The wheel of fail is turning

A Kelet technológiai színvonalát nem kell különösebben ecsetelni, hiszen ott mondhatni sokkal előrébb jár a technika, mint nálunk. Ez maga után vonja azt is, hogy az igénykielégítés tárháza is szélesebb, vagy társadalmilag majdnem elfogadott. Itt most ne a hétköznapinak ható, pl. az ülepet melegítő WC-re tessék csak gondolni, hanem bizony olyan dolgokra is, amelyeket emlegetését nálunk, és a világ többi részén pironkodás, wtf-elés, röhögés kíséri. Egyik ilyen találmány kategóriának számít többek között az “olyan” (igen, OLYAN) igényeket kielégítő termékek, ami leginkább a modern kor, azon belül is egyik káros mellékhatásában szenvedőknek ad oltalmat egy bizonyos szemszögből, akik közül, különösen Nippóniában, az otakuk örömét szolgálják. Mert hát ennek a célközönségnek mivel is lehetne eladni az efféle “jóságokat”, milyen csomagolásban? Igen, animusban, hiszen a előrehaladottabb státuszban leledző egyedek figyelmét ezerszer jobban lehet ráirányítani e termékcsaládra, ha kedvenc karaktere néz vissza rá. Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy ez miként lehetséges, hiszen a karakterek is a szellemi tulajdon részét képezik, így nem is szerepelhetnének ilyesféle, enyhén kompromittáló termékeken. A cégek azonban ezt valahogy rendszeresen, ügyesen kijátsszák, hiszen a produktumon nem csak az adott karakter ismerhető fel, hanem még tipográgiai jellemzők is. Így talán mondani se kell, hogy az ilyenekre is van kereslet, kezdve a doujin játékoktól és filmektől a segédeszközök tárházáig, melyek nem egyszer mimikálnak létező márkákat (eksön szett Wii-s csomagolásban, példának okáért) koppintanak le. De ugyanide tartozik még konkrétan az one hole- nevezetű, általam finoman csak célra szabott mű-inputnak magyarosított ojjektum is, amit a súlyos esetben levő weabook/otakuk csábítgatására egy-egy karakterre mintáznak. Abba most ne menjünk bele, hogy ennek mégis miféle pszichológiai és társadalmi vonzata van -megsúgom: komoly, kissé szánni való és mocskosul idegen-, de azzal nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a delikvenseknek már az is elég, ha kedvenc képzeletbeli szíve választottjukba helyezhetik a bizalmukat. Ilyen devájszra remek – és szánalmas- példa a Sankaku által a napokban tárgyalt darab, amihez még kétféle szmötyit is adnak, vérvörös, és fosbarna kiszerelésben. Mire is kellenek ezek? Először én se tudtam eltalálni, mégis mi a fityfenének kell súlyosbítani a dolgon, de az ok: ezzel a “kedves” első alkalmát lehet szimulálni, mindkét inputra vonatkozóan. Mindenkinek a fantáziájára bízom mi lehet a másik input. Mindez ismét bebizonyítja a Japán és kelet kedvelőknek, hogy bizony minden kultúrának megvannak a maga személyre szabott failjei, és ez alól még a szent Japán sem kivétel. Sőt, náluk pont hogy a kor előrehaladtával hangsúlyosodott az efféle fail. Mindez érdekes módon leginkább az animu és manga iparra támaszkodik, különösen az elveszettebb fanok által elkövetett, szellemi termékek rendszeres megerőszakolása címen futó művészeti garázdaság. A mindenféle gay párosítástól az idióta doujinekig bezárólag, amikre egy bizonyos réteg által mindig van kereslet. Még abban az esetben is, ha ezen párosítások olyan cselekvésekre és szereplőkre vonatkoznak, aminek már a puszta tudata elidegenítő az értelmesebbje számára. Ennek okát vissza lehetne vezetni igény szerint akármire, nálam az a verzió játszik, mikor a kisgyerek elkezd történeteket kreálni kedvenc mese- és rajzfilmhőseinek főszereplésével. Én anno, óvodáskoromban legalábbis sokat rajzoltam ilyesféléket, ebből kifolyólag természetesen nem kell különösen mély történetekre gondolni. Igen ám, de emeljük a tétet: mi van akkor, ha valaki olyannyira szereti még felnőttkorában is az új “hőseit”, hogy meglóduló fantáziájával olyan dolgokat talál ki “nekik”, amit elméje féltett zugából kotor elő, nem szégyellve alkotását az érvek, szembesítések során sem? Akkor az van, hogy az óvodás gyerek rajzolgatós remekműveit kapjuk, kombinálva a helyzethez koros elme hormontól fűtött kivetüléseit, aminek csak az psziché szab határt. Vagyis: egy alapvetően ártatlan dolog fejlődött olyasmivé, amely az esetek többségében megbotránkoztató, elidegenítő, egy célcsoport számára mégis élvezetes. Ennek a bizonyos fokú következménye a mindenféle animura építkező, “olyan” használatra tervezett eszközök is, amire nem véletlen épül ipar még manapság is, hogy a kissé elferdült ízlésről és ennek hozományairól ne is essék említés, na meg a mértéktartásról. Hiszen minden kultúrának megvan a maga szennyese, hiába próbálják elkendőzni egyesek. Ez sajnos hozzátartozik, annak ellenére, hogy ebben, és a prominens ország egyéb, e jellegű termékeiben nem kis tőkék forognak. Amire értelemszerűen igyekeznek nem felhívni a figyelmet az egyes kultúrák önjelölt főpapjai, mivel a pénz és az idegen kultúra tudatosan csepegtetett, bódító darabkái számukra mindennél többet ér, még a világosabb, lényegre törő tájékoztatásnál, a szemek és elmék felvilágosításánál is. A legpitibb vezető is tisztában van azzal, hogy igazán irányítani csak félrevezetett, láncon hordott, beetetett népet lehet. Az pedig, hogy ki mennyire hajlandó levenni a szemellenzőt, és tisztábban látni imádott kultúráját, és értelmesen felülkerekedni az egyes vélemények akadályán, az egy másik kérdés…