animu címkéhez tartozó bejegyzések

2013 – Néhány szempontból

Olvasás folytatása


Helyzetjelentés animufrontról: Season Eater

Olvasás folytatása


My reaction to Kill la Kill – first episode

"See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away."

“See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away, and got replaced with the thought “why did I even doubted Trigger?”.”

Általában nem szokásom ilyesféle, képpel plusz hangyapiszoknyi hosszúságú szöveggel megvert reakciós postokat gyártani általánosságban véve pozitívan fogadott első epizódok alapján, és nem is nagyon tervezem ezt szokásommá tenni a jövőben sem, de a Kill la Kill esetében úgy érzem hogy kivételt kell tennem. Nem csak azért, mert végérvényesen kimosta az Inferno Cop után hagyott keserű szájízt amit a Trigger iránt éreztem, hanem azért is mert nagyjából így kell összerakni egy első epizódot egy olyan sorozathoz, ami különösen nagy hangsúlyt fektet az önmagával teljesen tisztában levő és komolyan egyáltalán nem vevő, szándékosan a végletegig eltúlzott akciójelenetekre is épülő mentalitásra, amelyet csak megfejel az animációs szegmensbe ölt kreativitás, amely sikeresen ötvözi a másfél-két évtizeddel ezelőtti stílust a mai kor színvonalával. Azt mondjuk könnyen el tudom képzelni hogy pár résszel később, vagy akár a következő epizódban a mélyponton fogja majd találni magát a sorozat a szufla kifulladása végett, és a per pillanat meglévő, fanboy szintet verdeső elégedettségem úgy fog fenékbe harapni ahogy azt illik, de egyelőre “pusztán csak” örülök annak, hogy az epizódnak sikerült felülmúlnia a szándékosan visszafogott elvárásaimat.


A kegyetlen, s mégis kegyes hype

Ha az idei évet jellemeznem kéne a szemszögemből három hónappal annak vége előtt és egyetlen szóval, akkor a “hype” kifejezés mindenképpen a választható opciók között sorakozna, annak ellenére hogy maga a jelenség sosem állt közel a szívemhez, pláne ha annak szele engem is megcsap. Ez a kijelentés az idei évre nézve kissé ironikusnak hat ha azt nézem, hogy az elmúlt kilenc hónap alatt anime/játék témában már négy alkalommal csapott meg az az érzés amikor a kérdéses alany annyira érdekelt már hónapokkal annak megjelenése előtt, hogy a megjelenése előtti egy hónap reálisan nézve közelnek, mentálisan viszont távolnak tűnt, és habár szerencsére egyik alkalommal se jutott csalódás osztályrészemül, az ötödik alkalmat képező Kill la Killnél is ugyanúgy ott van a félsz, hogy a “karácsonyi ajándékból” egy olyan csalódás kerekedik ki, aminél grátiszban a várakozással és kíváncsisággal töltött idő visszatekintve egy csapásra keserű töltetet nyer. A KlK esetében a reklámok és a Gurren Lagann mögött álló stáb kettőse ugyan megerősíteni látszik azt a benyomásomat, hogy a KlK egy old-school jellegű, “rajzfilmesen” eltúlzott akcióeposz lesz, de a hype kegyes és mégis kegyetlen úr ahhoz hogy ezúttal se ringassam magam olyan szintű és jellegű elvárásokba, amelyektől a jó korán született, várakozással vegyes egészséges kíváncsiságot és bepróbálási vágyat felváltaná egy olyan jellegű “bepörgés”, aminek nem teljesülése sokkal nagyobb csalódást okozna, mint maga a kérdéses produktum. Az ugyanakkor már most biztos, hogy a hatalmas mellényúlás Inferno Cop után a Little Witch Academiával a Trigger elnyerte a bizalmamat annyira, hogy alapvetően pozitívan álljak hozzá az első, teljes értékű tévés szériájukhoz.


Helyzetjelentés animufrontról: Revengance

Olvasás folytatása


Girls und Panzer – finished

40969l

Minden évben mondhatni szokásommá vált néhány olyan anime kipróbálása amely elsőre ugyan nem tűnik szimpatikusnak, de az azokat övező népszerűségnek mégis sikerül elhintenie bennem azt a kétkedést a pesszimista hozzáállásban, amely aztán elindítja a “hátha megérdemelten népszerű” gondolatmenettel kezdődő kísérletezést. Az ilyen címék közé tartozott a Girls und Panzer névre hallgató, tavaly ősszel vetített darab is, amelynek sikere egy villámcsapás hirtelenségével zúdult rá a 2012-es év végére. Ugyan januárban, három rész után enyhén szólva nem nyerte el a tetszésemet a sorozat, a készítők részéről jelentkező átlagnál egyenesebb hozzáállás mégis rábírt arra hogy nagyjából fél évvel később egy újabb esélyt adjak a franchisenak, az akkori benyomásaim pedig ilyen mértékben változtak meg:

