rock címkéhez tartozó bejegyzések

Napi mjúzik – Van Halen edition


Avagy a Van Halen még ennyi (14) év kihagyás után is tudja, miként kell egy jó, viszonylag változatos albumot összedobni anélkül, hogy lusta módon egy feldolgozásalbummal álltak volna elő. Ugyan még bőven év eleje van, de a Different kind of truth nevet viselő album már most ott van a év nagy, jól működő visszatérései között, és remélhetőleg a Black Sabbath se fogja elpuskázni a visszatérést.

Reklámok

Lemmy strikes back

A vén ragyás visszatért, de jobb mint valaha? Ha csak az újkori Motörheadet nézem, akkor még mindig a 2004-es Inferno album az, ami a leginkább egyben volt, az tartalmazta egy albumon belül a legtöbb remek számot, de a 2008-as Motörizer se maradt el sokkal az Inferno által kínált színvonaltól, habár annak is megvoltak a kevésbé jó pillanatai is. Plusz a tény is ott van, hogy ha egy albumot hallott tőlük az ember, akkor gyakorlatilag az összeset hallotta, olyannyira egy hangulatot áraszt az összes számuk. Ez akár rossz dolog is lehetne, de a Motörhead azon bandák közé tartozik, akik többé-kevésbé de képesek hozni egy átlag feletti színvonalat, amire mindig lehet számítani. Így történt idén év elején is, mikor megjelent Lemmyék legújabb albuma, a The World is Yours, a kérdés pedig adott: mennyire emelkedik ki az eddigi termésből?

Egy szóval? Semennyire. Aki ettől az albumtól várta a banda revolúcióját (van ilyen egyáltalán…?), az jókora pofára esést fog kapni, a formáció még mindig abban a stílusos “sörös” rockban utazik, amelyet már a kezdetek óta meg lehetett szokni tőlük, és amit még ennyi év után is remekül végeznek. Összességét nézve ha kategorizálni kéne minőség szempontjából, akkor valahol az Inferno és a Motörizer közé lehetne tenni: az album egésze jobban egyben van, kicsivel több jó szám lapul rajta mint a 2008-as elődön, de az Inferno szinte egész végig kitartó quailty-packjától kicsit messze van. Ennek kárpótlásáért Lemmyék voltak szívesek és nem kurvultak el a trendek hatására, mereven tartják magukat az évtizedek óta kiépített hangzáshoz és stílushoz. Persze az újításokért kiáltóknak ez a lemez (is) unalmas lesz, mint az összes eddigi korong a hármastól, de van amikor nem muszáj folyton új utakat keresni, ha egyszer a régi még mindig üt. És valahol ez a lényeg a Motörhead kapcsán. A hangszerelésre és a dalok jellegére ez hatványozottan igaz, az évek óta beállított hangzás még mindig pofásan szól, plusz az előző albumot jellemző minimális tompaságon is javítottak, így ismét élesen szólnak a gitárok és a dobok.

Az Ace of Spades-el bebetonozott, attól el nem mozduló közönségnek megér egy hallgatást, csak hogy tudják: van élet ’82 után is. De mindenkinek ugyanúgy ajánlható a soros Motörhead-adag, ha csak egy kicsit is érdekli a rock ezen műfaja.


I fell in love

És én még botor módon azt hittem, hogy idén egyedül a Ratt lesz az egyetlen olyan komolyabb múltú banda az idén, aminek számait régebben hallottam ugyan már, de akkor nem kérdeztem rá, most meg annyira csípem az új albumot, mintha ezer éve ismerném… Ki tudja, talán még a végén pont erről lesz majd az első,  játék-reviewokhoz hasonló postom.


Cover, ami felér az eredetihez? Igen!

Olvasás folytatása


Játszd újra, nyolcvanas évek


Ha korábban azt mondtam, hogy számomra 2010 a kiváló kópiabandák éve, akkor ezt most mégúgy meg kell erősítenem, hiszen a H.E.A.T. a Freedom Rockkal, illetve az Enforcer a Diamondssal megmutatta most, hogyan kell múltat idézni két különböző módon. Előbbi a mai soundot keveri az akkori megoldásokkal, míg az Enforcer a White Wizzardhoz hasonlóan törekszik a korhű sound visszahozására, amit sikerrel is vitt véghez, talán még a WW-nél is jobban idézi fel az Iron Maiden, Judas Priest, és a többi akkori zenekar fémjelezte hangulatot. Az eredetiség persze ebben az esetben sem említhető erénynek, de mint a WW-nél mondtam volt, ezúttal nem gond, ha egyszer ilyen jól küldik a talpalávalót a svédek.


Egy kis ez, egy kis az

Olvasás folytatása