is címkéhez tartozó bejegyzések

School Days – Szerelmi konzultáció helyett…

Olvasás folytatása

Reklámok

A valaha készült legjobb SRPG-s egység

… vagy talán mégsem.

Ugyan még csak a Disgaea 4 hetedik fejezeténél járok, de kissebb utánaolvasás után azt hiszem megtaláltam a “kedvenc” egységemet az egész sorozatban, ami a Bio Suit nevet viseli. Alapjában véve nem lenne rossz egységről szó, ám az elsődleges evilityje (passzív skill) vitán felül kiérdemli a sorozatban a “legidiótább dizájneri döntés” patinás citromdíját. Arról van ugyanis szó hogy az egység megsemmisíti önmagát ha a HP-ja nem haladja meg a maximum HP 10 százalékát, még akkor is ha brutális mértékű szintlépés következtében következik be ez, vagy ha éppen ez az egység az utolsó életben lévő darab. Az egyedüli kivétel a jelek szerint akkor van ha MagicChange (egy szörny a humanoid karakter fegyverévé válik) miatt következik be a 10 százalékos határ alá esés. Természetesen van (egy viszonylag hosszú) mód arra hogy ki lehessen játszani ezt a kis problémát, ám az kicsit sem elhanyagolható tényező, hogy a legszánalmasabb lények, a Prinnyk (videóban kék pingvinek) is csak akkor robbannak fel, ha elhajítják őket…


Solid Fail

0:34-től körülbelül ilyen reakciót vágtam le, amikor az MGS4 Big Boss Emblem-je miatt szívtam meg századjára is az üldözéses résznél…


Lemmy strikes back

A vén ragyás visszatért, de jobb mint valaha? Ha csak az újkori Motörheadet nézem, akkor még mindig a 2004-es Inferno album az, ami a leginkább egyben volt, az tartalmazta egy albumon belül a legtöbb remek számot, de a 2008-as Motörizer se maradt el sokkal az Inferno által kínált színvonaltól, habár annak is megvoltak a kevésbé jó pillanatai is. Plusz a tény is ott van, hogy ha egy albumot hallott tőlük az ember, akkor gyakorlatilag az összeset hallotta, olyannyira egy hangulatot áraszt az összes számuk. Ez akár rossz dolog is lehetne, de a Motörhead azon bandák közé tartozik, akik többé-kevésbé de képesek hozni egy átlag feletti színvonalat, amire mindig lehet számítani. Így történt idén év elején is, mikor megjelent Lemmyék legújabb albuma, a The World is Yours, a kérdés pedig adott: mennyire emelkedik ki az eddigi termésből?

Egy szóval? Semennyire. Aki ettől az albumtól várta a banda revolúcióját (van ilyen egyáltalán…?), az jókora pofára esést fog kapni, a formáció még mindig abban a stílusos “sörös” rockban utazik, amelyet már a kezdetek óta meg lehetett szokni tőlük, és amit még ennyi év után is remekül végeznek. Összességét nézve ha kategorizálni kéne minőség szempontjából, akkor valahol az Inferno és a Motörizer közé lehetne tenni: az album egésze jobban egyben van, kicsivel több jó szám lapul rajta mint a 2008-as elődön, de az Inferno szinte egész végig kitartó quailty-packjától kicsit messze van. Ennek kárpótlásáért Lemmyék voltak szívesek és nem kurvultak el a trendek hatására, mereven tartják magukat az évtizedek óta kiépített hangzáshoz és stílushoz. Persze az újításokért kiáltóknak ez a lemez (is) unalmas lesz, mint az összes eddigi korong a hármastól, de van amikor nem muszáj folyton új utakat keresni, ha egyszer a régi még mindig üt. És valahol ez a lényeg a Motörhead kapcsán. A hangszerelésre és a dalok jellegére ez hatványozottan igaz, az évek óta beállított hangzás még mindig pofásan szól, plusz az előző albumot jellemző minimális tompaságon is javítottak, így ismét élesen szólnak a gitárok és a dobok.

Az Ace of Spades-el bebetonozott, attól el nem mozduló közönségnek megér egy hallgatást, csak hogy tudják: van élet ’82 után is. De mindenkinek ugyanúgy ajánlható a soros Motörhead-adag, ha csak egy kicsit is érdekli a rock ezen műfaja.