“See this big, empty space? This is where my skepticism used to be before it got blown away, and got replaced with the thought “why did I even doubted Trigger?”.”
Általában nem szokásom ilyesféle, képpel plusz hangyapiszoknyi hosszúságú szöveggel megvert reakciós postokat gyártani általánosságban véve pozitívan fogadott első epizódok alapján, és nem is nagyon tervezem ezt szokásommá tenni a jövőben sem, de a Kill la Kill esetében úgy érzem hogy kivételt kell tennem. Nem csak azért, mert végérvényesen kimosta az Inferno Cop után hagyott keserű szájízt amit a Trigger iránt éreztem, hanem azért is mert nagyjából így kell összerakni egy első epizódot egy olyan sorozathoz, ami különösen nagy hangsúlyt fektet az önmagával teljesen tisztában levő és komolyan egyáltalán nem vevő, szándékosan a végletegig eltúlzott akciójelenetekre is épülő mentalitásra, amelyet csak megfejel az animációs szegmensbe ölt kreativitás, amely sikeresen ötvözi a másfél-két évtizeddel ezelőtti stílust a mai kor színvonalával. Azt mondjuk könnyen el tudom képzelni hogy pár résszel később, vagy akár a következő epizódban a mélyponton fogja majd találni magát a sorozat a szufla kifulladása végett, és a per pillanat meglévő, fanboy szintet verdeső elégedettségem úgy fog fenékbe harapni ahogy azt illik, de egyelőre “pusztán csak” örülök annak, hogy az epizódnak sikerült felülmúlnia a szándékosan visszafogott elvárásaimat.
Dodgers' lair. 'Cause everyone needs one. 