Robotnik vs. GuP

Ha történeti koncepció címén egy mondatban szerepelnek a lányok és egy hasraütésre kiválasztott hadászati téma, akkor érthető módon sokan azokra a sorozatokra gondolnak ahol a kiválasztott hadászati témára vonatkozó utalások és infómorzsák ugyan jelen vannak és valamilyen szinten kiszolgálják az érdeklődők igényeit, de a koncepció többi részét tekintve rendszerint a fagservicere történő berendezkedés fojtja meg az egészet, ami olyan méreteket ölt hogy az nem csak a plot ésszerűségére fejt ki rossz hatást, de sokat el is árul a hadászati témába vetett bizalomba. Ha csak és kizárólag ezt a szempontot venném figyelembe, akkor a második világháborús tankokra épülő GuP akár kellemes csalódásnak is tekinthető annak köszönhetően, hogy a fagservicet mint olyat teljes mértékben nélkülözi, és helyette egy olyan sztorit próbál felhúzni amely leginkább egy klasszikus sport sztorihoz lehetne hasonlítani, a “sport” szeretetéhez simuló szentimentális mentalitással és karakterépítési fogásokkal. Ebből a szempontból bizonyos szinten akár retrónak is lehetne nevezni a stuffot, de személy szerint inkább a gerinces, jó értelemben célirányos hozzáállást nevezném meg mint markáns jellemzőt, mondhatjuk azt is hogy a konkurenciához viszonyítva jóval több őszinteség lapul a koncepció mögött mint az ami elsőre lejönne, volt annyira magabiztos a mögötte álló gárda hogy ne a lánymustrával adja el a stuffot. Ezt természetesen egy érdemes fajsúlyú pozitívumnak tekintem különösképpen úgy, hogy nem ezt a fajta hozzáállást vártam a sorozattól, ám ez a pozitívum hosszútávon mégis eltörpült amiatt, mert a műfajt érintő gyermekbetegségek nagy része sajnos még így is tetten érhető a sorozat alatt. A pár sorral fentebb említett “szentimentális” szó a sorozat esetében negatív töltettel rendelkezik azon apropóból kifolyólag, hogy a sorozat alatt mind vizuálisan, mint a mentalitást tekintve végig jelen van az a tipikusan, animusan eltúlzott rózsaszín, kislányos cukiság amit a “K-On féle aranyosság” meghatározás alatt lehet megtalálni, és habár ezen irányzat kedvelői valószínűleg nem vetődnek rossz árnyékra a sorozattal, ez a fajta vonulat nincs eléggé kiegyensúlyozva ahhoz hogy az “aranyosság” földhözragadtabb változatát kedvelők kedvét ne vegye el az olykor kimondottan ostoba húzásokat előidéző rossz értelemben vett bugyutaság, a drámai jelenetek pedig ne hassanak vontatott műdrámának olyan szereplőkkel kapcsolatban, akik nemigen mutatnak fel érdekes, kedvelhető személyiségeket.

Ironikus módon részben a karakterek köré épülő pillanatok háttérbe szorítása miatt a tankcsaták kétségkívül a sorozat legjobb pontjainak számítanak, amelyekben szerencsés módon előszeretettel veszik alapul a megtévesztésekre, rajtaütésekre, komplett haditervekre épülő stílust, a végkifejleteket érintő állandóan ellőtt “drámai” késleltetés ellenére is kellemes harcokról van szó a sorozat egésze alatt. Pontosabban csak “lenne” szó: a sorozat finoman szólva liberálisan kezeli a rajzfilm nyújtotta lehetőségeket, amik miatt viszont javarészt nem kezeli valósághűen a sorozat ezeket a járműveket. Az még hagyján hogy szinte az összes tank úgy viselkedik mintha ágyúval felszerelt kocsik korzóznának a képernyőn, de a valóságot bődületes módon meghazudtoló manőverek és a plotshield helyenkénti használata gondoskodik róla hogy a koncepció gyakorlatilag önmaga miatt hulljon hamvába. Még a Strike Witchesben is volt annyi leleményesség hogy a valódi technológiát átértelmezzék egy fikcionális, az animés túlzásoknak sokkal jobb keretet adó technológiára, és személy szerint kézenfekvő döntésnek tartottam volna ha a Metal Slugban látott tankokhoz hasonlóan a GuP tankjai is a valódi tankokra hajazó külsővel, ám szándékosan és nem utolsósorban bevallottan eltúlzott, “rajzfilmes” képességekkel rendelkeztek volna, ahelyett hogy valóságban létező tankokkal követnék el ezeket a dolgokat egy olyan sorozatban, amely a “tankőrülteket” szemeli ki célközönségének. Az egészre pedig az OST teszi fel a koronát, amelynek egy, a sorozathoz illő módon vidámabb központi téma remixelését érintő mentalitásávával nem lenne gondom, azzal viszont igen hogy maga a téma egyrészt túl rövid egy ilyen jellegű felhasználáshoz, másrészt annyiszor kerül felhasználásra hogy a sorozat felére elveszíti azt a kevés varázsát is.


Honoo no Tenkousei – Tüzes lelkű, amatőr hős kerestetik

41179
Olvasás folytatása