így, felnőtt fejjel, de azt a jellegzetes, bájos hangulatot olyasféle tényezőnek tartom amin ebben az esetben egyáltalán nem fogott az idő vasfoga, akárcsak azon a hasonlóan bájos szereplőgárdán sem aminek a tetején Dagobert a mai napig ott csücsül a szememben, mint a “szőrösszívű/kapzsi, de mégis kedvelnivaló” szereplőkör mintapéldánya. Cinikusabb hozzáállással persze oda lehetne vetni hogy a nosztalgia tejelése állt a DT: Remastered mögött és hogy mennyire elkényelmesedett a játékipar, amikor a 20-30 éves játékokból készített remakek olykor sokkal jobbak mint némely aktuális, akár “AAA” kategóriás játék, de vannak olyan pillanatok amikor ez a cinikusabb, “fontoskodó” hozzáállás csak az ember szórakozását veszi el és teríti be felesleges mennyiségű savval, és ebben az esetben pontosan így érzek a játékkal kapcsolatban: mégis kit érdekel mindez, ha egyszer a végeredmény olyan jó lett, hogy még a grafikai oldal minőségében változatos mivolta sem rontja le jelentősen az összképet?


Otthoni imázs

Móka

Most mondhatnám azt hogy örülük annak, hogy ezúttal nem rabszolgatartás vagy egy étterem miatt került a hírekbe kicsiny településem neve, de “valamiért” rögtön tovaszáll az örömöm ha tudatosodik bennem az, hogy ez a kis incindens csupán az év egyik azon jelenségéhez köthető, amiről külön tanulmányt lehetne írni fehérgalléros bűnözés címszó alatt. Engem személyesen ugyan nem érint a dolog hiszen egyáltalán nem cigizek és nem is tervezek rászokni, de annyi gerinc azért nekem is van hátamban hogy fejcsóválva haladjak el eme “turisztikai” látványosságunk mellett ahányszor szembetalálkozok vele a faluban, és elgondolkodjak azon hogy talán jobb országokban az ilyesmi nem fordulhat elő, vagy legalább nem ennyire pofátlan módon.


Helyzetjelentés animufrontról: Revengance

Olvasás folytatása


Napi mjúzik – Airbourne edition



A nyári meleg, és az ennek kapcsán időszakosan szaporodó rendezvények kapcsán úgymond szinte velejáró elemnek tekinthető az olyan zenei nívó szerepeltetése, amely ha nem éppen a legfrissebb “színvonalas” popeposzokban merül ki, akkor az olyan könnyed jelleget célozza meg amelyre könnyebben csúszik le az éppen kézbe akadó itóka, és még esetleg a csoportos, rögtönzött éneklési képességek prezentálása is szóba jöhet. Az AC/DC mondhatni önmagában egy slágernek számít ebben a kategóriában, így nem meglepő hogy azóta számos követője akadt a rock eme könnyed formájának, és az ausztrál Airbourne közülük is az egyik leginkább hiteles formációnak tekinthető, köszönhetően annak hogy a közelmúltban megjelent harmadik albumuk, a Black Dog Barking ha nem is forradalmasító módon, de még mindig szinte hibátlanul mondja fel azt a bizonyos leckét. A passzoló orgánumú énekestől kezdve az egyszerű szerkezetű és mégis megjegyezhetően dallamos, hangulatos szöveg- és zenei világon át a banda átfogó, a zenei szakmához viszonyítva megnyerően hiteles mivoltáig bezárólag nem érheti szó a ház elejét, és habár véletlenül sem egy bonyolult, vagy rafinált zenei világról van szó, az ilyesféle zenének is bőven megvan a helye az év egy olyan időszakában, amikor mindenkiről kollektíven lerohad az utolsó gatya is a melegtől, és jó esetben vízpartot érintő társas összeröffenésen, vagy legalább az egyikben van lehetősége lenni.


One friggin’ anniversary #3

caaaake

Szokták volt mondani hogy gyorsan szokott repülni az idő, ám tapasztalatom szerint az ilyesféle kijelentéseket addig nem veszi túlzottan komolyan az ember, amíg visszatekintve nem dől be annak a benyomásnak, hogy az egykor szokásos tempóban telő napok, hónapok később olyannak tűnnek mintha tovaszáltak volna. A bloggal kapcsolatban hasonlóképpen érzek én is egy bizonyos szinten, hiszen négy, négy és féle kezdtem el rendszeresen olvasni WordPresses blogokat, napra pontosan három évvel ezelőtt pedig eljutottam addig a pontig hogy én is megnyitottam a magam firkatárát, amelynek forgalmával a körülményekhez képest (pölö “reklámozás” szinte teljes hiánya) továbbra is elégedett vagyok. Ennek révén ezúttal is köszönet illeti mind a rendszeres látogatókat, mind az egyszeri betévedőket a firkatár gyakrabb-ritkább követéséért, és a hozzászólásokért egyaránt.

Mivel a 30.000-es nézettség elérésekor lusta voltam statisztikai értelemben nyilatkozni a blog állásáról, ezért a blogos évforduló alkalmát megragadva be is pótolom annak taglalását, amelyhez ezúttal a témától függően hozzáfűzöm azt is, hogy a tavaly márciusban, a húszezredik nézettség alkalmával íródott statisztikás post óta milyen mértékben történt változás.

Olvasás folytatása


Rövid óda egy új sarchoz

Ezúton is megköszönöm kicsiny hazánk hozzá nem értő, pénzsóvár és senkiházi sleppjének amiért nem csak nekem és a cégnek ahol dolgozom, de egy egész szakma említésre méltó részének generál egy izgalmas időszakot azzal a zűrzavarral és nem egy esetben pár hetes leállással, amit a arcpirítóan amatőr módon, a hazai körülmények figyelembe vételének szinte teljes hiányával bevezetett e-útdíj okoz az érintetteknek. Akármi is legyen velem és a fuvarozó ágazattal a későbbiekben, abban már most biztos vagyok hogy örömmel fogom feltuszkolni azt a nyavalyás pénzt/berendezést, és mindennemű áremelést a kedves felelősök nemes felébe, ha akár csak egy büdös fillér nem megy majd abba a fennhangon előadott útfelújításra, amit per pillanat egy normális körülmények között egyébként jogos erkölcsi sikamikával próbálnak megmagyarázni. Értem én hogy a külföldi fuvarozók évek óta tartó, viszonylag olcsó tranzitjainak szeretnének véget vetni ezzel a húzással, de ez még nem magyarázza meg ésszerűen azt, hogy Svájc után miért éppen kis országunkban található a legnagyobb díjszabás egész Európában, egy olyan országban amely gazdaságilag a béka segge alá fúrja magát szorgalmasan, és nem csak az “eemútnyócév” miatt.

Azt már csak halkan súgom meg hogy nem hekkerek terhelték túl az informatikai rendszert, hanem “csak” a kedves felhasználók -köztük én is- szerették volna igénybe venni az új, septében összedobott magyar csodát, amely az első pár óra után annak rendje és módja szerint meg is adta magát, és a délelőtti újraindítás ellenére továbbra sem áll a helyzet semilyen magaslatán. Megértem én azért a kedves felelősöket: az a sok-sok, év végére előirányzott bevétel biztosan túl hangosan csörög ahhoz hogy meg lehessen hallani olyan dolgokat mint az “ésszerű díjszabás” vagy a “tesztidőszak”, az meg a lőtéri kutyát nem érdekli hogy nincs készen hozzá az a rendszer, amit egyes országokban egyébként rendesen leteszteltek indítás előtt. “Há’ majd jó lesz valahogy, hadd álljanak csak kilométeres sorba a határon a bugrisok”, nemde?